Part 4

De párisi ismerőseim közül egyikről sem olvastam annyit, mint Boldizsárról, a keresztfiamról. Öt vagy hat év óta minduntalan értesülök viselt dolgairól. Boldizsár tizennégy éves korában egy kis betörést követett el. Ennek következtében beadták egy állami javitóintézetbe, s ott kiképezték diplomás gonosztevőnek. Alig bocsátották ki a világba, már tevékeny részese volt egy csinosabb gaztettnek. Becsukták, s mikor kiszabadult, hogy hálát adjon a jó Istennek, betört a legközelebb eső templomba. Utóljára azt olvastam róla, hogy a fontainebleaui erdőben leütött valakit, a ki nem szólt többet.

Azóta nem szeretek egyedül sétálni estefelé az erdőn. Az erdő sötétjében keresztfiam, Boldizsár jut eszembe. Ha egyszerre csak előlépne egy bokor mögül, s mielőtt bemutathatnám magamat… hirtelen meg kellene jelennem az örökkévalóság kapuja előtt: odafenn, szégyenletemben, nem mernék kopogtatni.

A KOPORSÓ.

I.

Öreg Igaz János kint állott az ámbituson és nyugodtan pipázott. Mocskos, lucskos idő volt. A szél az eresz alá verte az esőt; odalenn, a ház előtt, a Körös piszkos, földszinü habjai sebesen kergették egymást; odafenn, messze, az ég úgy be volt borulva, hogy az egész világ tubákszinüvé vált.

– Milyen szép, kövér eső! – tünődött Öreg Igaz János. – Ilyen istenáldásért hiába imádkozik a szegény ember olyankor, a mikor a legjobban kellene. Most se árt, se használ. Ha el lehetne tenni!

Aztán, legalább egy félóráig, a kukoriczáról elmélkedett. Egyszerre az jutott eszébe, hogy ő, Öreg Igaz János, maholnap meg fog halni.

Már régóta kínozta a hideglelés; sok mindenfélét komendáltak neki, de semmi se segített. Utóljára már a doktort is elhívatta, de persze a mediczina nem használt: a hideglelés negyedik napra mégis csak visszajött. Egyszer egy czigányasszony vetődött az udvarra, és azt mondta neki, hogy alighanem a rossz betegség gyötri. Ez szöget ütött a gazda fejébe, mert katona korában sokat hallott minden nyavalyáról. Megfogadta hát a czigányasszony tanácsát. Szerencsére két tükör volt a háznál; jóllehet egy is elég az asszonynépnek. Hogy mindent megpróbáljon, az egyik tükör hátáról lekaparta a kénesőt, és ezt az orvosságot is bevette; hogy jobban csúszszon, egy-két pohár borral. De a hideglelés ezután se mult el.

És attól fogva még rosszabbul lett. Néha úgy érezte, mint ha a gyomra nem volna az övé; néha meg azt, mint ha kő volna a hasában. Az ételnek nem érezte az ízét; a dereka minduntalan megfájdult; azt is észrevette, hogy már nem birja a nehezebb dolgot.

Eddig soha se gondolt a halálra. Csodálkozott rajta, hogy a betegsége milyen sokáig elhúzódik, de hogy a hosszu nyüglődésnek rendesen halál a vége, az még nem fordult meg a fejében. Nem is igen ért rá a bajával foglalkozni. De most hirtelen eszébe jutott, hogy az apja éppen így sinylett az előtt, hogy egy napon váratlanul meghalt. Hát biz azt nem kötik az embernek az orrára. Aztán, a mint tovább nézelődött maga körül, eszébe jutott az is, hogy egy idő óta az egész világot másformábbnak látja, mint azelőtt: borongósabbnak, nyirkosabbnak, csunyábbnak. Mintha már ez se volna az övé.

Egy pillanatig elfelejtette színi a pipáját. De aztán megigazgatta pipájában a dohányt és tovább füstölt.

