Part 14

– Rosszul tetted – szólt Váry. – Tőlem nem mert volna kérni, mert csak tegnapelőtt adtam neki.

– Bizonyosan kellett neki, ha kért – mentegetőzött Sári.

– Eh, több pénze volna, mint nekünk! – vitatkozott Váry. – Éppen ma hallottam, hogy most már két fiákerrel és négy egylovassal dolgozik. De mindent elver. A szegény édesanyámtól is elszedi a pénzt, és elkártyázza.

– Mi is kártyázunk – szólt Sári. – Nem tehet róla, ha mindig veszít.

– Eszedbe juttatja a te apádat, mi? – kérdezte Váry. – És arra gondolsz, mi volna, ha az apád véletlenül megtudná, hogy mit csinálsz és miből élsz?!

– Honnan tudná meg?! – kereste a megnyugvást Sári. – Szent életet él; az ő házába nem járnak léha ujságok. És kinek volna lelke megmondani az öreg rabbinusnak, hogy az ő fiát most Sári Bandi néven szokták emlegetni?! Honnan sejtené, hogy már nem vagyok orvosnövendék… hogy az ő fia miből él?!…

Megint elhallgattak.

Mikor egészen kivilágosodott, Váry lefeküdt az ágyába. Elővette az éjjeli szekrényén heverő könyvet, megkereste a behajtott szélü lapot és olvasni kezdett.

Sári még tovább is ott csibukozott a kanapén.

Egyszerre Váry fölkiáltott:

– Te, Bandi, tudod-e, hogy ez az Arisztótelesz remek fiú?! Milyen kár, hogy nem tudsz görögül! De van egy jó német kiadásom is… olvasd el! Nem képzelnéd, hogy mennyi benne az ötlet, az elmés, finom dolog! Esküszöm neked, hogy ujságírónak született, és hogy ha ma föltámadna, az első dolga volna beállani valamelyik szerkesztőségbe, a hol a régies készültségével is lefőzne mindnyájunkat!

De aztán észrevette, hogy Sári valamit jegyezget.

Kitalálhatta, mit.

Érzelgős, holdvilágos strófákat ír egy kisasszonyhoz, a kivel még sohase beszélt, a kit csak messziről imád, a képzelhető legplátóibb szerelemmel: Lolo kisasszonyhoz, a ki sokkal szebb, semhogy Lottinak lehetne nevezni.

Aztán, majd ha a szemetes csöngetése ki fogja zavarni álmodozásából, ezt az »olvadó czukorká«-t is el fogja temetni az iróasztala fiókjába, mint a többi szerelmes versét, mert szégyelli, és méltán, ezt a sok bánatos epedést.

Hát csak békén hagyta. Hadd írja ki magát.

Nemsokára Váry elaludt.

III.

Kilencz óra tájban felébredt, és meglepetve látta, hogy Sári még most is a kanapén ül és csibukozik.

– Hát te miért nem fekszel le?

– Nem tudom elhatározni magamat.

– Mi bajod? Mit akarsz eltitkolni előlem?

– Elmondom. Nem tudom el nem mondani. Ma délután eljön.

– Kicsoda?

– Ő.

– A Lolo?

– Igen.

– És mit keres itt a Lolo?

– Egy csapat asszony-ismerősével jön, azon a czímen, hogy gratulálni akarnak a »Páris almájá«-hoz és egyuttal megszemlélik az utolsó bohém-tanyát. Ezeknek az asszonyoknak az életéből nem hiányzik egyéb, csak az, hogy még nem ismernek bennünket. Nagyon lelkesednek a tréfáinkért; te meg én vagyunk a legkedvesebb íróik; sok »érdekes«-et hallottak az életmódunkról; és látni akarnak bennünket az otthonunkban, mint a hogy mások látni akarják a zebrát meg a lámát állatkerti ketreczeikben. Furcsa állatok vagyunk nekik, a kiket egyszer érdemes megnézni. Ha meglátogathatják egy ismeretlen festő műtermét, miért ne kereshetnék fel a mi odunkat is?! Különben az egyik asszony tégedet már régóta ismer; és ez vállalkozott rá, hogy fölvezet bennünket a kiváncsi társaságnak.

– No, engem ugyan nem vezet föl, hacsak hajnalban nem jönnek!… De hát a Lolo, az hogy kerül ebbe a bandába?

