Part 6

– Keresztély bácsi, maga nem sejti, hogyan tudok én írni, ha egy kicsit megerőltetem magamat! És ez egyszer össze fogom szedni a tehetségemet!

– Bánom is én, fiam. Ha megírod a dolgot, hát megírod. Legfeljebb elmondasz mindennek és ezzel bebizonyítod, hogy komoly ember semmit se adhat a véleményedre. Engem ez nem bánt. Megírtak én rólam már mindent, a mit csak meg lehet írni; azért mégis itt vagyok. Többet mondok neked. Magam is szeretném jó fogalmazásban olvasni a Tenbrink-eset történetét; hadd legyen öregségemre legalább egy szép emlékem.

– Beszéljünk becsületes nyiltsággal. Mennyit ad? De az utolsó szavát mondja!

– Száz dollárt, csak azért, hogy az időt kiméljem.

– Mindössze száz dollárt ad?! Egy ilyen nagy gazságból ilyen kicsi pénz jusson rám?! Egy ilyen rémítő gazságból?!… Különben adja ide. Én már úgyse fogom megjavítani a világot… aztán száz dollár is több a semminél, és ezt a száz dollárt, minthogy magától emelem el, okvetetlenül javamra fogják írni a menyországban. De adja ide hamar, mert minden perczért kár, a melyet az ember a maga társaságában tölt el!

– Tudod-e, hogy sírni szeretnék?! Gondold el csak, mekkora gazságot kellett elkövetnem, hogy végül ilyen kis hasznom maradjon belőle! Persze, a míg az ember az összes erkölcsi tényezőket kielégítheti!… De hát egyre drágább lesz az élet… olyan rettenetesen drágul az élet, hogy nemsokára már a legnagyobb gazság se fizeti ki magát! Száz dollárral megint kevesebb!… Becsületemre, magamnak alig maradt valami.

MEXIKÓI TÖRTÉNET.

Fairfax Keresztély truppja, az Austini Neo-impresszionista Szintársulat, minden évben kirándult Montereybe, tizenöt-húsz előadásra. Fairfax monterey-i születésü volt; és úgy gondolkozott, hogy szülővárosához való ragaszkodását semmivel se fejezheti ki szebben, mint ha évről-évre bemutatja Monterey lakosainak, milyen haladást tett a mult év óta a műveltség fejlesztése terén; hogy semmivel se mutathatja meg jobban, milyen hű fia maradt hazájának, mint ha minden évben hűségesen elemel szülővárosából némi kis aprópénzt.

Sehol se talált olyan lelkes közönséget, mint éppen Montereyben. Monterey lakói rajongtak mindenért, a minek valamelyes köze van a művelődéshez, és semmiben se találtak nagyobb örömet, mint ha kimutathatják egymásnak a művészet iránt való finom érzéküket. Nem győzték eléggé csodálni a Texas államban virágzó művészeti életet; egymást a szerint értékelték, mennyire tudják megérteni Texas iróit és művészeit, mekkora tűzzel méltatják ezek közül a legujabbakat, a legnehezebben megérthetőket és a legszabadabb szájuakat, tehát a szerint, hogy fel tudnak-e emelkedni Texas szellemi magaslatára; a monterey-i születésü szinműirókat és művészeket ahhoz képest becsülték és osztályozták, hogy megjárták-e már Austin zenés csapszékeit és mennyi pénzt hoztak el onnan; gyönyörüséggel habzsoltak minden Texasból érkezett szellemi csemegét és ha Fairfax véletlenül olyan szinműveket szállithatott nekik, a melyeknek minden egyes felvonása korcsmában játszik, úgy hogy a szinpadról egy kis kellemes pálinkaszag is terjengett a nézőtérre: a monterey-i műveltek boldogságából semmi se hiányzott.

Tavaly Fairfax mester még a szokottnál is szebben aratott Montereyben. Csak három darabot vitt magával – három szemenszedett remeket – de ezt a három darabot Monterey közönsége talán még ma se unta volna meg. Mind a húsz előadást zsúfolt ház nézte; csak az juthatott be a szinházba, a ki már egy héttel előbb megváltotta a jegyét; a kik nem siettek eléggé, még attól a szerencsétől is elestek, hogy legalább az utolsó előadást láthatták volna. És jóval többen voltak azok, a kiknek a sokat emlegetett élvezetről végre is le kellett mondaniok, mint azok a kiváltságosak, a kik már idejekorán ki tudták verekedni a jegyeiket.

