Part 16

Éppen akkor érkeztem meg Párisba, mikor a nagy tekintélyű _Revue_ egy négyives komoly tanulmányban fejtegette, hogy a toll művészeinek első sorában az _Ördöngösök_ szerzőjét is megilleti egy hely.

Ez a díszes hely volt a legnagyobb fizetség, a melyet öreg barátom valaha a munkáiért kapott.

– Végre a dicsőség aranykoronája is! – mondtam neki, mihelyt fölkereshettem.

Vállat vont.

Este együtt ebédeltünk. A Montmartre-körut egyik jobb vendéglőjébe tértünk be, a hol a kerti sátrak egyikében foglaltunk helyet.

Kevéssel előbb, még a köruton, egy fiatalember üdvözölte öreg barátomat, láthatóan őszinte tisztelettel

Olyan mélyen emelte le a kalapját, hogy lelkes tanítványt sejtettem benne.

– Ez az én leghivebb tisztelőm – szólt mosolyogva öreg barátom. – Egyre-másra szállítja tőlem az autogrammokat az albumsorokat gyüjtő kisasszonykáknak; nem múlik hét, hogy meg ne jelenjék nálam. De azt hiszem, a nyomdából is elkunyorálja a kézirataimat és ereklyeként őrzi a sok nyomdafestékes papirt. Úgy nézem ezt az embert, hogy ha majd a halálom után szükség lesz életrajzom valamelyik adatára, csak hozzá kell fordulni. És bizonyos vagyok benne, hogy ez az egyetlen ember a világon, a ki tisztán emlékszik minden elbeszélésemre.

Vagy tiz perczczel azután, hogy ebédelni kezdtünk, ez a fiatalember is betért a társaságával a mi vendéglőnkbe.

Előttünk haladtak el. Mi észrevettük őket, de ők nem láttak bennünket, s éppen a mellettünk lévő kerti sátorban telepedtek asztalhoz.

Egy darabig az ebédjükről tanácskoztak. Nem ügyeltünk a beszédjükre, de olyan közel voltak hozzánk, hogy minden szavukat hallanunk kellett.

És alig hogy a pinczérekkel végeztek, valamelyikük megszólalt:

– Te, ki az az árboczalakú öregember, a kinek az imént az utczán köszöntél?

– Az _Ördöngösök_ szerzője – felelt a mi fiatalemberünk.

– De hát mi az az _Ördöngösök_? – kérdezte egy harmadik.

– Az _Ördöngösök_? – felelt a hű tisztelő kissé zavartan – ezek a legcsinosabb versek, a melyeket mostanában írtak.

Nem mertem öreg barátomra pillantani. Reméltem, hogy talán nem hallotta jól a hű tisztelő szavait. Öreg barátom tudniillik sohase írt verset.

Meghallotta.

– És ez az én leghivebb tisztelőm! – szólt mosolyogva, de mintha a hangjában egy kis szomorúság is rezgett volna. – Lássa ez a dicsőség!

AZ AKARAT BETEGE.

I.

_Január 10_.

Ezt a naplót önnek ajánlom, tisztelt tanár úr!

Önt érdekelni fogja mindaz, a mit ebbe a naplóba foglalok. Ön, a nagy ideggyógyító, nemcsak a test orvosa, hanem a léleké is. És ha a test orvosát érdeklik… mit mondjak?… például egy holtraváló szívbajosnak az utolsó följegyzései… vagy, hogy mit érez és minő képeket lát az az ember, a ki megmérgezte magát morfinnal s aztán czeruzát vesz a kezébe, hogy papírra tegye az öntudat végső perczeinek a benyomásait – akkor a lélek orvosát is érdekelni fogja, hogy minő gondolatokat s milyen érzéseket vált ki egy haldoklóból… igen, egy haldoklóból!… a lebírhatatlan, a végzetesnek, gyilkosnak tudott, és mégis legyőzhetetlen, a halálos szerelem!

De önnek ajánlom ezt a naplót azért is, mert hisz ennek a naplónak ön az értelmi szerzője, szeretném azt mondani: az atyja vagy legalább a keresztatyja!… Ön bujtott fel rá, hogy leírjam mindazt, a mi a lelkemben történik… ön volt, a ki azt mondta: »jegyezzen fel minden kicsiséget!…« Ha tehát csupa haszontalanság az, a mire e helyütt felhasználom… meglehet, csak elfecsérelem… lelkierőmnek, mely soha se volt sok, utolsó csekély maradékát – ez az ön bűne, az igazi tettes ön, én csak a végrehajtó kéz vagyok!