– Azt hiszem, a sok fecsegésből megtudta, hogy a multkori komoly vers neki, vagyis inkább róla szólt. A fiúk annyit szamárkodtak erről, hogy megtudhatta.

– Hát mégis kiadtad azt a verset?

Sári elpirult.

– Már magam sem tudom, hogyan történt.

– Akkor hát értem, ha a Lolo is érdeklődik. Természetes, ha kiváncsi rá, hogy milyen ábrázatú az az állat, a ki olyan veszettül szerelmes belé.

– De lehet az is, hogy semmit se tud a versről, és hogy ő is csak a két víg pojáczát akarja látni.

– És mi az, a mire késő reggelig nem tudtad elhatározni magad?

– Hogy itthon maradjak-e ma délután.

– Adok egy jó tanácsot. Ne maradj itthon; gyere el kártyázni a körbe. A hölgyek menjenek mulatni máshová; menjenek ki az állatkertbe.

– Elmulaszthatom-e ezt az egyetlen alkalmat, a mikor közelről láthatom, a mikor hallhatom a hangját, a mikor végre valahára beszélhetek vele?!… Talán soha az életben nem lesz még egy ilyen alkalom…

– Akkor meg mit tusakodol magadban?

– Attól félek, hogy nevetségesnek fog találni. Hogy ostobaságokat fogok beszélni; hogy olyan zavarban leszek, mint egy gyerek, a kit valami betyárságon értek, és értelmetlenségeket fogok makogni érthetetlen hangon. Vagy, hogy legyőzzem a félszegségemet, nagyon ügyetlenül találom játszani a fesztelent, és zavaromban, tanácstalanságomban, önkívületemben, a helyett, hogy ügyes és kedves volnék, tapintatlan vagy éppen szemtelen leszek. Attól félek, hogyha véletlenül csakugyan tudja, kiről szólnak a komoly verseim, és most valami kis jóvéleménynyel van az ismeretlen verselőről: valami elképzelhetetlenül szerencsétlen viselkedéssel örökre el fogom veszíteni ezt a jóvéleményt… még ezt a sovány jóvéleményt is!

– A mikor az ember nem tudja, mit csináljon, a legokosabb, a mit tehet, az, ha egy nagyot alszik, mielőtt határoz. Aludd ki magadat; ha virrasztasz, csak még idegesebb leszel. És délben, ha az álmod nem segített, számláld meg a gombjaidat. Én meggyőződtem róla, barátom, hogy senkinek a tanácsában se lehet annyira megbízni, mint abban, a mit a gombjaink javasolnak. Vagy ha a szerelem ma már egy perczig se hagy aludni, hagyj legalább engem aludni. Mert én holnap délután kártyázni akarok, és ahhoz tiszta fej kell.

IV.

Hanem azért érdekelte, hogy mi történik a barátjával, és másnap, éjfélkor, mihelyt hazaérkezett, azonnal előállott azzal a rövid kérdéssel, a melyet máskor csak munka után szokott megereszteni:

– No, mi ujság?

Sári fehérebb volt, mint valaha.

– Vége mindennek – felelt.

– Eh, ne légy olyan gyerek!

– Vége mindennek, ha mondom – bizonykodott Sári. – Olyan ostoba voltam, mint a láma és a zebra együtt. Eleinte egy kukkot se szóltam; a fogaim összeszorultak, és egyetlenegy hang se fért ki a torkomon. Aztán hülyeségeket dadogtam; hebegtem, makogtam… fogalmam sincs róla, mit beszéltem, remegő hangon, alig hallhatóan. Végül, megrémülve azon, hogy mit cselekedtem, kétségbeesésemben ujra megnémultam. Láttam rajta, világosan láttam, hogy kinevetett magában; sőt ez még nem minden… Nem is csak nevetségesnek, hanem egyszersmind szánalmasnak talált.

– Mit tudod te azt?

– Mondom, hogy világosan láttam az ajkán az eltitkolhatatlan szánakozó mosolyt. De, fájdalom, egyébként se lehetett kétségem. Máskor is láthattál félszegnek, de azt nem képzeled, hogy milyen rémségesen buta voltam!… A dámák egyike meg is jegyezte: »Hogyan van az, hogy azok, a kik az írásaikban a legelmésebbek, a beszélgetésben oly tartózkodók?« A »tartózkodó« szó itt röviden vizilovat jelentett.