Ilyen anyagi eredményre természetesen csak megfelelő erkölcsi sikerrel lehetett szert tenni. A három texasi műremek mindenkit elragadtatásba ejtett. A szép mexikói hölgyek mámorosan szívták magukba az uj szellemi áramlatok illatát. Öreg mexikóiak, a kik kora ifjuságukban a skalpozás művészetén kivül semmiféle művészetet nem ismertek, a felvonások végén ifjui tűzzel csapkodták össze sajátságos színű keztyűiket.

Hanem azért Fairfax mesternek az öröme ez egyszer nem lehetett teljes.

Örömét egy hófehér szakállu, patriárkaarczu, nyájas öreg úr rontotta meg, a kit Fairfax mester jól ismert, még abból az időből, a mikor Fairfax mester évekig habozott, hogy megmaradjon-e a pinczéri pályán, vagy átlépjen a szinművészi pályára?

Ez a nyájas öreg úr akkor egy tánczterem tulajdonosa és Monterey egyik legtekintélyesebb embere volt, mert intézete – mely kedélyességével és a benne uralkodó hang fesztelenségével igen megnyerte a monterey-i ifjuság érdeklődését – nagy látogatottságnak örvendett. De később ebben a népszerü intézetben annyira lábra kapott a mindennapos késelés divata, hogy néhány nagyobbszabásu öldöklés után a rendőrség végre is kénytelen volt becsukni úgy a táncztermet, mint tulajdonosát, a derék Suarez mestert. Kiszabadulása után Suarez mester pályát változtatott és szinházi manager lett, vagyis olyan férfiu, a ki élethivatásból és iparszerüen űzi a szinpadi sikerek előkészitését.

Fairfax nem volt Suarez mesterrel valami vastag barátságban, mert az öreg szinházi manager nem tudta megbocsátani, hogy Fairfax, a ki valamikor mint előtánczos működött az ő táncztermében, mexikói kirándulásai alkalmával soha se vette igénybe hajdani főnökének a szolgálatait.

A szinigazgató tehát Suarez mester láttára rosszat sejtett. És rossz sejtelmei csak megerősödtek, a mikor észrevette, hogy a nyájas öreg úr legkedvesebb mosolyával közeledik feléje.

– Keresztély bácsi! – szólalt meg a patriárka. – Engedje meg, hogy viharos lelkesedéssel üdvözöljem városunknak azt a nagy fiát, a ki a messzi idegenben is dicsőséget szerez a mexikói észnek, a mexikói élelmességnek!

A kedélyes hang hallatára Fairfax ösztönszerüleg a zsebébe dugta mind a két kezét és görcsösen kezdte szorongatni, a mit az aprópénzéből felmarkolhatott.

– Mivel szolgálhatok, Suarez mester? – kérdezte ridegen.

– Üzletet akarok ajánlani önnek – felelt a hófehér szakáll tulajdonosa. – De hogy jól megértse, milyen értékes önre nézve az ajánlatom, bevezetésül néhány megjegyzést kell tennem az ön előadásaira. Láttam mind a három darabját és kérem, engedje meg, hogy úgyis, mint régi és őszinte czimbora, és úgyis, mint minden hájjal megkent szinházi szakértő, elmondjam a véleményemet ezekről a szindarabokról.

Az »üzlet« szóra Fairfax mesternek az arczkifejezése olyan savanyuvá lett, a milyen egy pesszimista bölcsé lehet, abban a felséges pillanatban, a mikor mindent átölelő képzelmével egész teljességében átértette a földi lét siralmasságát.

– Hallgatom, Suarez mester – szólt olyan hangon, mely semmi sikerrel nem biztathatta az öreg szinházi hiénát.

De ez a hang nem kedvetlenitette el a beszédes patriárkát.

– Ön ügyes ember, Keresztély bácsi! – kezdte a mondókáját. – Hanem engedelmével legyen mondva, a darabjai nagyon is ártatlanok.

