Part 5

Nevetni való, mert szenvedélyében eszeveszett; és utálatos is, mert az önzésnek ilyen – szörnyű púphoz hasonlatos – kinövése már természet ellen való. És mégis sajnálom. Sőt el tudok érzékenyedni, ha arra gondolok, hogy ez a nyomorult, beteg, vén ember egy hosszú életet töltött el és soha az életnek semmi igazi javát nem ismerte, nem ismerhette meg soha, mert őrülete már az első fiatalsága, talán már a gyermekkora óta mindenkorra elvonta ezektől, hogy keresztül izzadja, verejtékezze, sóvárogja az életet, s ebből a gyönyörű világból csak azt az egy hitvány örömöt ismerhesse meg, a melyet a szerzés vágyának a kielégülése ad meg.

Mit mondjak nektek? Ez a szerencsétlen ember, tőle tudom, soha se ismert más nőt, csak a feleségét, a kit egy pillanatig se szeretett, a kit csak a pénzéért vett el s a kit más talán soha se vett volna el, mert fiatal leány korában is nagyon csúnya volt.

De, nézzétek, nem megindító-e a gondviselés végtelen irgalmassága, vagy ha más szóval akarjátok: az a csodálatos – az egész kozmoszt átható – jóakarat, a melylyel a természet mindent gyógyítni igyekszik, magából a bajból, magával a bajjal?!…

Ez a csúnya asszony – a kit szintén aligha ismert volna meg, ha véletlenül a szanatórium várószobájában nem találkoznak, a mikor a kisasszony és a mamája egy hozzájok méltóan gazdag női rokont látogattak meg – imádta ezt a szép embert, a ki őt csak a pénzéért vette el, s a ki még ma is, ha arra gondol, hogy az ő meglehetősen hitvány életükből melyikük sétáljon ki előbb, habozás nélkül nejének kínálja az elsőséget. Imádta és imádja most is; az öreg és beteg vén bolondban csak azt a szép embert látja, a ki őt valaha feleségül vette. És mert imádja, az élete abban telik el, hogy minden cselekedetével, minden lépésével örömöt szerez neki. Ismeri jól, a veséjéig, a legtitkosabb gondolatáig; s tudja, hogy az eszelősnek csak az szerezhet örömet, ha nyerhet, gyüjthet, ha megkaparíthat akármi csekélységet, vagy ha minden természeti és társadalmi rend ellenére – a melyek bizonyos csekély pénzkiadást követelnének – a sok félredugott értékhalmazból minden meg nem takaríthatót megtakaríthat. És lehetővé teszi neki ezt a csodát; mindennap száz csodát tesz. Úgy dédelgeti férje nyereség-vágyát, mintha egy bájos gyermeket beczézne; s óvja a beteg ember érzékeny zsugoriságát a külső világ minden kis szellőjétől, mint a hogy egy féltős virágot óvna a hidegtől, a fagytól. Mindennap száz ötlete van rá, hogy nyereséghez juttassa férjét a legváltozatosabb czímeken, de titokban mindig a magáéból, és hogy elhitesse vele azt a megtakarítást, a melyet csak férjének a kuporgatás szenvedélyétől lázas képzelete tart lehetségesnek. Reggeltől estig bolonddá teszi; reggeltől estig csalja; reggeltől estig száz örömet szerez neki… bizony nem éppen égi örömöket. Mint a szent leány, a kinek tiszta szívből fakadó részvéte a kötényében vitt rózsákat – isteni csoda segítségével – kenyérré változtatta át: kifogyhatatlan kötényéből folyton szórja a kenyeret ennek a telhetetlen éhezőnek.

IV.

Reggel nyolcz órakor jelentkeztem a nagybátyám feleségénél: a hogy kivánta. Hamarosan megértettük egymást, s elvégeztük, hogy ebéd után visszatérek, azzal a hazugsággal, hogy most érkeztem meg Pestről.

Délután a bátyámat a »dolgozószobá«-jában találtam, annál az asztalnál, a hol a bevételeit és kiadásait szokta jegyezgetni vagy tíz különböző könyvbe és kimutatásba. Éppen pénzt számlált.

A mikor megpillantott, abbahagyta a pénzolvasást, fölkelt a székéről, és arczán a lázas kiváncsiság kifejezésével, izgatottan sietett elém.

