Part 18

Több mint száz esztendővel ezelőtt, a budai vártemplomban egy nyírott fejü férfiu körül foglalatoskodott egy sereg pap és még több katona. A nyírott fejü férfiut kitaszították az egyházi rendből. A latin szavak elhangzottak, a templom kőkoczkái visszaverték a katona-lépések ritmikus zaját, az egyház kebeléből kidobottat átvette a prófosz, s a kapu, melyen belül szüntelen ég egy halovány mécs, becsapódott az elitélt mögött. Az örök világosság megtagadta a nyírott fejü férfit.

Az elitéltet visszavitték a czellájába. Ott megtalálhatott mindent, a mire még szüksége volt. Meghagyták neki szalmazsákját, sőt meghagyták a könyveit is. A földön egy korsó víz állott, fedő helyett egy szelet kenyérrel. A börtönőr jó éjszakát kivánt az apát úrnak, jelentette, hogy reggel ötkor fel fogja kelteni, aztán magára hagyta. A kulcs kétszer megfordult a zárban.

A rab ember lefeküdt szalmazsákjára, elővette a legközelebb heverő könyvet és a magasban serczegő mécs pisla lángja mellett olvasni kezdett. Könyvének czíme így hangzott: Les liaisons dangereuses; írta pedig ezt a könyvet de Laclos lovag.

Elolvasott vagy három levelet, aztán eldobta könyvét.

– Mily végtelen szomorúság! – szólt magában. – És ezek az emberek a gyönyört keresik!

Egy másik könyvet vett elő, a Parny verseit. A »fél-Tibullus, a kit a görögök ihlettek meg s a kinek szavait az érzelmesség sugallta« – kedves költője volt. És elolvasta még egyszer:

»Kezemben virágot tartok; magam is virág vagyok, csakhogy kevésbbé kinyílott. Ó, te leányok és boldogság istene, felajánlom neked tizenöt évemet és ezt a virágot.

Keblem dagad és néha ok nélkül álmodozom és sóhajtok. Ifju Myrtis, e ligetben találhatni tizenöt évet és egy rózsát.

Alig gyűröm le a pázsitot, a hol csak ily egymagamban pihenek! Gyors északi szél, ha jössz, kíméld tizenöt évem és a rózsát!«

Ez a derüs kép igen kellemetlen dolgokat juttatott eszébe. Fölkelt s elhatározta, hogy megméri, hány lépés a czellája. Nem mérte meg.

Felülről, a nyitott ablak rostélyán át, megérezte május lehelletét. Arra gondolt, hogy több május nem lesz a világon, s megborzongott. Még csak negyven éves volt.

El, gyöngeség! Azért is másra fog gondolni. Ujra elővette Parnyt, s tovább olvasott:

„Dryades, pourquoi fuyez-vous?…“

Vénusz, az ő száz alakjában, Myrtis s a víg szatirok tánczolni kezdtek kábult feje előtt. Könyve észrevétlenül összecsukódott, s az irgalmas Szender már-már ráterítette fátyolköpenyét, a mikor egyszerre csak a börtönajtó nesztelenül felnyílt s egy sapóbás, hajporos czopfu, karcsu alak jelent meg a küszöbön, gyönyörüen öltözötten, mint maga ő eminencziája: Rohan bíboros. Az ajtó épp oly nesztelenül zárult be mögötte, mint a hogy kinyílt.

A titokzatos alak keresztbe fonta mellén a karját, s megszólalt, kissé olaszosan ejtve a franczia szót:

– Rám ismer-e abbé úr?

– Nem. De mégis… Úgy tetszik, hogy ön Cagliostro Sándor gróf, a kivel találkozni többször volt szerencsém, midőn követségben jártam XVI. Lajosnál.

– Mondja inkább, hogy: Balsamo József, a szemfényvesztő, a ki csak az imént szökött meg fogságából, melybe a szabadkőművesség ellenesei vetették s a ki önnel körülbelül egy időben fog megjelenni az egyetlen igazán Szabad-Kőműves előtt.

– Hogy jött ön be a zárt ajtón keresztül?

– Tudja, hogy én bűbájos vagyok. Előttem börtönök, titkok és igazságok zára pattan.