– Mentek volna inkább az állatkertbe.

– Mindennek vége! Először és utóljára láttam ilyen közelről. Ez után a kínos jelenet után nem fog ismerni többé. Vége, vége!…

– Akkor hát sóhajtozd ki magadat alaposan… öt perczet adok erre a czélra… és aztán lássunk hozzá a dologhoz, mert mindjárt félegy! Félre a magánügyekkel, szerelem kell a népnek!

Levetették a kabátjukat, mind a kettő csibukra gyujtott, aztán folytatták, a hol hajnalban elhagyták.

Megitták a maradék pálinkájukat, letelepedtek a pianinó mellé, s mialatt Váry zongorázott, Sári dallamos, zengő, de illetlen szavakat dörmögött; illetlenebbeket, mint valaha.

Egy darabig mintha önmagukról megfelejtkezett mitológiai istenasszonyok, kövér amorettek és trikós szépségek röpködtek volna a szobában; aztán egymást se látták. Az egyik a zongorát sanyargatta, a másik az íróasztalnál körmölt, s az egyre sűrűsödő füstfelhő eltakarta mind a két víg pojáczát; mind a két, kissé szomorú fiút.

De Sári, ha nem is láthatta szerzőtársát, koronkint hallotta a szavát:

– Ne aludjál el azon a románczon!… Ne gondolj most egyébre, csak arra, hogy: »Szerelem kell a népnek!«

AZ ERŐS EMBER.

I.

Mátyást az utczán egy rongyos ember állította meg.

– Jó napot, öregem! Ugy-e, nem ismersz rám?

Mátyás nem akart hinni a szemének. A rémes alakot, a ki a köszönésével útját állotta, koldusnak nézte volna. De a hogy jobban szemügyre vette, elszörnyűködött.

– Te vagy az, Gáspár?! – kérdezte elhűlve.

Gáspár bizonykodott, hogy ő az.

Mátyás mindig szívesebben hitt másnak, mint a tulajdon szemének, de azért egy pillanatig még kétségeskedett. Nem volt elkészülve rá, hogy gyermekkori pajtását, a kiről tíz év óta nem hallott, ilyen öltözetben fogja viszontlátni.

Ez az öltözet voltaképpen csak czafatokból állott. A fekete nadrágról a térden alul akkora foszlány fityegett le, – a világos színü nyári zeke annyira tépett és szakadozott volt, mintha a szerencsétlen embert éppen most szedték volna ki a kutyák fogai közül. És a lyukas czipőből kilátszott a meztelen hüvelykujj. Mátyás egy kicsit megborzongott: deczemberben jártak.

– De hát hogy jutottál ennyire?!

Gáspár a helyzethez mért rövidséggel beszélte el a történetét. Mátyásnak úgy rémlett, mintha ezt a történetet már olvasta volna valahol.

– Már akárhogy történt – szólt – annyi bizonyos, hogy nem maradhatsz így. Gyere hozzám. A míg tisztességes foglalkozást találhatsz, a házam rendelkezésedre áll. A fedelet, az ellátást és a rendes ruházatot megtalálhatod nálam; ez is valami.

Otthon kinyitotta a ruhaszekrényét és így folytatta:

– Válaszsz ki magadnak egy öltözetet és vitess a szobádba egy csomó fehérneműt. Ezt a téli kabátot, a melyik rajtam volt, készítsd a többihez; czipőt is találsz itt eleget. Azt hiszem, egyforma lábunk van.

– Ha megengednéd – szólt Gáspár – olyan ruhát választanék, a melyet már régebben nem hordtál. Szeretném, ha a cselédségnek nem tünnék fel, hogy a te ruhád van rajtam. Aztán hadd vigyem át a holmit én magam, akkor, a mikor a cselédek nem látják.

– Igazad van – felelt Mátyás. – Milyen ostoba vagyok, hogy ez nem jutott eszembe! Persze, persze! No, majd délután eljössz velem a szabóhoz, és csináltatunk uj ruhát. Persze, persze! Különben én is így gondoltam. De a míg az uj ruha elkészül, egyelőre be kell érni azzal, a mit találunk.