– Na, hallja, ezt még senki se mondta nekem! – szólalt meg Fairfax mester, a ki mindenre el volt készülve, csak éppen erre a támadásra nem.

– Nagyon is ártatlanok – ismételte Suarez mester – hogy ne mondjam: kezdetlegesek. Mindez rózsaviz, limonádé, herbatea. Ön azt hirdeti az ujságokban, hogy a legujabb, a legzamatosabb és a legszabadabb érdekességeket mutatja be Monterey közönségének, és mit kapunk? A régi módi semmiségeket. Beszéljünk kereskedők módjára, nyiltan, egyenesen. Mit igér ön? Mindent, a mi a rendőrség jelenlétében egyáltalán bemutatható. És becsapja a közönséget, mint az a könyvkolportőr, a ki a leragasztott boriték alatt disznóság helyett ártatlan hülyeségeket ad el az ostobáknak.

– Kérem – pattant fel Fairfax mester – ne tessék engem sértegetni. Én elismerem a birálat jogát, és ha valaki azt mondja, hogy az én darabjaim hallatlan disznóságok, nem vitatkozom vele. Erre csak annyit mondok, hogy a közönségnek csak disznóság kell, én tehát disznósággal szolgálok neki. De a kereskedői becsületességemben ne tessék kételkedni. Én nemcsak igérem a disznóságot, hanem szállitom is; azt nyujtom, a mit hirdetek: becsületes disznóságot, a legnagyobb disznóságot, a mi a piaczon ma egyáltalán kapható.

– Én pedig azt mondom – vitatkozott Suarez mester – hogy mindez rózsaviz, limonádé, herbatea. Vagy hogy kereskedői egyenességgel beszéljünk: művészet, filozófia, hogy ne mondjam: költemény!

– Látta ön a _Kloáká_-t?

– Láttam.

– Látta ön, hogy ennek a darabnak mind a három felvonása olyan nyilvános helyen játszik, a melyet a nyilvánosság előtt egyáltalán nem szokás emlegetni? Látta ön, mi történik ebben a darabban? És ez önnek művészet?

– Igen, semmi egyéb, csak művészet, tisztára művészet. Ez a darab egy súlyos társadalmi igazságot fejez ki, azt, hogy: mindenkinek joga van áruba bocsátania a saját személyét. Ez szocziológia, ez filozófia, ez szentimentális költemény, szóval tisztára művészet.

– Hát a _Csür_? Látta a _Csür_-t?

– Láttam.

– Ebben a darabban sóhajtanak, nyögnek, hörögnek, nyöszörögnek, nyikorognak… és önnek ez nem disznóság, önnek ez művészet?

– Igen, művészet. Ez a darab megöl egy előitéletet. Ez a darab költőileg illusztrálja, milyen társadalmi szükségnek felel meg az a propaganda, mely azt követeli a szülőktől, hogy sürgősen lássák el gyermekeiket a nemi életre vonatkozó részletes magyarázatokkal. Ez szocziológia, ez filozófia, ez szentimentális költemény, szóval tisztára művészet.

– Hát a _Marquis de Sade_? Mit szól a _Marquis de Sade_-hoz? Ebbe ön már nem fog belemagyarázni semmiféle társadalmi filozófiát. Két matróz, a ki egymásért eped, egy nyolcz éves kis lány, a ki a nagyapjába szerelmes… szeretném látni, hogy ebbe a darabba hogyan magyarázza bele a társadalmi filozófiát? Ha ez nem disznóság, akkor én nem tudom, hogy mi a disznóság, pedig ehhez az egyhez, higyje el, ha valaki ért, hát én értek.

– A _Marquis de Sade_ is csak művészet, filozófia, költemény. Ez a darab, kissé sajátságos formában, a legfenségesebb tanulságot hirdeti, azt, hogy a társadalmi rendnek támasza, talpköve: a tiszta erkölcs. Mondom, hogy: limonádé, herbatea, költészet, rózsaviz. Aztán a disznóság itt mellékes. Ez zenés darab, és a zene mindent megtisztit, mindent dezinficziál. Beteg lélek az, a kit az érzéki zene nem emel ki az érzékiségből; rossz ember az, a ki nem méltatja a dalt. A _Marquis de Sade_ elbájolóan, elandalitóan gyönyörü! Rózsa – rózsa – rózsaviz!

