Part 8

Egy kicsit elcsodálkozott, hogy társaságot talál a szobában, de nem igen ért rá eltünődni a szokatlan jelenségen. Sietős volt a dolga.

Átadta motyóját a szolgálónak, s ekkor kiderült, hogy a motyó tulajdonképpen egy parányi leányszemély, a ki éppen olyan jóképű s éppen olyan piros fejkötős gömbölyűség volt, mint tudós mamája.

Úgy járt, szegény, a szülő asszonyokhoz, a kis porontyával; nem hagyhatta otthon.

Sári vigyorogva vette el a gyereket, a tudós asszony eltűnt, s az elszomorodott rabmadarak visszaültek a kártyaasztalukhoz.

– Ilyenkor – szólt a pap – egy kicsit alkalmatlan lehet a kis jószág szegény fejének.

– Az ám – felelt a vén fináncz az agglegények kárörömével. – Hja, a szegény ember nem tud el lenni gyerek nélkül! Minél szegényebb, annál több kell neki. Ön oszt, főtisztelendő úr.

Odabent csend volt egy idő óta. De egyszerre nagy járás-kelés támadt.

– Hé, Sári, Sári!

Sári ijedtében nem tudta, mit csináljon a gyerekkel. Az ágyra nem merészelte tenni, de ki se szaladhatott vele. Hirtelen nagy bizalmat érzett a lelkiatya iránt.

– Tessék tartani egy kicsit, főtisztelendő úr.

A pap tanácstalanul nézett az ölében gunnyasztó gyerekre. A pénztáros elnevette magát s felsőbbséggel vette el a kis személyt a paptól.

– Eh, nem ért maga ahhoz, főtisztelendő úr.

– Hát maga talán ért?

– Hogyne. Nézze, mosolyog rám.

És kitört belőle az agglegények örök gyanakodása:

– Milyen kicsi és már is milyen jóakaratú!

A pap megpirongatta a léha tréfáért. Az öreg fináncz azt mondta rá, hogy: »Lárifári!« – és hurczolni kezdte a kis leányt föl s alá a szobában.

Mire Sári visszatért, a gyermek már aludt.

– Az ember nem hinné, hogy miféle tehetségek szunnyadnak önben – szólt a pap.

– Higyje el, dajkának születtem – felelt az agglegény.

Sári kivitte pártfogoltját a konyhába; egyedül maradtak. Odabenn rejtelmes némaság; majd megint az előbbi fojtott hangok. A pap már nem tudott a kártyára figyelni.

Kis vártatva megjelent az ajtóban a csendőrtiszt.

– Magát még nem lökték ki?

– Nem sápitozni vagyok bent, hanem szolgálónak. Magad uram, ha szolgád nincs.

Azután hozzá tette:

– Mért nem feküdtek le? Már eddig is alhattak volna egy pár órát.

Adta a vidámat, de egy kicsit sápadt volt.

Egy darabig járt ki s be, a titokzatos szobától a konyháig meg vissza, majd eltűnt ujra végkép.

Abba hagyták a kártyát, egy darabig még beszélgettek, s az adópénztáros egyszerre bóbiskolni kezdett a székében. A pap felhasználta a kedvező alkalmat s elmondta az imádságát. Aztán átadta magát homályos, zavaros gondolatoknak, melyek visszavitték az elmult dolgok apró kriptáiba, s egy pár percz multán elszunnyadt ő is.

Mikor felriadt, a másik öreg már ébren volt és suttogva szólt:

– Hogy acsarkodik szegényke!

Sokáig nem szóltak egy szót se.

Mikor aztán nem fojthatták vissza többé a lélekzetüket, az első gondolatuk az volt: hogy hiszen nem kellett doktorért küldeni, tehát minden jól van! A vén fináncznak annyira megjött a bátorsága, hogy megint elkezdett bölcselkedni:

– Milyen bolond az ember! S milyen vakon megy a fejével a falnak! Kérdem önt, főtisztelendő úr, mire a szegény embernek a gyerek?! Nem elég neki a nyomorúsága, még az aggodalom, a gond és a félelem is kell neki?!… Szegény kis teremtés, vajjon minő sorsnak indulsz neki ebben az órában?!…

A pap hallgatott, s nem mondta el, a mit a vallás felel ezekre a bolond kérdésekre.

