Part 2

A csinos hölgy ezalatt elmondta, hogy a bozeni vonatot várják, s hogy Meránba utaznak. Elmondta azt is, hogy nem vasúton, hanem automobilon jöttek idáig, de a töff-töff-jökkel valami baj történt, s azért programmot változtattak. Arról, hogy kicsodák, hol laknak állandóan, honnan jöttek, milyen társaságban élnek, nem beszélt egy szót se. Arról se, hogy rokona-e a másik. Úgy látszott, nem rokonok.

– Bár el voltunk készülve rá – szólt Dernőyhez, a ki egyre fokozódó érdeklődéssel hallgatta – s bele is nyugodtunk már, hogy a balesetünk következtében ébren kell töltenünk az éjszakát, eleinte nagyon boszankodtunk, mikor megtudtuk, hogy reggeli félötig kell itt várakoznunk. De ilyen jó társaságban gyorsan múlik az idő, s remélem, addig nem hagynak magunkra?

Most már a Dernőy szeme is ugyancsak szikrázott. S a mint közelebbről figyelmesebben nézhette a mellette levő csinos arczocskát, egy ujabb gondolat kezdett motoszkálni a fejében. Az, hogy ő valahonnan nagyon jól ismeri ezt a csinos arczot. A hangja ugyan nem tűnt fel ismerősnek, de minél inkább múlt az idő, s minél többet beszélgettek, Dernőy egyre erősebben hitte, hogy ő ezzel a hölgygyel már találkozott valahol.

Se illetlen, se tapintatlan nem akart lenni, s azért csak olyan kérdéseket intézett hozzá, a melyekkel mindössze azt óhajtotta megtudni: járt-e a nagyságos asszony itt vagy ott, megfordult-e, töltött-e hosszabb időt olyan helyeken, a hová őt a legtöbb emlék fűzte. Néha egy-egy homályos czélzást is tett ő nagysága lakóhelyére és családi körülményeire. Ő nagysága azonban nagy ügyességgel tudott kitérni a felelet elől, s mindössze annyit árult el, hogy valóban megfordult azokon a helyeken, a melyeket Dernőy említett. Jól ismerte az egész monarkiát, sőt egész Európát, de ennél többet Dernőy egy óra multán se tudott belőle kicsikarni.

A szőke hölgyet már erősebben ostromolta kérdésekkel a környezete, de hasztalan; a szőke hölgy még zárkozottabb volt, mint a másik. Minden kiváncsi kérdésre elmosolyodott, de vagy tréfával ütötte el a dolgot, vagy csak annyit felelt:

– Ezt nem árulhatom el.

A hogy a pezsgőt elhozták, a csinos asszonyka kijelentette, hogy nem szereti ezt az italt.

– Azért a maguk kedvéért megiszom egy pohárral.

De megivott nemcsak egy, hanem egy-két-kilencz pohárral, s ezzel a bevezető nyilatkozat minden hitelét elvesztette. Vagy másfélórai barátkozás után a tiszti koponyák alatt az a nézet vált általánossá, hogy két kalandra szomjas asszonynyal van dolguk, a kik azért járnak együtt, hogy férjeik előtt egymással takarózhassanak. A tiszthelyettesek bankár-feleségeknek nézték őket; az idősebbek úgy vélték, hogy a férjek csak utazó ügynökök.

Egyetlenegyet nem tudtak megérteni: azt a titokzatosságot, melyhez a hölgyek a legélénkebb poharazás közepett is makacsul ragaszkodtak. Csak nem képzelik talán, hogy a tisztek elmondhatják ezt a kalandot az utazó ügynököknek?!

Dernőy volt az egyetlen, a ki sehogyse tudta elvégezni magában, hogy mit gondoljon róluk. Minél tovább nézte a mellette űlő hölgyet, annál bizonyosabb volt benne, hogy ez az arcz valahonnan ismerős előtte. De hiába tépelődött, emlékezete csak nem akart segítségére jönni.

– Milyen rossz fejem van! – tünődött. – Pedig, ki tudja, talán nagyon is közelről ismerem?! Meglehet, egyike azoknak, a kikkel egy napig nagy barátságban vagyunk, s a kikkel annál szebb órákat töltünk, mert rögtön szét kell válnunk, hogy aztán két hét mulva teljesen elfelejtsük őket?! És mintha ő megismert volna engem. Ő talán emlékszik s mulat rajta, hogy én nem ismerem fel őt.

