Part 3

Dr. Mylius arra gondolt, hogy ennek az öreg embernek olyan szép és tiszta élete volt, mint egy gyermeknek. Hogy ez a haldokló soha se kereste azt, a mit földi jónak neveznek, s a mi után annyi millió és millió lény töri magát. Hogy ez a haldokló, akármilyen gyermekes lény volt is, a nagy conquistadorok közé tartozott, a legnagyobb conquistadorok közé, a kik vakmerő hódításokat tettek azokban a világokban, a melyeket a természet eltakart előlünk.

Egyszerre a haldokló fölemelkedett párnájáról és olyan harsány hangon, a hogyan életében nem szólt soha, felkiáltott:

– Rien à déclarer!

Aztán visszaesett a párnájára és meghalt.

KERESZTFIAM, BOLDIZSÁR.

Asztalos, a festő, beszélte el ezt a történetet:

Keresztfiam, Boldizsár, sokszor eszembe jut. A legtöbbször olyankor, ha magánosan sétálok az erdőn.

Lelkiatyja volnék, keresztény katholikus anyaszentegyházunk parancsolatja szerint. Ha az igazi apja nem gondoskodhatott róla, én vagyok felelős Isten előtt, részesedett-e a kellő lelki oltalomban, a helyes irányban vezették-e fejlődő szellemét?

Bizony nem tudom, hogyan fogok beszámolni erről a rám bízott lélekről.

De ki tehet róla?

Ide s tova húsz esztendeje lehet, a telet – másodszor már – Párisban töltöttem. A Rue de Constantinople egy »bútorozott ház«-ában laktam az ötödik emeleten. A szomszédom valami Raffaelli volt, állítólag rajzolóművész.

Vizkeresztkor, az ünnep előtt egy nappal, Raffaelli átjött hozzám és meghítt:

– Töltse velünk az estét. Tekintettel a tekintendőkre, csak a legbizalmasabb barátainkat hívhatjuk meg, de a Három Királyok szent estéjén már mégse szeretnénk magunkra maradni. Nem lesz más nálunk, csak ön, meg Petrovna Anna.

Ez a »tekintettel a tekintendőkre« nem azt akarta jelenteni, hogy Raffaelliék egyetlenegy szobával rendelkezvén, nagyobb sokadalmat nem csődíthetnek egybe, mert ez Raffaellit és vendégeit soha a legkevésbbé se feszélyezte. Raffaelli az illendőség tekinteteire czélzott; Raffaelliné asszonyság ugyanis a jóreménység utolsó óráit élte.

Igent mondtam. Leginkább az csábított, hogy Petrovna Anna is ott lesz. De talán e nélkül is elmentem volna. Bizonyos voltam benne, hogy jól fogom tölteni az estét.

Raffaellit, a mig csak messziről ismertem, ki nem állhattam. Tulságosan közel lakott hozzám, s eleinte igen terhemre volt. Nyáron át, a hányszor kikönyököltem az ablakomba, hogy lenézzek egy kicsit az udvarra, Raffaelli mindannyiszor ott könyökölt a szomszéd ablakban, olyan közel, hogy a lélekzetét is hallanom kellett. Jóformán egész délelőtt az ablakában könyökölt, és október végéig naphosszat ingujjban járt-kelt a szobájában vagy a folyosón. Ugyan mikor rajzol ez a rajzolóművész? – kérdeztem néha magamtól.

Mindez hagyján. De volt két utálatos szokása, a melyekkel sohase tudtam végképpen megbarátkozni. Néha órákig fütyölte vagy gajdolta a legelcsépeltebb olasz operákat, mert azt képzelte, hogy szép baritonhangja van, ámbátor az, a mit éneklés ürügye alatt elkövetett, nem volt muzsika, hanem csak csendháborítás. A másik szokása még csunyább volt: szinte nyilvánosan enyelgett a feleségével. Akkora csókokat czuppantott a tejszinü arczu Raffaelliné vastag, piros ajakára, hogy mind a két szomszédjának hallania kellett, s a nyitott ablakból kihallatszó hangok minduntalan felfedték legbensőbb családi titkait is. Ez különösen bosszantott.

