Part 7

Megérkeztek. Pista hűségesen végrehajtotta a parancsot, s pontosan megkapta a pofont. Ida néni és Lotti néni, megértvén Jóska haragjának okát, nem tudtak hova lenni a sajnálkozástól.

– Istenem, Istenem, milyen kár!

– Tessék – dühöngött Jóska – egy kis emlékkel akarom meglepni Ida nénit a születésnapjára, és ez a szamár a földhöz teremti a szászországi porczellánt! Bizonyosan össze-vissza tört az egész! Nem megmondtam, gazember, hogy vigyázz rá, mint az életedre! Takarodjál a szemem elől!

– Hátha mégse tört el? – reménykedett Ida néni. – Nem hallatszott a törése, csak a zuhanása. Ha jól be volt pakolva, talán nem is tört el.

– Dehogy nem tört el, dehogy nem tört el! – szomorkodott a nem ok nélkül reménytelen Jóska, vígasztalanul feszegetve a ládát. – Persze, hogy eltört, tessék…

De egyszerre a szó elhalt az ajkán, s a rettegett párbajhős, a ki, mint gróf Rikárd, nem félt az ördögtől se, elhalványodott.

A váza – jól sejtette – csakugyan el volt törve, de minden cserepe külön volt bepakolva, gondosan finom, fehér papirosba.

V.

Lotti néni azonban igen mulatott a történeten.

– Micsoda esze van a kópénak! – örvendezett magában. – De micsoda esze van!

S másnap Ida néni is kibékült az esettel. Jóska olyan őszinte bűnbánást mutatott, hogy nem lehetett sokáig haragudni rá; s hátha csakugyan a kereskedő tévedt, mikor eltört vázát küldött az ép helyett!…

A Szent György-napi árendára csakugyan fölvették az ezer forintot, s Jóska csakugyan megszöktette a Terkát. Azóta igen szolid és komoly férfiú. Szolgabíró Rácz-Árokszálláson, s minta-házaséletet él. Még ma se értesült róla, hogy a botbüntetést már régen eltörülték, s e miatt a ráczok körében nem nagyon népszerü, de az is igaz, hogy a mióta ő a szolgabíró, Rácz-Árokszálláson a kormánypárti jelöltet mindig ezer szótöbbséggel választják meg.

AZ UTOLSÓ HÚSEVŐ.

A 2780-adik esztendő egyik szép, májusi reggelén Montmorency herczegné igy szólt Beaurepaire herczegnéhez:

– Milyen halavány ma, kedvesem! Csak nincsen valami baja?!…

– Hja, százhatvan év nem tréfa! – felelt Beaurepaire herczegné.

Noha már 2780-at írtak akkor: a Montmorency és Beaurepaire nevek, melyek először a tizenkettedik században bukkantak ki az ismeretlenség ködéből, jobban virágzottak, mint valaha.

– Édes istenem, ön könnyen hordja százhatvan évét – szólt Montmorency herczegné. – Mit szóljak én, a ki alig multam százötven, s mégis mindig beteges vagyok?!

Montmorency herczegnének fekete arczbőre volt, mely úgy fénylett, mint a legszebb amerikai czipőfénymáz; Beaurepaire herczegnét ellenben csak rézbőrünek lehetett mondani. Montmorency herczegné ugyanis Beaurepaire-leány volt, s a Beaurepaire-ek, az utolsó századok folyamán, olyan sűrűn kényszerűltek gazdag néger lányokkal kötni házasságot, hogy utóvégre már csak fekete ivadékoknak adtak életet. A Montmorencyak kedvezőbb anyagi helyzetnek örvendvén, megmaradhattak a mellett, hogy csakis egymás között házasodjanak; bőrük azonban, megfoghatatlan módon, lassankint mégis rézszinüvé sötétedett, s Beaurepaire herczegné, a ki Montmorency-lánynak született, a képzelhető legtökéletesebb indián-szépség volt, az a szépség, a kiről hajdan Vadölő álmodhatott.

– Hiába – felelt Beaurepaire herczegné – nehéz hozzá szokni, hogy ilyen hamar meg kell öregednünk! Az ember egyet-kettőt fordul, s oda az élet. No, de egy kis köhögés miatt még nem kell kényeskedni! Önnek mindig nagy hajlama volt a hipokondriára.