– Suarez bácsi, mit akar maga? – kérdezte Fairfax meghökkenve.

– Mit akarok? Hát mit akarhatok? Pénzt akarok! – felelt a fehérszakállu.

– És hogyan képzeli ezt? – rebegte Fairfax. – Beszéljünk kereskedői egyenességgel.

– Nézze, Keresztély bácsi – szólt a patriárka – nekem egy nagy gondolatom támadt. Columbus tojása; de Columbus milliókat szerezhet belőle. Ez a nagy gondolat pedig az, hogy: a képmutató disznóság már lejárta magát, az őszinte disznóságé a jövő! Figyelje meg csak egy kissé az emberi szellem haladását, és be fogja látni, hogy igazam van. A képmutató disznóság, a művészettel, filozófiával, szocziológiával, költészettel takarózó, álczázott disznóság már utolsó napjait éli. A közel jövőben meg kell érkeznie az uj áramlatnak, a zseniknek, a kik széttörik a régi formákat és azt adják a népnek, tisztán, hamisitatlanul, művészettől, filozófiától, költészettől mentesen, desztillálva, és csakis azt adják, hatalmas őszinteséggel, a mit a közönség szive igazán óhajt. Abban a perczben, mikor ez a kérlelhetetlen bizonyossággal elkövetkező uj korszak beköszönt és az első remekművek a nyilvánosságra kerülnek, ön besavanyithatja a darabjait és elmehet kapálni. Ön máris _viő zső_, de abban a perczben Szofoklessé sülyed. Már pedig, ha Mexikóban még egy kissé zsöngék is a tehetségek, Texasnak vannak kitünő irói, a kik a pénzemért azt irják, a mit én akarok, a kik már be vannak gyakorolva arra, hogy annak adjanak irodalmi örökéletet, a mi pénzt hoz. Meg fogja látni, milyen remekül, minden költői floszkulusoktól mentesen fogják megirni tudni azokat az ötleteket, a melyek ma még az én lelkemnek a rejtekén szunnyadnak! És ezek az őszinte disznóságok, a melyeket az ön képzelete nem is sejt és a melyeknek a tárgyait én önnek ingyen nem árulom el, egyszerre le fogják galoppozni, le fogják teperni, meg fogják semmisiteni az ön avultas, képmutató, félénk, félszeg, szerény, dadogó disznóságait!

– Csakhogy Texasnak nagyon sok kitünő irója van, és a többiek az ön szerzőinek a szindarabjaiba is bele fogják magyarázni a társadalmi filozófiát, a költészetet, a művészetet. Ebbe is belegyakorolták magukat. És így ön legfeljebb vetélytársam lesz, a ki engem soha se érhet el, mert későbben érkezett.

– Még ebben az esetben is nagy károkat okozhatnék önnek. De nem úgy lesz, a mint ön reménykedik. Az ön jelesei, az én disznóságaimba nem fogják belemagyarázni a művészetet, akárhogy erőlködnek, mert ön nem képzeli, hogy az én eszméim milyen siketitőek. Aztán ne feledje, hogy a harczban mindig az uj áramlat győz; a közönség nagyobbik része mindig a legujabb iránynyal tart.

– De micsoda óriási tőkebefektetés kellene ehhez az akczióhoz! Honnan veszi a pénzt?

– Ne fájjon magának az én fejem! Az olyan biztos üzlethez, a milyen ez, nem kell keresni a pénzt; a pénz az utczasarkon kinálja magát.

– És mennyi fáradozás, a mig összehozhat valamit!…

– Hát éppen ez az. Öreg ember vagyok már, nem szívesen fáradozom. A nyereség tiz százalékával is megelégszem, ha nem kell fáradoznom. És éppen ezért ajánlom fel megvételre az eszmémet. Önnek ez az eszme rengeteg pénzt jelent. Ha elfojtja, roppant károsodástól óvja meg magát. Ha pedig megvalósitja, egy második nagy vagyont szerezhet vele.

– Beszéljünk kereskedői egyenességgel. Ha megvásárlom az eszmét, mindenestül, a szindarab-ötletekkel együtt… mennyit kiván?