Elhatározta, hogy kiugratja a nyulat a bokorból. Azt hitte, legjobb, ha szemtelen lesz.

– Tudja-e – szólt – hogy én fölismerem magát?

A fiatal hölgy elmosolyodott.

– Ah, csakugyan?

– És bizonyos vagyok benne, hogy maga is rám ismert.

– Nem, ebben téved.

– E szerint nem emlékszik, hogy mi már találkoztunk valahol?

– Nem emlékszem, de meglehet.

– Megmondom azt is, hogy hol történt. Olmüczben!

– Ne mondja! Higyje el, nem emlékszem. De azért meglehet.

A mosoly és a kaczér tekintet, mely az utolsó mondatot kisérte, megczáfolta azt, a mit a szavak mondtak.

– Csúfolódik velem – gondolta Dernőy – mert észrevette, hogy nem tudom kitalálni, hol, s mikor találkoztunk. Úgy látszik, nem Olmüczben történt. Akkor hát Budapesten.

Nem hagyta annyiban a dolgot; tovább tapogatózott.

– Ahogy megpillantottam, tudtam, hogy ismerem, de egy darabig nem emlékeztem: honnan. Most már tudom. Maga is mindjárt rám ismert?

A fiatal hölgy elkaczagta magát.

– Meglehet – szólt s olyan tekintetet vetett Dernőyre, hogy a főhadnagynak elkáprázott a szeme.

– Ezek félötkor nem fognak Meránba utazni – biztatta magát a legszebb reményekkel. – Le fognak késni a vonatról.

A duettet az egyik kapitány zavarta meg, a ki fölemelt pohárral közeledett a szép ismeretlenhez.

– Hölgyeim, ezt a poharat a távollevőkért ürítem. Kedves férjeik egészségére! Dreimal hoch!

A két hölgy koczintott.

– Köszönöm az ő nevükben – szólt a fiatal, s kiüritette a poharát.

A tisztek is ittak, egy kevéssel talán többet is, mint a mennyi okvetetlenül szükséges volt. A jókedv növekedtével a kiváncsiság egyszerre csak átugrotta az illendőség korlátait.

– De hát nem szabad megtudnunk – kérdezte a tósztozó kapitány – hogy hol lehet majd szerencsénk a nagyságos asszonyokat viszontláthatni? S hogy hol tehetjük tiszteletünket, megköszönni ezt a kedves estét?

Megint a fiatalabbik asszony felelt:

– Arról, hogy még találkozunk, biztosíthatom önöket. A nevünket azonban egyelőre még nem mondhatom meg; félötig inkognitó óhajtunk maradni. Von Dernőy holnap majd meg fogja mondani önöknek, hogy kik vagyunk, mert von Dernőy ismer emgem. Nem igaz, kedves főhadnagyom?

– No lám, és Viktor ezt nem is mondja nekünk!

– Milyen szerencsés ficzkó ez a Viktor!

A vendéglő ablakai már világosodni kezdtek. Igen sok üveg pezsgő fogyott el, s a jókedv itt-ott meglehetősen tulságossá vált. A társalgás hangja azonban még folyvást a régi maradt, mert a bizalmasabb természetü megjegyzéseket a hölgyek egyszerüen nem hallották meg. Ha valaki nagyon ragaszkodott a tréfájához: másfelé fordultak és nem ügyeltek a tréfálkozóra.

Dernőy is megkoczkáztatta az udvarlásnak egy pár melegebb hangját. Ilyenkor a szép menyecske közelebb hajolt hozzá, mint a ki nem jól értette a beszélőt, s csak annyit mondott, hogy:

– Tessék?

De ez a »tessék« oly sajátságosan hangzott, hogy Dernőy jónak látta egyet fordítani a dolgon.

Mindamellett nem mondott le arról, hogy a hölgyek le fognak késni a félöt órai vonatról. E czélból egy kis összeesküvést szőtt, a melybe előbb társait, s utóbb a vendéglő személyzetét is beavatta. Háborítatlanul ármánykodhatott, mert idegen nem zavarta a mulatságot. Egész éjszaka egyetlenegy utas botlott be a vendéglőbe; az is rögtön elutazott az innsbrucki vonattal.