– Persze, ön nem tudja, mi a betegség.

– Való, édesem, hogy egész életemben sohase voltam beteg. Egyetlen egyszer. Az elektrom-betegségen persze nekem is keresztül kellett esnem. De utána egészségesebb voltam, mint valaha.

– Mennyire irigylem önt! Nekem sokat kellett kiállanom. Legelső ifjúságomban, ötven-hatvan éves koromig, minden tiz évben megkaptam a tüdővészt, később pedig a rákkal vesződtem sokat. De nem is szólva ezekről a jelentéktelen, de kellemetlen bajokról nem képzeli mennyit szenvedtem a telefon-betegségtől és az elektromosságtól! Ma is olyan elektromos vagyok, hogy az rémítő!

– Ilyen napokon, kedvesem, nem kellene fogadnia. A társaság ingerelni fogja önt…

– Ó, csupa régi jó barát!…

– Nézze, édesem, fogadja meg a tanácsomat. Feküdjék le és ne bocsásson be senkit. Én is magára hagyom önt; mindjárt intézkedem, hogy készítsék elő a léghajómat.

– Ó, a világért sem eresztem el önt!… És miért ne fogadnám el a vendégeimet? Engem a magánosság elektrizál, nem a társaság. Szó sincs róla, kedvesem, önnek maradnia kell; nagyon érdekes vendéget várok, a kivel meg kell ismerkednie.

– Ki az?

– Rochebaron admirál Kanadából. A különös öreg úr, a kinek bizonyára hallotta már hirét.

– Rochebaron? Mintha a történelemből ismerném ezt a nevet.

– Igen, Rochebaron részt vett az utolsó csatában, a százhetven évvel ezelőtt New-York mellett vívott nagy tengeri ütközetben, sőt ez alkalommal annyira kitüntette magát, hogy hősiességéért a new-yorki gróf czímet kapta a washingtoni uradalommal. Többet mondok, ez a marczona ember húst evett!

– Rettenetes! – szörnyüködött Beaurepaire herczegné. – Hogyan? Miféle körülmények között?

– Azt majd el fogja mondani ő maga; én már nem emlékszem tisztán a részletekre. Egész regény ez, borzalmas, hátborsóztató regény, de nem tudnám elmondani, mert mintegy hetven éve, hogy elbeszélte, s az utóbbi években oly könnyen felejtek!…

Uj vendégek érkeztek, s a szerecsen szolgák frissítőt hordtak körül: folyékonynyá változtatott gyémántot, mely rossz volt, de drága. Beaurepaire herczegné kissé mélának látszott.

A kanadai hősre gondolt, a másvilágból való emberre, a ki még vérben gázolt, mint Hannibal, Attila, vagy Dzsingisz kán. Beaurepaire herczegné már nem volt fiatal, de gondolkozását és érző kedélyét a hervadás kora nem változtatta meg. Osztozott századának felfogásában, s iszonyodott minden embertelenségtől, de a történelmi mult, a hőstettek és vérontás gondolata jobb meggyőződése ellenére is édes izgatottságba ejtette. Az erőszakot szörnyünek, de egyszersmind nagyszerünek találta; minél korosabb lett, annál szörnyübbnek és annál nagyobbszerünek.

Végre megjött a vén hadfi, tanuja nagy időknek. Kétszáz évét könnyedén hordozta, s a hogy belépett, régies divatú udvariaskodással összeverte bokáját.

– Már azt hittük, hogy nem jön! – szólt a háziasszony szemrehányóan, de hálásan mosolyogva.

– Kis hijja, hogy nem jöhettem – felelt az öreg hős. – Pár napig beteg voltam.

– Ah, istenem, vigyázzon magára! – szólt ijedten Montmorency herczegné. – Önnek már nem szabad könnyelmüsködnie; végre is nem gyerek többé…

– Ah, csekélység! – felelt Rochebaron admirális. – Egy kis pestises tüdőgyuladáson mentem át; be kellett oltatnom magam, ennyi az egész. A bosszantó a dologban az, hogy a pestises patkányok párját tegnap-tegnapelőtt három-négyezer dollárért adták az egészségügyi piaczon, s így a kúra kissé sokba került.