– Bocsánat, gróf, én a fizika és a kémia professzora valék…

– De Lembergben a bölcseleté is. S ha filozófus, kitalálta, hogy vannak erők, a melyek örökkön el fognak siklani a fizikus durva keze elől.

– Nekem úgy tetszik, hogy önt nem efféle erők szolgálják. Hogy ön, a mint nem Cagliostro Sándor, nem is Balsamo József. Hogy ön egyszerüen halluczinácziója az én megriadt agyvelőmnek.

– Tegyük fel. Mit nyer vele? Mi haszna belőle ha megvallom, hogy én a Kételkedés vagyok?! A Kételkedés, mely nem csupán holló képében károg. A Kételkedés, mely száz alakban jelenik meg, mint Vénusz maga.

– A Kételkedés? Mit keres nálam a Kételkedés? Én már nem kételkedem semmiben, mert én már nem veszthetek semmit.

– Engedelmet, a Baj hűséges kisérője az embernek végső lehelletéig. Ön még nem lélekzett utolsót, s én a Baj vagyok. Bebizonyítsam? Önnek még van egy java, a melyről nem ad számot magának. Teste, lelke fellázad az elmúlás gondolata ellen, s mert nincs mibe kapaszkodnia, azzal vígasztalja magát, hogy nem hiába hal meg. Nos, én azért jöttem, hogy elvegyem öntől ezt az utolsó vígasztalást.

– Nincs hatalom, mely elvegye tőlem ezt a gondolatot. Lehet, hogy önáltatás; de az enyim.

– Meglássuk. Azon kezdem, hogy ön dicsőségre vágyódott, és ime, beszennyezett emlék marad ön után.

– Miért?

– Mert elárulta a társait: Hajnóczyt, Laczkovicsot, Sigrayt, Szentmarjait.

– Én nem árultam el őket. Thugut és Németh János épp úgy ismerték őket, mint engemet. Én csak megvallottam, a mit ők tudtak. Megvallottam, mert a testem gyönge volt a kínpadnak még a gondolatával szemben is. Az efféle dolgokban nem tréfálnak. Ha hallgatok, nem használok nekik, csak izenként tépetem szét magam. Hallgatásom talán gyönyörű vértanúság, de haszontalan tüntetés lett volna. Mert ha hallgatok, csak hiúságból kínoztattam volna ezt a gyatra testet.

– Gyávának fogják önt mondani. Hogy megváltsa az életét, találmányokat ajánlott fel ellenségeinek, cserében a kegyelemért.

– Még fiatal vagyok. Még szeretnék élni. Homo sum atque humani nihil a me alienum puto. Védtem az életemet, a hogy tudtam.

– De nem maradt egyebe, mint: szépen halni meg. Ön a pör alatt ingadozó viseletet tanusított…

– A jó, vagy rossz óráim szerint.

– S a vesztőhelyen el fog ájulni.

– Rosszak az idegeim. Ez nem zárja ki, hogy nagy jót akartam.

– De vajjon öné-e a jó szándék érdeme?! Őz és Szolarcsik jobban megérttették magukat és jobban fogják védeni a vesztett ügyet.

– Ők a tenor és a bariton. Én voltam a zeneszerző.

– De miért? Becsvágyból, sértett hiuságból.

– Eh, mit akarhattam volna?! Valami udvari hivatalt? Volt benne részem; II. Lipót épp úgy megbecsült, mint I. Ferencz. A legkényesebb küldetésekre alkalmaztak s meg voltak elégedve velem. Így lettem udvari vegyész, s így szászvári apát. Avagy talán nagyobbra törtem? Nem tudom. Ki volt az, a ki javát akarta az egész emberiségnek, csak önön javát nem akarta?! Nem ismerek ilyet. A legjobban szolgált Eszme az, melynek a hű csatlósát Becsvágynak hívják.

– Ön tehát az Eszmét szolgálta?

– Bizonyára.

– Az ön Eszméje zavaros. Mit akar ez a »Forradalmi káté«?! Lázas jelszók a Csipkerózsa kastélyában; a konvent követelései Meseországtól.

– Sötétben tapogatóztam, de az emberiség javát kerestem.