A terv az volt, hogy a félöt órai vonatot el fogják sétálni. Félnégykor már egészen kivilágosodott, s Dernőy ajánlatát, hogy: jó volna egy kicsit járkálni, a hölgyek lelkesedéssel fogadták.

– A pinczér majd értünk jön, ha a vonatot jelzik.

Elég messzire elkalandoztak, s a szép asszonynak olyan jó kedve kerekedett, hogy a szabadban énekelni kezdett. Piczi hangocskája volt, de tudott vele bánni. Egész kellemesen énekelt, de csak operett-áriákat.

Dernőy egyszerre a homlokára csapott.

– No, végre!

– Most már csakugyan rám ismer? – kérdezte a szép asszony azzal a mosolylyal, mely gúnyos is volt, kaczér is, de inkább kaczér, mint gúnyos.

A cselszövés nem sikerült: a hölgyek nem késtek le a félöt órai vonatról. A pinczér ugyan úgy eltünt, mintha a föld nyelte volna el, de a szőke hölgy ügyelt az időre. A vonat még nem robogott be, mikor a perronra értek, s arra is idejük maradt, hogy sorra mindenkitől elbúcsúzzanak:

– A viszontlátásra!

Az egyik tiszthelyettesnek feltünt, hogy nem váltottak jegyet.

II.

Másnap egész este csak róluk volt szó a tisztek asztalánál. A szerencsétleneknek, a kik éppen tegnap maradtak el s elmulasztották a ritka kalandot, szegről-végre elmondták az egész történetet. Mindegyik jelenvolt dicsekedhetett valami kis sikerrel. Ha egy szó tóditás se volt a dologban: a hölgyek egész éjjel a tisztek lábán tánczoltak, nagy titokban.

– De hát kik lehettek ezek a titokzatos hölgyek?

Dernőy, huszonnégy órai fejtörés után, végre határozott választ adhatott:

– A szőkét nem ismerem, de a csinosabbik egy operett-énekesnő, a kivel Budapesten találkoztam, már nem tudom, hány éve.

– Magyar volna? Nagyon jól beszél németül.

– Budapesten sokan vannak, a kik tökéletesen beszélnek németül.

– De a kiejtése nem pesties.

– Ha mondom, hogy ismerem!

– Olyan jól ismered? Nagyon jól ismered? Közelről?

– Eh, találkoztam vele egypárszor, punktum.

– Miért nem szóltál hozzá magyarul?

– Nem felelt volna. Nem akarta elárulni ilyen nagy társaságban, hogy ki és mi.

Ha ennyiben marad a dolog, Dernőy ma már ezredes volna.

Szerencsétlenségére Dernőy, harmadnapra a kaland után, egy kicsit becsípett. Még mámoros volt, mikor valaki ujra szóba hozta az ismeretlen hölgyet. Rudolf elkezdett henczegni; azzal dicsekedett, hogy a szép asszony egész éjjel csak vele kaczérkodott. Dernőy dühbe borult.

– Nevetséges állítás! A kinek van szeme, az láthatta, hogy mindenki közönbös előtte, s hogy csak irántam érdeklődik. Ha én nem vagyok köztetek, szóba se áll senkivel. De rám ismert, s örült, hogy váratlanul találkozott velem.

– Honnan tudod, hogy örült?

– Onnan tudom, hogy: mondta.

– Talán többet is beszélhetnél róla?

– Nos hát: igen, többet is beszélhetnék róla.

És addig évődtek vele, addig faggatták, addig ostromolták kérdésekkel, míg végre elszédült s azt hazudta, hogy Budapesten nagyon jól ismerte a szép asszonyt, a lehető legjobban.

Ezért a kijelentésért a két tiszthelyettes huszonnégy óráig igen irigyelte Dernőyt.

III.

Egy hét mulva egy nagy láda, egy kosárka és két levél érkezett a tiszti asztal czímére. A ládában száz üveg pezsgő volt, a kosárban tizenhárom szál virág. Az egyik levelet Vilmos Lothár főherczeg, a másikat Anna Pulcheria főherczegnő irta. Vilmos Lothár főherczeg köszöni az uraknak, hogy a feleségét szórakoztatták és megvendégelték; barátsága jeléül ezt a kis bort küldi, költsék el jó egészségben. Anna Pulcheria főherczegnő hasonlóképpen háláját fejezi ki a kedves estéért, s ezt a tizenhárom szál virágot küldi tizenhárom gavallérjának, azért: gardéniát, mert ez az ő kedves virága.

