Part 15

Hogy ismerte-e?! Hisz önmagát látta valami bűvös tükörben! A tulajdon apró szeme nézett rá, s ugyanaz az egyenes orr, ugyanaz a gyér, szőke szakáll, ugyanaz a keskeny, gyanus homlok közeledett feléje, a melyet csak tegnap fényképeztek le a gonosztevők albuma számára.

– Ki vagy? – kiáltott fel, mialatt szive vadul kalapált.

– Én vagyok a lelkiismereted – felelt a másik. – Jöttem, hogy számoljunk.

– Ej, hagyj engem békében! Mindössze egy pár órám van még hátra, aztán úgyis mindegy. Miért riogatsz?! Nincs miért félnem tőled, de unom a sok fölösleges beszédet.

– Ha nem félsz tőlem, nézz hát a szemembe.

– Rangos vagy és én szennyes. Nem vagyunk egymáshoz valók, nincs egymással beszédünk.

– A nyomoruságoddal akarsz védekezni?

– Nem akarok védekezni semmivel. Nyomoruságos vagyok, megtoroltam egy pár nyomoruságot, holnap a fejemmel megfizetek érte. Pont. Ne is beszéljünk erről, bolond a dolog nagyon. Sok bölcs törte már ezen a fejét, egy se tudott eligazodni rajta.

– Nem bizták rád, hogy ezt a csomót megoldd.

– Úgy látszik, nem bízták rá senkire, mert ez a csomó még most is ott van a legtöbb ember nyakán. Mi elhatároztuk, hogy majd csak próbálunk valamit. Azon a jogon, hogy mi is emberek vagyunk.

– Nem vagytok emberek, hanem bestiák. Rosszabbak a bestiánál. Mert ez csak akkor öl, ha éhes. Te, te megöltél egy embert, a ki neked nem vétett semmit, a kit azelőtt nem is láttál soha.

– Én csak a kéz voltam; olyan bűnös, vagy olyan ártatlan, mint az a revolver, a melyet használtam. Rám esett a sors; megtartottam, a mit igértem. Az egész vak véletlen dolga. Ha más számot találok húzni, ugy-e, nem háborgatnál?!

– Akkor is bűnszerző vagy, s a meggyilkolt aggastyán akkor is áldozat. Megtorlásról beszélsz? Hol az erőszak, a mit megtoroltál?

– Halálra ítéltük őt, mert nem akadályozta meg, hogy pokoli kínzások közt öljék meg montjouy-i testvéreinket. Mit toroltunk volna meg a zsandárokon és a pribékeken?! A fejre akartunk ütni. Hogy éppen őt értük, az is csak vak véletlen volt, mint az enyém.

– S te azt hiszed, hogy ezzel a gazsággal most már rendben lesz a dolog?

– Nem gondolok semmit, csak azt, hogy nekem ez volt a kötelességem.

– Kötelesség? Ölni? S minden czél, minden haszon nélkül? Látjátok, hogy a holtakat eltemetik, s marad minden a régiben. Miért tehát ez a temérdek kiontott vér?! Valamiért, a miről magad se tudod, meglesz-e és mi lesz?

– Hiszem, hogy valami lesz.

– S téged ez megnyugtat?

– Ha őrült vagyok, a fejemet adom ezért az őrültségért… Leszámoltam az egész világgal. Holnap fizetek, s kvittek vagyunk.

– Azt hiszed?

A jelenés a szíve tájára emelte a kezét, s aztán a mellét díszítő csipkefodrok közül egy kis levélkét vett ki. Átnyujtotta a fogolynak és így szólt:

– Olvasd.

A rab megremegett, amikor megpillantotta az ismerős írást. S keze reszketett, szeme káprázott, míg végig olvasta a kusza sorokat a tolvajlámpa gyönge világa mellett:

Fiam!

Mit mondjak, mit mondhatok neked még? Ha még kivánsz tőlem valamit, mondd meg nekem, mert ezzel a szóval: kivánom! – megkönnyíted anyád fájdalmát. Én viszont azt kivánom tőled, hogy még egy utolsó levelet írj nekem és hogy értesíts, vajjon mit tehetek érted? Lilino, Lilinom, írj nekem! Semmi esetre sem fogod tőlem megtagadni, hogy tudósítást küldj magad felől, melyet anyád nagyra fog becsülni. Szivében fogja ezt megőrizni, s azt fogja hinni, hogy még mellette vagy Foggiában, a hol mindennap megkérdezte, hogy mit akarsz. Isten veled, Lilino, és írd meg, hogy kivánsz-e még valamit hazádból? Anyád megáld téged és atyáddal együtt vérző csókjait küldi neked. Írj!