Mikor Gáspár felöltözködött és a rongyokat eltüntették, Mátyás bevezette barátját egy vendégszobába és így szólt:

– Ebben a szobában itthon vagy. Azonnal szólok, hogy a reggelidet hozzák be. Ha valami egyébre van szükséged, csak csöngess és parancsolj. Most el kell mennem, de délután majd elbeszélgetünk róla, hogy mit kellene csinálni.

– Hm – szólt magában Gáspár, egy kissé keserüen, mikor uj otthonában egyedül maradt – Szent Márton kettéhasította a palástját és a felét odaadta a szegénynek. No, de az Szent Márton volt, az én barátom pedig csak egyszerü kereskedő. És nem kell csodálkozni, ha csak úgy gyakorolja a felebaráti szeretetet, hogy a használhatatlan ruháival ajándékozza meg a barátját. Az igazi úr az ő helyzetében nagyobb összeget kölcsönözne a barátjának, hogy ez elláthassa magát mindennel, a mire szüksége van, s ne legyen kénytelen pironkodni a cselédek előtt. De az én barátom nem igazi úr; csak egyszerü kereskedő.

II.

Körülbelül félesztendő mult el azóta, hogy Gáspár Mátyáshoz költözött. E félesztendő alatt, bár sokfélét meghánytak-vetettek, egyesült erővel se tudtak Gáspár számára megfelelő foglalkozást találni. Mátyás szívesen alkalmazta volna Gáspárt a maga üzletében is, de Gáspár a kereskedői pályára nem érzett semmi hivatottságot. Mátyás nem tartozott a kiválóan leleményes emberek közé; valami sok fölösleges idővel se rendelkezett, s boldog volt, hogy Gáspár nem sürgette.

Gáspár beletörődött volna sorsába, de boszantotta, hogy barátjának egy csepp ízlése sincs.

– Milyen durva zsebkendőket tart! – botránkozott. – Egy ilyen gazdag ember! Szerencsére, a felesége zsebkendői sokkal finomabbak.

És hogy ne legyen kénytelen kényes orrát barátjának zsebkendőihez dörgölni, lopkodni kezdte az asszony finomabb zsebkendőit.

Ezek az illatos kendők egy fényes ötletet sugalltak neki.

– Nem fér meg a méltóság-érzetemmel – szólt magában – hogy lopjam azokat a zsebkendőket, melyeket tulajdonképpen kapnom kellene, szerelmi zálogul.

Az asszony sokáig nem akarta észrevenni azt az urat, a kit a férje ócska ruháiban ismert meg, de gyűlölte a férjét, mert minden kényelmét ennek az embernek köszönhette.

Ez az ember mindennap megalázta őt önmaga előtt: először azzal, hogy egyáltalán létezett; másodszor azzal, hogy törvényesen kibérelte őt; harmadszor azzal, hogy rabszolgatartó létére a kegyes atyát játszotta vele szemben; s végül, hogy napról-napra uj figyelmességekkel törülte az orrához a lekötelezettségét és a lekötöttségét.

Egyszer aztán eszébe jutott, hogy ezen az emberen csak úgy állhat méltó boszút, ha olyan valakinek adja át magát, a kivel nemcsak hitszegést, hanem egyszersmind alantas árulást követhet el, úgy hogy összejátszásuk megalázhatja, kellően lealacsonyíthatja a rabszolgatartó személyét, ha másutt nem, legalább – az asszony tudatában.

Akkor este Gáspár a szobájában kiegyenesedett.

Szeretettel tapogatta meg a bútorokat; megkedvelte ezeket, hozzájok szokott.

És most már tudta, hogy ő lesz a legutolsó, a ki kiköltözik ebből a házból.

III.

– Bizony, ronda ember ez az én barátom – szólt magában Gáspár egy pár esztendő multán – földhözragadt gondolkozásu, kicsinyes szatócs! A kutyába se vesz, és még jó, hogy fel nem panaszol minden falatot, a mit lenyelek! Szentül azt hiszi, hogy hálával tartozom neki, pedig ha van valami, a minek hálával tartozom: ez a véletlen és a saját élelmességem!

Gyűlölte ezt a kövér, kopasz, vörös szakállu embert, a kinek minden nehézkes lépése, minden harsány szava, minden jóízü nevetése a már homályos, undorító multra emlékeztette.

