Part 19

Húsz-harmincz évvel ezelőtt Páris egyes csapszékeiben még seregesen akadtak olyan furcsa lények, a kik tréfának nézték az életet s a kik a Lángelme szent nevében lopták a napot. Akkor, Murger könyvének a hatása alatt, még tetszetős, kedves alakoknak látták őket; a bohém-életre ez az ördöngös könyv valami rózsaszínü, bűvös fényt árasztott. Az eszeveszett vidámság, az örökös helyre-tyutyutyu, az anyagi gondokkal nem törődés, a szalmalángszerü lelkesedés, meg a bohémek többi gyerekeskedése tetszett az egész világnak. Később aztán mindenki beleunt lármás, vad vigasságaikba; a józanság kezdte utálatosnak találni folytonos vadászataikat a két garas után, s Murger leglelkesebb olvasói is átlátták, hogy ha valaki pontosan fizeti a házbérét, attól még igen jó költő lehet A pünkösti királyság hamarosan elmult, s az uj bohémek szánalmas alakokká váltak. Az utánzók, a kik tüntetésből, eredetiség-hajhászásból idétlenkedtek, meggyűlöltették az igaziakat is, a kiket véralkatuk tett bohémekké, a kik nem tehettek róla, hogy olyan különös Isten csodáivá születtek.

Az élet-viszonyok mind ridegebbekké váltak irántuk; a maiak már nem tűrik meg sem az ál-, sem az igazi bohémeket, sem a tetszelgő, sem a természetes naplopást. A köz-részvétlenség lassankint kiölte őket a világból; s az igazi bohém most már olyan ritka, mint a bölény. Nemsokára az emberiségnek már csak az emlékezetében fog élni, mint a kiveszett emberfajok, mint a néhai rézbőrü mohikánok.

Én még ismertem két igazi bohémet.

Nevezzük az egyiket Pénzetlen Valternek, a másikat Földnélküli Jánosnak. Ámbár Pénzetlen épp úgy földnélküli volt, mint pénzetlen, és Földnélküli hasonlóképpen épp úgy pénzetlen, mint földnélküli. Az igazi nevüket már rég elfelejtettem.

Mindazok, a kik a mult század nyolczvanas éveinek elején Párisban, az erődítések környékén laktak vagy pedig a Place Pigalle tájékára jártak feketekávézni, ismerhették őket.

Pénzetlen Valter egy és más tekintetben nagyon különbözött Földnélküli Jánostól. Amaz hosszú volt, mint az árbocz, szép legény, egy azok közül a hatalmas alakok közül, a kik a középkori rablólovagokra emlékeztetnek, s a kiket érdemes volna lefesteni; János törpe volt és csunya, mint egy maki majom.

Pénzetlen Valter középkori eszmékben lelte gyönyörűségét; Földnélküli János ellenben a jövő századnak élt s az impresszionistákat meg a plein air-festőket czopfosoknak mondta.

Mert Földnélküli János festő volt, Pénzetlen Valter pedig iró. Csakhogy amaz sohase festett, ez pedig sohase irt. Ebben a pontban már megegyeztek.

Földnélküli János tétlenségének nagyon természetes okát tudta adni. Lusta volt, mint a majom, melynek képére alkottatott. Azt tartotta, hogy a munka természetellenes valami, s a természetes állapot; a szemlélődés, Pénzetlen Valter azonban csak azért nem dolgozott, mert a gondolatai olyan fenségesek voltak, hogy eszméinek kifejezésére koldusnak bizonyult minden emberi szó.