– Melyik emberiségét? Az urakét, a kik olyanok, mint ön, vagy a parasztokét, a kik önnek született ellenségei, mint egy horda sakál.

– Az élő és szenvedő emberiségét. Főképpen a még ismeretlen emberiségét.

– Mit ér el vele? S mit fog elérni vele ezután? Eddig azt érte el, hogy hűtlenségi pört akasztottak a nyakába, a melyben előre el volt ítélve ön is, meg azok is, a kiket elbolondított. S ezután? Munkáit holnap elégeti a hóhér.

– Jönnek századok.

– S azt hiszi, hogy ezeknek a századoknak nem lesz egyéb dolga, mint önt méltatni?! Nézzen ide. Marie Antoinettenek megmutattam egy pohár vízben a forradalmat, önnek megmutatom ebben a korsó vízben a jövő századot. Ha elvette róla a kenyerét, mit lát a víz tükrében?

– Látom ezt a várost száz év mulva. A tímársegédek és a veteránok kivonulnak a Vérmezőre, ünnepelni a nevemet, a melyet nem ismernek, a többiek pedig a lóversenyre sietnek, vagy kávéházba, beszélgetni ifju szinésznőkről. Mindegy. Használtam nekik tudtukon kivül.

– Vajjon használt-e? Nem hallja ezt a tompa zúgást, mely a víz mélyéről egyre erősebben tör a felszínre?! Most még jobban sírnak, vajlogatnak, ordítanak a kenyérért, mint azelőtt.

– Per ardua ad astra. Nem érthetjük meg egészen soha, hogy az emberiség minő utakon, minő megpróbáltatásokon keresztül halad előbbre és előbbre.

– De vajjon előbbre halad-e valóban? Köszönöm az ilyen előrehaladást. A burzsoák lopnak, s a szegények sajnálják, hogy nem ők lopnak.

– És mégis ez az út az igazi. Az enyém.

– Hiszi-e igazán?

– Bizonyosan tudom. Mert a lelkiismeretem mondja.

– A lelkiismeret. Mi az?

– Az egyetlen igazság, az egyetlen abszolút, az egyetlen jó ezen a világon.

– Ön keményen tartja magát.

– Eh, ön a gondolat, mely a tettet halványra betegíti. S én a kiömlő piros vér vagyok, mely termékenynyé teszi a csatamezőt, s aczélossá a rajta termő búzát.

– Úgy csakugyan elérte czélját. Nézzen bele a vízcsepp tükrébe. Vesztőhelyére titkos kéz rózsákat fog ültetni. Vérvörös rózsákat, gyönyörü rózsákat. Igaza volt: ön nem élt hiába.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

– Apát úr!

A látomás eltünt. Az elitélt felriadt s zavaros szemmel nézett körül a czellában. A börtönőr állott előtte.

Tehát itt az óra. A szíve vadul kopogott, torkát valami megnevezhetetlen fojtogatta, lába nehéz volt, mint az ólom, s fejében egyre ott kóválygott a Parny verse:

Je t’offre quinze ans et la rose.

Összeszedte minden erejét s azt mondta, hogy:

– Menjünk.

EMBERRABLÁS.

I.

A harmadik hálókocsi rekeszében két hölgy ült egymással szemben; az egyik Herbert Spencer tanulmányozásába volt elmerülve, a másik regényt olvasott.

Mind a kettőnél az utolsó lapok járták. Már vagy negyvennyolcz órája volt, hogy megindultak, s azóta – az alvás óráit leszámítva – minden idejüket a könyveiknek szentelték. Még eddig egy szót se váltottak egymással.

Két hölgy, a ki minden igaz ok nélkül negyvennyolcz óráig szótalan tud maradni, bizonyára ritkaság. Sietünk megjegyezni, hogy a Pacific-vasút San-Franciscóba robogó expressz-vonatán vagyunk.

Az egyik hölgy, a Herbert Spenceres, szöszke volt és olyan szép, mint az Ohnet György regényeinek a hősnői. Azt hisszük, ezzel mindent megmondtunk. Amerikában vagyunk; az idő pénz.