Leszögezem naplóm bevezetéséül – és magyarázatául, ha könyvem valaha netalán idegen ember kezébe kerülne – a tényt, hogy kettőnk között ez a beszélgetés folyt le, szóról-szóra:

– Gyógyítson ki, tanár úr, ebből a szerelemből! – esdekeltem én, már nem tudom hányadszor, tizedszer, huszadszor. – Én tudom, hogy ez a szerelem nem egészséges érzés, csak nagyfokú ideggyöngeség következése. Mert ha nem így volna, akkor hallgatnék az eszemre, kiirtanám az érzésvilágomból ezt a minden józanságot megcsúfoló hajlandóságot s lemondanék erről a leányról, a ki nem méltó hozzám… nem is gondolnék rá többet! De az idegeim rettenetesen gyöngék, az akaratom beteg, nem tudok, nem vagyok képes lemondani, és azért vagy megőrülök és elveszem ezt a leányt feleségül – mert ez a kettő egyet jelent – vagy belehalok az epedésbe… Gyógyítson ki!…

És ön, a ki először kinevetett, másodszor idegbajom kicsinylésével akart megnyugtatni, harmadszor csillapító-szerekkel igyekezett lelki lázamból kiszabadítani, negyedszer végigkóstoltatta velem az idegbajok összes kúráit, ötödször hipnózis segítségével erőlködött belém diktálni, hogy: semmi bajom, csak szamár vagyok… ön, a ki tizedszer már mindenáron le akart rázni a nyakáról és haragosan jelentette ki, hogy még messze van az az idő, a mikor a tudomány majd akaratot is tud kölcsönözni, egyelőre még nem jutott el a fejlődésnek erre a fokára… ön, a ki már rettegett tőlem – a huszadik, vagy nem tudom hányadik könyörgésemre, miután egy kis ideig gondolkozott, hirtelen így szólalt meg, annak az embernek a hangján, a kinek váratlanul jó ötlete támadt:

– Tudja mit, tegyünk még egy kisérletet! Próbáljunk meg egy olyan kúrát, a melylyel még csak kevesen kisérleteztek, a melynek a hatását még nem próbálta ki eléggé a tapasztalás, de a mely, ha nem használ, hát nem is árthat. Ön olyan jól tudja elemezni, hogy mi történik a lelkében, olyan szépen és olyan sokat tud beszélni a bajáról, hogy azt kell hinnem: ön valójában írónak született! Tudja mit?! Próbálja meg leírni minden gondolatát, minden érzését!… Jegyezzen fel minden kicsiséget!… Ennek csak jó hatása lehet. Ha a lelkierejéből még kifutja ezt megcselekedni, az az idő, a mit érzéseinek a följegyzésére fordít, tisztára nyereség. És ki tudja?!… Minél több időt von el a szerelmesétől ennek a munkának, annál nagyobb a lehetőség, hogy tökéletesen kigyógyul – mert a lélekre semmi se veszedelmesebb, mint a tétlenség. A legrosszabb esetben nem veszít és nem nyer, de hasznára lesz a tudománynak. A lélekbúvárok, sőt az ideggyógyítók is, úgy értékelik az ilyen följegyzéseket, mint okiratokat, a melyeknek egybevetéséből néha igen becses tapasztalatokhoz, ismeretekhez, fölfedezésekhez lehet eljutni. Próbálja meg!

Mialatt ezt mondta, folyton az ajtó felé nézett, mintha alattomban ilyesvalami járt volna a fejében:

– A várószobám tele van emberrel, beteg, súlyosan beteg emberekkel, és én ezt a kétségbeesett szerelmest, a kinek voltaképpen kutya baja, nem tudom kituszkolni!…

Igen, akkor is csak le akart rázni a nyakáról.

Mindegy. Azért mégis megfogadom a tanácsot.

Leírom, teljes őszinteséggel, összes lelki élményeimet.