Hát bizony ez lesz az, mert mások, a kik korábban mentek el, éppen így csinálták. Egy ideig betegeskedtek, aztán kidőltek a dologból, utóljára se testöknek, se lelköknek nem kellett már semmi. Mig a dohányában tartott, nem ment ki a fejéből, hogy miképpen is készülődtek azok, a kikre már előbb rákerült a sor?! És minél tovább elmélkedett, annál inkább megbizonyosodott, hogy már csak kevés ideje van hátra. Lám, már a pipa se ízlik neki; csak szíjja, mert úgy szokta.

Hanem azért kiverte belőle a hamut, ujra megtöltötte és mégis csak rágyujtott. Ha a dohány nem is izlik úgy, mint azelőtt, pipaszó mellett könnyebben gondolkodik az ember; és meg akarta hányni-vetni magában, hogy hát hogyan is lesz az, hogy ha ő már nem lesz?!

Vacsoráig aztán kifundálta, hogy miképpen kell mindent elrendezni. Ha meg kell halni, jól van; de a kaszás legalább ne találja készületlenül.

Másnap reggelre kelve, eligazított mindent; nem kell ahhoz sok irás. A törvényházára is elment, hogy veszekedés ne legyen utána.

Délután pedig elment az asztaloshoz, hogy megrendelje a koporsóját.

Ezt nem akarta másokra bizni. A mit az ember maga is megtehet, ne hagyja másra. Koporsó nélkül ugyan nem temetik el, de ha erről előre nem gondoskodik, megtörténhetnék, nem ugyan fösvénységből, de gondatlanságból, hogy a háznépe valami olcsóbb fajta koporsót vásárolna neki, arra gondolva, hogy a halottnak már úgyis mindegy. Öreg Igaz János pedig díszes koporsót akart; azért legjobb, ha ő maga töviről-hegyire megmagyarázza az asztalosnak, hogy a koporsót milyen fából csinálja, miképpen gyalulja; továbbá, hogy milyen festékkel kell befesteni és mit kell ráirni.

Mert mindennek meg kell adni a módját. És ha a legszegényebb czigányasszony is, a ki a rajkóját alig hogy el tudja temettetni, kikönyörgi a plébánostól, hogy hozza el a temetésre a füstölőt is, a mi csak a czerimóniás temetéssel jár: ő, Öreg Igaz János, nem engedheti meg, hogy kevesebb díszszel temessék el, mint a mennyi neki már dukál.

Aztán meg nem ágrólszakadt ember ő, hanem módos gazda, a kinek, hála istennek, mindene megvan, a mi szükséges. Rendes embernek, a kinek a féllába a sirban van, kell, hogy meglegyen a koporsója is; ne akkor kellessen szaladgálni érte, a mikor már szükség van rá.

A koporsó is jobb lesz, ha az asztalos előre mértéket vesz, és nem kutyafuttában készíti el, hanem, a mig ideje van rá, gondos munkával, kényelmesen. De meg gazdaságosabb is, ha az ember előre kialkussza az árát; így az asztalos, a ki a gyászoló néptől annyit követel, a mennyit akar, nem csalhatja meg az embert.

Sokáig tartott, mig az asztalossal meg tudott alkudni. Az asztalosnak az erőssége az volt, hogy a koporsó nem olyan holmi, mint például egy nyakravaló kláris, a mit az ember csak akkor vásárol meg, ha nem sokallja az árát, és ha drágának találja, ott hagyja a boltban. A kinek koporsó kell, előbb-utóbb megvásárolja, ha drágálja is; ha ő nem, hát azok, a kik majd eltemettetik. De Öreg Igaz Jánosnak is volt egy erőssége: az, hogy nem csak egy asztalos van a világon.

Hosszu alkudozás után végre megegyeztek.

Egy hét multán a koporsó elkészült. Egészen olyan volt, a milyennek Öreg Igaz János kivánta; már előre öröme volt benne. Kifizette az árát, s nevetett magában, mert úgy találta, hogy igen jó vásárt csinált. Persze, olyankor, a mikor az embernek még ideje van másfelé fordulni, az asztalossal is könnyü beszélni; hogy el ne szalassza a vásárt, enged, a mennyit csak lehet.

Öreg Igaz János fölvitette a koporsót a padlásra, s hogy addig is hasznát vegye, mig egyéb hasznát veheti: egyelőre paszulyt tartott benne.