Nem igen volt módja kedve szerint kitöltenie a boszúját azért a czudarságért, hogy ez a kövér ficzkó folytonosan, mint valami még be nem nyujtott követelés járkált, sertepertélt körülötte, s örökös jelenlétével mind több és több alkalmatlanságot szerzett az ő jogos kényelem-szeretetének.

És hogy valamelyes elégtételt szerezzen magának a sok boszúságért, hogy egy kissé megnyugtassa az önérzetét – a lelkiismeretét: a hányszor csak szerét tehette, besurrant a Mátyás fürdőszobájába s bele törölte a kezét abba a törülközőbe, a melyikről a másik azt hitte, hogy ezt a kendőt csak ő maga használja.

IV.

– Akarsz-e nekem egy nagy szívességet tenni? – kérdezte Mátyás.

– Hogyne! – felelt Gáspár, szemhunyorítás nélkül, és égett a vágytól, hogy vajha minél nagyobb kárt okozhatna a kedves barátjának.

– Nekem most egy olyan emberre van szükségem, a kiben épp úgy megbízhatom, mint önmagamban! – folytatta Mátyás. – Arra, hogy egy föltétlenül hű emberem legyen ott, a hol magam mindig nem lehetek jelen. Tulajdonképpen csak az idődet kérem, mert a mit tenned kell, azt pontról-pontra megtudod tőlem; kereskedelmi jártasság nem kell a dologhoz. És ezért miniszteri fizetést adhatok neked.

– Kérlek, rendelkezzél velem – ajánlkozott Gáspár.

– Nem vagyok kapzsi – magyarázta Mátyás – de a feleségem egy kissé pazarló, s hogy az óhajtásainak kedve szerint tehessek eleget, gondoskodnom kell róla, hogy a jövedelmem jelentékenyen emelkedjék. Erre most alkalmam nyílnék. Rövid időn megkettőzhetem a vagyonomat; a tervem kitünő. Egy iparvállalatra készülök, a melybe belebocsátkoznám az egész vagyonommal.

– És ha a terved nem sikerül? – kérdezte Gáspár.

– Ahhoz, hogy a tervem ne sikerüljön, két olyan dolognak az összetalálkozása kellene, a melyeknek egyike is, másika is szinte ki van zárva. Először, hogy azok, a kiknek a közreműködésére számítok, akkor, mikor én már belementem az ügybe, hirtelen megvonnák tőlem a bizalmukat; a mire semmi okuk; a mi elképzelhetetlen. És másodszor, hogy ha e nem valószínü körülmények között, az üzem megkezdése után olyan sztrájkkal találnám szemben magamat, a melylyel nem tudnék megküzdeni. Akkor persze elveszíteném minden vagyonomat. De erről emberi számítás szerint nem lehet szó.

– Ez megnyugtató – szólt Gáspár.

És lázas izgalommal várta, hogy Mátyás beavassa az ügy minden részletébe.

Mikor aztán arra került a sor, hogy Mátyás hasznát vegye a Gáspár megbízhatóságának, Gáspár átvette barátjától a költségekre szükséges pénzt s vasútra ült, de nem oda ment, a hova Mátyás küldte.

Először sorra járta azokat, a kiknek a közreműködésére Mátyás számított, és arra támaszkodva, hogy kitünően ismeri azt az ügyet, a melyről az érdekelteken kívül senki se tudott, elhitette velök, hogy Mátyás egy nagyszabásu gazságot akar elkövetni.

Azután fölkereste a munkások vezetőit, és azzal az igérettel, hogy az ő vállalata sokkal kedvezőbb föltételeket biztosít a munkásoknak, mint Mátyás, a ki valójában szédelgő, rábírta őket a sztrájk szervezésére.

Végül fölkereste az ellenkező érdek képviselőit, egy konzorcziumot, melynek a létezéséről a Mátyás előadásából tudott, s ennek a konzorcziumnak bemutatta a saját tervét.

V.

– Te tetted ezt?! Te?! – hörögte Mátyás, mikor koldussá lett.