A másik öreg folytatta:

– Hát nem okosabb, ha az ember megvonja magától a lehető legtöbb örömet, de egyszersmind megóvja magát a legnagyobb bajoktól?! Abból, a mit az iskolában tanultam, egyetlenegy mondatot tudok. A görög grammatikánk első mondatát, azt hogy: »Hé enkrateia en té pszühé szófrozünén tiktei«, az önmegtartóztatás megelégedést szül a lélekben. Akkor, a mikor tanultam, nevettem rajta; a lapdázás egy félórányi élvezetét többre becsültem minden lelki megelégedésnél. Azóta rájöttem, hogy ez a mondás a legnagyobb bölcseség a világon, s a legnagyobb kincs az, ha mindenről le tudunk mondani, ha tökéletességre visszük az igénytelenségben. Lám, egyszer én is szerettem volna családot alapítani, s fájt, hogy nem tehettem. Pedig jó, hogy így történt, mert szegény ember maradtam, a minek akkor az ellenkezőjét reméltem. S bizony nem tudom, hogy egy nyomorgó családért, egy beteg gyermekért valamelyik rossz órában nem nyúltam volna-e bele az állam kasszájába? Míg így nyugodt életem van s meg vagyok elégedve. Hé enkrateia en té pszühé szófrozünén tiktei.

Elakadt a szava. Egy harsány hangot hallott, mely mintha azt kiáltotta volna odabenn:

– Hé enkrateia – ostobaság, szófrozüné – ostobaság! A lemondás: a halál, a zsibbadtság, a semmi. Én, én az élet vagyok!

Pedig csak az hallatszott onnan, hogy:

– Ková, ková!

Olyanforma volt, mint a macskanyávogás.

A papnak egy kő esett le a szivéről. S hogy utólag bebizonyítsa a bátorságát, nevetni próbált.

De másnap egész nap lelkifurdalást érzett ezért a nevetésért. Mintha csak akkor nevetett volna, mikor odakünn az Angelus csendül meg.

DON PEREZ.

A bolond házasságokról volt szó. Egy barátunk, a kit okos, derék, úri embernek ismertünk, olyan házasságot kötött, mely álmélkodásba ejtette minden jó emberét. A pipázóban, konyakozás közben, élénken tárgyaltuk ezt a súlyos esetet.

– Hová tehette az eszét?

– Mi történhetett vele?

– Mi a titkuk ezeknek a Perditáknak, hogy így meg tudják babonázni azokat a férfiakat, a kiket a legeszesebbeknek vélünk?

Csak a háziúr nem tartott velünk.

– Bizonyára tudja, mit csinál. Jobban, mint bármely idegen – szólt. S aztán, minthogy egyértelmüen tiltakoztunk, hozzátette:

– Én nem csodálkozom soha semmiféle mezalianszon. Magam is közel voltam hozzá, hogy egy czirkusz-leányt vegyek feleségül. S ez a régi felbuzdulásom aligha volt ostobaság. Olyan emlékem ez, a melyre sohase gondolhatok megilletődés nélkül.

Házigazdánkat, a kit nem fogok megnevezni, sokan irigyelték a házasságáért; némi túlzással azt mondhatnám, hogy egy alföldi vármegyét vett nőül. Ez a kijelentése tehát általános érdeklődést keltett.

– Igen, de a báró mégis csak mást gondolt – szólt valamelyikünk – s épp itt van ennek a dolognak a bibéje. Felbuzdulni lehet, bizonyos korban illik is, de aztán mást gondol az ember.

– Egy csekélységen mult, hogy meg nem maradtam az első gondolatomnál, s mondhatom, hogy nem a mezaliansz ellen szóló észokoknak, hanem egy véletlennek tulajdoníthatom, hogy önök ma nem Milly Morrisnál teáznak. A véletlent ez alkalommal Don Pereznek hívták, s Don Perez nem valami spanyol nemes volt, hanem egy szegény haldokló paripa.

– Ó, ó, egész regény tehát? – érdeklődött valaki a vendégek közül.

– Elég rövid regény arra, hogy elmondhassam, s önök még se szökdössenek el. Ha telegramm-stílusban szólok, hamarabb a végére érek, mint gondolják. Nos akarják, hogy elmondjam?

Persze, hogy akartuk.