– No, megadhatod a tizenkét százalékot? – kérdezte, mindjárt az üdvözlés szavai után.

– A dolog rendben van – szóltam. – Nekem már az idén tizennégy százalékot hozott, s jövőre tizenötöt fog hozni. Szívesen adok hát érte tizenkettőt; jut is, marad is.

(Az ő nyelvén kellett beszélnem.)

– Derék fiú vagy, derék fiú vagy! – ismételgette örvendezve. (Nyilván azon való megelégedését akarta kifejezni ezzel, hogy boldogúlok a vállalataimmal.) – De remélem, nem ezért jöttél Bécsbe? Ezért csak nem költekezel a vasútra? Megvallom, nem vártalak; csak a leveledet.

Azt füllentettem, hogy más sürgős dolog hozott fel.

– Annál jobb, annál jobb! No, mindjárt rendelkezésedre állok és elbeszélgetünk, csak éppen ezt a pénzt olvasom meg. Jó lesz, ha te is megolvasod. Vajjon nem tévedett-e ez a bolondos asszony? Harmincznyolcz forintnak kell lennie. Megvan mind a harmincznyolcz?

– Éppen harmincznyolcz.

Megmondta, hogy minő pénzt olvasunk.

– Egy órát adtam el ennek a bolondos asszonynak – szólt nevetve – egy női órát, a melyet huszonkettőért vettem tőle.

És meg is magyarázta a furcsa ügyletet:

– Tudod, pompás asszony ez, de egy kicsit bolondos. Hidd el nekem, nincsen ki egészen. Csupa szeszély és raptus; határozottan hóbortosnak lehet mondani. Látod, ilyeneket csinál. A multkor a fejébe veszi, hogy neki ez az óra nem kell, ő ezt eladja, az ékszerésznek, vagy akár egy házalónak, akármilyen keveset ad érte, mert ez az óra nem jár jól, és ő únja már, hogy olyan sokszor kell javíttatni. Persze nem engedhettem, hogy elkótyavetyélje, mert az óra megér harminczötöt; de a házaló csak huszonegyet kínált érte, megvettem hát tőle huszonkettőért. Egy darabig az asszonynak semmi baja, hanem aztán egyszer csak eszébe jut, hogy mégis kár volt eladnia az óráját, és hogy ő ezt nagyon sajnálja, mert ez az egy óra járt jól a házban. Most már, hogy nem volt az övé, rákötötte magát erre az órára, mint egy gyerek; és a szeszélye nem hagyott neki békét… az asszonyi makacsságával addig rágódott rajtam, hogy ő ezt akármilyen áron visszavásárolja, míg végre el kellett neki adnom harmincznyolczért… de negyvenet is megkaphattam volna tőle. És minduntalan ilyeneket csinál. A mi az övé, az soha se tetszik neki, azt már el akarja adni. Hanem ha egyszer valamit eladott, azt, a mi már nem az övé, azt mindjárt megkívánja; mindig az kellene neki, a mit én vettem magamnak… és addig nem nyugszik, míg el nem csalja tőlem. Jó asszony, de hidd el, nincs ki egészen.

– Majdnem minden asszony ilyen – feleltem. – Szeszélyesek és következetlenek; értelmiségük gyöngébb voltával vele jár, hogy a hangulatok uralkodnak rajtuk.

– No, gyujts rá! – kínált meg és egy láda szivart tett elém. – Egészen jó szivar; más tizenhárom krajczárral fizeti az ilyet. Nekem persze sokkal kevesebbe van, mert ha tizenhárom krajczárt kellene adnom egy szivarért, inkább sohase dohányoznám. Egyszer már végképpen le is akartam szokni a dohányzásról, pedig szeretem az olcsó, de jó szivart… mert ha jól meggondoljuk, csakugyan nincs nagyobb ostobaság, mint ha az ember elfüstöli a pénzt. De az asszony addig rágta a fülemet, hogy így meg úgy, az olcsó szivart csak meg kell találni, s aztán a betegeskedésem miatt úgyis csak keveset szíhatok, igen mérsékelten, hogy végre engedtem, a vendégeknek úgyis kell tartani. És azt meg kell adni ennek a bolondos asszonynak, hogy ügyes, szemes, és a hol meg lehet valamit takarítani, azt ő kifirtatja, fölfedezi, kivájja a földből. Látod, elmegy a vámházba és ott másfél krajczárért megvásárolja a kimustrált szivart. Száz közül kettő-három el van törve; de a többi éppen olyan jó, mint az, a melyikért az őrültek tizenhárom krajczárt fizetnek. Nem igaz? Úgy-e jó?