Egyszer-másszor persze – a messzi multban – meghazudtolták az elveiket. János festett vagy két képet, melyeken fantasztikus, tüzet prüszkölő fekete macskák, tánczoló csontvázak, meztelen dámák, ördögök és barátok voltak láthatók, a melyek keresett vadsága épp olyan nagy hatással volt a diákokra, mint a milyen nagy irigykedést és aggodalmat keltett János néhány jóbarátjában a dámák finom rajza és János szin-érzéke. Valter egész irodalmi podgyásza egy misztériumból állott. Indus-istenek beszélgettek benne egyről-másról. Értelem nem sok volt a dologban, de Pénzetlen Valter nem is törődött az értelemmel. Azt tartotta, hogy a költészet muzsika, s a művész szavai nem intellektuális, hanem zenei jegyek. De utóbb megtagadta ezt a »szimfóniá«-t is. Fejében a szférák zenéje zöngött, s ennek a csodálatos költészetnek a kifejezésére nyomorultnak talált minden földi hangot.

És azóta inkább a cselekvésnek élt, mint az irásnak. Mert ha egy héten hat nap nyujtózkodott is, a hetedik napon elvégzett mindjárt egy egész hónapra valót.

Ilyenkor kiment a nagyvilágba (a külső körutak nagyvilágát tessék érteni) azért, hogy az elmés nemes Don Quijote példájára megvédelmezze a gyöngéket és az elnyomottakat az erősek és a kegyetlenek ellen. Órákig bolyongott egyedül és méltóságosan, a külső körútakon, a zugutczákban, míg végre megtalálhatta emberét, a kit meg kellett oltalmaznia. Ha munkást talált, a ki szeretőjét ütlegelte, ha verekedést látott, melyben több ember támadt egy-két vékonypénzü legényre: beleavatkozott az egyenetlen csatákba, s jaj volt annak, a ki gigászi öklével megismerkedett! Az a küzdelem, melybe Pénzetlen Valter belekeveredett, rendesen gyorsan ért véget, s a diadalmas harcz után a megszabadított gyönge a derék óriás fedezete mellett vonult vissza, s mögöttük mindig egy sereg gyerek alkotta a diadalmi kiséretet.

A batignolles-i szinház környékén, egyik-másik kis kávéházban, úgy éjfél felé, gyakran összekocczannak az apró vasasztalok; ezen a tájékon Pénzetlen Valter megjelenése mindig végzetes volt.

Az az asztal, a melyet ő lóbázott meg, mindig beteggé tett néhány meggondolatlant, a kik bátorkodtak valami gyámoltalannal kikötni.

Természetesen Pénzetlen Valternek némi híre támadt ezen a tájékon, s még inkább távolabb, a Boulevard Pereire felé, a hol lakott. Megtörtént, hogy egy-egy ügyefogyott, a ki vereséget szenvedett, fölkereste a gyöngék gyámolát, és jogorvoslást kért tőle. Ilyenkor Pénzetlen Valter, meggyőződést szerezvén a pártfogást kérő ügyének igazságáról, fölkerekedett s addig nem nyugodott, míg a vétkest föl nem kutatta s helyben nem hagyta. Olyan nyugalommal és komolysággal mérte ki az igazságot a bünösre, akárcsak a hóhér. Ha a czimborái verekedtek valahol idegen alakokkal, elfogultság soha se vezette hatalmas öklét; szétválasztotta a háboruzó feleket, nagy méltósággal hallgatta ki mind a két pártot, s ha barátai voltak azok, a kik egy pár szánnivaló ficzkóba belekötöttek, elverte a barátait. Az osztó igazságnak lelkiismeretes végrehajtója volt Batignolles és Courcelles állomások között.

Pénzetlen Valternek nem volt senkije, semmije; nevezetesebb ragaszkodással csak Földnélküli János iránt viseltetett.

A ki ismerte Pénzetlen Valtert, gyaníthatta, hogy Földnélküli János csak a nyápiczságának köszönhette az óriás barátságát. Az igazságosztó épp olyan »jó fiú« volt, mint a látványosságbeli kedélyes óriások, a kik kuplékat énekelnek; végtelen részvét és szánalom lakozott szivében azok iránt a szerencsétlenek iránt, a kik a bikát nem tudták az öklükkel leütni. Nem tudta megérteni, micsoda szerencsétlenség van a szegénységben és a nyomoruságban, de a testi gyöngeségen mindig megesett a szive.