Később azonban, kivált mikor az ablakokat már zárva kellett tartani, lassankint megbarátkoztam Raffaellivel. Ebben a közeledésben Petrovna Anna volt a becsületes közvetitő. Petrovna Annával a Collège de Franceban ismerkedtem meg. Tulajdonképpen orvosnak készült, de minden iránt érdeklődött és Renan-t is hallgatta. A mester óráin, bár nem értettünk héberül, és így az előadás fele elveszett ránk nézve, mindig mi ketten voltunk a legelsők.

Először ez a közös lelkesedés hozott össze Petrovna Annával, aztán az, hogy ő is a mi »bútorozott ház«-unkban lakott. A negyedik emeleten volt egy kis vaczka. Sohase eresztett be férfit a szobájába, de egyszer a nyitott ajtón át láttam, hogy úgynevezett lakása egy gyermekágyból, egy mosdóból, két székből s Lassalle egy litografált arczképéből állott.

Petrovna Annát sohase fogom elfelejteni. Ha nem nyiratta volna rövidre a haját, s ha nem járt volna télen-nyáron mindig ugyanabban a szürke ruhában, talán csinosnak lehetett volna mondani. Szintelen, de szabályos arczocskája volt; okos, szép szeme, és elég jó alakja.

Azok a szemetszúró vonások, a melyeket oly sok diák-kisasszonyon látni, szerencséjére, hiányzottak róla, s a doktor-hölgyek gyakorta visszataszító különösségei nem rontották meg arczának és alakjának leányosságát. Egyáltalán nem volt rajta semmi feltünő: csak a mozgásának sajátos nemessége, meg a piczi szája. Ez a piczi száj mindig olyan édesen mosolygott, mint a hogy egy másfél éves gyermek szokott mosolyogni. Olyankor, a mikor Petrovna Anna arról vitatkozott velem, hogy az Igazság országát csak nitrogliczerinnel, pokolgépekkel és Hiram Maxim-féle robbanó bombákkal lehet megalkotni, nem tudtam levenni a szememet erről az édes szájról.

Noha elméletben rettenetes tudott lenni, s a fejedelmekről meg a főurakról igen szigoruan szokott nyilatkozni előttem, meg voltam győződve, hogy Petrovna Anna a legjobb lélek a világon. Úgy vettem észre, hogy egy szúnyogot se volna képes megölni; minden állati és növényi életet védelmezett, a gyermekeket imádta. Pickwickné asszonynak neveztem el, annyira tele volt emberszeretettel. A rosszat senkiről se hitte el; a nyilvánvaló bünre ezer mentséget talált; a szegényt, a csunyát és az ostobát sajnálta; mindent megértett és mindent megbocsátott. Szinte betegsége volt az elnézés és a könyörület.

Raffaelliéket is ő fedezte fel előttem.

– Mit akar ezekkel a szegény emberekkel? – szólt. – Hogy nem a legfinomabb modoruak? Nevetség! Könnyü egy grófnénak. De nézze csak meg ezt a szegény asszonyt, milyen vidáman tűri a legvastagabb szegénységet, pedig elég mutatós arra, hogy a faképnél hagyhatná Raffaellit és jobb módba ülhetne. És ez a nagy, kövér kamasz! A legkedvesebb bohém a világon. Ön nem volna ilyen jókedvü az ő helyzetében.

– Nem tetszik nekem, hogy olyan keveset rajzol – feleltem.

– Bizonyosan keveset rendelnek meg nála. Különben, ha azt akarja mondani ezzel, hogy Raffaellinek a keresetforrása kissé homályos, hát meglehet. Hja, a szegénység egy cseppet se válogatós. Biztosíthatom, hogy nem lopnak, s nem is csalnak meg senkit.

– Elhiszem. Nekem egyébként mindegy, hogy miből élnek.

A hogy jobban megismertem Raffaellit, igazat kellett adnom Petrovna Annának. Raffaelli igen tűrhető s határozottan mulatságos ficzkó volt. Bizonnyal módfelett könnyelmü. Néha hetekig hitelre éltek s ilyenkor alaposan próbára tették a »bútorozott ház« jólelkü úrnőjének türelmét. Mialatt a szomszédomban laktak, a háziasszony vagy tizszer esküdött meg, hogy utóljára hitelez nekik s nem tűri meg őket tovább a házban. Ha Raffaelli tulságosan sokat gajdolta a »Troubadour«-t, már tudtam, hogy megint kifelé áll a szekerük rudja. De semmiféle megpróbáltatás nem törte meg a kedélyöket. S mihelyt Raffaelli, végre-valahára, Isten tudja hol, pénzmagra tett szert, azonnal lakzit csaptak.