Suarez mester megmondta.

Fairfax, a szemtelen követelés hallatára, úgy kezdett nyöszörögni, mint a _Csür_ főszereplője. De azért nem kergette ki a szobájából a patriárkát, hanem alkudni kezdett vele.

Három napig folyton alkudtak. Elkeseredettebb küzdelem nem folyt le a chevy-i vadászat óta, a mely szintén három napig tartott és a melyen northumberlandi Percy gróf emberei addig harczoltak a skót Douglas embereivel, mig a négyezer harczos közül a legutolsó is elhullott.

De az elkeseredett küzdelem mégis csak azzal végződött, hogy Suarez mester szép összeget zsebelt be.

– Az igazat megvallva – szólt Suarez mester a búcsúzáskor, a mikor a két bajvivó kezet szorított annak jeléül, hogy méltó ellenfélnek találták egymást – az igazat megvallva, sajnálom, hogy eladtam a tervet.

– Én pedig sajnálom, hogy megvettem – felelt Fairfax. – Mert abban igaza van, hogy az őszinte disznóságé a jövő, de higyje el, ez a fejlődésnek egy magasabb foka, a melyre még nem érett meg a világ… még Texas legműveltebb közönsége sem!

A PORCZELLÁN.

I.

Horváth Jóska tíz évig volt jogász; ennek a korszaknak az emlékét legendák őrzik az egyetemen, jegyzőkönyvek a rendőrségnél, és följegyzések – igen sok följegyzés – a berczeli első számu telekkönyv teherlapjain. A legendákról nem szólhatok körülményesebben; egy egész kötetet kivánnának, s többnyire ismeretesek, akár csak a Józsa Gyuri élményei. Röviden, ezeknek a hagyományoknak a tanúsága s a rendőrség hiteles adatai szerint, Horváth Jóska tíz év alatt huszonnyolcz embert vágott pofon. Hogy mennyi pénzt költött el, arról a berczeli első számu telekkönyv négy irott oldalra terjedő s kissé zavaros teherlapja nem nyujt kellő felvilágosítást. Tartok tőle, hogy ebben a tekintetben a statisztikai kimutatás mindig hézagos marad; mert kétségtelen ugyan, hogy a Berczelen regisztrált ötvennégy teherpont kivétel nélkül a Horváth Jóska inicziativájából keletkezett, de a hivatalos iratban felsorolt összegek távolról se merítik ki ama legendás tíz év összes költségeit.

Maga Horváth Jóska se mondhatná meg pontosan, mily összeg árán ismerkedett meg Justinianus tudományával. Azok, a kiket az emberi élet legvégső határáig kiskoruaknak nyilvánítanak, sohase jó matematikusok, s Horváth Jóska legborusabb pillanataiban se törődött vele, hogy a családja mennyi adósságot csinált miatta. Ebben a tárgyban tehát csak két öreg kisasszony adhatna valamelyes útbaigazítást: Horváth Jóskának a nagynénjei, a kik a tulajdon birtokaikat is szépen megterhelték, hogy unokaöcscsük Pesten minél több embert vághasson pofon.

Ez a két öreg kisasszony – Ida néninek és Lotti néninek hívta őket a berczeli intelligenczia – két áldott jó lélek volt, a kik egyebet se tettek, csak Jóskáért imádkoztak. Emberemlékezet óta mályvaszín selyemruhában jártak a templomba, s a fogukhoz verték a garast, csakhogy az öcscsük úri módon élhessen. De a berczeli tyúkok nem tojhattak annyit, a mennyit Jóska havannákban el tudott füstölni.

Eszük ágában se volt, hogy emiatt Jóskát maguk közt megitéljék, ellenben akármilyen jó teremtések voltak, egymással sokat veszekedtek. Mikor az ujságok Jóskának egy-egy ujabb párbaj-ügyét jelentették, mind a ketten vörösre sírták a szemüket, s aztán szemrehányásokkal halmozták el egymást.

– Ennek is te vagy az oka! – szólt könyörtelenül az egyik.

– Én? – pattant föl a másik. – Ki szoktatta rá a sok mindenféle istenkisértésre? Ki ültette lóra mikor hét esztendős volt?