– És a rokonszenves állatkák? – kérdezte Montmorency herczegné aggodalmasan – a kik visszaadták az ön egészségét…

– Ők elhunytak – szólt az admirál ünnepiesen.

A vendégek egy pillanatra elkomorodtak, de az erőslelkü vén tengeri farkas csakhamar vidámabb tárgyra terelte át a beszélgetést.

– Ön nagy borzalmakat élt át, admirál – szólt Beaurepaire herczegné, mikor az öreg hőst bemutatták neki – idegeit megkeményítették a tapasztalatok. Részt vett a föld utolsó csatájában, mily rémes lehetett az!

– Nem olyan rettenetes, mint a herczegné gondolja – felelt Rochebaron. – A nemzetközi jog akkor már elérte tökéletes kifejlődését, és szabályait mind a két bajvivó fél a legteljesebb tiszteletben tartotta. De hisz ez nem is lehetett másképpen. Emlékezzék vissza a herczegné, hogy már a huszonkettedik században fölfedezték a piff-paffit-et, a mely robbantó szerből egy hordónyi egész földünket felröpítheti a Sziriuszba. Ez már a huszonkettedik században lehetetlenné tette az ősi értelemben vett háborút. A népeknek ettől fogva, minthogy a legcsekélyebb erőszakosság végső megsemmisülést vonhatott maga után, anyagi erőkkel nem, csak értelmi erőkkel lehetett küzdeniök. De a huszonharmadik századtól fogva senki se gondolt többé erőszakosságra. Az elektromos pisztoly fölfedezése óriás hatalmat adott az egyes ember kezébe. Gondolja meg, herczegné, hogy ezzel a szerszámmal, melyből egyes példányok ma is láthatók a nagyobb múzeumokban, egy gyermek ezer meg ezer életet olthatott ki látatlanul, úgy, hogy a zsebébe nyúlt és megnyomott egy gombot. Szerencsére ez igen ritkán történt meg; a világ-rettegés, melyet a piff-paffit felfedezése idézett elő, akkorára már czivilizálta mind az öt földrészt. Az a tudat, hogy bármely felebarátunk szeszélye nyom nélkül eltörölhet a föld szinéről, s hogy százunk, sőt egész seregek életét kiolthatja egy ismeretlen, a ki örökkön inkognitó fog maradni, mindenkit alázatossá tett; s az emberi lélek megszelidülése, mely először Tolsztoj századában kezdett mutatkozni – a tizenkilenczedikben-e, vagy a huszadikban, már nem emlékszem – olyannyira előre haladt, hogy gyökeresen megváltoztatta az egész világot. Minél inkább tökéletesedtek a gyilkoló eszközök, annál inkább lohadt a kedv ezekkel a rettentő szerszámokkal élni. Szóval a new-yorki nagy tengeri ütközet idején a nemzetközi jog pontosan szabályozta a háboru formáit, és kinek jutott volna eszébe ezeket a szabályokat megsérteni?! Így történt, herczegné, hogy a new-yorki háboru inkább csak automobilok és hajók versenye volt, a melyben a barbár idők vérontásaira mindössze annyi emlékeztetett, hogy néhány matróz megboxolta egymást.

– Bocsánat, admirál, de nekem úgy tetszik, mintha a történelemben úgy tanultam volna, hogy a new-yorki csatavesztés rettenetes volt…

– Valóban, herczegné, iszonyu vereség volt ez Európára nézve, mert Amerika hat billiárd dollár hadi kárpótlást fizettetett magának, a mi a világ gazdasági életét kegyetlenül megváltoztatta. A háboru után Amerikában a csizmadia-inasok is vastag szivarokat szívtak, Európában ellenben egy káposztafej ára harmincz dollárra emelkedett, s szenet csakis a leggazdagabb emberek vásárolhattak mesés összegekért.

– De ön mégis valami véres hőstettért kapta az admiráli rangot?

– Hőstettem az volt, hogy sikerült megvásárolnom egy európait, a ki fontos pozicziót védett. Ezért a sorhajótiszti rangot kaptam, s az amerikai császár New-York grófjává nevezett ki. Az admiráli rangot csak később, a kályhakereskedés terén kifejtett munkásságommal sikerült kiérdemelnem.