Nemsokára azután, hogy a koporsó elkészült, Öreg Igaz János olyan beteg lett, hogy ágynak esett. Bizonyosra vette, hogy ez az utolsó betegsége, s dicsérte az eszét. Lám, milyen okos volt, hogy előre megcsináltatta a koporsóját! Most már nem kell attól tartania, hogy kevés díszszel temetik el; és mégis megtakarított egy pár forintot! Csak jó a pihent ész. Ha már el kell költöznie erről a világról, utolsó óráira is maradt egy öröme: az, hogy bölcsen gondoskodott mindenről, a miről csak ember intézkedhetik!

Nagy betegségéből azonban váratlanul kigyógyult. Annyira kigyógyult, hogy örökre elmaradt a hideglelése, megszünt a gyomorbaja, ujra kellemetesnek látta a világot, s nemsokára azt is elfelejtette, hogy valaha beteg volt.

A koporsó fenn maradt a padláson. Néha kifogyott belőle a paszuly; aztán ujra paszulyt tettek belé.

II.

Sok év haladt el, s Öreg Igaz János egészséges volt, mint a makk. Soha se gondolt rá, hogy a padláson egy koporsó várja, várja, de hiába várja.

De egyszer az történt, hogy a szomszédja, Fekete Nagy Péter, igen megbetegedett. Fekete Nagy Péter szegény ember volt. Azért a felesége, látván, hogy az urának el kell pusztulnia, így szólt:

– Nem azért mondom, de az Isten mindnyájunkkal szabad, s bizony jó volna előre megvásárolni az Öreg Igaz Jánosék koporsóját. Öreg Igaz Jánosnak most már nem kell, s ő bizonyosan olcsóbban adná el, mint ha majd az asztalostól kell venni. Öreg Igaz János bizonyosan örül, ha túladhat rajta.

– Biz’ az jó volna – felelt Fekete Nagy Péter.

A felesége hát átment a szomszédba, hogy majd jó olcsón megveszi a koporsót.

Öreg Igaz János azonban hallani se akart a vásárról. Nem azért csináltatta, hogy ne legyen, hanem azért, hogy legyen. Módos emberhez úgy illik, hogy ne lássa hijját semminek, és módos ember megvárhatja, mig a pénze meghozza a gyümölcsöt.

De a felesége pártját fogta a másik asszonynak.

– A szomszédnak kell a koporsó, kelmednek meg nem kell. Minek tartogassuk a padláson? Úgy se szeretem, hogy benne tartjuk a paszulyt; még majd úgy járunk, mint Tánczos Lakatosék.

Tánczos Lakatosék úgy jártak, hogy előkelő és gazdag emberek lévén, két koporsót csináltattak előre: egyet az embernek, egyet az asszonynak. A koporsókat felvitették a padlásra, s az egyikben ők is paszulyt tartottak. A gondviselés úgy rendelte, hogy előbb Tánczos Lakatos haljon meg. Az üres koporsót lehozták, a halottat belefektették, s a temetés napjáig a halottat is felvitték a padlásra, mert a házban kevés volt a hely; Tánczos Lakatos egyik leánya ugyanis, a fiatal Domokosné, éppen betegágyat feküdt. A koporsót aztán csak akkor hozták le a padlásról, a mikor már a halottat el kellett temetni. El is temették. De három nap mulva, mikor a cseléd fölment a padlásra paszulyért, azt a rémes fölfedezést tette, hogy három nappal előbb a paszulyt temették el.

Öreg Igaz János nem tartott attól, hogy úgy jár, mint Tánczos Lakatos; egyetlenegy koporsóval nem eshetik ilyen tévedés. De eszébe jutott, hogy idővel még a koporsó is veszit értékéből, s hogy hátha a koporsó nem él addig, mint ő?!

És mert az asszony is kapaczitálta, átengedte a koporsót Fekete Nagy Péternek, egy kis árelengedéssel.

A jó vásárnak Fekete Nagy Péter annyira megörült, hogy menten meggyógyult. A felesége kétségbe volt esve. Mit csináljanak most már a koporsóval, a miért annyi pénzt adtak?! Szerencséjére hallotta, hogy Álmos Kis Rozál éppen halálosan beteg. Rohant oda, és csekély veszteséggel nyomban túladott a koporsón.