– És ki fösvénykedik, ha pénzre van szüksége? – vágott vissza amaz. – El van keseredve szegény. Keresi a halált!

– Te kényeztetted el. A te nevelésed!

– Talán még a betevő falatot is sajnálod tőle?

Erre a gondolatra mind a ketten zokogni kezdtek.

Mikor aztán megjött a hír, hogy Jóska összevagdalta az ellenfelét, diadalmasan nézték le egymást.

– Ugy-e megmondtam, hogy nem lesz semmi baja?

– Én nem pityeregtem, te pityeregtél!

Titokban mind a kettő büszke volt rá, hogy az ő öcscsük az a hírhedt fiatalember, a ki mindenkit pofonvág.

Jóska volt a szerelmük, bálványuk és egyetlen gondolatok. Ez a szerelem még Jóskánál is régibb keletü volt. Horváth Ferdi, mikor egy szép nap eszébe jutott, hogy Isten neki, mégis csak elveszi a kis Majoros Linkát, már vagy nyolcz esztendeig járt a házukhoz; faluhelyen nyolcz év nagy idő, s nincs benne semmi csodálatos, hogy mire Horváth Ferdi szint vallott, mind a három Majoros kisasszony beleszeretett. Bizony nagy szomorúság volt az; s titokban mind a ketten telesírták a párnáikat. Meglehet, egymást megfojtották volna, de a kis Linkára nem tudtak haragudni.

Jóska igen korán kezdte meg a rosszaságot, s a szép kis Linka az életével fizette meg azt az örömet, hogy a daliás Horváth Ferdit meghódította. Az özvegy, alig hogy végig itta a gyászévet, uj asszonyt hozott a házhoz; s ez kitünő alkalom volt rá, hogy a Majoros-lányok Jóskát végképp elkaparítsák.

Erre az uj otthonra Jóskának nagy szüksége volt, mert apja, a ki különben is jobban értett a parasztok, mint a gyerekek neveléséhez, egy makranczos lóval vívott párbajában kitörte a nyakát, s a kis ficzkó teljesen árván maradt. A Majoros kisasszonyok nem voltak éppen kiváló pedagógusok, de ha a dajkát nem is, egyesűlt erővel pótolni tudták a szülői gondviselést. S azt a félig anyai érzést, a melyet valaha a kis Linka iránt éreztek, átruházták Jóskára, megpótolva dédelgető szeretetüket egy elfojtott ábránd eddig ki nem törhető, minden gyöngédségével.

II.

Jóska alaposan kiaknázta ezt a vak szeretetet. Fáradhatatlanul szipolyozta »öreg«-eit, ha lehetett: egyszerüen nyájas mosolygással, ha másként nem ment: égbekiáltó mesék segítségével. Mind a két öreg kisasszonynak egész gyüjteménye volt azokból a levelekből, melyek jogi könyvek czímén száz forintokat könyörögtek s igértek fűt-fát, megtérést, szigorlatot, ügyvédi, bíborosi vizsgálatot, mit tudom én mit. Néha, ha a csalafintaság igen átlátszó, s a pénzügyi művelet fölötte nehéz volt, hol az egyik, hol a másik öreg kérette magát, s talán makacskodott is egy kicsit, de végül Jóska mégis csak megkapta a pénzt. A Lotti néni toalettpénzecskéje rendesen Jóskához vándorolt; titokban így tett Ida néni is azzal, a mit magának félrezsugorgatott. Meglopták a közös vagyont s meglopták egymást, csakhogy Jóskának küldhessenek.

Egy álmatlan délután – a báli szezon már végefelé járt s a Jóska talpában vagy három átvirrasztott éjszaka égett – történetünk hősét, a ki különben örökkön derűs arczczal járt-kelt a világban, kivételképpen komor gondolatok kisértgették. A feje fájt, a pénzét elkártyázta; elhatározta, hogy belép a komoly és tekintélyes emberek sorába. El fogja szöktetni Joannovics Terkát, a milliomos bánáti kisasszonyt, családot alapít, hivatalt vállal s búcsút mond a víg legényéletnek.