– Huszonnégy éves koromban – kezdte a báró – a czirkusz volt az egyetlen szenvedélyem. Azt hittem, hogy az iskola-lovaglásnál szebb dolog nincsen a világon. A czirkusz rajongó hívei közé tartoztam, és soha se mulasztottam el egy előadást se. A még üres vagy már üres lelkü embereknek a czirkusz egyike a legnagyobb gyönyörűségeknek. Szép lányok, egy kis csinadratta, a pojáczák ősi tréfái, s azok az érdekes látványosságok, a melyeket a legszebb állat véralkatának a tüzéből csal ki az emberi türelem és ügyesség: akkor nekem még nem kellett több. S aztán egész komolyan szerelmes voltam Miss Morris-ba.

Miss Morris világra szóló szépség volt, s akkortájt szerelmes volt bele fél Európa. Nem írom le Loreley-alakját; talán önök is látták: legalább a fényképét.

Azóta se láttam több előkelőséget sugárzó, finomabb, és hasonlóan költői jelenséget. Maga volt a karcsúság, s úgy mozgott, a hogy a liliom leng a szélben. Azt hiszem, a mozgásába voltam szerelmes, mert ha járt, ha lovagolt, ha finom, lányos karjával a legcsekélyebb mozdulatot tette, nem tudom miért, mindig a virágokra emlékeztetett.

Ezren udvaroltunk neki, de a legszigorúbb szem se találhatott a viselkedésében kivetni valót. Egyforma volt mindenkivel: egyformán kedves s egyformán közönbös. Minden tettetés és tüntetés nélkül való kifogástalan viselete tiszteletet parancsolt; önkéntelenül úgy kellett beszélnünk vele, mint egy úri leánynyal. A ki néha-néha megpróbált egyes szabadosságokat, azt meg se látta. A kétértelmüségeket nem hallotta meg, nem vette észre; a miképpen például nem vette észre, hogy az állatok nincsenek felöltözve. Tisztátalanság nem férhetett hozzá, még csak egy tisztátalan tekintet se. Rá nézett a szegény emberre, mint a hogy egy indiánra nézünk, a kivel nincsen beszélni valónk és tovább ment.

Különben is egyik előkelősége volt a társulatnak; a nénje, a sógora – mind iskola-lovaglók – és ő alkották a czirkusz arisztokracziáját.

Ha azt mondtam, hogy mindnyájunkkal egyformán bánt, hozzá kell tennem, hogy én voltam a kitüntetett udvarlója. Nekem megengedte, hogy Milly-nek szólíthassam.

Ennyit értem el nála májustól októberig.

Egy este nagy vakmerőségre vetemedtem. Az istállóban sétálgattunk, s a hogy kissé előre hajolt, hogy megkínálja bonbonjaimmal a lovát, egy csókfélét leheltem a nyakára. Ó, tisztelettel teli csók volt ez, mondhatni: árnyék-csók; inkább csak megérintettem az ajkammal szőke haját s egy parányit eltévedtem!… Nagyon megharagudott érte.

Nem vágta arczomba a bonbonjaimat, de keményebben büntetett meg, mintha így tett volna.

– Mondja, báró – szólt olyan komolyan, a hogy még nem beszélt velem – mivel adtam én okot arra, hogy ön az efféle tréfát velem szemben megengedhetőnek tartja?

Azt feleltem, hogy nem akartam megbántani, hogy önkéntelenül történt, hogy nagyon szerelmes vagyok belé, s hogy végre is, nincs abban semmi sértő, ha az ember nem mindig tud parancsolni a szívének… szóval a szokásos ostobaságot.

– Önnek van egy kis húga – felelt, s ha észrevette, nem akarta meglátni, hogy elsápadok – egy gyönyörű tizenhat éves, édes teremtés; láttam tavaly vagy harmadéve, itt, a páholyban. Mondja, kérem, ha valaki így tenne ő vele, az ön szemeláttára, a hogy ön tett velem, mit csinálna azzal az emberrel?

– Miss Morris – feleltem – én tudom, hogy ön tisztességes leány, s hogy ripőkség, a mit elkövettem. De ön nem gyöngéd. A kire ön hivatkozik, meghalt. Meghalt, Miss Morris, már egy esztendeje.