_Anyád_.

Lilino elolvasta a levelet még egyszer, aztán harmadszor és ujra meg ujra. Majd forró csókokkal borította a kis papirlapot. És könnye patakzott.

S mialatt a fapadra borulva, hosszan zokogott, a másik csendesen szólt:

– Ugy-e, hogy a te életed nem a te életed?! Ugy-e, hogy olyannal fizetsz, a mi nem volt a tiéd?! Ugy-e, hogy gazember vagy?!

III.

Mire felocsúdott, a jelenés eltünt. Egyedül maradt: a levelével.

Visszadőlt nyugovó helyére, s ráhajtotta a fejét a kis papirlapra. Jó párna volt az neki. S a mi napok óta nem történt meg vele: szeme lassankint lecsukódott.

Otthon látta magát, a kis fehér szobában. Olvas a gyertya mellett, s egy édes hang szeliden inti:

– Lilino, ne olvass olyan sokat! Megerőlteted a szemed!

De ő csak olvas, olvas.

Aztán változik a kép. Megint kis fiú, s az iskolába készül. Valaki körülfogja.

– Nézd, Lilino, húzd fel ezt a gyapju-ujjast. Hideg van, meg ne hűlj!

És ujra ajándékokat kap. Szegényes tárgyakat, a melyek mind az ő életét óvják. Egy pár kicsi kézmelegítőt, egy foltos kis szűrt, egy angyalfejes medaillont is. Hova lett ez a medaillon? S homályosan rémlik előtte, hogy a medaillont ellopják tőle, valami leány.

Majd ismét maga előtt látja Őt, a mint egy apró inget foltoz. És danol, tisztán hallja, hogy danol. Oly szép, oly fiatal. Hisz Lilino még csak kis fiú, s a többi csak gonosz álom!

Uj képek. Valaki sír. Megsimogatják a fejét s azt suttogják a fülébe:

– Nagyon szegények vagyunk, Lilino. De majd máskép lesz, ha te felnőssz! Ugy-e, máskép lesz?

… A vasajtó megcsörren s Rocco bedugja a fejét.

IV.

A katonák kivonulnak, a dob megperdül, s a pribékek sorfalat állanak.

A rab fellép a vesztőhelyre, s mintha távollevőknek szólna, vagy mintha önmagát biztatná, hangosan mondja, szinte kiáltja ezt a szót:

– Germinal!

Ujra pereg a dob. Egy nyak megtörik s egy szemüveg messze elgurul.

Spanyolországban egygyel kevesebb a veszedelmes idegen, a hazátlan rajongó, s Foggiában egygyel több a martir.

LEVELEK A MENEDÉKHÁZBÓL.

I.

Tisztelt Uram!

A magyar hírlapírók sorában önt tartom a legjelesebbnek. Rég ideje már, hogy minden sorát olvasom, mert szakavatottságát, ügyszeretetét, tárgyilagosságát és szókimondását nagyrabecsülöm. Több czikkét könyv nélkül megtanultam és műveinek legnagyobb része megvan papirjaim közt, így Coriolanusról írott birálata, melyben ön többek között azt írja, hogy az én Menenius Agrippámat a világ legelső művészei is tanulmány tárgyává tehetnék. Az angol tánczos-operett elleni küzdelmében senki sem kisérte az ön közhasznu működését nagyobb rokonérzéssel, mint e sorok szerény írója; s nem mulaszthatom el, bár kissé elkésetten, gratulálni ahhoz a tanulmányához, a melyben ön a boldogult Szépligethyt szétszedte. Még csak azt kell megjegyeznem, hogy a »Háromcsőrü kacsá«-nak az ön jeles tollából származó fordítása a magyar széppróza egyik legsikerültebb alkotása! Nekem elhiheti, mert multam feljogosít annak kijelentésére, hogy én értek ehhez, s ha mondom, akkor úgy van, mert a hírlapiró urakkal általában nem szoktam rokonszenvezni.