– Ilyen szivart színi másfél krajczárért, igazán szerencse! – biztattam, hogy ő is rágyujtson, minden nagyobb szívfájdalom nélkül.

– E tekintetben igazán pompás asszony – folytatta a felesége jellemzését, a meggyujtott szivaron édelegve. – Elmegy a város tulsó végébe, ha azt hallja, hogy ott valahol egy mosónő vagy vasalónő lakik, a ki olcsóbban dolgozik, mint a többi. És engem igazán boldoggá tesz, mert mondhatom, hogy nincs Bécsben az az ember, a kinek a háztartása olyan kevésbe kerülne, mint az enyém. A mit érdemes kikutatni, azt kikutatja. Nézd meg például azt a kalapot, ott a fogason. Az ember azt hinné, hogy egy ujdonatuj czilinder. Pedig ez az én régi czilinderem, a melyet már tizenöt éve hordok, a mely már ütött-kopott volt, eltört; csakhogy egy becsületes kalapos becsületesen, lelkiismeretesen kivasalta tiz krajczárért. Ha meg nem nézed a bélését, azt hinnéd, hogy ujdonatuj. Ő kikutatja az ilyen becsületes kalapost.

– Csakugyan egészen ujnak látszik.

– Nézd meg a bélését, benne vannak az én tizenöt éves névbetűim. Az asszony tudja, hogy mit hol kell vásárolni, és ha valami alkalmi vétel kínálkozik, ezt soha el nem mulasztja. Az összes holmijaink, a hány száz forintot érnek, annyi tizesbe kerültek. Más asszonynak az ismeretség, a társaság csak pénzbe kerül. Az enyém olyan ismeretségeket köt, a kiktől ingyen szinházi jegyeket kapunk. De ne gondold, hogy az ingyen szinház holmi mellékes költekezésbe bonyolít bennünket. A feleségem tudja, hogy szinház után hol eszik az ember olcsón, és egy egészen előkelő vendéglője van, a hol hatvan-hetven krajczárért mind a ketten fejedelmileg vacsorálunk. Többet mondok. A mult nyáron egy villát bérelt Ischlben. Mikor szóba hozta, azt hittem, hogy megüt a guta; és kiderült, hogy a villáért bért nem kellett fizetni, csak éppen a cselédséget kellett eltartani, mert az az ismerős család, a melyik kibérelte, egy gyászeset következtében másutt volt kénytelen tölteni a nyarat. És úgy laktunk, mint a grófok. Mondom, pompás asszony. Persze neki is megvannak a maga hibái. Először is: hogy kártyázik, pedig nem tud kártyázni. Rettenetesen szeret kártyázni és fogalma sincs a játékról; mindennap elnyerek tőle öt-hat forintot.

– Akkor hát ezzel a hibával meg lehet békülni.

– No vannak nagyobb hibái is. Hóbortos, boszantóan hóbortos, és ha a hiúság dolgairól van szó, akkor, mint minden asszony, eszeveszettül pazarló. Tavaly is, hogy Ischlbe utaztunk… tudod, én soha életemben nem utazom máshol, mint a harmadik osztályon, mert én nem vagyok szamár, és nem akarom a hülyékkel azt hitetni el, hogy én gróf vagyok. De hát az asszonyi hiúság! És képzeld, eleinte, asszonyi ármánynyal, engem játszott ki ütőkártyának, hogy egy beteges ember ne rázassa magát a harmadik osztályon, mikor ilyen hosszú útról van szó! De aztán megvallotta, hogy szégyell a harmadik osztályon utazni, és mikor lehordtam, ilyeneket talált ki, hogy: a harmadik osztályon papok utaznak és ez nem hoz szerencsét, meg hogy a harmadik osztályon olyan nagy a füst, hogy ő meg fog fúlni. Végre beleegyeztem, hogy a másodikon utazzunk, s ő fogja fizetni a második és harmadik osztály árkülönbözetét. És tudod-e, hogy ekkor mivel állott elő? Hogy akkor hát utazzunk az elsőn, ő ezt is fizeti! De erre már igazán megharagudtam.