Először is, mert jól esik. Jól esik elmondani, pláne örökre följegyezni, a mi bennem forrong… Szivesebben mondanám el ugyan mindezt a Bibinek, de a Bibi igen el van foglalva. A kellő körülményességgel nem mondhatok el neki mindent; nem érne rá meghallgatni, talán nem is értene meg. Bibi híjján tehát följegyzem mindezt a jövőnek… ha nem is remélhetem, hogy: az örökkévalóságnak.

Leírom lelki élményeimet, másodszor, azért: mert a tanár úrnak még igaza is lehet… Én ugyan ebben nem bízom. De: lelke rajta! Engem ne terheljen semmi mulasztás. Én szivesen megteszek a gyógyulásom érdekében mindent, a mi tőlem telik.

De szót fogadok a tanár úrnak, harmadszor, azért is, hogy ha belepusztulok ebbe a szerelembe… ha megőrülök, megházasodom, vagy meghalok… hát maradjon utánam valami. Még a disznó után is marad valami: a sörtéjéből kefét készítenek. És az én szenvedéseimből ne maradjon semmi? Voltak, a kik például a csontvázukkal óhajtottak szolgálatára lenni a tudománynak; én a lelki élményeimet hagyom ugyanerre a czélra.

A mai napon tehát megkezdem a kúrát, vagyis gondolataimnak és érzéseimnek a följegyzését.

Ime a könyv. Maga a papírja tíz, a kötése ötven koronámba került. Remélem, elég csinos.

Kinek ajánlhatnám, tanár úr, ha nem önnek?! Hisz ön lesz az egyetlen olvasója!

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

XXX.

_Február 15_.

Ó, Bibi, nem felejthetlek!

Ó, Bibi, miért vagy te kabaré-művésznő?! És ha már kabaré-művésznő vagy, mért vagy olyan szókimondó?! És ha már kimondod a szót, mért nem mondod ki több illendőséggel, több diszkréczióval, több – akármilyen sok elhallgatást sejtető finomsággal?!

Vagy ha már mindezt el kell nyelnem, mondd, Bibi, miért harsogod el azt is, a mit már bízvást elhallgathatnál, és miért tálalod ki ezt annál élesebb hangon, minél több ember van körülötted?!

Végül, ha már ilyen vagy, miért nem hallgatsz meg engem is, csak úgy, mint a többieket?!

Tudom. Mert kitünően számítasz. Mert Gauss nem volt olyan jó matematikus, mint te. Mert csak így vezethetsz az orromnál fogva. Mert csak így remélheted, hogy megőrülök és feleségül veszlek.

De lásd, Bibi, ez lehetetlen!

Hiszen, ha csak rólam volna szó!

Csakhogy az ősrégi Mauriczius-családnak minden egyes tagját – nemcsak a nőket, a férfiakat is! – egyszerűen megütné a guta, ha én téged feleségül vennélek. Mindegyiket, a ki közülök már fölserdült.

Beláthatod, hogy ezt nem tehetem.

Én meghalhatok, megőrülhetek, megházasodhatom, de ilyen tömeggyilkosságot nem követhetek el.

És mégse tudok lemondani rólad!

Ó, Bibi, ha tudnád, milyen szép dolgokat írtam rólad naplóm második, tizenötödik és huszonkilenczedik fejezetében!

Igaz, ha tudnád, akkor se méltatnád. Talán meg se értenéd.

Pedig Schiller nem énekelte meg szebben az orleansi szüzet, mint én téged, Bibi!

És el tudod-e képzelni, micsoda hőstett volt az, hogy én, a megtestesült idegesség, a szegény fiú, a kinek soha se volt akarata, sok, sok órán át meg tudtam tagadni magamtól, hogy a hangodat halljam, és a szavadra felelni alkalmam legyen, csak azért, hogy szorgalmasan, kitartóan dolgozhassam valamin, a mi – meglehet – vonásaidat át fogja adni a jövő század érdeklődésének?!

Dehogy tudod elképzelni! Te csak számítani tudsz.

Fogalmad sincs róla, hogy a Herkules munkái között nem volt ilyen hőstett!

Pedig hát úgy van.

Bizony isten méltó volnék rád – ha ugyan te is méltó lehetnél rám.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

LII.

_Márczius 8_.

Nem, tanár úr, én nem gyógyulok!

A Bibi, a Bibi!… Sírva fakadok, ha rá gondolok!