De ez a szánalom nem volt minden megvetés nélkül. Nem mondta, de ki lehetett olvasni a szeméből, hogy magán kívül csak a Herkuleseket, az akrobatákat és a mészáros-legényeket tartja igazi embereknek. Az öt lábat meg nem ütő emberiségre azzal a fensőbbséggel vegyes részvéttel tekintett, a melylyel más ember például a beteg mopszlit szokta szemlélni.

Senkit se szeretett úgy, mint Földnélküli Jánost de bizonyos lenézéssel vegyes gyöngédséggel szerette, a hogy valaki a kanáriját szeretheti, távolról, attól tartva, hogy egy kézmozdulat halálra ijesztheti a gyámoltalan teremtést.

Földnélküli János gyakran eldicsekedett vele, hogyan ismerkedtek meg.

Egy nyáron Pénzetlen Valter kijárt horgászni a Szajnapartra, valahová a pokolba, a Pont de Neuilly tájékára. Egyszer csak azt veszi észre, hogy egy kis gnóm telepedik mellé, horgát a vizbe mártja, s ránéz, mintha társalgást akarna kezdeni. Pénzetlen Valter elmosolyodott, mintha egy ijedt egér nézett volna vele farkasszemet, és nem szólt semmit. Aztán rá se hederített többet a törpére.

Pedig attól fogva a törpe mindennap kijárt horgászni.

És mindennap hűségesen odatelepedett Pénzetlen Valter szomszédságába. Meghúzódott az óriás mellett, mint egy kunyhó a hegy tövében. Pénzetlen Valter rá se nézett; nem akarta észrevenni.

Egy szép napon Földnélküli János nagyon el talált bámészkodni valamin s belepottyant a vízbe. Erre már mégis megmozdult az óriás.

Hanem a horgát nem mozdította meg s csak úgy félkezével nyúlt be a vízbe. Derékon csípte a most már igazán Földnélküli Jánost, s kitette a partra, mint egy békát.

– Köszönöm, uram – szólt János.

És nagy tüsszögéssel, hápogással kezdett hálálkodni.

– Vetkezzék le! – parancsolt rá Pénzetlen Valter.

Földnélküli János megriadva engedelmeskedett.

Az óriás levetette zekéjét, ingét, czipőit, s odaadta az ingét Jánosnak azzal, hogy:

– Törülközzék meg!

Aztán belebujtatta Jánost a zekéjébe, mely úgy állott a törpének, mint egy reverenda, felhúzatta vele a czipőjét, s azon félmeztelen leült a partra, és horgászott tovább.

Mikor János is megszáradt, meg a holmija is, együtt mentek haza.

Ettől fogva barátok voltak.

Azt szokták mondani, hogy az ellentétek vonzzák egymást. Azok barátkoznak meg legkönnyebben, a kik a lehető legtöbb tekintetben különböznek. Meglehet, a barátságok kötésében csakugyan a különbözőség játszhatja a főszerepet. De már a barátságok fentartására legtöbbet tesz a közös sors és a közös gondolkozásmód.

Legalább Pénzetlen Valter és Földnélküli János nem azért vonzódtak egymáshoz, mintha elméleteik ellentéte ingerelte volna őket. A művészeti vitatkozásokat nem igen kedvelték. Megbocsátották egymásnak a bogaraikat, s a mikor magukban voltak, nem hozakodtak elő az elveikkel. Értekezéseik inkább közgazdasági szinezetüek voltak. S majdnem minden értekezésüknek a tárgya e körül a kérdés körül forgott:

– Honnan lehetne öt frankot keríteni?