Szóval csakis – sőt kizárólag! – az ön jeles tolla méltó arra, hogy szóvá tegye azokat a visszaéléseket, a melyekről az alábbiakban szólok. Azért bizalommal fordulok önhöz, tudván, hogy ön minden igazságos ügynek gyámolítója, hogy ne mondjam: mentsvára!

Kétségtelenül értesült róla, tisztelt uram, hogy a néhai Kadarkuthy gróf felső györöki kastélyát és parkját a magyar szinészet érdemeseinek hagyományozta, olyképp végrendelkezvén, hogy a györöki kastély menedékházul szolgáljon, melyben a legkiválóbbak és legérdemesebbek holtig tartó ellátásban részesüljenek. A végrendelet nem is maradt irott malaszt, már a mi az intézkedés betű szerint való végrehajtását illeti, sőt immáron huszonheten szorongunk a györöki rozoga kastélyban, de a mi a nagylelkü végrendelkező nemes intenczióit illeti… ó, uram!… persze ezt odafenn senki se gyanítja!

Uram! Én ettem a vidéki szinészet keserves kenyerét, sokat nélkülöztem, s később, midőn »Belizár« első előadása után a budapesti közönség eladdig hallatlan lelkesedéssel, s azóta felül nem mult tapsorkánnal avatott kedvenczévé, senki se sejtette, hogy húsz éves koromban mennyit koplaltam, s hogy sikereimet ernyedetlen munkával és igen sok lemondás, nélkülözés árán érdemeltem ki!… Megvallom, uram, voltak napok, a mikor éheztem, igen, uram, éheztem! Nem szégyellem, mert nemzetemért tettem. Mit tudja azt a mai generáczió, micsoda világ volt az, mikor én Vecsey társulatánál, proporczióra, frakkban, de ing nélkül játszottam Bligny herczeget!

Mondom, uram, ifjuságom gazdag volt borus napokban; de soha, a legsötétebb időkben sem ettem oly gyalázatos kosztot, mint itt, a györöki bagolyvárban! Mindig Magyarországban játsztam, mert bár Bulyovszky Lilla, a ki engem tartott a legjobb Armandnak, rám irányította a külföld figyelmét, engem hazámtól aranyhegyekkel se lehetett eltántorítani!… s azzal, hogy Magyarországban játsztam, már megmondtam azt is, hogy olyankor, a mikor egyáltalán volt mit, mindig jó, magyar kosztot ettem!

És ime!

Nem, uram, önnek nem lehet fogalma róla, milyen itt az élelmezés! A rabok fellázadnának. Hogy mivel főznek, sütnek itt, azt nem tudom. Talán margarinnal. De nem, mert a margarin drága. Inkább faggyúval, mert az olcsó. És mit Lear király, Brankovics, Belizár!… A haladó kor elrohant fölöttetek! Szegény Yorick!

Hát azt érdemeltem én, hogy mikor a sors lesodort az aktivitás mezejéről, a kénytelen nyugalom sanyaru napjaiban faggyus kosztot egyem?! Hogy miután egy negyedszázadig voltam a nemzet napszámosa, mint naturburs, bonvivant, első szerelmes, drámai hős és nemes apa, végül megmérgezzenek?!

Nem, uram, a nemes alapító nem ezt akarta! Nem ezt!

Mit ér a kies vidék és a jó levegő! A levegővel nem lakik jól az ember. Provence daltelt mezői és generálszaft! Kaczagnom kell, uram, kaczagnom, míg kezemből kiesik a pohár…

Írja ki, kérem, a Művészet rovatba, hogy az élelmezés rendszerén változtatni kell. Kiki pénzben kapja ki a ráeső részt, és kiki maga élelmezze magát!

Abban a reményben, hogy szerény kérésemet nem fogja megtagadni, előre is köszönöm szívességét, és nagyrabecsüléssel maradtam

leghívebb tisztelője: _Rábay Zaránd_.

II.

Öreg czimbora!

Remélem, még emlékszel rám. Együtt jártunk iskolába, s gyakran megvertelek, mert én voltam az erősebb. Később, tizenhét év multán, felujítottuk gyermekkori barátságunkat, s a dévai Arany Szarvas-vendéglőben baráti poharat is ürítettünk.