Tegnap egész nap nem láttam. Reggeltől estig lázasan írtam a naplómat. Mire leírtam az utolsó strófát, és kocsim elvitt a kabaréba, a Bibi már eltünt!

És mégis hálával gondolok önre, tisztelt tanár úr, atyai pártfogóm!

Kiderült, hogy igenis, képes vagyok valami férfias erőfeszítésre is, és ezt önnek köszönhetem! Igazán, soha se hittem volna.

Büszke vagyok a munkámra, akármilyen keveset ér. Megtalálom benne magamat.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

LXXVIII.

_Április 13_.

A tanár elolvasta naplóm első ötven fejezetét, és kijelentette, hogy jól sejtett, mert valóban kiváló írói tehetség vagyok.

Ez olyan gyönyörű siker, olyan erkölcsi elégtétel, hogy megrontanám, ha bármilyen elmélkedést fűznék hozzá.

Hogy is mondta Dante?

Ma nem olvasunk és nem írunk többet!

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

CX.

_Május 5_.

Felolvastam nagy művem egy részét Sárikának, a trafik angyalának.

Mondhatom, nem könnyű dolog volt, ott, a trafikban! Százszor zavartak meg, a kik két rövid szivart vagy öt darab britannikát kértek.

De micsoda eredmény!

Ó, ez már megértett, ez a drága lény! Olyan mély megindulással hallgatta a Bibihez írt szerelmi siránkozásaimat, hogy, mialatt a két szivarskatulyát odalibbentette a vásárló elé, könnyek szivárogtak szép szeméből.

És én csak most tudom meg, hogy ilyen nők is vannak a világon!

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

CXXVII.

_Május 20_.

Tanár úr! Tanár úr! Ön engem meggyógyított!

Tanár úr! Ön nem fogja elhinni, és mégis igaz: kiírtam, végképpen kiírtam szerelmi bánatomat!

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

CXXX.

_Május 25_.

Igenis, feleségül veszem a Sárikát!

Az ősrégi Mauriczius-családnak ugyan nem egy tagját meg fogja ütni a guta, de nem tehetek róla, és tessék elhinni, azoknak, a kik ebbe belehalnak, egy cseppet sincs igazuk.

Kit kérhetnék fel tanúnak vagy násznagynak, kedves tanár úr, ha nem önt?!

Naplómat, a melyet most már nincs miért folytatnom, kegyes engedelmével, az egyetem orvostudományi karának fogom ajándékozni.

Tanulják meg belőle mások is, a mit ön már régen tud, hogy a halálos szerelmet nem lehet legyőzni, de az irodalom segítségével ártalmatlanná lehet tenni: fel lehet dolgozni!

Ha valakit rettenetes szenvedésre kárhoztatott egy Bibi: énekelje meg őt!… írja meg őt!… írja meg szépen, minél szebben, minél több sorban, minél hosszabban, és mire tökéletesen megírja… olyan tökéletesen, hogy emlékét hiány nélkül adhatja át a jövő századoknak… akkorra már el is felejtette!

KÉT ÖREG ÚR.