– Bátyám még nyaralni is Ischlbe jár… hát már soha se látogat el haza, Magyarországba? – kérdeztem, hogy másra tereljem a beszélgetést, mert a veszedelmes témához nem igen tudtam hozzászólni.

– Barátom – felelt – mikor utóljára voltam Budapesten, elment a kedvem attól, hogy olykor haza nézzek. Fájt a szívem, hogy mit kell látnom otthon. Budapesten egy pohár sör tizenkét krajczár… Borzasztó! Te nem tudod, hogy ez milyen jellemző! Azt jelenti, hogy: a ti társadalmatok csak rablókból és eszeveszett tékozlókból áll, rablókból, a kik szemérmetlenűl, nyiltan lopják meg a többieket, és rettenetesen, menthetetlenűl könnyelmű, léha és préda Pató Pálokból, a kik ázsiai nembánomsággal fecsérelnek el minden nemzeti erőt. Azóta gondolni se szeretek haza, mert ha ez eszembe jut, kétségbe kell esnem hazánk állapotján!

Meg kell jegyeznem, hogy az öreg úr, bár tizenhét esztendős kora óta folyton Bécsben él, rendkivül lelkes hazafi…

V.

Lugosy nem folytathatta tovább; mindnyájan nevettünk.

Valaki azt kérdezte:

– És ha véletlenül mégis az asszony halna meg előbb?!…

– Akkor – felelt Lugosy komolyan – húszezer koronát kell fizetnem a milliomosnak, tizenkét százalék kamattal.

A TENBRINK-ESET.

I.

A _Texas vezércsillaga_ czímű, politikai, társadalmi és szépirodalmi napilapban, a tizenkilenczedik század utolsó évében, egy szép tavaszi napon ez a hirdetés jelent meg:

»A texasi művelt közönség figyelmébe! Uj! Uj!! Uj!!! A mi még csakugyan sohase volt a nap alatt! Öngyilkosság tiszteletdíjért! Öngyilkosság a nagyközönség előtt! Öngyilkosság belépőjegyek mellett! Az eladott élet, vagy: Tenbrink János búcsúja ez árnyékvilágtól az austini nagy nyári czirkuszban! Szükségképpen csak egy előadás! A szörnyűségek, a véres jelenetek, a kivégzések kedvelőinek szíves figyelmébe!

Én, alulírott Fairfax Keresztély, impresszárió, az austini nagy nyári czirkusz bérlője, tisztelettel jelentem, hogy Tenbrink János művész úrral egyetértésben folyó évi június hó elsején egy olyan, még soha sehol nem látott, nem hallott, de eddigelé el se képzelt mutatványnyal lesz szerencsém kedveskedni a nagyérdemű közönségnek, a mely páratlan mutatványnak a színrehozatalával Texas állam megelőzi az egész művelt világot. Egyszersmind már ez alkalommal is bátorkodom tisztelettel megemlíteni, hogy a midőn, semmi költségtől és fáradságtól vissza nem riadva, Tenbrink úr szíves közreműködését erre a maga nemében egyetlen előadásra megnyerni igyekeztem, ezúttal is, valamint egész életemben, egyesegyedűl az a törekvés vezetett, hogy semmit se mulaszszak el, a mivel a nagyérdemü közönség megelégedését kiérdemelhetem.

Én, alulírott Tenbrink János, komikus, művészi néven: Szamárpofa, tisztelettel jelentem, hogy folyó évi június hó elsején, délután négy órakor, az austini nagy nyári czirkuszban, az én kedves közönségem gyönyörűségére, a legnagyobb tisztelettel agyon fogom lőni magamat. A midőn magamat ez alkalommal a nagyérdemü közönség pártfogásába ajánlom, van szerencsém erre az utolsó és egyszermind egyetlen előadásomra tisztelettel meghívni úgy Austin város, valamint a közeleső helyek és egész Texas állam szeretve tisztelt közönségét.