A vendéglátás volt a szenvedélyök. Rendesen a háziasszonytól hozatták az ételt, de volt egy csepp konyhájok is, s ha vendégeket hívtak, Raffaelli maga főzött. Azt tartotta, hogy két étel: a »bouillabaisse« és a »caeni paczal« elkészítésében őt nem lehet felülmulni. Addig unszoltak, mig Raffaelli két mesterművét végre is meg kellett izlelnem. Nem szeretem a halászlét, s ennek azt a fajtáját, a melyet a francziák »bouillabaisse«-nek neveznek, csak legyőzhetetlen idegenkedéssel tudom megenni; azok a sűrű fekete lében uszkáló sötétbarna és hamuszinü haldarabok, a melyeket mintha tintában főztek volna meg, minden jobb érzésemet föllázítják. A »caeni módra készült paczal« is mély benyomást tett rám; azóta nem eszem meg a paczalt, akár caeni módra készült, akár másképpen, soha többé semmiféle paczalt.

De azt meg kell vallanom, hogy a bouillabaisse és a paczal bemutatóján kitünően mulattam. Raffaelli utólérhetetlen mestere volt a tréfának és a bűvészetnek, s ha adomázni kezdett, ennek nem volt se vége, se hossza.

Ők már előbb megkedveltek engem, az Isten tudja miért. Vagy tiz nappal ez után a felejthetetlen lakoma után végképpen megvettem a szivöket. Észrevettem ugyanis, hogy ismét beköszöntött náluk a hét szük esztendő. Raffaelli úr ilyenkor úgy szokta elkészíteni az utolsó czigarettát, hogy a padlóról szedegette fel a lehullott pár szál czigarettadohányt. Viszonozni akartam a szivességöket s kétszáz egyiptomi czigarettával kináltam meg őket, azzal a kegyes hazugsággal élve, hogy ezer darabot kaptam. Később, attól fogva, hogy vagy kétszer titokban öt frankot kölcsönöztem Raffaelliné asszonynak, én voltam a legjobb barátjuk. Nem voltak nagy igényeik.

Mint legjobb barátjuk, természetesen nem hiányozhattam asztaluk mellől, ha vendégséget csaptak. S a hogy a tél beállott, egyre sűrűbben hívtak meg. Nyilván jobbra fordult a soruk; Raffaelli koronkint határozottan költekezett. Télen több rajzot rendelnek meg az ujságok – magyarázta a dolgot Petrovna Anna, de én nem vettem észre, hogy Raffaelli többet rajzolt volna Azt azonban látnom kellett, hogy többet keres. Egyre nagyobb társaságot hívott meg; néha alig fértünk el nála. Réveillon-kor kölcsön kellett adnom a szobámat ruhatárnak; annyian voltunk. Minden férfi szivesen vendégeskedik, a ki maga is főz; de Raffaelli valósággal élt-halt a társaságért.

Szivesen mentem hozzájok, mindenekelőtt Petrovna Annáért. Vele csak Raffaelliéknél beszélgethettem ki magamat kedvemre, s »Pickwickné« mindig mondott valami olyat, a mi megkapott. Soha senkiben sem találtam egyszerre annyi lágyságot és annyi szilajságot; ez elég volt arra, hogy a fiatal Oroszországot lássam benne megnyerő, bájos kiadásban. De Raffaellinek a többi vendégei is érdekeltek. A különös alakok egész gyüjteménye volt ez a vendégkoszoru; valóságos menazsériája a jó Isten legfurcsább csodabogarainak. Volt ott feltaláló, croupier, lóversenytip-árus, papagály-idomító, kuplé-költő, taps-ügynök és egy tekintélyes külsejü, szép szakállu úr, a kit majordomusnak szoktak kikölcsönözni. Azelőtt nem is gyanítottam, mi mindenféléből élnek meg az emberek.