– Két öreg úr a nap eseményeiről beszélget. Színhely: az első öreg úr hálószobája, a Váczi-utczai Kárpáthy-palotában. Idő: délelőtt tizenegy óra. Az első öreg úr: Kárpáthy Manó gróf, Magyarország egyik leggazdagabb nagybirtokosa. A hetedik nagyapja, valami Heinz, vadász volt az utolsó Kárpáthy grófnál, s ennek halála után feleségül vette az özvegy grófnét. Azok a viszontagságok, a melyeket ez a házasság követett, akkoriban sok szóbeszédre szolgáltattak alkalmat, de a fejedelmi kegy már a hatodik nagyapának megadta a Kárpáthyak nevét és rangját, jutalmul olyan szolgálatokért, melyek hazafiasaknak sok jóakarat nélkül nem igen mondhatók. Manó grófnak a szépapja Magyarország leggazdagabb sertéskereskedőjének a leányát vette feleségül, s azóta a Kárpáthy-család tekintélye ismét a régi fényben tündöklik. Manó gróf fiatal korában úrlovas volt, később rókavadász és versenyistálló tulajdonos. Más foglalkozást nem tartott magához méltónak. Testben-lélekben rendkívül tiszta öreg úr. Mindennap kétszer fürdik és háromszor vált inget. Abban a fölemelő tudatban, hogy neki sohase kellett lopnia, csalnia, hazudnia, szigorúan ítéli meg az embereket s lenézi az egész világot. A másik öreg úr: Karczaghy Bandi, Manó grófnak régi czimborája. Közelebb van a hatvanhoz, mint az ötvenhez, de ma is szép ember. Arcza: maga a nyíltság, a becsületesség és a jóság. Örökkön derült. Ez is rendkívül tiszta öreg úr: arczbőre mindig olyan, mintha most lépett volna ki a fürdőből; kifogástalanul gondozott ősz szakálla a szappankereskedők és borbélyok reklámképeire emlékeztet. Ha most vették volna ki a skatulyából, nem lehetne frissebb és elegánsabb. Állítólag az apanázsából él. De ha a kártyát nem fedezték volna fel: elegancziája aligha volna ilyen tökéletes. Fiatal korában sok kalandja volt, és rossz emberek azt beszélik, hogy egyik másik »flammé«-jától apró emlékeket fogadott el. Mások azzal rágalmazzák, hogy egyéni szeretetreméltóságával gyakran segítette elő barátjainak vadász-szerencséjét, s ha barátjai hálásaknak mutatkoztak, a visszautasításban nem volt eléggé erélyes. Mindez akár igaz, akár nem igaz, olyan régen volt, hogy már nem igaz. De Manó grófhoz valóban a hála fűzi, mert Manó gróf az, a ki pillanatnyi zavaraiból ki szokta rántani. Ez nem történik olyan gyakran, hogy a régi barátságot megingathatná. Manó gróf igen kedveli Bandit. Tökéletesen egyenlőek előtt, a kik sokkal megbízhatóbbak, semhogy Bandi jelenlétében fecsegnének, »Bizay«-nak nevezi ugyan, de azért nem tud meglenni Bandi nélkül. Minden szellemi élvezet közül a vele való társalgást tartja a legérdekesebbnek. Bandi, a ki – különösen társadalmi pozicziójának fentartásáért – fölötte nagy hálával viseltetik Manó gróf iránt, mindent elkövet, hogy öreg barátját mulattassa, s szívesen tesz meg neki kisebb szolgálatokat; olyanokat is, a minőket egy grófné oldalán a társalkodónő végez. –

A gróf (kijön a fürdőszobából s komornyikjával felöltözteti magát. Míg a gróf fürdött, Bandi szunyókált; hirtelen nem tudja, hogy hol hagyta el a jelenteni valóját).

A gróf. – Na, és aztán mit csináltál?

Bandi. – Ja, igen. Elmentem a szinházba.

A gróf. – És mit adtak?

Bandi. – Már nem tudom, hogyan hívják. Napoleon szerepel benne és több leány.

A gróf. – Te, kicsoda, micsoda az a Napoleon?

Bandi. – Napoleon?

A gróf. – Na, igen. Egy idő óta mindig csak azt hallom, hogy ez az izé így meg úgy meg amúgy, és mi egy s más.

Bandi. – Ez egy franczia császár volt, a ki háborút viselt Oroszországgal és átment a Nabresinán, azután meg visszajött.

A gróf. – Ja az, a ki a képen van szürke lovon? Az egészen más. Ezt tudom.

Bandi. – Hát mit gondoltál?

A gróf. – Na, azt hittem, valami stréber. Csak nem gondolok korán reggel történelemre! De már eleget beszéltünk történelemről. Nem szeretek történelemre és könyvekre gondolni, mert mindjárt megfájul a fejem. Mondd el inkább, milyenek a leányok?

Bandi. – Na, a hogy vesszük. Van köztük egészen fiatal is.

A gróf. – Várj, ne mesélj addig nekem leányokról, a míg meg nem reggeliztem. Egy idő óta, ha éhgyomorral a leányokra gondolok, az egész belső részem összefacsarodik. Mesélj inkább politikáról. Még mindig lármáznak az emberek?

Bandi. – Na, már sokan elhallgattak.

A gróf. – Csak az az izé lármázik, mi?

Bandi. – Nem, az most azon lármázik, hogy a többiek ne lármázzanak!