– Ön eltitkolja előttem a legérdekesebb kalandjait. Pedig háziasszonyunk elárulta, mily viszontagságokban volt része ama háboru idején. Tagadja-e, admirál, – suttogta Beaurepaire herczegné, az érdeklődéstől izgatottan – tagadja-e, hogy ön… hogy ön még húst evett?…

Az admirál elkomorodott.

– Igen, egyszer!… De ön kegyetlen, herczegné, hogy erre emlékeztet, ha erre gondolok, ma is összeszorul a gyomrom, majd kitágul, szédülök és verejték ül ki az arczomra. Nézze! – szólt elsáppadva, s batisztkendőjével homlokát törölgette.

– Ah, mondja el, mondja el mégis!… – lihegte a herczegné. A hangja elrekedt, s szemében vad tűz lángolt.

– Nem mesélhetem el – felelte az admirál. – Az ön idegei nem birnák ki ezt a történetet. Gyermekkoromban olvastam egy legendát, mely jellemzi a barbár időket: a Chancellor hajótöröttjeiről, a kik éhségükben megették egyik társukat… Csak ez a legenda vetekedik az én történetemmel.

– El kell mondania. Nem tudnék aludni, ha nem mondaná el, nagyon is fölizgatta a képzeletemet. Szóljon!… Sugja, ha nem akarja hangosan mondani: milyen állat volt?

– Vaddisznó! – suttogta az admirál. – Vaddisznó!… Hiszen ha csirke lett volna, nem tudtam volna túlélni ezt a szörnyüséget!

Hangja elfúlt s pilláin könnycsepp rezgett.

– Folytassa, folytassa!… – vallatta a herczegné, a kit lázassá tett az izgatottság.

– Becsületes párbajban öltem meg őt – rebegte az admirál, szinpadiasan tompa, majdnem ünnepi hangon. – Megtámadott, védtem magamat, az életemről volt szó. S a kést oly szerencsétlenül forgattam…

Elhallgatott.

– Szegény vadkan! – sóhajtott a herczegné.

– A legszörnyübb az – nyögte az admirál – hogy nő volt, meg kell vallanom: nő. Mikor ezt megtudtam, öngyilkosságot akartam elkövetni, de annyira irtóztam már a kiontott vértől, hogy életben maradtam…

– S a rémtett? A rémtett? – faggatta a herczegné a verejtékező admirált, s ráhajolt, mintha így könnyebben kivehetné titkát. – Hogy jutott eszébe?… Mi kényszerítette rá?…

– Nagy pompával akartam elégettetni – hörögte az admirál – hogy kiengeszteljem az Örök Természetet. Hamvait át akartam adni az erdőnek, hogy majdan alkotó részeivé váljanak, cserjének, fának, bokornak. De embereim, a lelketlen barmok – másfél századdal ezelőtt még voltak ilyenek – ellopták s megsütötték. A büntett napján engem valami mesével tettek lóvá. Kevéssel azután léghajóm gépe éppen abban a pillanatban romlott el, midőn egy kopár sziget felett lebegtünk. Majdnem lezuhantunk, s két napi eleséggel nyolcz napig kellett várnunk a legelső hajóra. A többit elképzelheti. Az éhezés harmadik napján embereim holmijából előkerült áldozatom sülve és hidegen… Megborzadtam. De hiába tekintgettem az égre: sehol se bukkant fel a látóhatáron a mentő léghajó, és hiába néztem a vizet, a várt gőzös csak nem akart megérkezni. Higyje el, sokáig küzdöttem magammal… De gondolja el: az éhség!… A hatodik napon én is ettem a vaddisznóból!

– Jó volt legalább? – érdeklődött lázasan a herczegné.

– Fájdalom, kitünő. Legalább akkor. De később! Ó, mily gyakran megjelent álmomban! S szeliden röfögött: »Mit tettél velem?!«

– Rettenetes! – rebegte a herczegné s aléltan hanyatlott hátra, mint kéjjel s kinnal teli izgatottság után.

– Most már – végezte komoran az admirál – elcsitult lelkifurdalásom; az ember, ha korosabbá válik, mindenbe belenyugszik. De ma is bánt, fölizgat, s megaláz, ha ifjukoromnak erre a ballépésére gondolok. Ön ezt nem képzelheti.