Mert, talán nem is kell mondanom, embereinket nem nagyon áldotta meg az ég földi javakkal. Pénzetlen Valternek volt ugyan egy nagy portugál-franczia szótárja, némi fehérnemüje, melyet még az óriás mama készített a fiacskájának, és – jó emberek szívességéből – egy kis szobája is, melyben másodmagával lakott; de már Földnélküli Jánosnak nem volt se fedele, se kenyere, se ruhája, még a rajtavaló is másoké volt. János összes birtoka egy hímzett névjegytartóból állott. Örökké találgatás tárgya maradt, micsoda női kéz ajándékozhatta ezt a fényűzési czikket a kis maki majomnak?

Jánost barátai tartották el. Persze nem annyira aranynyal segítették, mint inkább inggel, nadrággal, páczolt marha-vesével, egy-egy franknyi kölcsönnel, s a mi fő: dohány-maradékkal. János nem igen törődött vele, ha nem volt mit ennie: a nyomoruságot csak akkor érezte, mikor sehogy se tudott szert tenni czigarettára, mikor a hónapok vége felé eltünt a mű, termek padlójáról az utolsó dohány-hulladék is. Ilyenkor természetesen túlvilági fényben tánczoltak kopogó szeme előtt az öt-frankos pénzdarabok, ezek a csábítótünékeny, illanó képek, fölhevült, lázasan működő agyának szüleményei… De aztán egy csomag hatvan szantimos kaporál visszaadta a való életnek. Másféle gondjai nem igen voltak. Ott hált, a hol véletlenül látogatóban volt, valamelyik barátjánál. Szibarita-kényelemben érezte magát, ha diványon feküdhetett. Inget ott váltott, a hol épp vendég volt; a házigazda fehérnemüiből jutott neki is. Uj ingét aztán egy másiknál tette le, a másikét egy harmadiknál, és így tovább. A városnegyed összes ingeit megsétáltatta, egyiket a másik után. Különben nem volt alkalmatlan parazita; sok hasznát lehetett venni. Maga volt a megelevenedett művészet-történet; kivülről tudta Vasarit és a Louvre összes katalógusait. Hol szerezte a tudományát? – nem tudni. Elég az hozzá, húsz éves korában a bölcselet és a széptudományok doktora volt, s kamasz kora óta úgy ismerte a felséges múzeumot, meg az ábrázoló művészetek irodalmát, hogy festő czimboráinak minden tudnivágyását kielégíthette. Aztán meg mikor a házigazdának egy csomag gyujtófa kellett, kész volt elszaladni a harmadik határba. Ha valahová beállított, nem zavart senkit, hanem lefeküdt, vagy elővett egy könyvet, s addig fel nem kelt együltőhelyéből, míg a könyvet végig nem olvasta. Soha egy gazdája se tudta, mikor állt odább; köszönés nélkül szokott távozni, s ha egyszer eltünt, rendesen csak három-négy nap mulva került vissza, olyan képpel, mintha azelőtt öt perczczel még a szobában lett volna. Jöttét-mentét alig vették észre. Otthon volt vagy tíz festőnél, a kik megszokták, mint egy házibútort, s a kiknek néha hiányzott, mint az órájuk, melyet zálogba csaptak.

Pénzetlen Valter valamivel rendesebb életmódot folytatott, a mint hogy egy kevéssel tehetősebb is volt Jánosnál. Időnkint valahonnan a vidékről kapott egy-egy kis pénzecskét, a melylyel egy-két hétig be tudta érni; még Jánosnak is juttatott belőle. Ki volt a rejtelmes küldő? – senki se tudta. Valami jószívü rokon – volt a természetes magyarázat. Valami jószívü asszony – suttogott a gyanu. Persze senki se merte megkérdezni. Pénzetlen Valter pedig idegenek előtt – és Jánost kivéve mindenki idegen volt neki – soha se beszélt pénzről. Büszke volt, mint egy herczeg.