Ez a bizalmas viszony jogosít fel rá, hogy egy kis kéréssel terheljelek. Vedd a nyakadba a várost, járd sorra a szinházigazgatókat, hogy csináljanak már végre valamit. Elszerződöm akárminek: titkárnak, sugónak, ügyelőnek, díszletfestőnek, akárminek, csak szerződtessenek. Ne sajnáld értem a fáradságot. Alkalom adtán viszonozni fogom a szívességedet, s ha hivatalt akarsz, rendelkezzél velem!

Meglep a kérésem, ugy-e?

Persze, te azt képzeled, hogy én a vidéken térdig járok a rózsában, te csak az ünnepelt Jean Grenicheux-re emlékszel, a kinek tiszteletére a kolozsvári mágnásifjuság bankettet adott! Nos, barátom, mióta a szinésziskolák rászabadították az izraelita fiatalságot a most már hasznot hajtó szinészi pályára, nekünk, a régieknek, a kik éheztünk, fáztunk, dideregtünk a művészetért és a nemzeti dicsőségért, nekünk befellegzett!

Az ünnepelt Jean Grenicheux, barátom, nem kapott szerződést!

És most itt sinlődöm a györöki menedékházban.

A köznapi léleknek ez a menedékház elég kellemetes hely. Enni, inni kap az ember eleget; a koszt elég jó, bár az ablakomon befütyül a szél, mert a jobbik erkélyes szobát Tavaszy Alma úrhölgy ő nagysága lefoglalta az orrom elől, tudod, az a szende, a kinek Déván minden siker nélkül udvaroltál, anno egyben…

De micsoda társaság, barátom! A legrettenetesebb Ripacsokkal kerültem össze, a kiket a föld valaha a hátán hordott! És ezek a smírek nap-nap után, reggeltől estig a hajdani diadalaikról beszélnek! Az ő diadalaikról, hallottál ilyet?!… Nem hagyják egymást szóhoz jutni, mindegyik a világ elejének képzeli magát, s mindegyik lesemmizi a másikat. Képzelheted, hogyan érzem magamat közöttük!

És tudod-e, mi az érdekes? Ezek a minden belátástól elrugaszkodott fogatlan veteránok ma is császároknak és királynéknak képzelik magukat! »Rang szerint« ülnek az asztalhoz, értsd meg: rang szerint! És engem, Jean Grenicheux-t, az asztalfőről Rábay Zaránd szorít le, a kiérdemült szinfalhasogató, a ki mikor én operettben, operában, vígjátékban mint tenor és bonvivant a legnagyobb sikereket arattam és primadonna-fizetést élveztem, Hamlet apja szellemét búgta hatvan forintért! Difficile est satyram non scribere.

Aztán hallgatni a veszekedéseiket, a vén dámák rikácsolását! Mert minduntalan hajba kapnak és ha másnap kibékülnek, a gúny nyilait lövöldözik egymásra, a negyvenes évek stilusában, a hogyan a legelkopottabb franczia darabokból tanulták, miközben folyvást idézetekkel fűszerezik a társalgást, idézetekkel, kezdve Lignerolles Lujzától a Vasgyárosig!…

Képzelj el engemet, barátom, a mint reggelenkint négy Stuart Mária csókoltatja meg velem a kezét!… mert itt spanyol illendőség, szabályok uralkodnak és mindannyian nagyságoljuk azt a dámát is, a ki sohase játszott egyebet, csak a parasztszakácsnékat!

Hát, barátom, ez az élet nekem nem élet!

Abba még csak beletörődnék az ember, hogy az alkotás idejének vége, ah, örökre vége!… de hogy ebben a régiségtárban töltsem el a hátralévő napjaimat, soha!

Régiségtárat mondtam? Menazsériát akartam mondani.

Szabadíts meg ebből a pokolból, barátom, és én meg fogom csókolni a kezedet.

Az öreg Kadarkuthy bizonyára jót akart, de rosszul csinálta a jót. Ha eladja a kastélyt és a parkot, aztán pénzt hagy a magyar szinészet jeleseinek a felsegélésére, örökre áldanám emlékezetét! De így azzal gyanusítom, hogy voltaképpen ellensége volt a szinészeknek, s azért végrendelkezett ilyen bolondul, hogy a Ripacsok véglehelletükig marakodjanak, s falják fel, ha ugyan nem utálják egymást.

