Part 17

Pál. – Ahá, értem! Ez az előkelő vendéglő olyan, mint a Gerolsteini Kaszinó, a hová csak tagnak szabad bemenni, és ezeket csak két tag ajánlatára veszik fel, ha jó házból valók, kellő vagyonnal rendelkeznek és soha se követtek el kifogásolható dolgot.

A püspök. – No, nem egészen úgy van, mert a zártkörű vendéglők kevés hasznot hajtanának a gazdának, vagy túlságosan sokba kerülnének az előkelőknek. Azért, hogy több legyen a haszon, avagy kevesebb legyen a költség, a nyilvánosságot az előkelő vendéglőkből se lehet kizárni.

Pál. – Értem. A kaszinóba csak jól született, vagyonos és párbajképes előkelő mehet; az előkelő vendéglőben azonban megtűrik a származás nélkül való, párbajképtelen és vagyontalan előkelőket is, ha fizetni tudnak; és megtűrik őket a végből, hogy több hasznot hajtsanak, a mi kellemes a gazdának és kellemes a finomabb előkelőknek is, mert így a nagyobb forgalom mellett, az árúkért kevesebbet kell fizetniök.

A püspök. – Igen.

Pál. – De hát akkor, ha se a származás, se a vagyon és a rang, se a párbajképesség nem teszi, hogyan lehet megállapítani, hogy valaki viszonylag előkelő-e?

A püspök. – Az öltözködés, a magaviselet, a jó modor…

Pál. – De hisz azok az emberek nagyon tisztességesen voltak öltözve, és mondhatom, jobban voltak öltözve, mint a grófnék az udvari bálon, a kik, ha le volnának fényképezve egy nagy könyvben, akkor a pap bácsi ezt a könyvet elzárná előlem, mint a multkor az illusztrált mythologiát. Azonkívül nemcsak tisztességesen voltak öltözve, hanem jól is viselték magukat, mert nagy csendben voltak, nem lármáztak és semmit se csináltak, még csak rám se néztek, mint a grófnék, a kik az udvari ebéden folyton-folyvást kancsalítanak rám.

A püspök. – Mondom, fővétkök az volt, hogy egyáltalán nem lett volna szabad ott megjelenniök. Kiki maradjon a maga helyén.

Pál. – Értem. Féreg van a ruhájokban meg a hajukban, és másnap az előkelők vakarózhatnak.

A püspök. – Ha az nem is, de jelenlétök terhére van az előkelőknek, a kik a pénzökért maguk közt szeretnek uzsonnázni. Még súlyosabbá tette a dolgot az, hogy éppen akkor tolakodtak be a vendéglőbe, a mikor véletlenül Fenséged is jelen volt.

Pál. – De ha ők is uzsonnázni akartak a pénzükért!

A püspök. – Éppen azért kellett őket beereszteni, a mi nagy kár volt a szegény vendéglősnek, mert azután, hogy Fenséged elhagyta a vendéglőt, az előkelők is felháborodva távoztak.

Pál. – Ahá, értem! Ők a tulajdon szentsége ellen vétettek, mert ha a szegény vendéglősnek két annyi haszna lett volna, ez a haszon a szegény vendéglősnek már a tulajdona volna.

A püspök. – Igen. Kétféle tulajdon van: az a tulajdon, a mely már megvan, és a jogosan várható tulajdon.

Pál. – És a jog is kétféle, ugy-e? Azoknak a joga, a kiknek tulajdonuk van, és azoknak a joga, a kiknek nincs, csak jogosan várható tulajdonuk?

A püspök (Rövid elgondolkozás után). – Valóban úgy van.

Pál. – Ahá, most már egészen értem a szegény vendéglős felháborodását. A szegények kárt okoznak, az előkelők pedig hasznot hajtanak neki. Ő tehát velünk érez és lelkében ő is előkelő.

A püspök. – Szóról-szóra úgy van. És azért a sonnenbrunni kis esetből is meríthetünk némi tanulságot. Ez a tanulság pedig az, hogy a legjobbak uralmának két támasza, talpköve van: egyik a tiszta erkölcs, s másik: a sok szálú érdek, mely a legjobbak vagyonához fűződik.

PÁL HERCZEG TÜNŐDIK.