Mikor elfogyott a nóta (a vidékről érkezett küldeményt tessék érteni), az óriás kitette Jánosnak a szűrét s elszigetelte magát a »világtól.« Bezárkózott, vagy megindult magános bolyongásaira. Ilyen alkalmakkor, János szerint – a kinek néha eljárt a szája – napokig nem evett. De föl se vette a dolgot. Épp oly természetesnek találta az éhséget, mint a pazarlást. Csak azt nem értette, hogy ha valamicskénk van, hogyan tehetjük el holnapra. Ezt a képtelenséget sohase tudta felfogni.

Néhanapján megesett a courcelles-i állomás környékén, hogy egy-egy képnek lába kelt, egyik-másik rajzoló sok pénzhez jutott, vagy valamelyik kiadónak nagylelküségi rohama támadt, s aranyakkal, valóságos aranyakkal fizetett. Természetesen, volt nagy áldomás. Az efféle ünnepségeken Pénzetlen Valter és Földnélküli János is megjelentek. Ezeken az ünnepnapokon János szilaj kedvü volt, mintha ő lett volna a nap hőse, ellenben Pénzetlen Valter olyan méltóságosan és közönbösen itta a Château Lafitte-ot, mintha soha se ivott volna egyebet. Komolysága és fensége mindenkinek eszébe juttatta Athost, a testőrt.

Csak a mikor a dohány, a dohány is elfogyott, akkor szállta meg mind a kettőjüket a pénzvágy. Egyébként a szűkölködést természetesnek találták. Hogy ez az állapot nem éppen elkerülhetetlen, hogy ha rendesen dolgoznának, keresnének, a jobblét is beköszönthetne hozzájok: soha egész életükben egyszer se jutott eszükbe.

Pedig dohány fogytán János tudott dolgozni is. Nagyon meg kellett erőltetnie magát, de kibírta. Egyik műteremből a másikba csavargott s leste: hol talál sürgős megrendelést? Ha valamelyik czimbora kénytelen volt sietni s már-már kidőlni készült, János felváltotta az állványnál. Kezébe vette az ecsetet meg a palettát s dolgozott vadul. Átdolgozta az éjszakát s addig nem nyugodott, míg el nem készült. Valahányszor pénzre volt kilátás, erre a munkára mindig szer volt. Ilyen czélokra mást nem igen lehetett volna használni, de János tudta utánozni valamennyi festő-társa modorát, persze jobbára úgy, mintha paródizálta volna képeiket. Koronkint meg is szállotta az aggodalom: hátha a megrendelő ráismer a munkájára, s nem fogadja el a hitvány portékát? Az ilyen közös mázoláson aztán neki kellett túladnia. Mikor elkészült, rögtön kocsiba ült, s hajtatott a képpel. A legtöbbször lehorgasztott orral tért vissza: nem találta otthon a megrendelőt s a kocsisnak adósa maradt. De addig szaladgált a vevő után, míg végre sikerült elfognia. Ha a sikeres érvágás megtörtént, sugárzó arczczal, szájában vastag, finom szivarral állított be a műterembe. Kalapját az egyik sarokba lökte, köpönyegét a másikba, belevágta magát egy karosszékbe, s vad gyönyörüséggel szórta ki aranyait a nadrágzsebéből oda, a hol érte, ha nagyon jó kedve volt, a padlóra. A jutalékán aztán dohányt meg rendesen egy fehér mellényt vásárolt. A fehér mellény szenvedélye volt.