A másik nemcsak szép volt, több mint szép… röviden: a másik érdekes volt. Egy párisi nő arcza, a szenvedő Madonna kifejezésével. Az a bizonyos nedves tekintet, mely az őrületből fakadó és világszerte érdeklődést keltő bűnöket követteti el imádóival. Piczi, törékeny kéz, melyet forrón megszorítani annyi volna, mint egy lepkeszárnyra rátaposni. Ezzel leírtuk volna a regényes hölgyet is.

Még egy megjegyzés, mely a különös ismertető jelek rovatába irandó: a regényes hölgy barna fényü és selyemlágyságu vörös fürtjeivel erősen hasonlított Jane Hadinghez, az ismert párisi szinésznőhöz. És, úgy látszik, ápolta ezt a hasonlatosságot.

II.

A Rider Haggard regényei igen szép dolgok. Az is igen szép volt, a melyet az utazó hölgy olvasott. Tele volt alvajárással, vízbeugrással, háromezer éves emberekkel, hipnotizmussal, örökség-vadászattal, szellemjelenéssel, mérgezéssel, emberrablással és kibetüzhetetlen irásokkal. De elvégre a szép dolgok is véget érnek, s a mi hölgyünk is elkészült a sötét titkokkal.

Ugyanakkorra a másik hölgy is kifogyott a fizikai, intellektuális és normális nevelés princzipiumaiból. Pedig New-Yorkban még úgy számított, hogy ezekből a princzipiumokból telni fog egészen San-Franciscóig. Tévedt; a mint látni fogjuk, nem először, és nem is utóljára.

Abból a tőkéből, melyet az európaiak most is makacsul időnek neveznek, egy napi fölösleg állott a rendelkezésükre.

Ez a tulságos gazdagság végre mégis csak kizavarta némaságából a regényes hölgyet.

– Ha önnek is úgy tetszik, talán cserélünk? – szólt, betekintést kinálva a sötét titkokba.

– A hogy tetszik – felelt a másik, lemondva Herbertjéről.

A szőke hölgy az üzlet megkötése alatt alkalomszerünek találta bemutatni magát.

– Miss Ellen Dumbleton, a Sharp és Dumbleton házból.

– Miss Sarah Senior – mutatta be magát a vörös.

Ezzel aztán be is fejezték a társalgást s ujból hozzáláttak művelődési szomjuságuk csillapításához.

Mikor beesteledett, már mint jó ismerősök üdvözölték egymást, lefekvés előtt.

– Jó éjt, miss Senior.

– Jó éjt, miss Dumbleton.

Pár percz multán mind a ketten az igazak álmát aludták. Álmuk békés volt és zavartalan, a milyen csak azoké szokott lenni, a kik folyton igaz utakon haladnak és örökkön jó járatban vannak.

Ne tessék kételkedni: a látszat ezúttal nem csal. Miss Senior azért ment Kaliforniába, hogy az Üdv hadseregének propagandát csináljon, a mi bizonyára istenes foglalkozás. Miss Dumbleton pedig azért váltott jegyet San-Franciscóba, mert San-Franciscóban tartózkodott a szökevény Mr. William Bennett, a kinek alkalmat kivánt adni, hogy egy bizonyos hibát jóvá tegyen. Mr. William Bennett ugyanis házasságot igért Miss Dumbletonnek, de szórakozottságból elutazott a nélkül, hogy igéretét beváltotta volna. Miss Dumbleton tehát most abban fáradozott, hogy: vagy rákényszeríti Mr. Williamet szavának beváltására, vagy pedig megveszi rajta az illő kárpótlási összeget. A kilátás kedvező, lelkiismerete nyugodt volt; világos, hogy aludt, mint a bunda.

S mialatt hölgyeink megtérítendő hitetlenekről, megtérítendő vőlegényekről, megtérítendő napidíjakról és megtérítendő kárpótlási összegekről álmodoztak: a vonat az őserdők fekete rengetegében nyolczvannyolcz kilométernyi sebességgel száguldott tovább.

III.

Egyszerre csak éles, sivító hang futotta be a roppant sötétséget. Miss Senior fölriadt.

– Hallja ön, Miss Dumbleton? Ez a vészjelző!

– Igaza van – felelt Miss Dumbleton hidegen.

– Valami baj lehet! – rémüldözött Miss Senior.