– A gerolsteini park egyik elhagyott része, valahol az üvegház mögött. Pál herczeg játszótársával, Friczi gróffal, itt szokta várni a kertész fiát, Franczit, a ki mind a kettőjüknek titkos tanácsadója. Friczi grófot Gerolsteinban »a dupla csodagyermek«-nek nevezik, mert mamája harminczkilencz éves korában ment férjhez, papája pedig soha se szerette a nőket. Friczi gróf is tizenkét esztendős, mint Pál herczeg, de még kisebb és még törékenyebb alaku. Arcza ólomszínü, tekintete koravén, szeme bekarikázott. Friczi gróf a haditudományokat tanulja. Öreg napjaira Gerolstein generalisszimusza lesz, s az egyetlen, a ki azzal dicsekedhetik, hogy Pál herczegnek tegező barátja. –

Pál. – Ha ez a Franczi nem jön el, én pofon vágom.

Friczi. – Látod, megint milyen buta vagy! Hogyan vágod pofon, ha nem jön el?

Pál. – Ez igaz, de azért igérhetek neki egy pofont. Mit csináljunk addig?

Friczi. – Legjobb volna madárfészket szedni és kibontani a tojásokat.

Pál. – Várj csak, erről eszembe jut valami. Már tegnap óta akarok kérdezni tőled egyet. Mondd, mi van az Ulrikával?

Friczi. – Miféle Ulrikával?

Pál. – A nővéremmel, a meklenburgi herczegnével.

Friczi. – Hát én nem tudom, hogy mi van vele. Talán… (nevet:) egyet gondolt és kettő lesz belőle.

Pál. – Nem hallottál semmit?

Friczi. – Nem én.

Pál. – Én hallgatóztam, de nem jól értettem, hogy az inasok mit beszélnek. Csak annyit értettem, hogy az Ulrika sír, mert a weimari grófné azt beszélte, és ezt mások elbeszélték, hogy Ulrikának a férje, a meklenburgi herczeg elutazott valahová egy Philine nevü szinésznővel.

Friczi. – Hja, vagy úgy?! Ezt már tudom.

Pál. – Hát mondd el.

Friczi. – A meklenburgi herczeg elment a vásárra a szinésznővel és vett neki piros szoknyát három fodorral. (Nevet.)

Pál. – Nem értem. Magyarázd el jobban.

Friczi. – Jaj de buta vagy! (Elmagyarázza jobban. Attól tartván, hogy a szavak, a melyekben egyébként nem válogat, nem lesznek eléggé kifejezők, szemléltető előadásba bocsátkozik, mely természetesen fölötte fogyatékos marad, mert kézjátéka csak képleges magyarázatot nyujthat.) Most már érted?

Pál. – Persze, hogy értem. (Nevet.)

(Az üvegházat környező bokrok mögül valami nesz hallatszik.)

Friczi. – Na, jön már a rézbőrü!

(De nem a rézbőrü Franczi jön, hanem Betlehem püspöke.)

A püspök. – Hallatlan! Maguk ugyan szépeket beszélnek!

Friczi. – Nem én voltam, én csak nevettem! (Megszökik.)

Pál. – Pap bácsi, ne áruljon el a papának! Ha nem árul el, akkor mindent elmondok a Fricziről és a Francziról is.

A püspök. – Ha szépen elmond mindent és megigéri, hogy ezentúl jó lesz, akkor nem fogok szólni a papának. (Magában:) Még csak az kellene, hogy orrot kapjak, a miért nem vigyáztam jobban!

Pál (megvall annyit, a mennyit már nem tagadhat le). – És aztán elmagyarázta nekem a meklenburgi herczeget a szinésznővel.

A püspök. – Hát pedig ez nem igaz.

Pál. – Az inasok beszélték.

A püspök. – Az inasok mindenkiről beszélnek, még rólam is, és hazudnak.

Pál. – A weimari grófné is beszélte.

A püspök. – Azért mégse igaz, már a mennyire »nem igaz«-nak nevezhető, a mit egy grófné beszél…

Pál. – Hát akkor az Ulrika miért sir?

A püspök. – Éppen azért, mert a weimari grófné sajnos tévedése alapján az inasok ilyen csúnyákat hazudoznak.