A terv regényes volt, de nem képtelen. Terka, a kinek már a megyebál óta erősen udvarolt, határozottan belégabalyodott egy kicsit. A Jóska arcza akkortájt olyan tarka volt a frissen kapott, félig behegedt és régi párbajsebektől, s úgy össze-vissza volt varrva, mint egy hímzett asztalterítő; ennek a látványnak Terka nem tudott ellenállni.

Szóval értették egymást. Arról azonban, hogy megkérhesse, szó se lehetett. Az öreg Joannovics különködő, sőt félbolond ember volt, de olyan bolond ember, a ki önként, kényszerítő okok nélkül Jóskához adja a leányát, a mi éghajlatunk alatt egyelőre nem találkozott.

Maradt tehát: a szökés párosan. S Terkában volt vér ehhez az operetlizéshez. A dolog nem lehetetlen. De Jóska úgy számította, hogy a jó hajlandóságon kívül még vagy ezer pengő kellene hozzá. Honnan az ezer forint, illetőleg: hogyan?

Éppen két napja, hogy háromszáz forintot kapott hazulról, s éppen tizenegyedikszer szegte meg azt a szent fogadást, hogy a szigorlatot le fogja tenni. Aztán meg ezer forint nagy pénz volt az öreg kisasszonyoknak.

Jóska, a szigorlaton kívül, nem ismert lehetetlenséget. Mért ne lehetne a Szent György-napi árendára előre fölvenni nyolczszáz-ezer forintot? Csak ügyesen kell hozzáfogni a dologhoz, s ki kell békíteni az öregeket.

S hirtelen egy vakító ötlet czikázott át a fején.

Ida néninek holnapután van a születése napja. Egy bonbon nem sok, de Jóska soha még csak egy bonbonnal se adta jelét nénjeivel szemben némelyes figyelmességnek, hogy ne mondjuk, hálának. Valami csinos, ötletes ajándék nagy hatást tenne és sokat lendíthetne a szöktetés ügyén. Egy okos születésnapi meglepetés uzsora-kamatokat hozna.

Jóska kiugrott az ágyából, s egy félóra multán fejfájás nélkül, fütyölve ment el hazulról.

III.

A kereskedő legszebb porczellánját rakta a gavallér elé.

– Négyszáz forint… kétszáz… százhetven…

Jóska az orrát fintorgatta.

– Valami egyszerü dolgot szeretnék, de olyat, hogy azért csinos legyen.

– Ezt itt kivételes áron adhatnám. Herendi porczellán, de egy kis törése van, s így mélyen leszállított áron…

A »törés« szó nagyon megtetszett Jóskának.

– Mondja, kérem, nincs véletlenül a raktárban valami, mondjuk: egy váza, mely még töredezettebb mondjuk: egészen össze van törve, de olyan, a mely értékes darab volt?

– Dehogy nincs! Tessék, itt is van egy. Egészen összetört, de nem hiányzik belőle egy darab sem.

– S mennyiért kaphatnám meg ezt az eltört vázát?

– Kérem, az egész semmiség. Ha tetszik, elküldetem.

– Nagyon köszönöm. De igazán nem hiányzik belőle semmi?

– Egy darabocska sem.

Jóska még egyszer megköszönte a kereskedő szívességét, s nyugodt lélekkel távozott a boltból. Mikor haza ment, az eltört váza már a lakásán volt, egy uj ládában gondosan elcsomagolva. A ládán rajta volt a rendes jelzés: »törékeny«. Jóska mosolygott.

Másnap reggel a ládával leutazott Berczelre.

IV.

A paraszt-kocsi nagyokat döczczent a rossz úton.

– Ha épen hoztam volna el – szólt Jóska magában – most bizonyosan összetörne. Hát nem okosabb törött vázát venni?

Aztán megpillantván a szülői házat, oda szólt a kocsisnak:

– Ide figyelj, Pista. Mikor én leszállok a kocsiról, te is leszállsz, s behozod ezt a ládát utánam a szobába. Másnak oda ne add, érted?! Mikor már benn vagyunk a szobában, leejted a ládát a földre, én összeszidlak és pofon váglak. Megértetted?

– Igenis. Beviszem a ládát a tekintetes úr után, s a szobában leejtem a földre, mintha nem készakarva tenném.

– Jól van. Nesze öt forint.