Mikor a két levelet fölolvasták, a társaság, »mint egy ember«, riadó éljenzésbe tört ki. Csak Dernőy hallgatott. Arcza lángba borúlt; azt hitte, hogy el kell sülyednie.

– Mi bajod, édes öregem? – kérdezte Rudolf gúnyosan.

Óriás hahota tört ki.

Dernőy valami iszonyú gorombasággal felelt, a miért másnap meg kellett verekednie, s ezzel a gyors kirohanással elejét vette, hogy egész este gyötörjék. De a párbajjal nem javított a helyzetén; ellenkezőleg, rontott rajta. Az esetet magát nem itélték meg szigorúan, mert maga az ezredes is úgy nyilatkozott, hogy a lovagtörténet, a vadász-kaland és a füllentés: nem hazugság, de azt nem bocsátották meg neki, hogy noha csak ő maga volt a vétkes, mégis belekötött egy bajtársába.

És sokan voltak, a kik ezután görbén néztek rá, mert nem tartották többé igazmondó embernek.

De talán elfelejtették volna az egész históriát, csakhogy Dernőynek határozottan nem volt szerencséje. Egy szép nap váratlan vendégek érkeztek: Vilmos Lothár és Anna Pulcheria. Dernőy el akart bujni a föld alá, de a főherczegnő érte küldött.

– Ma is ön lesz a lovagom, – szólt kegyelmesen – mint akkor éjjel, a mikor majdnem elsétáltuk a bozeni vonatot. Igaz, köszönöm, hogy nem árulta el az inkognitómat!

Dernőy nagyon kényszeredetten mosolygott. Úgy járta végig a várat, mint egy halálraitélt.

– Tudja-e, hogy nem ismerek rá önre? – szólt Anna Pulcheria. – Tíz évet komolyodott azóta. De ön azért rám fog ismerni, ugy-e?… mint mindig. Különben mért évődöm éppen önnel?! Ön valamelyest mégis csak emlékezett az arczképeimre!

Dernőy jól sejtette, mi vár rá. A hogy este megjelent az asztalnál, harsogó kaczaj fogadta. Most már nem volt más választása: jó képet kellett vágnia a rossz játékhoz. Egész este rajta mulattak, s be kellett látnia, hogy ezen az állomáson nem lehet maradása.

Folyamodott, hogy helyezzék át egy másik ezredhez. Teljesítették a kivánságát. A hogy uj ezredesénél jelentkezett, ez legelőször is azt kérdezte tőle:

– Ön az, a ki olyan jóban van a főherczegnőkkel?

Végre is kénytelen volt lemondani tiszti rangjáról és elbocsátását kérni.

– Most ezredes volnék – fejezte be elbeszélését a postatiszt – s egy gyönge pillanat, egyetlenegy kis hazugság miatt naphosszat kénytelen vagyok tűrni, hogy a ki két perczig vár az ajánlott levelével, nyomban rám ripakodjék: »Meddig ácsorogjak még itt?«… egyetlenegy kis hazugság miatt!

A HATÁRÁLLOMÁSON.

I.

Rupertus, az utrechti egyetem tudós tanára, a világszerte ismert pszihológus és bölcselő – Európa és Észak-Amerika valamennyi tudós társaságának rendes vagy tiszteletbeli tagja – kijelentette gazdasszonyának, hogy el fog utazni, Francziaországba.

– Nem bánom – szólt az öreg asszony – ámbár egy ilyen vén ember okosabban teszi, ha nem fészkelődik, nem izeg-mozog, nem szaladgál jobbra-balra, hanem ott marad, a hol van, és szépen meghúzza magát a fészkében. Mi jut megint eszébe? Most meg már folyton csavarogni akar! Hát nem bánom, mert úgy se kérdi tőlem, menjen-e, ne menjen; pedig megkérdezhetné. Hanem azt az egyet megmondom, hogy az útravaló bepakolását nem bízom magára. Pakolni majd magam fogok.