Láttam az arczán, hogy megbánta a szavát. Kezet nyujtott és így szólt:

– Bocsásson meg.

Aztán megint jóbarátok voltunk.

Nem untatom önöket szerelmi regényem részleteivel. Elég az hozzá, egyre szerelmesebb lettem, s elhatároztam, hogy feleségül veszem Miss Morrist. Tehettem, a mit akartam, s nem volt senkim, a kit megszomorítsak ezzel a lépéssel. A szüleim, a húgom már nem éltek; azzal, hogy az idegenek milyen megjegyzéseket fognak tenni a házasságomra, nem törődtem.

Egy rokonom, a ki régebben a gyámom volt, egészen más házasságra akart rábeszélni. Majdnem elájult, mikor tudtára adtam, hogy egy czirkuszkisasszonyt veszek el, a kivel Angliában fogok élni, remélem, boldogan.

Millynek azonban nem szóltam róla, hogy milyen komoly az őrültségem. Akkorra tartogattam ezt, a mikor majd útrakészen állhatok elébe. S jól cselekedtem.

Önök türelmetlenek; mindjárt az utolsó fejezetnél tartunk. Egy szép nap befészkelődött szívembe: a gyanu. Véletlenül rájöttem, hogy Milly, a ki azelőtt sohase járt sehová, minden délelőtt tizenegykor végig megy az utczámon, hogy a sarkon eltünjék leskelődő tekintetem elől. S nekem semmit se szólt erről a rendes sétájáról. Vajjon hová megy?

A kémkedés nem szép dolog, s egy darabig küzdöttem is magammal, de végre is utána mentem. Az állatgyógyító intézetbe járt. Olyan szerelmes, olyan féltékeny, olyan ostoba voltam, hogy nem találtam ki semmit; valami gavallért sejtettem ennek a tisztes intézetnek a falai között.

S egy reggel odasiettem, hogy a helyszinén gyóntassak ki valakit. Az intézetben volt egy ismerősöm; fölkerestem azzal az ürügygyel, hogy egyik vizslámat akarom gyógyíttatni.

Alig beszélgettünk pár perczig, egyszerre így szólt:

– Nem is képzeli, milyen érdekes látogatót várok. Egy negyedóra mulva itt láthatja Miss Morrist… Ismeri Miss Morrist, ugy-e?

– Igen, egy kissé.

Aztán megmutatta a beteg állatot, a kit Miss Morris mindennap meglátogat. Egy vázalak feküdt előttem; csak a csont és a bőr volt meg a szegény állatból. Úgy nézett maga elé, mintha már teljesen érzéketlen volna; azt hitte volna az ember, hogy tudja szegény, mi vár rá.

A kiváncsiság ott tartott; látni akartam Millyt ezen a helyen. S a szomszédos helyiségből végig néztem a találkozót. Az állatok orvosa nem talált ebben semmi feltünőt; czirkuszhölgyek iránt mindenki érdeklődik.

– Don Perez!

Milly belépett s az állat felnyitotta a szemét. Soha se felejtem el ezt a tekintetet. A két nagy szemgolyó egyszerre csupa ragyogás lett… a mi élet volt benne, mind a szemében volt; megesküdtem volna rá, hogy mosolyog, boldogan mosolyog. Horkantott s megmozdult, mintha fel akarna kelni.

Milly odaült melléje s beszélni kezdett vele. Igen, beszélni; nem hiszem ugyan, hogy a lovak értenek angolul, de azt láttam, hogy Don Perez megérti, a mit Milly beszél. Folyvást izgett-mozgott volna, egyre-másra horkantott, s felelt neki, a tekintetével. Milly az ölébe vette a szegény állat nagy bolond fejét és simogatta. Azt beszélték egymással:

– Ne félj, kedves kis Don Perez, nemsokára meggyógyulsz s aztán megint vígan száguldunk a manège-ben! Ugy-e, milyen jó a manège-ben?! Repülni, mint a szél, hoplá, hoplá, hoplá!…

És Don Perez felelt:

– Ó, édes kis úrnőm, soha se nyargalok én többet a manège-ben, se a pázsiton nem kergetőzöm vidám csikókkal, az édes puha pázsiton!… Úgy fáj meghalni, édes, jó kis úrnőm, s én meghalok, meghal a szegény Don Perez!… Milyen jó vagy te, hogy eljössz hozzám s megsimogatod pirinyó kezeddel szegény nagy fejemet!… Meghalni rossz, nagyon rossz, de te megkönnyíted a halálomat, te kedves, kedves, kedves!