Pál. – És a pap bácsi honnan tudja ezt?

A püspök. – Nekem elmesélték az egészet.

Pál. – És mi volt az egész?

A püspök. – Az egész az volt, hogy mikor ilyen csúnyákat kezdtek mesélni, az Ulrika nagyon bús lett…

Pál. – És miért lett az Ulrika bús? Hiszen ő róla nem beszéltek rosszat!

A püspök. – Hát… hm… mert az asszonyok nem szeretik azt, ha a férjükről ilyen csúnyákat beszélnek.

Pál. – Értem. Az asszonyok azt szeretik, ha a férjök nekik vesz piros szoknyát három fodorral és nem másoknak.

A püspök. – Na igen. De ez nem is történt meg. Bűntény nem történt.

Pál. – Honnan tudni azt? Látta valaki, hogy nem történt?

A püspök. – Bebizonyult. Mikor a papa megtudta, hogy az Ulrika miért búslakodik, igen megharagudott. És mert a meklenburgi herczeg véletlenül nem volt otthon, megparancsolta, hogy elő kell keríteni a szinésznőt. Erre mindenfelé elindultak a staféták, hogy a hol egy Philine nevü szinésznő találkozik, azt elő kell állítani. Elő is állították, a férjével együtt, mert ez a Philine egy Philemon nevü szinésznek a felesége. A szinésznő esküdözött, hogy ő soha se látta a herczeget, Philemon pedig esküdözött, hogy ő semmit se látott, de nem hittek nekik, mert a szinészek kóbor nép. Hanem véletlenül haza került a meklenburgi herczeg is, és kiderült, hogy akármerre járt, soha se járt arra, a merre Philine kóborolt, és azt se tudta, hogy ez a világon van.

Pál. – Talán másnak vett piros szoknyát és nem ennek a Philine-nek?

A püspök. – Az meglehet, de másról nem volt szó, csak erről a Philineről.

Pál. – És most már nincs baj?

A püspök. – Minden közmegelégedésre végződött. A papa, megtudván az igazságot, megkönnyebbülten lélekzett fel, és egy szép rendjelet ajándékozott a meklenburgi herczegnek, hogy ezentúl többet legyen otthon.

Pál. – Hát a szinészekkel mi történt?

A püspök. – A szinészeket megpálczázták.

Pál. – Miért?

A püspök. – A szinésznőt azért pálczázták meg, mert ő adott alkalmat a pletykára. Ha ő nincs, akkor a herczeget nem rágalmazzák meg és Ulrikának nem kell búsúlnia.

Pál. – És a szinészt? Miért pálczázták meg a szinészt?

A püspök. – Mert ő a férje a szinésznőnek, és a férjnek jóban, rosszban osztoznia kell a feleségével.

Pál. – Értem. És mit vonjak le ebből az esetből?

A püspök. – Erkölcsi tanulságul?

Pál. – Igen. Pap bácsi egyszer azt mondta, hogy nincs az a jelentéktelen eset, a miből valami nagyon becses erkölcsi tanulságot ne lehetne levonni.

A püspök. – Ez igaz. És ha jól meghányjuk-vetjük a dolgot, ebből a kis esetből is kihámozhatjuk az erkölcsi tanulságot, csak meg kell keresnünk a magját.

Pál. – És mi az?

A püspök. – Hogy mi az? (Elgondolkozik.) Várjon csak Fenséged, várjon csak!… Na lássa, megvan! Ennek a kis esetnek az erkölcsi tanulsága az, hogy: soha se okozzunk közbotrányt!

Pál. – Ahá!… Azaz, hogy még sem értem.

A püspök. – Nézze, Fenséged, egy szinésznő, a ki különczködni akar, az közbotrányt okoz.

Pál. – Hogy-hogy?

A püspök. – Mert teszem fel azt, ha a szinésznő rossz, de ügyesen, úgy hogy senki se tudja meg, akkor nincs semmi baj, ugy-e?!… A herczeg is örül, Ulrikának se folynak a könnyei. A szinésznő azonban rosszabbat cselekedett, mintha vétkezett volna, rosszabbat, mert közbotrányt okozott. Na, és lássa, mi lett ebből a könnyelmüségből! A meklenburgi herczeg kénytelen volt másutt vadászni, Ulrika most is sír, és őket megpálczázták! De nekik úgy kell.