A gróf. – Ez jó. Mikor a hogyhívják volt miniszterelnök, akkor ez lármázott a legjobban, aztán mikor jött a hogyishívják, akkor ez azt kiabálta, hogy nem kell lármázni és megint lármázott, most meg nem lármázik. Ne mesélj nekem erről az izéről, mert ha a kiabálására gondolok, már nekem is fáj a torkom. És mi ujság még a politikában?

Bandi. – A felség megkegyelmezett minden képviselőnek, a ki párbajozott.

A gróf. – Na, hát akkor még mit akarnak?

Bandi. – Azt hiszem, most sokat be fognak csukni. A bíróság végre erélyesen lépett fel és elővette a szennyesüket. Kár, hogy némelyek nem csináltak egyebet, csak kilökték vagy megverték a nőket.

A gróf. – A nők bizonyosan öregek voltak. De ne mesélj nekem politikáról, mert nem tudok enni. Elolvastad már az ujságokat?

Bandi. – Hát nem látod, hogy mindent tudok?

A gróf. – Neked jó. Én, ha csak belenézek egy ujságba, már megfájul a szemem. És mondd, mi ujság?

Bandi. – Mi is, no? Na, igen. Valahol, már nem emlékszem, becsuktak egy embert, a kinek a szállása találkozó helye volt a galáns köröknek.

A gróf. – No, azért csak nem csukták be?

Bandi. – Vagy talán mert ujságíró volt, azért csukták be.

A gróf. – Az már más. Az ujságírókat mind be kellene csukni és az ujságírást másokra bízni. És egyebet nem olvastál az ujságból?

Bandi. – De igen. Feltaláltak valami uj szert. Ejnye, hogyan is hívják? Már nem jut eszembe.

A gróf. – Az mindegy. Ennek a sok feltalálásnak semmi értelme. Mindig feltalálnak valami ujat és azért egyre rosszabb. Az én fiatalkoromban nem találtak fel semmit és azért mégis jó volt.

Bandi. – De ez valami extra legyen. Olyan, a milyen még nem volt. Nini, itt van ebben az ujságban is! Rádium, vagy hogyan hívják.

A gróf. – És micsoda ez az izé?

Bandi. – Úgy látszik, valami fiatalító.

A gróf. – Mondom, hogy világcsalás. Tudósoknak mondják magukat, pedig semmit sem tudnak, csak rászedik a hiszékeny embereket. De azért meg fogom hozatni.

Bandi. – Hátha éppen ez az, a mi nem csalás.

A gróf. – Nem akarom, hogy legyen egy, a mit ki nem próbáltam. Nem akarok szemrehányást tenni magamnak. Na, gyere, reggelizzél velem, aztán kísérj el a főrendiházba.

Bandi. – A főrendiházba méssz?

A gróf. – Igen. Szavazás lesz. Legalább a kaszinóban izé azt mondta.

Bandi. – És miről fogtok szavazni?

A gróf. – Te olvasod el az ujságokat és én tudjam azt, hogy miről fogunk szavazni? Hogyhívják megint valamit terjeszt be; arról fogunk szavazni.

Bandi. – És te hogyan fogsz szavazni?

A gróf. – Vagy igennel, vagy nemmel. Ha az iparosok igennel szavaznak, én nemmel szavazok.

Bandi. – Most látom az ujságból, hogy te félreértetted izét és ma nincs ülés a főrendiházban.

A gróf. – Nincs? Na én azt se bánom. (Reggeliznek; szünet. Mikor Bandi szivarra gyujt, a gróf hirtelen megszólal.) És mondd, kérlek, mit akart az a Napoleon, a mikor átkelt a hogyhívjákon?

Bandi. – A Nabresinán?

A gróf. – Igen.

Bandi. – Ezt már én se tudom. Mert ekkor már nem figyeltem a színdarabra; előjöttek a leányok és csak őket néztem.

A gróf (elgondolkozva). – Kár. (Vígasztalódva.) Különben megvan nekem a képen.

PÁL HERCZEG NEVELÉSE.