– Már okvetetlenül baj van, – válaszolt Miss Dumbleton, – mert ha nem történt semmi szerencsétlenség, akkor annak a derék gentlemannek, a ki a vészjelzőt meghúzta, huszonöt dollár büntetéspénzt kell fizetnie. Ez pedig elég nagy baj.

Miss Dumbleton, úgy látszik, közgazdasági elmélkedésekbe óhajtott bocsátkozni, de nem volt rá ideje. Egy óriási zökkenés, és odavágódott Miss Seniorre. A vonat kisiklott, Miss Senior egyet nyöszörgött és menten elájult, Miss Dumbleton pedig azt mondta magában, hogy:

– Furcsa!

IV.

Miss Senior alaposan el volt ájulva. De ha egy fiatal hölgy ötvennégy óra óta úton van s ez idő alatt nem látott más férfilelket, csak a vonatvezetőt, egy harmincz-harminczöt éves, csinos, fekete bajuszu gentlemannek a megjelenése mindig van annyi hatással az ájulás ellen, mint egy kis kölni viz vagy valami sóval telt üveg.

Miss Sarah tehát magához tért s arra ébredt, hogy egy kifogástalan külsejü gentleman élénken tanácskozik a pongyolában lévő Miss Dumbletonnel. Miss Senior jónak is látta azonnal elpirulni, úgy a maga, mint a Miss Dumbleton nevében.

– Én Mr. Henry Blossom vagyok, a híres emberrabló – mutatta be magát a váratlan vendég. – Önök, a többi utasokkal és a vasúti alkalmazottakkal együtt foglyaim. Nem szükséges részletekbe bocsátkoznom, hisz önök olvasnak hírlapokat!… Egészen Athanáziosz, a híres görög emberrabló rendszere szerint járok el. Tökéletesen az nálam az eljárás, a mely régebben Cserkeszkőjben volt divatos… ha olvasták Athanáziosz élettörténetét, tudják, hogy nemes elődöm a szép nők közül kereste ki a túszokat. Képzelhetik, hogy én csak önöket választhattam túszokul. Öt perczet adok rá, hogy ideiglenesen toalettet csináljanak; aztán szívesek lesznek követni, a hegyek közé. Kérem, ne kiséreljenek meg semmit ellenem; rajtam nem fog se szép szemek nyila, se semmiféle lövés. Mert én és társaim még sohasem érintettünk asszonyt.

– Látszik! – szólt Miss Dumbleton megvetőleg.

Miss Senior fölemelte könnyben úszó szemét s szemrehányó tekintetet vetett az emberrablóra. Mr. Henry Blossom udvariasan meghajolt és eltünt.

Miss Sarahnak csak úgy patakzottak a könnyei. A míg öltözködött, egyre sóhajtozott, nyögdicsélt és imádkozott. Miss Dumbleton ellenben, a ki a klasszikusok munkáin nevelődött és ezekből nem közönséges életbölcseséget szerzett, nyugodtan idézte Virgiliusból, hogy:

– Ó… Alios jam ego vidi ventos.

Miss Dumbletont nem riasztotta meg az emberrabló; látott ő már becsületrablókat is.

A becsület pedig több, mint az emberi élet. Sőt úgy volt meggyőződve, hogy a férfiak mindannyian rablók; csak más-más úton-módon gyakorolják a mesterségüket.

V.

A fogoly utasok a tiszteletreméltó Jebediah Buxtont és Traveller vonatvezetőt bízták meg, hogy érdekükben a washingtoni kormánynál közbenjárjanak s a váltságdíjat megszerezzék. Mr. Henry Blossom igen szigorú föltételeket szabott. Ötszázezer dollár váltságdíjat kivánt, s kijelentette, hogy a legelső gyanus jelenségre leöleti a túszokat: Miss Dumbletont és Miss Seniort. Egyébként két hétig ők is, a többi foglyok is jó bánásmódban részesülnek. A mivel az étkezőkocsiban megelégedtek, azt nála is megtalálják. Mellesleg megjegyzi, hogy ő csak megtorlást gyakorol; a miért export-üzletét a Mac Kinley bill-lel tönkretették.

VI.