Pál. – Ahá, most már értem.

MESSZIRŐL JÖTT LEVELEK.

Egyetlen egyszer láttam Róbert hadnagyot, s annak is már nagy ideje. Hanem azért nagyon jól emlékszem rá.

Azon a nevezetes napon történt, a mikor a katonáné a falunkba költözött. Nagy izgatottság volt az egész urikörben. Senki sem ismerte az uj lakókat, csak annyit tudtak róluk, hogy a szolgabiró házát vették ki. Mikor megjöttek, elterjedt a hir, hogy furcsa encsen-bencseket hoztak magukkal, és volt, a ki hallotta, hogy a katonáné idegen nyelven szólt egy másik öreg hölgyhöz, a kit nevelőnőnek néztünk volna, ha egy gyereklénynek csak árnyékát fedezzük is fel az ujon jöttek között. Érdeklődésünket nagyon növelte az, hogy az uj lakók csak igen keveset mutatkoztak. Boldog-boldogtalan rájok lesett egész nap.

Akkor Szunyogh Lojzi és Kontra Edus voltak azok a barátaim, a kik a legteljesebb bizalmamnak örvendettek. Együtt őgyelegtünk, együtt művelődtünk, bár meg kell vallanom, hogy Lojzi nem olyan szivesen vett részt a második, mint az első mulatságban. De Edus filozóf szellem volt. És a kérdéses nyári délutánon is, mikor detektivkedésünk fáradalmait kipihenni az erdőbe mentünk, kedves gloriette-ünk mellé: Edus a fűbe heveredve, épp azokról a rejtelmes dolgokról beszélt, melyek sokkal nagyobb számmal vannak föld felett és ég alatt, mintsem bölcselmünk álmodni képes. A plébános öreg béresétől hallotta, hogy a holdban Szent Dávid hegedül, s a tárgy fontosságához illő részletességgel közölte velünk ez irányban tett tapasztalatait. Én szakértői szemlét akartam ajánlani a legközelebbi holdtöltére, a mikor Szunyogh Lojzi, a kinek kissé vastag koponyája, de igen jó szeme volt, hirtelen felkiáltott:

– Ott jön a katonáné!

Csakugyan a katonáné volt. Karjába csimpajkodva egy hóri-horgas fiatal embernek, a ki előttünk ismeretlen egyenruhát viselt, a gloriette-hez vezető lejtős uton közeledett felénk, lassan lépegetve. Nem szólt egyikünk sem, hanem összevigyorogtunk. Az asszony nagyon kicsi volt, a férfi nagyon magas.

Csak homályosan emlékszem már, milyennek tünt fel előttem a katonáné, mikor először pillantottam meg a közvetetlen közelből. Sokkal többször láttam azóta, semhogy az első benyomások rég el ne mosódtak volna. A haja még akkor nem volt olyan fehér, az arczocskája sem olyan redős – de más részlet nem igen jut eszembe, mint hogy fonnyadó kis képe rózsaszinü volt, akár csak a porczellán babáké. Azóta már eltünt ez a rózsaszin, sok egyéb dologgal együtt, a mik mind nem fognak többé visszatérni.

Végre is, nem tudnám elhatározni, olyannak láttam-e akkor, mint a minő az a kép, a mely manapság megjelenik előttem, a hányszor csak rá gondolok. Nem úgy vagyok a másikkal. Mintha most is látnám Róbert hadnagyot, a mint piczike kis anyját a gloriette felé vezetgette. Pedig talán csak az lepett meg rajta, hogy olyan erős, olyan szép szál ember, és mégis annak az apró, kis porczellán-babának a fia.

De hát ez az arcz, bár soha többé nem jelent meg előttem a valóságban, egy darabig még többször jelentkezett azokban a tarka álmokban, melyekkel a gonosz Mab királynő bóditotta el gyerek-fejemet. Sokszor láttam mosolyát és nevetnivalóan gyermekes száját, a mely mintha a kaszárnya-élet viszontagságai közt is megőrizte volna az anyai tej édességének az emlékét. S ha valójában csak egyszer láttam ezt a Róbert hadnagyot, hallanom annál többet kellett róla. Meg kellett hallanom például, hogy víg legény és rossz katona volt, a ki szerette a mulatságot és a szép asszonyokat, olyannyira szerette, hogy utóljára a posztját is elhagyta egy kaczér Carmenért.