Az érdeklődők bővebb tájékoztatása végett szükségesnek tartjuk a nyilvánosság elé bocsátani azt a szerződést, mely a páratlan érdekességü előadás czéljából egyfelől Fairfax vállalkozó, másfelől Tenbrink művész között köttetett.

A szerződés főpontozatai így szólnak:

Én, Fairfax Keresztély, montereyi születésü, vegyesekben dolgozó vállalkozó, és mindennemű szinházi iparczikknek nagyban és kicsinyben szállítója, kötelezem magamat, hogy – kivéve azt a nem remélt esetet, ha az előadásnak általános részvétlenségből el kellene maradnia – folyó évi június elsején délután három órakor az előadás tiszteletdíjául negyvenezer dollárt fogok lefizetni a Tenbrink úr által kijelölendő bizalmi férfiak kezéhez, Tenbrink János kiskoru leánya, a három éves Tenbrink Mária Szidónia részére.

Én, Tenbrink János, hollandiai származású, negyvenkilencz éves pojácza, művészi néven: Szamárpofa, az Egyesült-Államok törvényesen honosított polgára, kötelezem magamat, hogy a Fairfax Keresztély úr által fizetendő negyvenezer dollár művészi tiszteletdíjért és ennek ellenértékéül, folyó évi június elsején délután négy órakor, miután a tiszteletdijat a bizalmi férfiak már kézhez vették, Fairfax Keresztély úr »egy, kettő, három«-vezényszavára az austini nyári czirkusz porondján csókot fogok inteni a nagyérdemü közönségnek, a mely mindig elhalmozott kegyével, és ennek utána nyomban agyonlövöm magamat. Ha ezt a művészi feladatot oly ügyetlenül végezném, hogy még ott, a helyszinén meg nem halnék, az egész szerződés érvénytelen, Fairfax úr a negyvenezer dollárt a bizalmi férfiaktól joggal visszaköveteli, s én semmiféle kártérítésre igényt nem támaszthatok.

Tenbrink János kijelenti, hogy ő szabad akaratból adja el az életét; senki őt erre rá nem beszélte, még csak nem is csábította; az eszme ő tőle magától ered. Halála miatt tehát senki sem üldözhető, annál kevésbbé, mert Fairfax úr az ügynek csak pénzügyi lebonyolítására, az önkéntes művészi mutatvány dijának az érdeklődő közönségtől való behajtására, vagyis csupán a becsületes közvetitésre vállalkozott.

Tenbrink úr kijelenti még, hogy nemcsak szabadakaratból, hanem egyszersmind jogosan adja el az életét. Kijelenti, hogy ez az élet kizárólag őt illeti meg, nemcsak veleszületett jogánál fogva, hanem, mert ezt a jogot sohase idegenítette el, idegen vevőnek el nem árúsította, tehát szabadon rendelkezhetik vele, joggal sorsolja ki vagy bocsátja árúba.

Tenbrink úr kijelenti továbbá, hogy ő nem valamely teljesen elhasznált, már tökéletesen értéktelenné vált életet ad el a nagyközönségnek, hanem egy ép és még évekig használható életet. Kijelenti, hogy tudtával nem szenved semmiféle gyógyíthatatlan betegségben, s idült iszákosságát kivéve, semmiféle testi bajáról nem tud. Kijelenti végül, hogy a mikor életéről a tiszteletdíj fejében lemond, erre semmiféle anyagi vagy erkölcsi kényszer nem űzi; se a nyomoruság, se testi fájdalom, se a mástól (például a boszúállástól) való félelem, se valamely erkölcsi kötelezettség nem kényszeríti a halálra; amerikai párbajban nem veszítette el az élethez való jogát.

A szerződés idézett főpontjainak ismertetése után Tenbrink úr szerencséjének tartja, ha elhatározásának inditó okairól némelyes magyarázattal szolgálhat a kegyesen érdeklődő nagyközönségnek.