– Hogyisne! – felelt az öreg tudós. – Hogy megint úgy járjak, mint Berlinben, ugy-e?! Bepakol nekem egy egész télre való Jäger-inget és annyi meleg harisnyát, a mennyire Szibériában se volna szükség; bepakol nekem annyi mindenféle holmit, hogy hazajövet nem tudom visszagyömöszölni a ládába és a felét ott kell hagynom a fogadóban; bepakol nekem százféle haszontalanságot és kifelejti Aquinói Tamást! Már most mit kezdjek én Berlinben Aquinói Tamás nélkül?! Mozogni se tudtam két vagy három napig és szégyenszemre, kölcsön kellett kérni egy Aquinói Tamást! Nem! Maga csak készítse ki a sok mindenféle haszontalanságot; majd kiválasztom belőle, a mi kell, és bepakolom, ha kedvem tartja.

– Maga akar pakolni? Hát van magának fogalma a pakolásról? Nem; erről szó se lehet. Az utolsó személy volnék a világon, ha megengedném, hogy maga pakoljon be magának; hiszen a fejét is itthon felejtené! Menjen; tőlem a pokolba is elmehet. Hanem a pakolás az én dolgom.

– Hallja, mit akar maga?! Hogy ő nem engedi meg! De hát ki maga?! Az anyám? A gyámom? A főnököm? A börtönőröm? Vagy azt hiszi, már úgy a nyakamra nőtt, hogy azt csinálhatja velem, a mit egy Xantippe csinálna?! Hiszen mi még csak szerelmi viszonyban sem vagyunk egymással, már pedig ez a legjelentéktelenebb, a legkevésbbé komoly, a legsemmisebb viszony minden viszony közül, a mely két ember között elképzelhető! Vagy azt képzeli, hogy én masochista vagyok, a ki mindent eltűr, a kinek élvezetet szerez, ha czudarul viselkednek vele, ha taposnak rajta, ha szíjat hasítanak a hátából?! Na hát azért se fogom eltűrni a maga gyámkodását! Azért is magam fogok bepakolni! Kimondtam, és erről többet ne legyen szó!

– Hát jól van. Pakoljon be maga. És ha majd szégyenszemre inget kell kölcsön kérni valakitől, én azt se bánom. Majd eszébe fog jutni, hogy bizony jó lett volna, ha annak rendje és módja szerint gondoskodom magáról! Ki gondoskodjék magáról, hogyha én nem?! Hiszen maga, ha kibujik a könyvei közül, olyan gyámoltalan a világban, mint egy hatesztendős gyerek! Hát persze hogy nem vagyok se a felesége, se a szeretője! Hiszen ha nekem annak idején ilyen szamárságok jártak volna a fejemben, nem is szegődtem volna magához! Tudja-e, hogy egy dragonyoshoz mehettem volna feleségül?! Nem egy tudóshoz, hanem egy dragonyoshoz! És talán jobb is lett volna, mert most nem kellene megérnem ezt a hálátlanságot! De jól van. Én megtettem a kötelességemet; lelke rajta. Ne vigyen magával semmit, csak a sok haszontalan könyvet, azt se bánom. Majd sírva fog rám gondolni, ha egy kefe, vagy egy fésű kellene. Hanem azt az egyet kikötöm, hogy első osztályon utazzék. Ezt megmondom előre, mert magától kitelik, hogy a harmadik osztályon rázatja magát három országon keresztül. De nekem ne jöjjön haza betegen, mert én nem fogom ápolni. Hogy egy cseppet se gondol magával, hogy soha se tudtam egy kis rendre szoktatni, hogy tanár létére úgy néz ki, mint egy vén hamiskártyás, azt én nem bánom és nem szégyellem. Az emberek nem engemet mondanak bolondnak, hanem a gazdámat. De hogy az egészségén takarékoskodjék, azt kötelességem megtiltani. Ha más nem mondja meg, hát én meg merem mondani magának, hogy nem illik se a korához, se az állásához, ha megint nem tudom miféle társaságban utazgat. És én meg merem mondani magának azt is, hogy az nem szégyen, ha az embernek nincs a zsebében Aquinói Tamás, vagy nem tudom hány könyv, de az igenis szégyen, ha egy öreg ember, a kinek otthon kellene ülnie, a kinek pihenésre és ápolásra volna szüksége, összetöreti magát a vasuton és koczkára teszi az egészségét, mely amúgy se a legjobb, zsugoriságból!