Isten veled, pajtás! Üdvözöl

régi czimborád _Bájkerti Ödön_.

III.

Édes Imre!

Ugy-e megengedi, hogy így nevezzem? Hisz egykor olyan jó barátok voltunk! Sőt egy napon Ön oly melegen szólt hozzám, de oly melegen!… Vége, ne beszéljünk erről. Akkor nem akartam önt meghallgatni. Olyan bohó voltam, olyan ártatlan, olyan gyermekes!… Nem ismertem az életet, az embereket… mit tudtam én akkor?!…

Akkor még nem tudtam, hogy az érvényesülésnek ez az ára. Naiv voltam és meg akartam őrizni ártatlanságomat. Nem sejtettem, hogy a ki a szini pályának nem hozza meg ezt az áldozatot, az nem konkurrálhat a többiekkel, hanem lemondhat mindenről, akár az apácza.

Most már itt van az erény!… Ó, istenem, miért is voltam olyan naiv?! De naiv voltam és most itt vagyok a menedékházban!

Az okosabbak persze nevetnek rajtam és válogatnak a szinházakban, a szerepekben, a toalettekben, stb.

De ön nem is képzeli, milyen tiszaháti libácska voltam akkor!

Nézze, az a Kadarkuthy gróf, a ki ezt a menedékházat hagyta nekünk, a magyar szinészet legelsőinek, valamikor szintén hevesen udvarolt nekem. Nem volt oly kedves előttem, mint maga, a szöszke hajával… de öreg volt és rettentő gazdag. És én visszautasítottam!

Ha tudtam volna, mi vár rám?!

El nem képzelheti, édes Imre, micsoda megaláztatásokat kell itt elszenvednem! Ez a pimasz Bájkerti állandóan ténsasszonynak szólít. Egy kis lugast kerítettem el magamnak; elvették tőlem, azon a czímen, hogy az is közös. Az ételből Dunahegyi Péter mindig előbb vesz ki, mint én, mert ő igazgató volt! Társnőim gúnyolnak, hogy az élet dolgaiban oly tudatlan maradtam, és azzal rágalmaznak, hogy csak teszem magamat. A férfiak utaznak rám és illetlenségeket beszélnek előttem.

Szabadítson ki innen, édes Imre, szabadítson ki!

Ön befolyásos iró. Eszközöljön ki nekem valahol bármily szerény szerződést! Játszani akarok, édes Imre, játszani! Még egyszer hallani a tapsok részegítő zaját, még egyszer átélni azt a gyönyörű órát, mikor először játszottam a Völgy liliomát és egy ulánuskadét megőrült miattam, egy gyalogos főhadnagy pedig agyonlőtte magát!

Vagy ha ez már nem lehetséges, írjon egy czikket, hogy küldjön ki a miniszter ide Györökre egy kormánybiztost, a ki rendet csináljon. A legjobb volna felosztani a birtokot és mindenkinek a részét kőfallal keríteni el.

Istenem, ha az a Kadarkuthy gróf véletlenül rám hagyja a birtokot, mily jó angyala lennék pályatársaimnak és a környék szegényeinek!… Pedig egy igazán nemeslelkü ember, a ki szeret, nem áll boszút egy védtelen nőn, csak azért, mert ez erényes akart maradni. De az a vén svihák! Na, én tudnék beszélni róla!

Pá, édes Imre, ne felejtse el

régi barátnőjét, _a szegény Tavaszy Almát_.

IV.

Tisztelt uram!

A mostoha sors úgy akarta, hogy ide kerüljek a györöki menedékházba, s nem tudom kinek az a pokoli gondolata támadt, hogy engem kellene megbízni ennek a darázsfészeknek az adminisztrálásával.

Kérem a tisztelt szerkesztő urat, tegye szóvá illetékes helyen, hogy vegyék el tőlem ezt a keserü poharat.

Keserveim előadásával nem untatom önt. Röviden csak annyit, hogy már a bolondok házába vágyódom!

A mi pedig azt a Kadarkuthy grófot illeti, a ki ezt a menedékházat megalapította: de mortuis nil nisi bene, hanem azért szerencse, hogy meghalt, mert agyon kellene verni.

Tisztelője _Dunahegyi Péter_.

VÉR ÉS ARANY.