Mr. Henry Blossom csakugyan jól bánt a foglyokkal; s a túszok iránt talán túlságosan is figyelmes volt. Vasúti pongyolájuk sehogy se akart kimenni a fejéből, s végre is elhatározta, hogy elvei megszegésével még egyszer látni fogja ezeket a pongyolákat.

A mi addig történt, míg a követek odajártak, kissé bajos volna részleteznünk. Tehát csak a legszükségesebbre szorítkozunk.

Mr. Blossom nem titkolta el a hölgyek előtt, hogy egyéni biztonság tekintetében nem hódol többé annak az elvnek, mely eddig vezérelte. S megvallotta nekik legtitkosabb gondolatát, mely sokkal merészebb volt, semhogy csak kegyes óhajtás maradhatott volna.

Miss Dumbleton azt mondta a dologra, hogy:

– Bah!

Miss Senior pedig csak csöndesen sírdogált, a mint hogy egész nap nem csinált egyebet.

De hiába lett volna minden ellentállás. Hatalmában voltak a haramiának.

VII.

Mr. Blossom és Miss Dumbleton beszélgetését nem idézzük. Elég legyen megörökítenünk Mr. Blossomnak a következő megjegyzését:

– Ej, ej, ej, ej, ej! Ejnye, ejnye, ejnye!

Hasonlóképpen nem idézzük a Miss Senior és Mr. Blossom beszélgetését sem. Csak azt állapitjuk meg, hogy Mr. Blossom ez alkalommal így nyilatkozott:

– Ejha! Teringettét!

S hozzá kell tennünk, hogy mind a két megjegyzés ugyanahhoz a gondolat-fűzéshez vezetett; mind a két szemlének egy volt az eredménye. Mr. Blossom nyilván más meglepetésben részesült a Miss Dumbletonnel való beszélgetés alkalmával, mint akkor, a mikor Miss Seniorrel értekezett, de Mr. Blossom nem tartozott azok közé a rideg lelkek közé, a kik csak a bimbózó szépségben tudnak gyönyörködni, s ha nem titkolta el a hölgyek előtt, hogy érdekes különbözőséget fedezett fel kettejök között, méltatni tudta nemcsak Miss Seniort, hanem Miss Dumbletont is.

Nem titkolhatjuk el végre, hogy Miss Dumbletonnek az esetről az volt az észrevétele, hogy:

– Ki hitte volna?!…

Miss Senior pedig csak csöndesen sírdogált. De nedves tekintetében már nem volt annyi szemrehányás, mint előbb.

VIII.

A tiszteletreméltó Jebediah Buxton és Traveller vonatvezető csak egy hét multán tértek vissza a megállapított helyre. A váltságdíjjal jöttek, ámbátor a váltságdíjat megszerezni nem csekély fáradságukba került.

A washingtoni kormány ugyanis azt felelte, hogy ha ő neki az a bolond ötlete támadna, hogy embereket óhajtana vásárolni, akkor sokkal olcsóbban szerezhetné meg az Oroszországból kiűzött zsidókat; de semmi kedve ilyen kétes üzletekre.

Nem maradt tehát más hátra, mint hogy Jebediah Buxton hirtelenében megalapított egy önkiszabadító bankot, s a drágán szerzett alaptőkével, Traveller pénztáros társaságában, visszaindult a foglyokhoz, a kik majdan utólag s esetleg részletekben fogják megfizetni szabadságuk árát.

Ezzel azonban nem volt vége minden nehézségnek. Útjok viszontagságos volt. Az első kaland az volt, hogy Traveller pénztáros meg akart szökni az alaptőkével, de a tiszteletreméltó Jebediah Buxton még idején elcsípte. A második kaland pedig az volt, hogy most meg a tiszteletreméltó Jebediah Buxton akart az alaptőkével megugrani, de a derék Traveller, a ki észrevette a dolgot, megakadályozta benne.

IX.

A búcsúzás igen szives volt. Mr. Blossom sorra csókolta az összes foglyokat; Miss Dumbletont és Miss Seniort pedig megcsókolta mind a két orczájukon.