Az igaz, hogy ezt csak akkor tudtam meg, mikor már két évtizede is elmult, hogy egy pillantásra láttam. A mit addig hallottam róla, az mind nagyon különbözött ettől.

Még akkor, régen, nagy barátságba estem a katonánéval. Az apró emberkék szítanak egymáshoz, és abban az időben én még a ligához tartoztam.

Aztán meg, minthogy öregbedtem ismeretekben s némi bepillantásom lehetett a német nyelv titkaiba: abból az egész külső világból, a melyet a mi falunk magáénak nevezhetett, senki se volt nálam alkalmasabb személy arra, hogy a katonánéval czimboraságba keveredjék. Nagyon rá volt szorulva, szegény, hogy valakivel barátkozzék, ha az a valaki csak akkorka volt is, mint Babszem Jankó. A fia, az visszament az ezredéhez, az a másik öreg hölgy pedig, a kinek hivatása lett volna, hogy társalgóul és tolmácsul szolgáljon a gyámolra szoruló porczellán babának, sokkal inkább el volt foglalva a szolgabiró házának ideiglenes kormányzásával, semhogy ideje maradt volna pikétezni nap-nap után.

Minthogy akkortájt még az időből egy egész milliárdnyi tőke állt rendelkezésemre: reggeltől estig ott ültem a katonánénál. S a mig előttünk szünettelen tánczot jártak a kőr-dáma és a káró-király – áhítatosan, nemcsak figyelmes füllel, hanem egyszersmind kerek szemmel és kerek szájjal hallgattam a porczellán királyfiak változatos történeteit. Közben-közben csaltam is egy keveset.

Nagyon szerettem nála lenni. Szerettem a tágas, meleg szoba ó-divatu, kényelmes butorait, a szem nem látta apró csecsebecséket, az ismert, elsárgult fotografiákat és a lagunás képeket. (Ezek voltak életemben az első lagunák; akkor még nem sejtettem, hogy olyan sok fog következni.)

Hogy miért esett éppen rám a katonáné választása, arra sokáig nem tudtam rájönni. A sűrű emlegettetés azonban, a melyben akkor még sárgás hajam feltünő módra részesült, későbbi időkben azt kezdte velem gyaníttatni, hogy a hajam szine olyan valakire emlékeztette a katonánét, a ki aligha lehetett előtte közönbös. Bármi volt azonban az első ok, annyi bizonyos: nem sok kellett hozzá, hogy bizalmasak legyünk egymáshoz.

És ekképpen én voltam az első, a ki megtudtam, hogyan cseppent közénk a katonáné. Abban az országban, a melyet elhagyott, nem maradt már senkije; a fiát, a ki mellé olyan szivesen húzódott volna, egyszer ide, másszor oda parancsolta a kötelesség; neki meg valahol már nyugovót kellett keresnie. Annak pedig, hogy épp a mi falunkat választotta pihenőül, megvolt a maga különös oka.

Volt egyszer egy kis katona, egy olyan kicsi katona, hogy a szél elfútta hazájából ismeretlen földre. Az igaz, hogy nagy szél volt az, akkor. Ez a kis katona ott feküdt az erdő szélén, egy kis domb alatt. A porczellán baba közel akart lenni hozzá.

A katonáné történeteiben minduntalan szó volt egy bizonyos Róbertről, a ki nemes volt, mint Bayard, bátor, mint gróf Richard, a soh’sem félő, és szép, mint maga Phoebus-Apollo. Mint Artus király udvarában csak a tói Lancelot-ról, a katonáné házában csak erről a Róbert hadnagyról lehetett beszélni. És a lovagtörténetek mindegyike azzal végződött, hogy: »Hiszen majd meg fogod látni«.

Annyi bizonyos, hogy váratta magát a tói Lancelot. Még mézeshónapjait éltem a katonánéval való ismeretségemnek, mikor egyszer a kis csecsebecsés szoba szokatlan diszt öltött a hadnagy fogadására. Az utolsó perczben azonban a katona helyett staféta érkezett és pedig azzal a szomoru hirrel, hogy a kötelesség nagy hirtelen egyebet parancsolt.