– Sajnos – szólt a herczegné, szemét törölgetve – én is oltottam ki életet. Egy kis szunyog, egy egyszerü, árva kis szunyog volt az, a ki miatt ebbe a bünbe kellett esnem. Rárepült az arczomra, kérő szóval beszéltem hozzá, rimánkodtam neki: »Kis szunyog, szép szunyog, szállj tova, szállj szaporán!« – de a kis bohó nem hallgatott rám, s én egy önkénytelen, hirtelen mozdulattal, véletlenül úgy találtam hozzáérni, hogy szegényke odalett, oda!…

Ebben a pillanatban kivülről panaszos lárma hallatszott a kastélyba. Az admirál, a ki a herczegné karosszéke mellett, az erkély közelében állott, kitekintett.

Búcsúsok hosszú sora bontakozott ki a látóhatár ködéből. A kigyóvonalban mozgó embersor eleje, egy lengő-lobogó zöld zászlóval az élén, körüljárta a Montmorency-kastélyt, és siránkozva üvöltözött:

– Munkát! Kenyeret! Főzeléket! Füvet!

Némelyek már csak nyögni tudtak. Egyik-másik fiatalabb ember követ vett fel az útról, hogy beverje vele a kastély ablakait. De az eldobott kő, melyet erőtlen kar röpített világgá, fáradtan hanyatlott le a félúton. Lehettek vagy tizezren.

– A munkátlanok! – magyarázta az admirál Beaurepaire herczegnének.

– Azok – kérdezte a herczegné – kiknek gyámolítására nemrég thé-dansant-t rendeztünk? Ez az uj szekta felette követelő, s kissé háládatlan.

– Nem uj szekta ez – szólt az admirál. – Munkát követelő szegények voltak s lesznek minden időben. Már Tolsztoj korában is voltak ilyenek.

– Ugyan?! – csodálkozott a herczegné. – Szóval semmi sem uj a nap alatt, mint Büchmann, a nagy görög bölcs mondja. De mondja, admirál, nem tudná megmagyarázni nekem, hogy mit akarnak ezek az emberek? Hogy mi az, a mit például én tőlem követelnek? Mit remélnek? S ezzel a lármával mit kivánnak elérni?

– Főzeléket akarnak – felelt az admirál. – De sajnos, sokkal többen vannak, mint a mennyi az összes főzelék. Nem is beszélve arról, hogy parajt senki sem akar elfogadni, s mindegyik azt óhajtja, hogy a másik egyék parajt.

– Eszerint, ha mindannyian akarjuk is, lehetetlen, hogy kivánságuk teljesedjék?

– Szomorú, de úgy van.

– Akkor hát mért rendezik ezt a búcsújárást?

– Életjelt akarnak adni. Tudatni akarják velünk, hogy élnek és éheznek.

– Hm – szólt a herczegné, csakhogy éppen valami axiomát mondjon. – S mit gondol, admirál, ha megkérném házigazdánkat, hogy adja ki nekik a kastélyban található összes élelmiszert?

– Ez éppen elég volna négyszáz embernek, s a többi kilenczezerhatszáz igen haragudnék.

– Ej, ej, de hisz ez borzasztó!

– Hja, – bölcselkedett az admirál, – nagy és súlyos kérdés ez. Nagy és súlyos kérdés, a melynek a megoldását csak a jövő századtól várhatjuk. A jövő század azonban bizonnyal meg fogja oldani ezt a kérdést.

VILÁGOS ÉJSZAKA.

Este, hét óra tájban, egyszerre csak befeketedett a világ; a hegyek elkezdtek morogni, s a csendőrház körül a nyirfalevelek ijedten zizegtek össze. A plébános épp akkor mondott ki egy merész pagát ultimót; mire a pagátot elfogták, úgy szakadt az eső, mintha dézsából öntötték volna.

Szó se lehetett róla, hogy hazamehessenek. A csendőrhadnagy az egyetlen fedeles kocsiját beküldte a városba egy beteg legényével; csak a bricska volt otthon. Meg kellett várni, hogy vagy kitisztul az idő, vagy a kocsis meggondolja magát és hazaérkezik.