Raffaelli vendégei igen természetesnek találták, hogy én is ott vagyok köztük. Mintha örökkön velük éltem volna, olyan barátsággal voltak irántam; sohase kérdezték: ki vagyok, honnan jöttem, s a legkevésbbé se törődtek vele, hogy mi a keresetforrásom. Tudták, hogy valamelyik egyetemre járok, s maguk közt úgy neveztek: »le docteur en droit«. Azt hiszem, sohase láttak igazi jogtudort.

Követtem a jó példát, s én se érdeklődtem többé az iránt, hogy miből él az én derék Raffaelli barátom? Raffaelli különben már első látogatásom alkalmával megmutogatta az otthon maradt apró rajzait. Illusztrácziók voltak Paulai Szent Vincze életéhez. Mutatott továbbá két vízfestményt, a melyek közül az egyik Ville d’Avray egy részletét, a másik pedig Raffaellinét ábrázolta. Nem ismertem volna rá háziasszonyomra; ez a kép inkább Eugénia császárnéra emlékeztetett. De Raffaelli biztosított, hogy életepárja valamikor karcsu volt.

Hogy ezek az érdekes alkotások hogyan és hol keletkeztek, az továbbra is rejtély maradt előttem. Rajzoló asztalt és szerszámokat, vagy éppen festő-állványt, sehol se tudtam a lakásukban fölfedezni, ellenben föltünt, hogy Raffaelli barátom, a kinek egyébiránt nem volt fölösleges czókmókja, három fényképező készülékkel is rendelkezik. Mit csinálhat három fényképező géppel?

Mindezen persze nem sokáig törtem a fejemet. Raffaelliék jó emberek voltak; engem nem bántottak, ellenkezőleg kedveskedtek nekem, a mikor csak tehették; mi közöm nekem a dolgaikhoz? A mint egyre gyakrabban érintkeztem velök: el is felejtettem, hogy eleinte gyanakodtam rájok, s Három Királyok ama szent estéjén, a melyre Raffaelli olyan kitüntető szeretettel hítt meg, már nem volt semmiféle aggályom. A legnagyobb lelki nyugalommal fogyasztottam velök az ünnepi kalácsot.

A kalácsba rejtett babszemet – mert az aranyat Raffaelliék bizony nem dugták el kalácsba – Petrovna Anna találta meg; ő lett a »királynő«. Az olcsó champagnei mellett sokáig eltréfálkoztunk azon, hogy a királyok tüzes ellensége, most akarva, nem akarva, köteles elfoglalni a királynői trónt, a vele járó tisztségekkel, s ez alkalommal Petrovna Anna azt a merész állítást koczkáztatta meg, hogy száz év mulva az emberek csak Vizkereszt ünnepének szent hagyományaiból fognak visszaemlékezni arra, hogy valaha királyok és királynők is voltak a világon.

Aztán valamely eszmetársítás révén, a rövid hajáról vitatkoztunk, már nem éppen először. Petrovna Anna azt állította, hogy az olyan nőnek, a ki komoly munkával foglalkozik, nem való a hosszu haj, mert nem bajlódhatik vele; az az idő, a melyet erre a haszontalanságra fordítana, más, okosabb dologra kell. Aztán meg nagy hajat hordani nem is egészséges, mert a nagy haj más kellemetlenségeken kivül, fejfájást is okoz, s azért van annyi házasságtörés a világon, mert a sok fejfájós asszony kínjában mind megcsalja a férjét. Végül pedig, ő nem akar tetszeni senkinek, különösen olyan szamárnak nem, a kinek ugyanaz az emberi lény csak akkor tetszik, ha hosszu hajat visel, mintha az illető rövid hajjal nem ugyanaz a szeretni való személy maradna.