– Azért is a második osztályon fogok utazni! Mert én nem szenvedek nagyzási hóbortban, mint maga, a ki – magam hallottam – a pékinassal is, a szomszéd cseléddel is nagyságoltatja magát. Én nem vagyok olyan előkelő, mint maga; nekem jó a második osztály is. Jegyezze meg magának, hogy az egészségre nézve teljesen mindegy, hogy az ember milyen szövetből készült divánon utazik. A posztószövet erre a czélra csak olyan jó, mint a peluche-szövet. Ha vannak emberek, a kik a peluche-szövetet túlságosan értékelik és irtóznak a náluk szegényebb ember látásától, ám utazzanak az első osztályon. De én nem leszek se különb ember, se egészségesebb, ha a maga kedvéért az első osztályon feszengek. Azért is a második osztályon fogok utazni; érti?

– És az ilyen embert még tudósnak nevezik! – fejezte be a vitát az öreg gazdasszony.

Kiment és becsapta maga után az ajtót.

De nem állotta meg, hogy egy pár percz multán ujra be ne szóljon a dolgozószobába:

– Legalább a levegő-párnáját ne felejtse ki! Mert ha a könyvei nélkül mozogni se tud, még kevésbbé tud órákon át egy helyben ülni a levegő-párnája nélkül!

II.

»Kisérletek a psychologia biologiai megalapozásához.« – »Adalékok a lelki élet törvényeinek tanulmányozásához.« – »Jegyzetek a tömegek természetrajzához.« – »Adatok a psychologia történetéhez.« – »Tapogatózások az ethika mezején.«

Ilyen szerény czímek voltak olvashatók a Rupertus tanár vaskos kötetein.

Ezekről a munkálatokról a tudományos világban csak egy vélemény volt: az, hogy szerzőjük a jelenkori kutatásnak egyik legnagyobb büszkesége, a ki a tudományosságnak uj utakat nyitott, s azonkivül a század legnagyobb gondolkodóinak egyike, a ki bölcselmi rendszerével egy uj fejezetet kezd a filozófia történetében.

Voltak tanitványai és hívei, a kik még messzebb mentek. A kik azt vallották, hogy a Rupertus nevet oda kell sorozni a legnagyobb bölcselők neve mellé, s a kik szentül hitték, hogy midőn Rupertus tanár természet-tudományos alapon kereste a psychologia törvényeit, egy-két olyan tételt állapított meg, a melyek örökre megdönthetetlenek, a melyek igazsága századoknak meg századoknak szól, s a melyek mindenha olyan mozdulatlanságban és hideg fényben fognak tündökölni az emberi gondolkodás előtt, mint maga a sarkcsillag.

Rupertus tanár ellenben igen elégedetlen volt a munkáival.

Most, hogy uj kiadásban tette közzé a psychologia történetéről írt »adat«-ait, a harmadik kötet átnézése és javítgatása közben eszébe jutott, hogy azt a huszonnégy sort, a melyet Adeodatus Meibomius, igazi nevén: Maybaum asztrológus »De summo bono« czímü munkájából idéz, a mint egy csillag alatt megjegyezte, Leibnizból vette át, az eredetiben nem olvasta. Bántotta ez a mulasztás; ezt a »felületesség«-et nem bocsáthatta meg magának. És hátha Meibomiusban ezen a huszonnégy soron kivül még más érdekes dolgok is lehetnek?! Addig tünődött ezen, míg elvégezte, hogy Adeodatus Meibomius mestert egészében el kell olvasnia.

Igen, de Adeodatus Meibomius mester idézett munkájának egyetlen ismert példányát a párisi »Bibliothèque Nationale« őrzi, s mint unikumot a könyvtári szabályok értelmében nem adhatja kölcsön.

Tehát: el kell utaznia Párisba, hogy a »Bibliothèque Nationale«-ban elolvashassa Meibomius mestert. De addig is folytatnia kell a megkezdett munkát.

Mit vigyen magával? Melyek azok a könyvek, a melyek nélkül »egy pillanatig se lehet el«, a melyek nélkül »mozogni se tud«? A melyekre este is szüksége van, a mikor már nem szaladhat el a könyvtárba?