– Nem én tettem, hanem a te rövidlátásod – felelt Gáspár. – Az ostoba ember, a ki mindenkit olyan ostobának tart, a milyen ő maga, a tyúkeszü, a ki nem tudja elképzelni, hogy sokkal bonyolultabb dolgok is vannak a világon, mint a mit ő felér a maga kis eszével, ne okoljon mást, okolja a saját együgyüségét.

– Gazember! Alávaló gazember! – fulladozott Mátyás.

– Hát legyek gazember, bánom is én! – szólt ridegen Gáspár. – Gazember, ez csak üres szó, káromkodás, a melylyel az együgyü, a gyönge, a tehetetlen boszút szeretne állani azért a sérelemért, hogy okos, erős és hatalmas emberek is vannak, a kik túljárnak az eszükön. Tökfilkó vagy, barátom, a ki nem sejted, hogy nincs se jó, se rossz, csak egyéni érdek van, és hogy a rendszerré lett cselfogás és árulás a legnagyobb mozgató erő a világon!

Mátyásnak ez a leczke már nem használt. Megütötte a guta és ott halt meg a diadalmas Gáspár lábánál.

Gáspár nemcsak vagyont szerzett – mert a konzorczium csakugyan megbízta annak a kitünő tervnek a végrehajtásával, mely az együgyü Mátyásnak kitörte a nyakát – megszerezte a köztiszteletet is.

– Nagy stílü ember! Erős ember! – mondták.

LILINO.

I.

A rab mozdulatlanul feküdt a pricscsen. Rocco, a tömlöcztartó és Marcellina, Rocco felesége halkan buzgólkodtak körülte.

– Ötvennyolcz frank volt nála! – suttogta Rocco.

– Milyen fiatal! – sopánkodott Marcellina.

A rab egyet nyujtózott.

– Kérem, hagyjanak magamra! – szólt alázatosan, kissé fojtott hangon.

– Ej, czimbora, ráér még egyedül lenni – kedélyeskedett Rocco. – Odalenn úgy sincs társaság, egye meg a fene. Soha se búsuljon, hanem igyék egy pohár jó bort; élje világát, a meddig lehet. Eb az ingét, hisz mindnyájan meghalunk, ki előbb, ki utóbb. Lássa, Rinaldo, a ki maga előtt volt itt, másképpen csinálta. Egész éjszaka danolt; pezsgőt hozatott és czigarettát. Reggel felé szétosztogatta, a mi maradt – nekem még a múlt héten is volt a czigarettájából – úgy ment a másvilágra, fel se vette.

– Már az igaz, mintha csak lakzira ment volna – tódította Marcellina. – Még akkor is bolondozott, mikor kivül már pergették a dobot. Hej, be derék legény is volt, isten nyugosztalja!

– Mert hát, tudja, pajtás – folytatta Rocco – a halálraítéltek utolsó kivánságát mindig teljesítik. Kivánjon akármit, fogolypecsenyét, czigárót; csak beszélni kell.

– Én nem vagyok Rinaldo – felelt a rab – és nem akarok semmit.

– Rosszkedvű a szomszéd – szólt asszonyához Rocco. – Pedig egy kutya már az.

– Csont nőtt a fejében a sok studérozástól – vélte Marcellina.

– Nagyon szurkolhat. Nézd, olyan, mint a váltott.

– Pedig, ha leteszi a pápaszemét, egészen helyre legény.

– No, azért ez nem fog odakinn bokázni, mint az a másik, a bitó alatt. Nincs is okosabb ilyenkor, mint egy kicsit bepálinkázni.

– De ha nem kell neki semmi a világon.

Azért megpróbálták egy kicsit mulattatni.

– Írtak ám Foggiából! – jelentette Rocco. – A biró meg a tanács. Ugy látszik, nagyon restellik a dolgot. Hogy éppen foggiabéli embernek kellett elkövetnie ilyesmit.

Ez az ujság végre szóra bírta a rabot.

– Írtak Foggiából?! Hogy szégyelnek?! No lám, szép, hogy megemlékeztek rólam! Vajjon mit szóltak volna hozzá, ha egy szép napon beállítok a község házába és így szólok hozzájuk: »Foggiabéliek! Én is közületek való vagyok, ne hagyjatok elveszni!« Olyanformát feleltek volna, hogy: »Alá is út, fel is út. Nagy a világ, próbálj szerencsét másutt«. Hát csak szégyenkezzenek!