A porczellán babát nagyon megviselte akkor ez az ujság. És minthogy nem mutathatta meg nekem a fiát, kárpótlásul eldicsekedett a levelekkel, melyeket Róbert hadnagy azóta irt a garnizonból, a mióta szétválakoztak. Kevés volt mindössze; a helyőrségi szobák nem igen alkalmasak a levélirásra.

Tudom, hogy akkortájt, vagy talán valamivel később, mikor ujra olvastam ezeket a régi iratokat, a hadnagy stilgyakorlatai mély benyomást tettek rám, jóllehet nem igen volt bennük egyéb, mint egy kis érzelgés a katonatisztek spártai stilusában, aztán meg mindennapi históriák a kaszárnya-életből, keverve alkalomszerü idézetekkel Schillerből és Heineből. Hanem, a hogyan később operaszövegekből, a hadnagy leveleiből is megragadt még akkor friss fejemben egy pár csengő-bongó sor, a mely soká kisértett, magam se tudom, hogy miért. Csakhogy keveseltem a levélcsomót.

Ha már megkivántam ezt a mulatságot, nemsokára aztán bő részem lehetett benne. Attól fogva, hogy a porczellán babának a meghittje lettem, a levelezés nagyon neki élénkült. Rövid ideig sűrűn érkeztek a hadnagy levelei; gyakran csak néhány odavetett sor, érzelgés, elbeszélések és idézetek nélkül – egyszerű tudósítások, a melyek lázas hangja akkoriban nagyon aggasztotta a katonánét. Rossz álmai voltak abban az időben; egyszer, zivataros, borzalmakat keltő éjjelen úgy rémlett a szegény kis porczellán-baba előtt, mintha világosan, tisztán kivehetően hallotta volna a fia hangját: »Anyám, édes anyám!«

Beteges lett, s akkor egymásután irtuk a haza hívó leveleket. A hadnagy félig értelmetlen sorokkal válaszolt, a melyekből csak azt vehettük ki, hogy lehetetlen mozdulnia. Ezt az ujságot már én tolmácsoltam a katonáné parányi szívének, mert a szeme is nagyon meggyöngült, s ő maga már nem igen tudta olvasni a fia csoda-dolgait.

Úgy két évvel azután, hogy a katonánéval frigyet kötöttem, egy rövid, váratlan levél azzal a meglepetéssel csapott le közibénk, hogy a szeretett fiu elment nagy messzeségre, roppant nagy messzeségre, mintha bizony a szegény kis porczellán babának nem elég távolság lett volna az a temérdek mértföld, mely őt fiától eddig is elválasztotta. És még hozzá remegnie kellett Róbertnek az életéért is.

Azt hozta hírül ez a szomoru levél, hogy a hadnagynak nagy hirtelenséggel ott kellett hagynia az ezredét, sőt le kellett mondania a katonai pályáról is, valami összezördülés miatt, a melyből nagy dolgok következtek, s melynek végső eredménye az lett, hogy megsértett feljebbvalóinak a bosszuállása elől menekülnie kellett Amerikába. Az egész ügy egy kicsit homályos volt; a katonáné a felét sem értette. Kétségbeesésében egész sereg kérdést tétetett velem papirra, de ez a levél valószinüleg soha sem ért el Amerikába, mert Róbert a későbbi leveleiben nem válaszolt rá.

A katonáné nagyon, nagyon sokáig nem tudott beletörődni abba a gondolatba, hogy számkivetettnek tudja a fiát, s a közeli viszontlátás reménye nélkül éljen tőle távol. Egyszer-másszor az is eszébe jutott, hogy megváltoztatja első szándékát, s elválik a halott kis katonától az élő fiú kedvéért: kikeresnek valami közelebb eső helyet, a hova nem érhet a fenyegető katonai hatalom, s ott fognak lakni együtt. Az egyenes kérdésre azonban a hadnagy nem is felelt. Csak más alkalommal, később írt valami affélét, hogy anyja sorsát a maga sorsához kötni nem akarja. Általában rendesen nem válaszolt a tudakozódásokra, a melyeket a katonáné hozzá intézett, s valamikor csak úgy általánosságban írta erre vonatkozólag, hogy az ilyen kérdéseknek a legtöbbjét nem tudja már akkor, a mire az íráshoz foghat, s aztán meg a fődolgokat magától is elmondja. És mintha a távolság és az idő közönbösebbé tette volna anyja iránt, úgy látszott, mintha mind kevesebbet érdeklődnék a csecsebecsés kis szoba apró eseményei iránt. Hanem azért írt pontosan, szinte feltünően pontosan, úgy mint a ki nagyon kiszámítja, hogy hova, mennyit ir egy esztendőben?