Tenbrink János négy évvel ezelőtt azt a menthetetlen őrültséget követte el, hogy noha már negyvenötödik évében járt és kenyerét csak pojáczasággal tudta megkeresni, feleségül vett egy szegény leányt. Ebből a házasságból egy kis leánya származott, a kinek a születése az anya életébe került. Tenbrink Jánost az a körülmény, hogy bármely perczben bekövetkezhető halála esetén ezt a kis leányt minden vagyon és minden gyámol nélkül hagyná, aggódóvá tette, annyival inkább, mert bár ez idő szerint a pojáczaság művészetével elég szépen keres, keresetének még oly csekély részét is képtelen félretenni, minthogy megrögzött rossz szokásból jövedelmének ezt a legkisebb, nélkülözhető részét időről-időre, többnyire még a hónap első napján elissza. És mig egyrészt, javithatatlan iszákos lévén, csak gondoknak nézhet elébe, másrészt az életben, melynek szépségét különben élénkén méltatja, nem sok gyönyörüséget talál, mert jelentékeny elfoglaltságában nem lel élvezetet, és ez az elfoglaltság minden más örömtől, még gyermekének a látásától is elvonja. Azért, különös figyelemmel arra, hogy az életben úgy is csak ama, nagyon kivételes pillanatok idején talál örömöt, a mikor már nagyon sok gint ivott, szívesen lemond az élet jogainak további gyakorlásáról, és mindent jól megfontolva, arra az elhatározásra jutott, hogy életét egy olyan összegért, melynek a kamatai Tenbrink Mária Szidóniának tisztes életjáradékot biztosíthatnak, felajánlja a nagyközönségnek és különösen a kivégzések tisztelt barátjainak.

Az előadottakhoz Fairfax vállalkozó még csak azt fűzi hozzá, hogy bár az austini nagy nyári czirkusz mindössze tízezer nézőt fogadhat be, és bár joggal hivatkozhatnék a látnivalónak minden bika- vagy kakasviadalt, birkózást, gladiátor-küzdelmet, csatajelenetet, vagy fenevad-küzdelmet meghaladó páratlan érdekességére, a helyek árát erre a maga nemében egyetlen alkalomra csak mértékletesen emelte fel. Egy páholy ára: ötven dollár. Első hely: húsz, második hely: tíz, harmadik hely: öt, karzat: két dollár.

Előjegyzéseket elfogad az austini nagy nyári czirkusz nappali pénztára minden délelőtt.

_Fairfax_, vállalkozó. _Tenbrink_, komikus.

Tömeges látogatásért esedezik:

_a jutalmazandó_.«

II.

Vagy négy hónappal azután, hogy Tenbrink János, mintegy tízezer főnyi érdeklődő előtt, pontosan és ügyesen végrehajtotta azt, a mire vállalkozott – ennek az eseménynek a részletei csak a texasi olvasót érdekelhetnék, az európai olvasót semmi esetre – a Texasi Vezércsillag beállított Fairfax mesterhez.

Fairfax mester felnézett, aztán folytatta a munkáját. Számolt.

– Keresztély bácsi! – szólalt meg a Texasi Vezércsillag.

– No mi az, fiam? – kérdezte Fairfax mester, láthatóan csekély érdeklődéssel.

– A Tenbrink-eset miatt jöttem, vagy jobban mondva: a Tenbrink-eset végett.

– Végett?

– Hát mondjuk: okából. Vagy: irányában. Irányában, ügyében czéljából – a hogyan akarja.

– Nem értelek, édes fiam – szólt Fairfax mester, tovább is számolgatva. – Azt se tudom, hogy mit nevezel Tenbrink-esetnek. Már egyáltalán nem emlékszem erre a dologra.

A Texasi Vezércsillag megütközött ezen a beszéden.

– Keresztély bácsi, maga egy Pitavalba való fiu! – tört ki belőle a megbotránkozás.

Fairfax mester nem sértődött meg.

– Miért, édes fiam? – kérdezte szeliden.

– Nézze, Keresztély bácsi – folytatta a Vezércsillag – én nem mondom azt, hogy a föld nem hord a hátán nagyobb gazembert, mint maga! Pedig mondhatnám. De nem mondom, mert maga ezt már úgyis régen tudja. Csak azt mondom… vagy talán nem akar meghallgatni?

– De hiszen hallgatlak! Csak éppen ezt a kis sokszorozást végzem be. Na és aztán? Vagy csak ennyit akartál mondani?