* * *

Másnap megkérdeztem Millyt, miért nem szólt nekem ezekről a látogatásokról.

– Mert tudom, hogy elkisért volna. S egyedül akartam oda menni.

– Mindennap elment hozzá? Két hónap óta?

– Még nincs két hónapja, hogy ott van. Május harmadikán vitték ki szegényt.

– Május harmadikán, május harmadikán – ismételgettem magamban. – Miről is nevezetes nekem ez a nap?

Eszembe jutott, s mélyen elpirultam. Május harmadikán volt az évfordulója, hogy az én szép kis húgom meghalt, s én ezen a napon nem gondoltam az én szép kis húgomra, koszorút se vittem a sírhalmára!

Nem találják ki, miért nem vettem el Miss Morrist? Azért, mert beláttam, hogy léhább vagyok, mintsem Miss Morrist megérdemelném. Beláttam, hogy ő meg én, ő a csupa emlékezés, s én a csupa feledség, nem illünk össze. Nem akartam, hogy boldogtalanná tegyem, azért nem vettem el.

* * *

– Tartok tőle – szóltam, mikor a báró elhallgatott, – hogy Miss Morris nem érte volna be ezzel a magyarázattal. – Hol van? Mi lett vele?

– Négy vagy öt évvel később férjhez ment egy őrnagyhoz; úgy tudom, elég jól élnek.

– Vajjon az őrnagy nem bánta-e meg, hogy vállalkozóbb szellemű volt, mint a báró? – kérdezte valaki.

– Bizonyára megbánta; az ember mindig megbánja, ha megházasodik. A mi engem illet, eléggé meg vagyok elégedve a világ folyásával, de azt tudom, hogy a haldoklásomban elhagyatottabb leszek a szegény Don Pereznél…

Ebben a pillanatban valaki beszólt a pipázóba. A báróné volt.

– Ma este Matildéknál leszek. A klubba megy, vagy elnéz oda egy perczre?

– A klubba megyek, édesem. Az Operában látom?

– Ha kilencz előtt jön, igen. Jó éjt. Holnap itthon lesz, vagy vadászni megy? De nem kérdezem, maga se tudja előre. Tehát a viszontlátásra holnap vagy holnapután. Jó éjt.

A LAKÁJ.

A lakáj haldoklott.

Még magánál volt, de a lélekzete már kimaradozott, és mind nagyobbakat kellett fohászkodnia, hogy a megszökni készülőt utólérhesse.

A lakájt igen bántotta ez az állapot.

– Jézus, Mária, Szent József – nyöszörgött – nem tudok felkelni és nem tudok szolgálni! De hát ki fogja felöltöztetni az én felséges uramat?! Ki húzza fel legmagasabb czipőit és ki adja kezébe aranygombos sétapálczáját?!

A lakáj ugyanis utolsó lehelletéig hív szolgája volt Vilmosnak, a gerolsteini uralkodó herczegnek, a kinek a dajkája hozta őt a világra, és a kivel együtt öregedett meg. Barátai vigasztalni próbálták.

– Ne félj, Venczel – szóltak hozzá – a felséges úr úgy el lesz látva, mintha te magad szolgálnád ki. Te most csak a lelked üdvével foglalkozzál, mert nemsokára isten előtt állasz.

De elmondták az uralkodó herczegnek is, hogy mért nem a Venczel jön, ha a felséges úr csenget.

– Ej! – szólt az öreg herczeg elégedetlenül – a derék Venczel!… Mi dolog ez?! Ez nem helyes, ez a dolog nincs rendben!

És legkegyelmesebben elhatározta, hogy személyes megjelenésével fog enyhülést szerezni a haldoklónak és egyszersmind példát ad rá, hogy a hű szolgálat mindig megnyeri jutalmát.

Midőn az ajtó megnyílt s a herczeg maga jelent meg a küszöbön: a lakáj hirtelen azt hitte, hogy már az égben van.

– Hogyan – dadogta az örömtől félig meggyógyultan – Felséged itt, nálam, az én kis szobámban!… Istenem, ez a legszebb napja életemnek!