Miss Dumbleton, mikor utóljára cserélt eszméket Mr. Blossommel John Stuart Millről és a logika rendszeréről, megkérte a fölötte szíves házigazdát, hogy emlékül tisztelné meg egy arczképpel és az autogrammjával. Mr. Blossom sietett eleget tenni a kivánságnak. Miss Senior nem szólt semmit; hallgatott és szeretett, mint Cordélia, és sírdogált keservesen.

A váltságdíj rendben volt; Mr. Blossom, miután átvette az ötszázezer dollárt, melegen szorította meg a tiszteletreméltó Jebediah Buxton kezét. A tiszteletreméltó úr mosolygott. Hogy miért mosolygott, azt Mr. Traveller értette csak. Mr. Buxton elég óvatos volt az Önkiszabadító Bank alapító férfiai előtt hatszázezer dollárt említeni a váltságdíj összege gyanánt. Ez a jól értesültség vagy ötvenezer dollárt jövedelmezhetett Mr. Travellernek; de ezt csak gyanítani lehet, mert sem a tiszteleletreméltó Buxton urat, sem Mr. Travellert senki se látta többé.

X.

… »Mindent összevéve, kirándulásom a Pacific-on nem volt haszon nélkül. Mert bár az útiköltségekhez hozzá kell számítanom azt a háromezerhatszáz frankot is, a melyet az Önkiszabadító Banknak fizettem, de ezzel szemben: 1. a san-franciscói bíróság ezt a háromezerhatszáz frankot is megítélte mint költséget, Mr. Bennett terhére, 2. tudósításaim és hírlapi czikkeim fogságunkról jövedelmeztek négyszázkilenczven dollárt és 3. Mr. Blossomnek, a nagyhírü emberrablónak legujabb arczképe – sajátkezü névaláirással! – négyezernyolczszáz dollárt jövedelmezett a kiállításon és kétezerötszáz dolláron kelt el a nyilvános árverésen… Szegény Miss Senior!«

Alig hogy ezeket a sorokat beírta leányos álmainak érdekes jegyzőkönyvébe, Miss Dumbleton kopogtatást hallott az ajtaján. A postát hozták. Egy levele volt Mr. Bennettől, a ki a kamatokra nézve nem értett vele egyet; aztán meg a hírlapjai jöttek meg. Ezek közül az ujságok közül, csak úgy találomra, a chicagói Observer-t vette elő; s nem minden meglepetés nélkül olvasta benne a következő hírt:

»Mr. Frank J. W. Senior, az Observer kiadótulajdonosa, örömmel tudatja szeretett leányának, Miss Sarah Seniornek, az Üdv hadserege hadnagyának, Mr. Henry Blossommel, a mindenfelé általános rokonérzésnek örvendő és tüneményes tehetségű ifju haramiával történt egybekelését. A fiatal pár nászútra Madagascarba utazik, mert a nagyhírű vőlegénynek, kit fényes tehetségei a közpályán a legszebb reménységekre jogositanak fel, s a kit legutóbbi nagyszabású, ragyogó sikerei alkalmával olyan sokat emlegettek, nem jót tesz a honi levegő.«

– Szomorú véget ért, szegény, meg kellett házasodnia!… – sóhajtott fel Miss Dumbleton. – Hiába, az emberrablók csak addig nem sebezhetők, a míg óvakodnak minden Dalilától! És az a siránkozó kis Miss Senior! Ki hitte volna?!…

AZ UTOLSÓ MOHIKÁNOK.

Azok a bohémek, a kiket a Murger Henrik irói ereje tett messze földön hiresekké, ma már csak az operákban kedvesek. Ha ujra életre kelnének, mindenki menekülne előlük; még az emlékük se vonz többé: a róluk és utódaikról szóló félig mulatságos, félig szomorú történeteket mind kevesebben olvassák, s maga Murger is, kedves humorának, előadásmódja bájosságának és költői erejének ellenére, mind többet és többet veszít régi népszerüségéből. Mért? A leginkább bizonyára azért, mert a mi időnk éppen a bohémek gyöngéi iránt a legkegyetlenebb; de talán egy kissé azért is, mert egy időben a Murger-alakok lelkes utánzói nagyon is elsokasodtak, s megutáltatták előbb magukat, utóbb pedig egy kissé a mintaképeiket, elődeiket, őseiket is.