Egyszer Jánosra is rámosolygott a szerencse. Valamelyik kormányválság után olyan ember lett a közoktatási és művészeti ügyek minisztere, a ki nemrégen még ujságíró volt, s némi összeköttetésben állott János jóembereivel. Kijárták, hogy a miniszter betette Jánost valami üres állásba. János egy lélekzetre háromezer frank fizetéshez jutott. Ekkora összegekről eddig csak regényekben olvasott. Tudtára adták, hogy fölösleges agyondolgoznia magát, szóval szebb jövendőt nem is álmodhatott. Egy hétig fel is járt a hivatalba, s adósa lett valamennyi hivatalszolgának. Hanem – vesztére – a legelső vasárnap kihívták Bougivalba, lakodalomra. János kirándult s nagyon jól találta magát a lakzin. Másnap, a mikor a hivatalos óra közeledett, küldték haza. »Eh, ráérünk arra még!« – felelt János. Három hónap mulva került haza Bougivalból; a hivatalát persze sohase látta többet.

Kevéssel rá, hogy ez a kaland történt, Pénzetlen Valter hajlékot adott Földnélküli Jánosnak. Jánost úrrá tette a baráti ajánlat. De csavargó életmódjáról azután se tudott letenni. Néha hetekig kimaradozott.

Egy átdőzsölt éjszaka után, korán reggel, Földnélküli János hiába kopogtatott Pénzetlen Valter ajtaján. Rosszat sejtett. Tudta, hogy czimborájának otthon kell lennie; koplaló napja volt, a mikor nem szokott kimenni. A szomszédok esküdöztek, hogy nem mehetett el. János lakatost hivatott, s kinyittatta az ajtót.

Alig tudtak a szobába hatolni.

– Széngáz! – kiáltott fel Földnélküli János.

Az óriás halva hevert ágyában. Az éjjeli szekrényen nyitva találták a portugál szótárt. Úgy látszott, előtte való este még olvasgatott benne. Minthogy az olvasmány nem közönséges emberi gyomornak való volt, következtetni lehetett, hogy Pénzetlen Valter utolsóig megőrizte filozófhoz illő nyugalmát.

János sírva fakadt. Sohase hitte volna, hogy ő fogja eltemetni a hatalmas embert.

De hát ez a világ rendje. A villám kettésujtja a tölgyet, s a földi féreg tovább mászik.

TARTALOM:

Páriák 3 A hazugság öl 14 A határállomáson 28 Keresztfám, Boldizsár 36 A koporsó 51 Szegény gazdagok 58 A Tenbrink-eset 74 Mexikói történet 83 A porczellán 92 Az utolsó húsevő 100 Világos éjszaka 110 Don Perez 119 A lakáj 127 Könyvmolyok 134 A csodagyermek 142 Kirándulás 151 A bűvös ékszerek 158 Achille 170 A kötéltánczos 177 A kor vezérei 183 Bigyi 198 Egy dollárkirály levelezése 207 Sári és Váry 214 Az erős ember 223 Lilino 231 Levelek a menedékházból 240 Vér és arany 248 Az akarat betege 255 Két öreg úr 263 Pál herczeg nevelése 269 Pál herczeg tünődik 274 Messziről jött levelek 279 Martinovics 288 Emberrablás 295 Az utolsó mohikánok 305

[Transcriber's Note:

Javítások.

Az eredeti szöveg helyesírásán nem változtattunk.

A nyomdai hibákat javítottuk. Ezek listája:

22 |ismer emgem |ismer engem

30 |Es talán |És talán

30 |En megtettem |Én megtettem

31 |En nem |Én nem

31 |Es az ilyen |És az ilyen

77 |szegeny leányt |szegény leányt

77 |szépsegét különben élenken meltatja |szépségét különben élénkén méltatja

111 |A csendőrtszt |A csendőrtiszt

111 |legilletéksebb körök |legilletékesebb körök

201 |megmararadt gyermekei |megmaradt gyermekei

210 |üdvözölje az állatketben |üdvözölje az állatkertben

245 |hozza megezt az |hozza meg ezt az

253 |lelkes tanít ványt |lelkes tanítványt

272 |párbajkepes előkelő |párbajképes előkelő

290 |fizizika és a kémia |fizika és a kémia

303 |tiszteleletreméltó Buxton |tiszteletreméltó Buxton]