– Na, öreg kutya – szólt a herczeg jóságos kedélylyel – mi az? Te meg akarsz halni?! Ezt én nem fogom megengedni, ezt én soha se fogom megengedni.

– Ha Felséged parancsol!… – felelt lelke mélyéig meghatottan a lakáj, és már attól félt, hogy mindjárt egészen meggyógyul, a mikor is hazugságban kell maradnia gazdája előtt.

– Hát mondd el, hű Venczelem – folytatta a herczeg – mi az utolsó kívánságod? Neked szerezzek valami örömet, vagy azt igérjem meg, hogy gondoskodni fogok családodról? Csak szólnod kell, és óhajtásod már abban a pillanatban teljesítve van.

– Ó, Felség – nyögte a lakáj – nekem már a legfinomabb pezsgő is csak émelyítő czukros víz… A mi pedig a családomat illeti, arról már régen megtörtént a legkegyelmesebb gondoskodás. Fiam első komornyik a mecklenburgi herczeg ő felségénél, felséged unokaöcscsénél, leányom első komorna a detmoldschwerini herczegné ő felségénél, Felséged leányánál. Mit óhajtsak többet?! És ha szabad megvallanom… a nélkül, hogy elidegenedtem volna tőlük… bár csak fölötte ritkán láttam őket… ők már régen másutt szolgálnak… pedig az ember mindentől elszokik… nekem tulajdonképpen nem ők a családom, hanem Felséged! Hisz kis gyermek korom óta folyton-folyvást Felséged szolgálatában volt szerencsém állani… Felséged hű kutyájaképpen öregedtem meg… Igen vakmerő voltam? Ne haragudjék, Felséged!… olyan jól esett egyszer ezt kimondani!…

– Nem haragszom, Venczel, nem haragszom. És csak mondd el, félelem nélkül, mit tegyek érdekedben. Szóljak talán a püspöknek, hogy a szokásos, rendes eljárás mellőzésével, rövid úton eszközöljön ki számodra bűnbocsánatot, mivel személyemhez tartozol? Csak mondd bátran, hogy mit óhajtasz.

– Tehát igen, Felség, nekem csakugyan volna még egy óhajtásom… És ha Felséged rám árasztja kegyének sugárözönét…

– Mindent, Venczel, hisz pénzt te úgy se óhajtasz, a mi nincs.

– Nem, Felség, én már csak azt óhajtom, hogy teljes lelki békében halhassak meg. Úgy, hogy semmi se terhelje a lelkiismeretemet. De ez nem a paptól függ, hanem Felségedtől. Nem tudnék nyugodtan halni meg, ha nem lehetnék oly szerencsés, hogy kikönyöröghessem Felségednek a bocsánatát.

– De hát mit bocsássak meg neked, Venczel? Te mindíg híven szolgáltál engem, vakon teljesítetted parancsaimat, és soha se vétettél ellenem.

– Tettel nem. De vétettem Felséged ellen gondolatban.

– Ugyan? És mikor?

– Egyszer eltűnt Felségednek a gyémántokkal diszített órája, melyet Felséged Alexandrovics Konstantin nagyherczegtől kapott ajándékba. A gyanu a Hanzira esett, de az órát nem találták meg nála. Felséged ekkor huszonöt pálczára itélte őt. Mikor már huszonnégyet csaptak rá, Felséged véletlenül megtalálta az órát a mellénye zsebében, a hol szórakozottságból nem kereste. Soha se történt máskor, de ebben az egy esetben rosszat gondoltam Felségedről. Bocsássa meg, hogy gondolatban egyszer vétettem Felséged ellen!…

– Megbocsátom – szólt a herczeg legkegyelmesebben. – Csak halj meg békében; én megbocsátok neked.

* * *

A lakáj lelke egy kis barangolás után feljutott az égbe.

A kopogtatásra Péter kiment, megkérdezte a lélek naczionáléját, aztán megnézte a könyveit. Nem sok volt ott bejegyezve a lélek terhére. Nem ölt, nem követett el halálos vétkeket. A tizedik rubrikában ugyan az állott, hogy kelleténél valamivel több szivart lopott a gazdájától, de ezen kívül nem terhelte egyéb csak a megjegyzések rovatában ez a pár szó: »világéletében sokat hazudott«. De a hazugságot nem tiltja alaptörvény; a hazugság bocsánandó vétek, s a lélek elköltözésének órája előtt penitencziát tartván, mindezt leszánta-bánta.