– Pál-Anacharsis, gerolsteini hercegnek uj állkapczát csináltak ezüstből. Az operáczió kissé megviselte a tizenkét éves ifjut, s ennek következtében az orvosok úgy rendelkeztek, hogy a magasan született gyermeknek minden idejét a szabadban kell töltenie. Minthogy azonban nevelése a gyógyulás ideje alatt se hanyagolható el, tanára, a betlehemi püspök, sétákra viszi, a melyek naponkint egy-egy óráig tartanak. A sétatér: néha a park, néha a székváros főutczái. Időbeosztás: egy negyedórai leczke a herczeg őseinek történetéből, egy negyedórai ismétlése a már tanultaknak, végre egy félóráig a püspök minden egyebeket felölelő, de nem fárasztó társalgással fejleszti a herczeg serdülő szellemét. Pál herczeg a tanulmányokból csupán ezeket a beszéd- és értelemgyakorlatokat kedveli, s Betlehem püspöke szivesen megrövidíti a történelmi negyedórákat, mert titokban hazugságoknak tartja az ősök dicső haditetteit, s lelke mélyén azt a meggyőződést táplálja, hogy az emberek minden időben egyformák voltak, és soha se tettek egyebet, csak ettek, ittak, aludtak, szeretkeztek és közben marakodtak a konczért. Betlehem püspöke hordóalakú és holdvilágarczú, idős, kissé asztmatikus férfiú, a ki szivesebben szuszog, mint beszél. Pál-Anacharsis herczeg pedig vézna fiúcska, a ki csupa kíváncsiság és tudnivágyás. Idő: a történelmi negyedórák után. Szintér: a gerolsteini nagyherczegség székvárosának főutczája. –

Pál. – Olvasta, mit írt rólam az »Udvari Kurir«?

A püspök. – Meghiszem azt.

Pál. – A mama azt mondta, hogy: ez örvendetes. Miért mondta, hogy örvendetes?

A püspök. – Örvendetes, hogy Fenséged már jól van, és látogatásával tisztelte meg Sonnenbrunn városát. Örvendetes, hogy Sonnenbrunn városa vendégséget rendezett Fenséged tiszteletére. Örvendetes, hogy Fenséged a lakomán önmagához és őseihez méltóan viselte magát. Örvendetes végül, hogy az »Udvari Kurir« mindezt egy jeles czikkben megírta.

Pál. – Mért írta ki az »Udvari Kurir«, hogy a lakomán a hal sótalan volt?

A püspök. – Mert Fenségednek ez a szellemes megjegyzése érdekelni fogja a népet.

Pál. – És mért nem írta ki, hogy elrontottam a gyomromat?

A püspök. – Mert ez nem volt szellemes.

Pál. – Az ujság azért írta ezt, hogy a ki nem volt ott, az ne búsuljon, mert a hal úgyis sótalan volt?

A püspök. – Azért írta ki, hogy a népnek is meg legyen a maga öröme. A nép mindig örül, ha Fenségedről olvashat valamit.

Pál. – És ez most örökre kinyomtatva marad, mint Caesar haditettei?

A püspök. – A múzeumban mindenesetre meg fog maradni néhány lappéldány, melyet az utódok is elolvashatnak.

Pál. – Ki írt jobban: Livius, vagy a ki ezt a jeles czikket írta?

A püspök. – Ezt nem olyan könnyű eldönteni. Liviusnak is megvannak a maga előnyei.

Pál. – És mért nem nyomtatta ki az »Udvari Kurir« a sonnenbrunni botrányt?

A püspök. – Mert nem akart Fenségednek boszúságot okozni.

Pál. – Ez engem nem boszantott volna. Akkor megijedtem, mert azt hittem, hogy meg akarnak ölni. De most igen mulatok rajta, mert minden jól végződött, és nem lett semmi bajom. Mondja, pap bácsi, mi történt azokkal az emberekkel?

A püspök. – Letartóztatták őket.

Pál. – És örökre a börtönben fognak maradni?

A püspök. – Nem; csak kisebb büntetést kapnak, mert vétkök nem olyan nagy.

Pál. – Tulajdonképpen mi volt a vétkök?

A püspök. – Nem lett volna szabad ott megjelenniök.

Pál. – Hát a vendéglőben és más nyilvános helyen nem szabad mindenkinek megjelenni?

A püspök. – Az a vendéglőtől függ. A népvendéglőkben mindenkinek szabad megjelenni, a ki fizet. De az a vendéglő, a hol Fenséged uzsonnázott, előkelő vendéglő, az előkelők számára.