De Álmos Kis Rozál is meggyógyult, valamint meggyógyult Szabó Pál is, a ki Kis Rozáltól megvette.

A koporsónak ekkor már hire terjedt. Ki hallott koporsóról, a melyik szerencsét hoz?!

És a kinek súlyos betege volt, sietett megvásárolni a bűvös koporsót. Már nem adták árelengedéssel. Szabó Pál drágábban mérte, mint az asztalos; a többiek meg éppen nagy árakat követeltek érte.

De ki sokalt volna akármilyen árat, cserében azért a hatásért, mely a koporsóval járt?! Mindig akadt vevője, és a ki megvette, azonnal kigyógyult a bajából.

A faluban csak olyanok haltak meg, a kik könnyelmüségből elmulasztották idejében megszerezni a falu amuletjét.

Végre sok, sok év multán, a koporsó szétmállott. Soha se került földbe.

SZEGÉNY GAZDAGOK.

I.

Lugosy két vagy három este nem jelent meg a vacsoráló-asztalunknál. Mikor ujra előkerült, kérdőre vontuk, hol járt?

– A nagybátyámnál voltam Bécsben – felelte.

– Ahá – évődött valaki – a milliókat néha körül kell tánczolni, mert különben a milliók el találják felejteni az embert! Kis patakokból lesznek a nagy folyók, és kis hízelgésekből a nagy örökségek!

– Nem vagyok olyan irigylésreméltó, mint hiszed – szólt Lugosy – mert azokból a milliókból én egy fillért se fogok örökölni.

– Ugyan? Nem tudtad volna kiudvarolni az öreg úr kegyét?

– Nem azon múlik. Kedvel engem, mert takarékos embernek ismer, de nem kerülhet abba a helyzetbe, hogy az örökösévé tehessen.

– Ezt nehéz elképzelni.

– Pedig nagyon egyszerü a dolog. Nagybátyám meg a felesége közös végrendeletet csináltak, a mely a túlélő házasfelet teszi meg a másik házasfél minden vagyonának örökösévé. Ez az öreg úr kívánságára történt. Az öreg úr egyelőre nem azon töri a fejét, hogy utóbb majd kire hagyja a vagyonát; egyelőre ő maga akar örökölni.

– Gyanítom mi a baj.

– Kitalálhatod. Nagyon ragaszkodik az életéhez, és, bár orvos, sejtelme sincs róla, hogy már csak hálni jár belé a lélek. Kétségbeejtően bizonyos, hogy holmi apró hagyományokat nem számítva, mindent az öregasszony fog örökölni, a ki egészséges, mint a makk. Ennek a derék német asszonynak pedig iszonyú nagy atyafisága van, s világos, hogy ezt nem fogja megrövidíteni az én kedvemért, a ki nem vagyok se inge, se gallérja.

– Értem. De hát akkor mit mászkálsz Bécsben?! Egy öreg vérszopónak, a ki a felesége halálát lesi az ember csak akkor csókol kezet, ha a mi számunkra hiénáskodik. De ha már előre kitagadott bennünket!…

– Megmondhatom ezt is, bár aligha hiszed el, hogy őszintén beszélek, s talán egy se lesz köztetek, a ki meg fog érteni. Tehát, hiszitek, vagy nem hiszitek: nem udvarolni mentem Bécsbe, hanem jótékonyságot gyakorolni. Nem az önzés dolgozott bennem, hanem a szánalom; mert nagyon sajnálom ezt a szerencsétlen embert.

És elmesélte, mit csinált Bécsben.

II.

Szombaton reggel – kezdte – két levelet kapok Bécsből egyszerre. Az egyiknek a boritékán megismertem a nagybátyám írását; ezt bontom fel először. A nagybátyám azt írja: tudja, hogy jó helyen van a pénze, és azt is, hogy én ezt a pénzt gyümölcsöző vállalatba helyeztem; de minthogy neki most megbízható helyről tizenkét százalékot ajánlottak fel ezért a tőkéért, átláthatom, hogy nem utasíthatja vissza a nagyon előnyös ajánlatot, és csakis abban az esetben hagyhatja meg nálam a húszezer koronát, ha az eddig fizetett tíz százalék helyett ezentul én is megadhatom neki a tizenkét százalék kamatot. Nyilatkozzam. Jobban szeretné, ha a pénz a rokonnál maradna; reméli is, hogy az üzletem megengedi az ujabb föltétel elfogadását; de elképzelhetem, hogy, ha ezt a kamatlábat már nem fogadhatom el, ő ennyi pénzt nem dobhat ki az ablakon.