Azt feleltem, hogy méltatom az okait, de mégse adhatok igazat neki. Mert a rövid hajviseletre csak egy kényszerítő ok van: a lustaság, a mi éppen nem megnyerő valami. Nincs az az elfoglalt nő, még férfi se, a kinek ne jutna elég ideje: ápolni egy kicsit a személyét, a melyet ha valaki maga se becsül meg más még kevésbbé hajlandó megbecsülni. Egy kis, fejfájás nem a világ; s ez a fejfájás csak egyes esetekben jelentkezik, meglehetősen ritkán. A mi a sok házasságtörést illeti, ebben hol a férj a hibás, hol az asszony, hol mindaketten, de a hosszu haj mindenképpen ártatlan. És utóljára: szép, tetszetős, mert önérzetre vall, ha egy nő nem kiván mindenáron tetszeni s megvan rövid hajjal is; a minthogy a hosszuhaju nők se a férfiak kedvéért páváskodnak, hanem hogy egymást túlragyogják. De nem szép és nem tetszetős, ha egy nő nem törődik az emberek itéletével, még ha nem is itéletről van szó, csak előitéletről; mert ha nem törődik vele, hogy mit következtetnek a viselkedéséből, ezzel koczkáztatja a jóhirét, már pedig a nőnek a mi társadalmi rendünkben a jóhirre épp úgy szüksége van, mint a férfinak a becsületre. A ki ezekben a pontokban nem törődik a látszattal, maga teszi ki magát a gyanunak. Azért, a mig a nők hosszu hajviselete általános szokás, jobb ragaszkodni a szokáshoz; a mely elv természetesen nem változtat azon, hogy egy okos és derék leány rövid hajjal is okos és derék leány marad.

Ezen egy kicsit összekaptunk. Raffaelli az én pártomra állt, az asszony Petrovna Anna pártjára; s alaposan megrostáltuk a kérdést. Utóljára Petrovna Anna megunta az akadémikus időtöltést, s azzal vetett véget a vitának, hogy a társadalmi rend becstelen és hogy voltaképpen igazuk van a rossz asszonyoknak.

Aztán más társadalmi problémákat fejtegettünk, s többek között áttértünk a gyermeknevelés kérdésére. Csak ez alkalommal tudtam meg, hogy Raffaelliéknek már két gyermekük van, s hogy ezeket a gyermekeket falun neveltetik, jólelkü parasztembereknél, a kik negyven, illetőleg harmincz frankért valóságos őrangyalai a kedves kis ficzkóknak. Raffaelli kijelentette, hogy bűnt követ el minden párisi szülő, a ki gyermekét, mindjárt a születése után nem adja ki dajkaságba, mert a falu jó levegőjét nem pótolhatja semmi. Ők egy napig se tartották maguknál a gyermekeiket, s a kis ficzkók ma is élnek, pedig hány párisi gyermeket temettek el azóta! Raffaelliné a párisi iskolák, s általában az iskola ellen kelt ki. Szerinte az iskolában csak rosszat tanulnak a gyermekek, s innen van a mai világban az a sok sápadt, erőtlen férfi, a kiket látni is utálat. Alig intézte el ezt a nehéz kérdést ilyen könnyedén, röviden és határozottan, Raffaelliné egyszerre csak elhalványodott. Hamarjában nem gondoltam rá, hogy mi baja, de Petrovna Anna okosabb volt, mint én, s kiküldött a szobából. Raffaelli elszaladt azért a hölgyért, a ki feleségét egy idő óta látogatni szokta; én meg átmentem a szobámba. Arra nem számítottam, hogy hamarosan el fogok aludni, de reménykedtem, hogy talán olvashatok. Raffaelliné azonban nemsokára olyan hangos lett, hogy le kellett tennem a könyvet. Kimentem a folyosóra. Raffaelli már odakünn czigarettázott. Meglátta aggodalmas arczomat, elnevette magát és vigasztalni kezdett:

– Mindjárt el fog csendesedni. Olyan asszony ez, hogy föl se veszi a dolgot!

S Raffaelliné megtartotta, a mit férje igért. Nem szíttunk el nagyon sok czigarettát, s Raffaellit behívták. Én már nem voltam kiváncsi, hogy mi ujság; visszavonultam és lefeküdtem.

Másnap a Collège de France-ban, Petrovna Annától megtudtam, hogy fiuk született, s hogy engem akarnak keresztapának hívni. Egy kicsit elbámultam, de Petrovna Anna igen komolyan kezdte bizonygatni, hogy nem térhetek ki a rám váró feladat elől.

– Nem bánthatja meg ezeket a szegény embereket… Nincsen senkijök… – efféléket mondott.