– Én még többször láttam az _Ördöngösök_ szerzőjét, – beszélte Gál Ernő – először… bizony, már nem tudom… nagyon régen volt… talán akkor, a mikor legelőször jártam Párisban. Kint ültünk, sokan, a köruton, egy kávéházi asztalka előtt: én háttal az útnak. Egyszerre valami nagy árnyék borult az asztalunkra, és egyikünk megszólalt;

– Éppen itt megy!

Mert véletlenül róla beszéltünk.

Hátra fordultam, és egy marczona ábrázatú, szélesvállú óriást pillantottam meg, a ki úgy lépkedett a köruton, mint a hogy a királydrámák hősei sétálhattak: a tragikus szinészek hagyományos nagy lépéseivel… mintha az apró emberkéknek a fejére akarna lépni.

A »Három testőr« egyikét: a rettenetes erejű Porthos-t képzeltem ilyen alaknak.

– Nézzétek – folytatta mellettem ülő barátunk – milyen furcsán öltözködik! Látjátok, hogy batiszt-inget visel, és hogy a kabátja ujjából csipkés mancsetta kandikál ki?! Nem hiszem, hogy volna még egy férfi a világon, a ki ilyen keresetten, ilyen szokatlanul, s ilyen feltünően merne öltözködni.

De a csipkés mancsettájú óriás még se tünt fel nevetségesnek; talán mert az arczában – kivált sűrű, vastag, fekete szemöldökében, és tekintetének a keménységében – volt valami félelmetes.

El se mosolyodtam a csipkés mancsettán. Nem tudom, miért, arra kellett gondolnom, hogy ez a sok, egymás hátán nyüzsgő ember mind másod-, harmadmagával, társaságban jár-kel, csak ez a furcsa óriás barangol egyedül.

Akkor még nem sokat tudtam róla. Tudtam, hogy kevéssel előbb egy könyvet adott ki, melyben egyebek közt azt bizonygatta, hogy Goethe és Diderot üres szószátyárok voltak; sőt el is olvastam ezt a könyvet. A mig csak lapozgattam, azt hittem, hogy íróját csak a feltünés viszketege birhatta rá erre a különös itéletre; de addig-addig lapozgattam, mig végre meggyőződtem róla, hogy írója szentül hiszi, a mit mond.

És aztán nem törődtem többé se a könyvvel, se írójával, a csipkés mancsettájú óriással.

Hanem később, egy pár esztendő multán, egyszer, a mikor nem tudtam okosabbat csinálni, elolvastam az _Ördöngösök_-et s utóbb a többi könyveit is mind.

Ettől fogva egészen másképpen gondolkoztam róla.

Tudom, hogy vannak, a kik a szépet csak a titokzatosban, a nagyszerűben, a kivételesben, a zordonban, a nyugtalanítóban, vagy a különösben keresik, de azért mégis józan elmék, ha nem is tudnak és akarnak szabadulni ettől a bogaruktól. A szépnek e fajta rajongói között, a kik talán okkultistáknak születtek, az _Ördöngösök_ szerzője volt a legkülönösebb.

Nem bántam, hogy ilyen; ha ilyen volt is, azért mégis tetszett nekem mindaz, a mit írt.

Engem csak a szép, de minden szép érdekelt; és mindig érdekelt, akármilyen formába bujt.

Írhatott nekem akármilyen különös alakokról és dolgokról akármilyen különös történeteket: engem el nem riasztott a csodálói közül.

Mert igazi művész volt az irók között… nem, nem értekezem róla, csak annyit kell még mondanom erről, hogy sajnálom azokat, a kik még ma se ismerik az ő könyveiben rejtőző szinpompát.

Húsz éves korom óta nem múlt esztendő, hogy legalább pár hónapot ne töltöttem volna Párisban. És sokáig nem tudtam letenni arról a rossz szokásról, hogy föl-fölkeressem azokat a mestereket, a kik leginkább érdekeltek. Meg akartam ismerni őket, gyerekes kiváncsiságból – vagy ám legyen igazatok: meg akartam ismerkedni velök, hogy a francziák is megtudják, milyen naiv vagyok.

Fölkerestem az _Ördöngösök_ szerzőjét is, és hamarosan összebarátkoztunk.