Nem értettem a levelet, mert én a nagybátyámtól soha se kaptam kölcsön és nem is kértem egyetlenegy fillért se, de azt már nem mondhatom, mintha ez a levél valami nagyon meglepett volna. Ismerem a nagybátyámat, a feleségét, életmódjukat, s bizonyos voltam benne, hogy a másik levélben már megtalálom a magyarázatot.

A másik levelet csakugyan a nagybátyám felesége írta. Arra kér, ne ütközzem meg a nagybátyám érthetetlen levelén, és tegyem meg neki, az asszonynak, azt a nagy szivességet, hogy menjek fel Bécsbe, minél hamarább, ha lehet azonnal. Azért meri ezt kérni, mert tudja, hogy szeretem és ismerem a nagybátyámat, és számít rá, hogy a segítségére leszek, a mikor egy nagy izgalomtól akarja megóvni a nagybátyámat. Már nagyon kell félteni az izgalmaktól; a szívbaja egyre gyakrabban jelentkezik, és az aggasztó tünetek szomorúan bizonyossá teszik, hogy a sokáig csak lappangó betegség ujabban nagyot fejlődött. Ha lehetetlen volna fölmennem, sürgönyt kér az egyik cselédje czímére; ha pedig fölmehetek, úgy intézzem a dolgot, hogy ő korábban beszélhessen velem és ne csak akkor, a mikor már a bátyám is tudja, hogy ott vagyok a lakásán. A legjobb lesz, ha reggel nyolcz órakor jelenek meg náluk, a mikor a nagybátyám még alszik. Majd mindent megmagyaráz.

Minthogy ismerem az embereket és viszonyaikat, a két levél elolvasása után kitalálhattam és ki is találtam: mi az, a minek a magyarázatával az asszony még adós maradt?

Nyilván az asszony valamelyik kegyes csalásáról van szó. Mert ennek az asszonynak az egész élete csak a kegyes csalások hosszú sorozata.

Közre kell működnöm abban, hogy a csalás ki ne derüljön. Meg kell kímélnünk a beteget valamitől, a mi ennek a szegény embernek szenvedést, talán valóságos fájdalmat okozna… noha ti alighanem mulatságosnak találjátok, hogy mi okozhat neki fájdalmat. Meg kell óvnunk a bátyámat egy izgalomtól, a mely ezt a szánnivaló embert megölheti… noha az efféle izgalmakon csak nevetni szoktunk.

Fel kell utaznom Bécsbe, hogy tovább csaljuk, egyesült erővel.

Hogy mi történhetett? Így okoskodtam:

– Valaki megkörnyékezte a bátyámat húszezer korona kölcsönért. Meg tudta nyerni a bizalmát, és nyolcz százalékot kínált neki, a mit a bátyám csábítónak talált. Hanem az asszony, a ki tudja, hogy húszezer koronának az elvesztését férje nem tudná túlélni, másképpen vélekedett erről az üzletről. Elmondta az aggodalmait s meg akarta győzni a bátyámat arról, hogy kutyára bízza a hájat; de a mikor ez nem sikerült neki, a második természetévé vált csaláshoz folyamodott. Azt mondta neki: erre a pénzre az öcsédnek van szüksége; fényes üzletet fog csinálni vele, tehát nagy kamatot, tíz százalék kamatot fizethet érte. Nem akart szólni neked; tőlem kérdezősködött, mit szólnál ehhez. (Éppen akkor járhattam náluk utóljára.) Ez döntött. A bátyám szeret engem, mert soha se kértem tőle semmit; az az alkalom tehát, a mikor kimutathatja a jóakaratát, meghálálhatja apró szívességeimet, hasznára lehet egy rokonának, elősegíthet egy fényes üzletet, hozzájárúlhat az öcscse vagyonának a gyarapitásához, különben is gondolkodóba ejtette volna, de hogy még hozzá tíz százalékot kap ezért!… – ez több volt, mint a minek ellenállhatott volna. Ez aztán lefujta a másik kölcsön tervét, mert ennyit már egyszerre nem ad kölcsön; semmiért se merne ennyit megkoczkáztatni. Az asszony aztán a nekem szánt kölcsönt az egyik Wertheimból átköltöztette a másikba, s azóta pontosan fizeti férjének a tíz százalék kamatot, az öreg úr nagy lelki megelégedésére és szinte fizikai örömére. Hogy mért éppen rám esett az asszony választása? Ennek az ötletnek még az az előnye is megvolt, hogy én voltam az egyetlen elképzelhető ember, a kinek nem kellett írást adnia. A bátyámnak ez talán nem tetszett; de az asszony meggyőzte, hogy nem illenék tőlem írást kivánni. És minden rendben volt mostanáig. Hanem a korábban kikosarazott, de végképpen el nem riasztott kölcsönkérő végre is észbe kapott; egyet gondolt magában és felajánlott tizenkét százalékot. Bizonyosan úgy okoskodott, hogy ha az ember nem szándékozik a tőkét megfizetni, megengedheti magának azt a fényűzést, hogy a mikor a kamatfizetést elmulasztja, nem nyolcz, hanem tizenkét százalékot mulaszt el. S a többi már világos.

Jól következtettem. De ennek a talánynak a megfejtéséhez nem kellett valami nagyon éles elme.

III.

Nagybátyám, a míg az orvosi gyakorlatot folytatta, Bécs legjelesebb sebészei közé tartozott. Biztos, vagy legalább is nagyon szerencsés keze volt. Tudás dolgában is kiválóságnak mondták. S hiszem, hogy nem csupán az ügyes mesteremberek számát szaporította, mert most is élénken érdeklődik, kivált szakmájának a vívmányai, de általában minden tudományos jelenség iránt. Nagy műveltségű, széles látókörű, igazán európai ember, a ki ma is mindent elolvas, s a kinek a meggazdagodás után nem jutott eszébe, hogy most már besavanyithatja az egész tudományát. Szép ember, olyan, a minőknek a teuton harczosokat festik; és nem hinnétek, milyen kellemes tud lenni. Eszes és kedves – mindaddig, a míg pénzről nincs szó. Hanem ennél a témánál már vége az eszének és a kedvességének. Mihelyst olyasmiről szól, a minek csak legtávolabbról köze lehet az ő pénzügyeihez – egyszerre csak kénkőszagot éreztek és meglátjátok a lólábat: az eltitkolhatatlan rögeszmét. És most már mintha egy őrülttel beszélnétek.

Ez az ember, a kinek Bécsben egész utczája van három- és négyemeletes nagy bérkaszárnyákból, örökkön attól retteg, hogy éhen fog halni.

Bizonyosan tudom, hogy szenvedélye, mely néha, mikor hihetetlenül gyermekes kapzsiságban nyilatkozik meg, nevetni valónak látszik, de máskor, a mikor egész meztelenségében mutatkozik, valósággal irtózatosnak tünik fel a maga kizárólagosságában, vakságában, leplezhetetlen ridegségében és szinte emberietlen önösségében – ebből a rögeszméből sarjadzott ki.

Hogyan keletkezett ez a rögeszme? – fogalmam sincs róla. Talán, bár különben egészséges eszünek látszik, egy helyütt, egy bizonyos ponton hiba van az agyában. De azt se tartom lehetetlennek, hogy gyermekkorában valami rettenetes látvány túlságos erővel, végzetes hatalommal ragadta meg a képzeletét. A családunk történetében voltak egyes esetek, a mikor a legzavartalanabb jólétben élőket egyik napról a másikra a legnagyobb nyomorúságba sodorta egy-egy váratlan csapás vagy a családfő könnyelműsége. Valami ilyen sorsfordulatot láthatott közelről, abban a korban, mikor a képzelet a legelevenebb. Annyit tudok, hogy az apja szenvedélyes kártyás volt; meglehet, a kártyatragédiák mindig egyforma jelenetei voltak az első benyomásai, s a rémes hatást a megnyomorított, nyavalyássá tett kis agyvelő soha se tudta többé kiheverni.