– De a ki elfogadja ezt a tisztet, az bizonyos felelősséget vállal magára a gyermekekkel szemben… és én, az idegen…

– Ej, nem szokás azt olyan komolyan venni. Beülünk egy kocsiba, kifizeti a stólát, a sekrestyést, a kocsit, ennyi az egész.

Ez hatott. Azt már nem szerettem volna, hogy a vonakodásomat félremagyarázzák. S ha csak ennyit várnak tőlem, igazán örültem, hogy szolgálatjukra lehetek. Legalább azzal az ezüst evőeszközzel, a melylyel keresztfiamat meg fogom ajándékozni, némi jelét adhatom, hogy megbecsülöm irántam való barátságukat.

És Raffaelli mesternek már habozás nélkül mondtam igent.

– Boldizsárnak fogjuk kereszteltetni – tudatta velem Raffaelli – a Három Királyok egyikének nevére.

Boldizsár keresztelőjét Raffaelli az eddigieknél is fényesebb lakomával ünnepelte meg. Erre a lakomára minden jóismerősét meghívta, talán azokat is, akiket csak félig-meddig ismert. Ott találtam többek között a végrehajtót, aki sűrűn járt Raffaelliékhez. A menazséria – természetesen – teljes számban beállított, megfelelő hölgyekkel. De jöttek mások is. A lakoma két órakor kezdődött, s háromnegyed kettő után tíz perczczel, a mikor már alig fértünk a szobába, egyre több uj alak tünt föl a látóhatáron. Ezek közt legfeltünőbb jelenség volt egy görög nemzetiségünek mondott úriember, a kiről a hölgyek nem tudták levenni a szemöket. Azért-e, mert a szeme fénylett, mint a parázs, vagy azért, mert úgy itta az abszentet, mint én a vizet? – nem sikerült megtudnom.

A keresztelőnek csupán egy epizódja maradt emlékemben. Eleinte úgy terveztük, hogy az anyakönyvvezetőhöz és a paphoz délelőtt megyünk el, de valamelyiktől üzenet érkezett, hogy csak négy órakor jelentkezzünk, s azért mind a két kirándulást délutánra halasztottuk. Háromnegyed négy tájban oda szóltam Petrovna Annának, hogy talán ideje volna mennünk. De az is időbe telt, míg meg tudtuk értetni magunkat. A lakoma igen fölvillamozta a kedélyeket, s a nagy lármában senki se figyelt ránk. A görög sorra csiklandozta a hölgyeket; ezek vihogtak, sikoltoztak; a menazséria jelesei kiabáltak s nevettek; mindenki egyszerre beszélt, a boldog anya is, Raffaelli pedig olyan részeg volt, hogy nem akart tudni semmiről. Egyre csak a »Troubadour«-t bömbölte.

A gyerekről mindenki megfeledkezett.

De hát hol is van az a gyerek? A gyerek nem volt sehol.

Egy negyedórai rekedt kiabálás, kérdezősködés, félreértések, magyarázatok, ujabb tudakozódás és ujabb félreértések után kiderült, hogy Boldizsár elveszett. Eltünt nyomtalanul. Valaki elvitte; de hová?

Erre, nagynehezen mégis csak fölocsudtak Raffaelliék, s megindult a hajsza Boldizsár után.

Csak egy félóra mulva találták meg a harmadik szomszédban. Úgy volt, hogy Róza, a »bútorozott ház« szobalánya, kivitte a folyosóra mutogatni, hogy milyen nagy gyerek. De Rózát lecsengette a háziasszony, s a derék leány sietségében átadta Boldizsárt valamelyik bámészkodónak. Azután kézről-kézre adták, s mikor Róza visszatért, Boldizsár már lekerült a negyedik emeletre.

A szobalány nem találván Boldizsárt a folyosón, azt hitte, hogy azóta visszavitték a szobába, s mint a ki jól végezte dolgát, tovább állt. Ekközben Boldizsár lejutott az utczára, onnan a szomszéd házba, végül a harmadikba.

– Jó ómen! – szóltam Petrovna Annához.