Miután sokáig alkudozott magával, vagy negyven kötet könyvről állapította meg, hogy ezek egyikét se hagyhatja itthon, hogy ezek nélkül »nem tud mozogni«. A negyven könyv megtöltött egy ládát, s a bőröndjének is csak egy kis részét hagyta üresen. A ruháit, a fehérneműit, meg a többi szükséges holmit már alig tudta beleférkőztetni a bőröndbe. Kiszedte a könyveket, megint visszarakta, órákig kínlódott, hogy mindent begyömöszölhessen, s nem birt elkészülni.

Már megbánta, hogy magára vállalta ezt a nem neki való munkát, de nagyon szégyelte volna, ha végül mégis csak segítségül kell hívnia az öreg asszonyt.

Rupertus tanár szelíd és türelmes ember volt. De már fel kellett lázadnia az öregasszony zsarnoksága ellen. Nagyon a fejére nőtt.

És miután életében először, utóljára fellázadt, mégis csak beadja a derekát?! Nem, nem kompromittálhatja magát.

Bepakolt, úgy a hogy tudott, s nagynehezen becsukta a bőröndöt.

III.

Vidám fiatal urakkal utazott, a kik az egész uton arról beszélgettek: hogyan kell a finánczot kijátszani?… ki mit csempész át magával a határon?… s milyen nagy dolog a »föllépés«, még a finánczczal szemben is!… Egy cseppet se voltak nyugtalanok.

A határállomáson a finánczok beléptek a kocsiszakaszba. A fiatal urak nagy buzgalommal nyitogatták a táskáikat és bőröndjeiket; a finánczok ügyet se vetettek rájok. Hanem az öreg ember gyanúsnak tünt fel előttük.

– Rien à déclarer! – védekezett az öreg.

De hiába. Széthányták minden holmiját s még a zsebeit is megmotozták.

Mikor a finánczok elvonultak, nagy kínnal visszarakta a szétszórt holmit, de a bőröndjét nem birta becsukni.

Szerencséjére, a fiatal urak segítségére voltak, s bár kissé kegyetlenül bántak a könyvekkel, valahogy visszadugdosták a harisnyáit is, és egyesült erővel becsukták a bőröndöt.

Mikor megérkeztek Párisba, az egész utazó közönség szabadon sétált el a finánczok előtt, csak éppen az öreg urat állították meg. Ujra átkutatták mindenét és ujra megmotozták a zsebét.

Most már, minthogy senki se volt a segítségére, csak úgy tudta becsukni a bőröndöt, hogy nyolcz vagy tíz kötet könyvet a hóna alá kapott. Így hajtatott a fogadóba.

Párisból visszatérőben a komédia megismétlődött. Mindenütt, minden fináncznak szemet szúrt; folytonosan motozták, és csakhogy éppen le nem vetkeztették.

Ez a kis kaland a tudóst még sokáig foglalkoztatta. Nem tudta elfelejteni élete végéig.

IV.

Mikor haldoklott, legjelesebb tanítványa, Dr. Mylius – utódja az egyetemen – állott az ágya mellett.

Dr. Myliust mélyen meghatotta az a gondolat, hogy nemsokára tanúja lesz annak a történelmi pillanatnak, a midőn az élők legnagyobbika átköltözik a halhatatlanságba, a nagy elődökhöz, a kiknek névsora Thalesz-szel kezdődik: Arisztóteleszhez, Platonhoz, Aquinói Tamáshoz, Descarteshoz, Spinozához, Kanthoz…

Az öreg ember megszólalt:

– Tudod-e, fiam, hogy mióta hazajöttem Párisból, folyton azon töröm a fejemet: mi a magyarázata annak, hogy a finánczok éppen bennem keresték a csempészt?!… Mi az ördög lehetett rajtam, a mi szemet szúrt nekik?! Vagy mi mehetett végbe a lelkükben, hogy éppen én rám gyanakodtak?!… És általában: miért van, hogy mindig a tiszta a leggyanúsabb?!… Évek óta keresem a feleletet ezekre a kérdésekre, és nem találom. Pedig azt hittem, hogy psychologus vagyok!…

Pár perczczel később delirálni kezdett.