Az öreg adópénztáros nem állhatta meg, hogy meg ne eresszen néhány kiméletes káromkodást. Megint mindennek a főtisztelendő úr az oka. Az, hogy az ember szombat délután átrándul Gombáról Vérvölgyre, az erdőszéli csendőrházba tarokkozni, az egész rendén van. De az ember befogat és nem tesz egészségi sétákat. Különösen, ha az embernek hintója van.

A pap csupa lelkifurdalás volt. A holnapi prédikáczió is aggasztotta egy kicsit; de ha a gondviselés úgy rendelte, hogy folytassuk, a mit elkezdettünk: hát az ember tovább tarokkozik.

Abban maradtak, hogy a vacsora után megint ütni fogják. A csendőrtiszt olyan lármásan jubilált, mint a hogy mások trombitálnak, s a kis háziasszony maga volt a neki gömbölyödött szeretetreméltóság.

Minden a legpompásabban ment egész a pecsenyéig. Hanem alig koczintgattak egyet vagy kettőt, az asszonyka hirtelen elfehéredett és oda nézett, a hol nem volt semmi, a szemközt lévő meztelen falra. A pap rápislantott az adópénztárosra; az világi ember, tehát jobban fog tájékozódni, hogy hányadán vannak. Az adópénztáros meg a férjet leste. Végre is, neki jobban kell tudnia a maga dolgát, mint más, idegen embernek. A csendőrtiszt, a férjek ősi szokása szerint, roppant ostobának érezte magát, s úgy látszott, maguk a legilletékesebb körök sincsenek tisztában vele: vajjon ütött-e az óra? A legilletékesebb körök csak nagy zavarban voltak.

A hivatalos nyilatkozat az volt, hogy: »Semmi, semmi« – s a társalgás, valamivel halkabb hangon, tovább folyt a felől, hogy miért is veszett el hát a szóló volát? De nem sokáig tartott a vita. A bíborba játszó pír megint csak lefoszlott az asszonyka finom kis arczáról, s valami opálszerüség kezdett derengeni rajta. Megfogta az asztalt mind a két kezével s nem mert felnézni a tányérjáról. A férjének utóljára is fel kellett pakolnia és szép lassan bevinnie a másik szobába.

A két öreg felczihelődött az asztaltól. A pap minden áron meg akart szemlélni egy nem éppen ismeretlen olajnyomatot, mely a vadász temetését ábrázolta. Kerülte a másik tekintetét; tudta, hogy az is arra gondol, a mire ő. Arra tudniillik, hogy az ifjú párt ezelőtt éppen négy hónappal adta össze a gombai templomban. A kis csendőr ugyancsak siet ebbe a szép világba.

Mialatt a félbenmaradt, ökölnyi parasztszolgáló keresztül-kasul futkosott a szobán, nem váltottak egy szót sem, csak krákogtak és nagy készülődéseknek adták át magukat. Az adópénztáros kétségbeesetten tekintgetett a feketeségbe; a pap pedig azon tanakodott, hogy mivel egy csendőrlegénynek úgy is be kell lovagolnia Vérvölgyre a tudós asszonyért, egyre fog menni, ha a sétalovaglás helyett befog a bricskába. Egy kicsit megáznak, de Vérvölgyön majd csak szereznek kocsit.

A férj, a ki ebben a pillanatban férjebb volt, mint valaha, a bűntudat zavarodott mosolygásával tért vissza.

– Elszámitottuk magunkat – mentegette magát s mindazokat, a kik valaha születni bátorkodtak vagy ezentúl fognak hasonlóképpen bátorkodni. – A multkor már azt hittük, hogy meglesz, s aztán megint bele tévedtünk a számitásba.

Az öregek hozzáláttak a búcsúzkodáshoz s jelentették, hogy mennek.

– Hova a mennykőbe? Ebben az időben?

Már az igaz, hogy odakünn csinos idő volt. A hegy bömbölt s az erdő rémitőn sivítozott. Az eső omlott, s a villámlás szemkápráztató tüzijátéka, meg az egymással feleselő dörgés és ezer csattogás teljességgel nem csábította az öreg kalandorokat. Mindamellett a pap előhozakodott vele, hogy miképpen terveli a hazamenetelt.