Egyben-másban talán még nálam is naivabb volt; alighanem ennek köszönhetem, hogy megkedvelt, de bizonyosan az is hatott rá, hogy a szavamból is, a tekintetemből is csak úgy dőlt a tisztelet.

Már pedig őt nem nagyon kényeztették el; különös történeteit jó darabig csak a szedőknek írta.

Mikor először jelentkeztem nála, skarlátvörös házi köpenyben fogadott; olyan volt, mint egy keleti hadvezér az Operaházban.

A mit beszéltünk, az is operába való volt: csupa földöntúli dolog; zene kellett volna hozzá.

Közönséges emberek csak zenében tudják kifejezni a léleknek efféle sejtelmeit; mi szóval is megértettük egymást.

Mikor tavasz felé, a Rivierára készülőben, elbúcsúztam tőle, megajándékozott az arczképével.

Ráirta az arczképre a nevét és ezt az ajánlást: »Gál Ernő barátomnak« – az egyik betüt vörös tintával, a másikat aranyszinű festékkel. Vörös betüre aranyszinű betü következett, de mindegyik egyformán czikornyás volt.

– Vér és arany – szólt. – Csak két jelkép van: a vér és az arany. Ez a két jelkép felöleli az egész életet. A vér az, a mivel a természetnek adózunk. A mit kiverejtékezünk, a mivel a szivünket elkoptatjuk s az idegeinket feléljük, a mit kiontunk, ha kell, a gondolatainkért, a mit utóljára vissza kell adnunk a természetnek: ez a vér. Azt pedig, a mit a természet a vérünkért ad nekünk, a mivel kifizet bennünket, hogy kedvünk maradjon az életet leélni, mindezt az arany jelképezi. Mindent, a mi szép; aranyat mutat a nap fölkeltében, aranyszinű a legszebb női haj, aranycsengés fizeti ki a kitartó munkát, arany a dicsőség koronája is – már a kinek ebből is kijut.

Ezen a tavaszon már gyakran gondoltam gyerekes öreg barátomra, a ki feketére festi a haját és marczona, sűrű szemöldökeit, hogy ne lássák rajta az öregséget.

Mert már tudtam róla egyet-mást.

Tudtam, hogy most már igen szegény ember. Afféle hétszilvafás nemesi családból származott s valaha régen egy kis vagyonkát örökölt. Ezt éli fel lassankint, hogy szabadon és függetlenül írhassa különös történeteit.

És már a vége felé jár a kis örökségnek. De azért nem tud lemondani a hóbortjáról, és a pihenés óráit kivéve, a mikor a könyveiben vagy az álmaiban él, egész nap fáradhatatlanul írja különös történeteit.

Kinek? Senkinek. Mert olyan kevés embernek kel. lenek, hogy ezek a nyomdaköltséget is alig fizetik ki.

Pedig ha még sokáig nem kellenek a könyvei senkinek, akkor éhen fog halni.

Mert büszke – olyan büszkeség van benne, hogy az efféle büszkeséget sohase látni; az efféle büszkeséget csak rejtegetni lehet.

A batiszt-ing, a csipkés mancsetta, meg a többi bolondságok mind csak arra valók, hogy valakinek eszébe ne jusson megsajnálni ezt az embert, a ki az írók között fejedelemnek tartja magát.

És a skarlátpiros palást csak szegénységének a takarója.

Mindig összeszorult a szivem, ha rágondoltam.

Nem hiszitek el, de én olyan rajongó lelkű ifjú voltam, hogy képes lettem volna odaajándékozni neki az egész örökségemet, pedig magam is élhetetlen ember vagyok, a kinek bizony jól esik, hogy hazulról gondoskodnak róla.

De egy pohár borral se kinálhattam volna meg, se vérpiros, se aranyszinű borral, annyira büszke volt.

Képzelhetitek, mennyire örültem, mikor furcsa öreg barátomat hatvanöt éves korában végre fölfedezték.

Akadtak uj emberek, a kik meglátták benne a művészt. A komolyabb folyóiratok egyre melegebben írtak róla. Kezdték venni a könyveit. Nem sokan vették; a sokaságnak mindez abrakadabra maradt, de már vették annyian, hogy nem kellett féltenem az éhenhalástól.

Akármilyen furcsa történeteket írt is, ennyit végre is megérdemelt, mert ötven évig dolgozott érte, naponkint vagy tiz órát.