– Keresztély bácsi! Maga június elsején többet söpört be százezer dollárnál…

– Már hogy én?…

– Soha se tagadja. Ott volt az egész Austin, ott volt az egész vidék, ott volt az egész Texas. Többet mondok. Még Mexikóból is érkeztek vendégek.

– De a czirkusz nem telt meg.

– Egyetlen szék se maradt üres, és azok a tribünök, a hol csak állóhelyek vannak, megteltek a rogyásig. Persze maga addig, a míg a tribünök le nem szakadnak az ember-tömeg terhe alatt, a világért se ismerné el, hogy zsúfolt háza volt. De hát én jó fiu vagyok. Velem lehet beszélni. Mondjuk, hogy csak százezer dollárt vett be.

– Ha megfizeted nekem azt, a mennyivel kevesebbet vettem be, akkor én holnap gazdag ember vagyok. De mi közöd neked ehhez? – folytatta, álmélkodó arczot rögtönözve.

– Nézze, Keresztély bácsi. Maga bevesz egy vagyont, aztán, hogy a kis lánytól visszarabolhassa a megszolgált negyvenezer dollárt, pereskedni kezd, azon a czímen, hogy Tenbrink megtévesztette önt.

– Igen, mert becsapott a gazember. Jó pénzért értéktelen árút adott el nekem. A bonczolás kiderítette, hogy gyógyíthatatlan betegségben szenvedett. Neki tudnia kellett ezt; tehát megtévesztett. Befont, rászedett.

– De hiszen magának azért nem kellett visszaadnia a belépti díjakat!

– Igen, de kompromittált. Az erkölcsi kár se kutya. Az erkölcsi kárt nekem kell megsinylenem.

– Nekem ne beszéljen az erkölcsi kárról. Mondja ezt a mexikóiaknak; azok talán elhiszik. Mi köze magának az erkölcshöz?!

– Nem vitatkozom veled. Vegyük, mintha igazad volna; tegyük fel, hogy te vagy Arisztidesz. De ebből még nem találhatom ki, hogy hova akarsz kilyukadni.

– Megmondom. Magának, hogy visszarabolhassa a negyvenezer dollárt, meg kellett kennie a bizalmi férfiakat, meg kellett kennie a szakértőket, a tanukat, az ügyvédeket, a birákat és meg kellett kennie a tisztességtelen sajtót. Szóval legalább is húszezer dollárt kellett szétosztogatnia, hogy a negyvenezret visszaperelhesse, visszacsalhassa, lophassa, rabolhassa… az igét válaszsza meg tetszése szerint. Helyes. Húszezer dollár még mindig kevesebb, mint negyvenezer. De valamiről meg tetszett felejtkezni. Hogyan, Keresztély bácsi, maga pénzosztogatást rendez, sorra megken mindenkit, a kinek csak valamelyes köze van a Tenbrink-esethez, és a mikor kivétel nélkül mindegyik erkölcsi tényezőnek juttat egy kis pénzt, már a maga erkölcsi jelentőségének megfelelő összeget, éppen csak a tisztességes sajtónak nem akar pénzt juttatni?!

– Ahá, te meg akarsz engem revolverezni?! Ezzel egy kicsit elkéstél, fiam! Hiszen volt egy kevés bevételem is. Mit akarsz, miből fedezzem ezt az óriási rezsit, ha nincs bevételem?! Igen, volt; de elvitték. Már nincsen pénzem; minden véremet kiszítták a pióczák. Nem, barátom, az én hátamból már nem lehet több szíjjat hasítani!

A Vezércsillag nevetett.

– Nézd – folytatta Fairfax mester. – Mindössze hetven-nyolczvanezer dollárt vettem be; május harminczegyedikén már nyakra-főre osztogattam az ingyenjegyeket. Ebből a negyvenezer dollárt majdnem ki kellett izzadnom. Hogy megmentsem, több mint húszezer dollárt kellett szétosztogatnom; magad mondod, hogy legalább is húszezer dollárt. Aztán a rezsi. Azonkivül ki kellett fizetnem a temetési költséget; mikor a kis lányt elvitték az árvaházba, ki kellett fizetnem az ő és a kísérője útiköltségét; az ingyenhelyért való folyamodásra bélyeget kellett ragasztanom…

– Szóval a tisztességes sajtónak nem akar fizetni?

– Mondom, hogy nincs miből.