A csendőrtiszt kiábrándította őket. A legény azóta már útban van, a bricska felfordulna az úton, az istállóban pedig különben is nagy a baj; szóval nincs más hátra, mint belenyugodni a sorsba. Az öreg tisztviselő hajlandó volt meggyőzetni magát, csak azt ajánlotta fel nagy szerényen, hogy majd kivonulnak a legények szobájába.

– Ugyan ne bolondozzanak. Csak nem akarnak pricscsen hálni?!

Adott nekik egy pakli magyar kártyát, szerencsés tartlizást kivánt, megparancsolta a kis szolgálónak, hogy vesse meg a két tábori ágyat, s azzal ott hagyta őket. El voltak csapva.

És ettől fogva senki se törődött velök.

Szót fogadtak s leültek játszani. De kissé szórakozottan irogatták fel a terczeiket. A pap kétszer is elfelejtette kimondani a négy felsőjét, a pénztáros pedig sohase vette észre, ha megnyerte a partit. Sokáig kevertek s nagyokat hallgattak. Egyszer végre, osztás közben, a vén fináncz nem nyomhatta el ezt a – nyilván hosszasabb tünődésből fakadó – rövid elmélkedést:

– Hm, hm. Hogy rohan az idő!

Az ám, mintha csak tegnap lett volna, mikor a kis lány először jelent meg a plébánia udvarán, mint egy valóságos, tisztességes unokahúgnak árván, apátlanul maradt, kedvesen csacsogó kis csemetéje. Az öreg fináncz ma is látta, hogy ődöngött mindig az édes anyja szoknyája után, s hogy dédelgette a szegény kis portékát tüdővészes anyja, az a fehérarczú, jóságos teremtés, a kit az egész falu imádott. Tisztán emlékezett a napra, mikor a szegény asszonyt kiterítették, s mintha azután ez a kis jószág egyszerre, egy éjszaka nőtt volna fel.

Igen, úgyszólván tegnap volt, hogy gyermeklánynak látta, s úgy emlékezett rá, mint egy kis szentképre. Mert hisz valósággal olyan volt, mint a legendák csodálatos szűzei, a kiknek a vadállatok megcsókolgatják a ruhája szegélyét, a kiknek a kezéből a szarvas kinyalja a sót, s a kiket, ha a farkas meglát, pironkodva somfordál el s azt mondja magában:

– Ó, mily szégyen, hogy farkas vagyok!

Mintha minden ártatlanság a világon ott lakott volna az ő két szép bámuló szemében.

Ekközben pedig valami különös hang hallatszott be a szomszéd szobából. Mintha sok, sok párna mögül jött volna ez a hang.

Úgy tettek, mintha nem hallották volna. A pénztáros éppen vesztett, s egy »hajhaj«-jal könnyített a lelkén. Befelé aztán így pótolta ki a sóhajtását:

– Hajh, az ártatlanság sorsa az, hogy áldozatul essék az első csendőrtisztnek. Az öregeké pedig, hogy meghajoljanak a tények hatalma előtt.

Bizony a pap bácsi duzzogott egy kicsit, mint a hogy más is duzzogott volna az ő helyében. De egy igazi tarokkjátékos mindig megbocsát.

– Hallgasson csak!…

Nem, nem kocsizörgés volt, tévedtek.

Unták már a tartlit rettenetesképpen, de azért nem mertek lefeküdni. A titokzatos esemény, mely a szomszédban készülődött, nagyon nyugtalanította őket. Még soha se voltak ilyen közel a nagy misztériumhoz.

Végre, nagysokára, csakugyan kocsi állott meg a ház előtt. A két vén rabmadár úgy loholt az ablakhoz, a mint csak öreg csontjaiktól kitelt. De hiábavaló volt ez az utolsó remény is.

A tudós asszonyt hozták meg Vérvölgyről. Csakhogy a legény, a ki előkerítette, Vérvölgyön nem kapott fuvarost, s magát a nevezetes személyt amúgy kegyelemképpen szedték fel egy ekhós szekérre, mely a városba döczögött. Nem mehetett az Gombára egy véka pénzért se.

Mialatt ők az ablaknál a kocsissal tanakodtak, a tudós asszony benyitott a szobába. Jóképű, fiatal személy volt, a ki nagy kendője alatt valami kis motyót szorongatott. Egész csinosnak tetszett a piros főkötőben.