Péter beeresztette.

Péternek tulajdonképpen meg van tiltva, hogy a lelkekkel beszélgetésbe elegyedjen, de Péter némelyes emberi gyarlóságról soha se tudott végképpen leszokni, s aztán ez a beszédesség, úgy látszik, együtt jár a kapunyitási foglalkozással.

Azért szent ő, és szent volt mindíg, minden emberi gyöngéinek ellenére, vagy talán éppen emberi gyöngéinél fogva.

– Na, öreg – szólt az ujonnan érkezetthez – itt már nem kell szolgálni!

– De hát akkor én mit csinálok itt? – kérdezte a lélek.

– Mit? Hát olyan úr léssz, mint alant egy fejedelem! Egy rangban fogsz ülni a föld legjobbjaival, nem lesz semmi dolgod; és végtelenszer annyi lesz a gyönyörűséged, mint a mennyit odalenn megaláztatásban szenvedtél.

A lélek azonban, Péter magyarázatára, hogy a megalázottak itt fel fognak magasztaltatni, egy kis lámpalázat érzett.

– Eredj csak, nézz körül – biztatta Péter – majd meglátod, mennyire másképpen van itt, mint a siralom és nyomorúság völgyében!

A lélek beljebb bátorodott, körülnézett – bár a végtelen világosság nagyon elkápráztatta a szemét – járt-kelt, hol előbbre ment, hol visszafelé, és sehol se találta a helyét.

– Hát neked mi bajod? – kérdezte álmélkodva Péter, mikor látta, hogy a lélek visszajön, s mintha kérdezni akarna valamit.

– Nem volna lehetséges – suttogta a lélek – hogy az arkangyalokat szolgáljam?

– Majd bizony – szólt Péter – a te kedvedért mindjárt megváltoztatjuk a lelki világ berendezését!…

– Kár, kár – sóhajtott a lélek.

– Adta lelke! – szólt boszúsan Péter. – Lám, hozzá jutna, de csakis a végtelen irgalmasságnál fogva, minden boldogsághoz, a miért a legérdemesebbek áhitoznak, és tessék, tovább is ott akarna maradni, a honnan megváltatott, a lelki nyomorúságban!

– Hiszen ha csak rajtam állana!… – nyögött a lélek.

– Képes volnál visszamenni? A siralomba, a hitványságba, a szolgaságba? – álmélkodott Péter.

– Mi tűrés, tagadás…

– Hát jó volt neked odalenn, mondd?

– Bizony jó volt – felelt a lélek. – Szolgáltam, az igaz, de ez a szolgálat nem járt sok dologgal, csak sok hajlongással, a mihez úgy hozzászoktam, hogy, a mint láthatod, itt is folyton hajlongok erre-arra, oda is, a hol nincs senki. Nem volt semmi bajom és semmi gondom. Ugyanazt ettem, a mit a herczeg; egy félórával később, de éppen olyan jó falatokat. Az ő pezsgőjét ittam, az ő szivarjait szíttam, és ha a babája olyankor jött, a mikor a herczeg nem volt otthon…

– Hallgass, szemtelen! – rivallt rá Péter.

De a lélek, ha már elkezdte, befejezte:

– Szóval, épp úgy nem láttam hiányt semmiben, mint ő, épp úgy kiélveztem, talán még nála is jobban kiélveztem a kényelmet, mert…

– És neked soha se volt egyéb kivánságod, csak hogy a hasad megteljék, meg a többi?!…

– Minthogy itt nem lehet máskép, csak őszintén beszélni, tehát: nem, soha!

– És te oda jutottál, a hová a hitvallók és martirok!…

– Miért ne?!… Talán itt se legyen egyenlőség?!… – kérdezte a lélek, olyan követelő hangon, a minőt a földi életben nem használt soha.

– És még ez beszél egyenlőségről! – botránkozott Péter.

– A lelkünk egyenlően halhatatlan – felelt büszkén a lakáj.

– Hát nem megmondtam – fakadt ki indulatában Péter – hogy az egész berendezés rossz, mert kár volt mindenkinek megadni az örökéletet!…