Sok furcsa dolog volt ezekben a pontosan érkező levelekben. Valamennyi levél fukar volt a szóban mindazt illetőleg, a mi írójának élete módjára vonatkozott, pedig hosszú időn át sok változás állhatott be a számkivetett Róbert életében. Ezeket az eseményeket csak nagyjában említette. Ellenben mindegyik irata a szeretet áradozásaival volt tele, és ezek az áradozások a legkevésbbé se csappantak meg az idő multával, a mi nagy vigasztalására volt a katonánénak.

Tíz, tizenöt, húsz év pörgött le, egyik úgy, mint a másik, lassan, egyhanguan, mint az olvasó-szemek. Körülöttünk minden megváltozott: olyanok, a kiket régente a legközelebb éreztünk magunkhoz, már nem voltak többé; olyanok meg, a kik azelőtt nem is léteztek, a szívünkhöz nőttek. Uj tavasz tette sugárzóvá a régi temetőn keletkezett, uj, zsibongó világot; idegen gyermekek játszottak a kicsi górékban, a melyeket valaha apró Daedalusok raktak össze sárból, roppant mulatsággal. Csak a kis csecsebecsés szoba maradt meg a régi világból. A porczellán baba kissé megsárgult s talán még piczinyebb lett, mint valaha, de látogatója és levelei hívek maradtak hozzá; az a kevés élet, a mely ebbe a szobába fért, ott maradt és ugyanolyan maradt, a milyen a legelső időkben volt. Az igen kicsi dolgokat megkimélik a nagy rázkódtatások.

Kivülről semmi se hatolt be a nagy, az örökös változásból. És különös, azok a levelek, a melyek olyan pontosan érkeztek a tengeren túlról, az idegen világnak egy szellőcskéjét se hozták magukkal. Mintha az, a ki ezeket a leveleket írta, föléje emelkedett volna a nyüzsgő emberárt mozgató apró-cseprő gondoknak: soraiból sohase szólt egyéb, mint a határtalan, megingathatatlan szeretetnek örökké hív, egyhangú áradozása.

* * *

Egyszer – jóval később – megismerkedtem egy bécsi társaságban valami Strachwitz őrnagygyal, a kit még mint Strachwitz tiszt-helyettest, Róbert hadnagy gyakran említett a legelső leveleiben. Nem állhattam meg, hogy meg ne kérdezzem: emlékszik-e még a hadnagyra, és ha igen, mit tud a sorsáról?

– Ó, nagyon jól emlékszem. Ez a Gerhart Róbert a legfurcsább ficzkók közé tartozott, a kiket valaha ismertem. Jó czimbora, pompás mulató volt, a kinek a csinyjeiről még ma is tudnak a Ferdinand-ezredben. Hanem, a kik jobban ismerték, mint én: könnyelmü, haszontalan legénynek tartották, a ki egy szoknyáért akármikor képes lett volna szégyenbe keverni a kardbojtját.

Azt kérdeztem: mi volt az oka, hogy Amerikába kellett menekülnie?

– Róbert soha se volt Amerikában – felelt az őrnagy. – Azokat a leveleket, a melyeket ön említ, valószinüleg Richter küldözgeti Amerikából, egy hajdani pajtásunk, a ki – rég ideje már – kilépett a hadseregből s itt hagyta az öreg Európát. Ez a Richter volt Róbertnek a legjobb embere. Valami kegyes csalás lesz a dologban.

Aztán hozzá tette:

– Mert hát annak, hogy Gerhart Róbert agyon lőtte magát, már nagyon sok éve. A sírját megtalálhatja a brünni temetőben.

MARTINOVICS.