Elég az hozzá, ez az érthetetlen rögeszme, ez a ma már nevetséges félelem, ez az őrült rettegés irányította az egész életét.

Már az első fiatalsága is olyan volt, mint az öregsége: mindig megtagadta magától a legcsekélyebb örömöt is, a mi pénzbe került. Csak dolgozott, takarékoskodott és nélkülözött; mindent nélkülözött, a mit lehetett. Pénzért házasodott; lábra állította, de alaposan megsarczolta a betegeit; ekközben szerzett, gyüjtött, kapart, nyerészkedett, egy kicsit uzsoráskodott is, de csak igen félénken, mert ahhoz, hogy megnyúzza a könnyelmű adóst, lett volna szive, de ahhoz, hogy megkoczkáztassa a pénzét, ehhez már nem volt bátorsága. Már a gazdag emberek közé tartozott, de még folyvást megvont magától mindent, a miért garasokat kell kiadni; és hogy a házassága óta bizonyos polgári kényelmet élvez, csak azért bocsátja meg magának, mert egy gazdag asszony pénzén él: ő maga egy krajczárt se ad ahhoz, a mit fölöslegesnek itél.

Most már milliomos, de a rögeszméje még ma se hagyja nyugton. Semmi se foglalkoztatja olyan gyakran, olyan erősen, olyan kitartó következetességgel, mint az éhhaláltól való rettegés. Nem űzheti el a rémet, a mely reggel pontosan jelentkezik az ágyánál, napközben el-elmegy, de gyorsan visszatér, éjszaka folyton a párnája körül settenkedik s csak hajnal felé tűnik el. A legbonyolultabb eseményeket szövi-fonja a képzelete, s a legfantasztikusabb regényt tudja kieszelni arról, hogy milyen véletlenek összejátszása következtében veszítheti el a vagyonát, hogyan juthat koldusbotra, micsoda körülmények között kell éhen halnia. És rettegésének, úgy látszik, csak a halál fog véget vetni.

Kétségtelen, hogy szenvedélye ebből az őrűlt félelemből sarjadzott ki… de ezzel nem akarom mentegetni a szenvedélyét.

Nem tudom megérteni a szenvedélyt. Ha bele nézek ebbe az örvénybe, nem látok egyebet, csak mélységet és feketeséget.

Hogyan válhatik ennyire esztelenné a kapzsiság, csak találgatom. Úgy képzelem, eleinte a zsugorisága nem különbözött az épeszű fösvények zsugoriságától és a szerzőszenvedélyében se volt semmi szörnyűség, hiszen a pénzt sóvárogva imádó ember nem ritkaság. De, úgy látszik, egyre jobban beleélte magát a kaparásba s az étvágya, mely valójában csak evés közben jött meg, minél többet evett, annál nagyobb lett. A nagy iszákosoknál sokszor láthatjuk, hogy minél többet ittak, annál szomjasabbak. Minthogy soha se ismert másféle örömet, csak azt, a melyet ez egyetlen szomjúsága kielégülésének köszönhetett, hálából mindjobban dédelgette magában a fejlődő szenvedélyt, mindaddig, míg annyira felhízlalta, hogy szenvedélye díszpéldánynyá lett – a minő díszpéldány a yorkshirei sertés a disznók között.

Ilyenformán magyarázom meg magamnak, hogy önzése, kapzsisága, mondhatnám: minden érték után kapkodása ma már olyan nevetségesen mohó, leplezetlen és minden tekintet nélkül való, mint egy kis gyermeké, hogy teljesen haszontalan, értelmetlen, minden józanság nélkül való zsugoriságának mulattatóan oktalan voltát, kicsinyességét, esztelenségét nem tudja meglátni, – hogy czéltalan és az ő viszonyaihoz mérten szertelen takarékosságát természetesnek találja, – és hogy művelt ember létére a szerzés dolgában oly vak, mint a holló vagy a szarka, mely válogatás nélkül dugdos el mindent, a mit megkaparíthat.