Öt óra tájban érkeztünk meg a paphoz, a ki alaposan lehordott bennünket. És ez után a zord fogadtatás után a következő adatokat kellett bediktálnom: »Dupont Boldizsár; törvénytelen; anyja: Dupont Francziska, hajadon; apja: Raffaelli Achilles, rajzolóművész«. Mert kiderült, hogy Raffaelli és felesége annak idején, szórakozottságból, nem mentek el a paphoz.

Boldizsárt nem láttam többé, mert Raffaelliék, elveiknek megfelelően, mindjárt másnap dajkaságba adták. Mikor hazaérkeztek, Raffaelli eldicsekedett vele, hogy kitünően helyezték el a ficzkót.

– Nem csak tehéntejjel fogják táplálni – szólt – dadája is lesz, mert a parasztasszonynak magának is van kicsinye, s ez most már meg fogja osztani az emlőt Boldizsárral. Nincs is jobb, mint a falusi levegő s az egészséges dajkatej!

Raffaellinek irigylésreméltó természete volt; mindig, mindennel meg volt elégedve.

Sajnos, ezután már nem sokáig élvezhettem a társaságát. A tavasz közeledtekor ujra megcsappant a jövedelme, s a hét szűk esztendő ezuttal tovább tartott, mint máskor. Raffaelli, bár vagy másfélévi lakásbérrel volt hátrálékban, az utolsó perczig nem akarta elhinni, hogy a háziasszony beváltja a fenyegetését, de a lehetetlen egyszer megtörtént, s egy szép májusi napon végre is kitették őket az utczára.

Tanakodtunk Petrovna Annával, hogy mit kellene tenni, s a háziasszony már beleegyezett, hogy visszafogadja őket, ha egy negyedévi bért lefizetünk helyette, de Raffaelli nem fogadta el az ajánlatunkat.

– Sokkal jobb lakást találtam – szólt. – Először igen olcsó, s másodszor szellős, levegős, nem olyan fülledt, mint az a hombár, a hol eddig laktam.

És csábított, hogy mi is költözzünk oda.

Sajnáltuk, hogy elveszítjük, de nem mentünk utána.

Még azután is találkoztunk néha. Kétszer is ellátogattak Petrovna Annához, s mi is fölkerestük őket. De lassankint elszoktunk egymástól.

Mikor egyszer eszünkbe jutott, hogy nagyon rég nem láttuk őket, már nem találtuk őket a szellős és olcsó kis szobában. Elköltöztek; s a kapusnak nem mondták meg: hová.

Nemsokára elhagytam Párist.

… Azt hittem, hogy sohase fogok hallani többé se a vidám Raffaelliékről, se Boldizsár nevü keresztfiamról, se Petrovna Annáról, a kinek okos, szép szeme olyan sokáig érdekelt, s a ki most is előttem van, szürke kalapkájában.

Nem gondoltam rá, hogy beszéltetni fognak magukról, a franczia lapokban.

Az első, a ki hírt adott magáról – először és bizonynyal utóljára – Petrovna Anna volt. Úgy hat-hét esztendővel azután, hogy Párisból haza jöttem, a mikor a néhai czár szalonkocsija elől Livádiában másodszor szedték föl a vasuti sineket, a rendőrség vagy kétszáz gyanus személyt fogdosott össze. Ezek között a gyanus személyek között volt egy Vronszkij Petrovna Anna nevü leány is: az én Petrovna Annám. Az elfogottak közül néhányat halálra itéltek, egyet-kettőt szabadon bocsátottak, a többit Szibériába deportáltak. Petrovna Annát is.

A következő évben a Figaro egy törvényszéki tudósítása akadt a kezembe. Ebből azt tudtam meg, hogy egy Raffaelli nevü rajzolót erkölcstelen fényképek sokszorosítása és forgalomba hozatala miatt, mint visszaeső bünöst, néhány hónapi elzárásra itéltek. Egy másik ujság az elitéltnek a keresztnevét is megemlítette. Csakagyan Raffaelli Achilles volt, az én derék barátom.

Nem tudom, ezt a sorsfordulatot is megelégedéssel fogadta-e? De a kevéssé szellőztetett, bár fölötte olcsó lakás megárthatott egészségének, mert nem sokkal utóbb az elhunytak névsorában olvastam a nevét.