– A tisztelendő úr itt járt harmadszor is – mesélte Marcellina. – Azt mondta, hogy jó volna már kibékülni a jóistennel, úgy se vétett az magának semmit.

– Hát csak mondják meg a papnak, hogy sohse fáradjon. Ha én elhinném azt, hogy a másvilágon megkapjuk azt, a mit érdemlünk, bizony nem ülnék itt. Ha el tudnám hinni, hogy testvéreim, a kiket Montjouy-ban halálra kínoztak, kárpótlást találnak odafenn, hóhérjaik pedig örökkétig bünhödni fognak a kiontott vérért: nem vettem volna revolvert a kezembe, hanem húztam volna az igát tovább, reménységgel, keresztény megadással. De én most is csak azt gondolom, a mit egy héttel ezelőtt, s mikor az orrom hegyén van a lélek, nem kezdem azt képzelni, hogy ez a lélek örökkévaló. Nekem ugyan hiába beszélne a szegény páter holmi megtérésről; az én esetem furcsa, nem igen ért ő ahhoz. S mit hallgassam szent képpel, a mit mond, mikor egy szót se hiszek abból, a miről beszél?! Máson jár az én eszem, s a pap csak akkor tesz velem jót, ha békén hagy meghalni.

E sok istentelenség hallatára Marcellina kétszer is keresztet vetett, Rocco pedig, a ki már kezdett lemondani a halotti torról, boszúsan vágott közbe:

– Kár pedig ilyen fennen beszélni, pajtás. Lássa, magával nem is úgy bánnak, mint közönséges gyilkossal. Maga az özvegy is, a meggyilkolt felesége, kidoboltatta, hogy megbocsát magának. Azt is meghagyta, hogy adják ezt magának tudtára, hogy könnyebben halhasson meg.

– Eh, sohase bocsásson meg nekem! – pattant fel ingerülten a fogoly. – Az ő bocsánata engem nem könnyebbít meg; s ugyan kinek a nevében osztogatja a bocsánatát? Vajjon a halott megbocsátana-e?! Nem hinném, hogy ilyen elnézéssel ítélné meg, a mit cselekedtem. S ha valakinek, úgy ennek az asszonynak nincs joga nekem megbocsátani. Bocsássa meg a végzetnek, hogy a golyómnak éppen őket kellett találnia; üssön, verjen tovább az ernyőjével, ha a vesztőhelyre menet mellette haladok el; de ne törődjék a lelkem nyugalmával. S ha netalán mégis találkoznánk a másvilágon, ott is átkozzon, ott se bocsásson meg.

Rocco és Marcellina összenéztek; Rinaldo egy fél falut irtott ki s harmincz évig csak rablott jószágból élt. De nem káromolta a jóistent s nem űzött gúnyt az örökkévalóságból.

A rab felkönyökölt egy kicsit s kérdő tekintetet vetett a tömlöcztartóra.

– Hát igazán teljesítik a halálraítélt utolsó kivánságát? Ez szép s kiválóan gyöngéd figyelem a gyilkosok iránt. Mert azoknak a kívánságát, a kik nem gyilkolnak, nem igen szokták teljesíteni, se az elsőt, se az utolsót.

– Csak mondja, hogy mit akar – biztatta Rocco.

– Hát hozasson mindent, a mit ilyenkor hozatni szoktak, s költse el helyettem, váljék egészségére. Engem pedig most már hagyjanak magamra, mert ez az utolsó kivánságom.

Rocco és Marcellina eltávoztak; a vasajtó becsapódott s a kulcs megfordult a zárban.

II.

A halálraítélt hanyatt fekve nézett a szennyes falra. Merőn, üres szemmel, mintha gondolatai útközben elfáradtak volna s nem bírnák követni a tekintetét. Az éjszaka leszállt.

Egyszerre a vasajtó felpattant s egy sötét alak lépett a czellába. Hosszú, fekete köpeny fedte, s lépése nesztelen volt.

A jelenés megállt a rab nyugvóhelye előtt, köpenye alól egy kis tolvaj-lámpát vett elő, s arczához emelte:

– Ismersz-e? – szólt.

A halálraítélt rémülten ugrott fel a fapadról. Egy feketébe öltözött úriember állott előtte, régmult idők viseletében, az oldalán spádéval. Háromszögletü kalap, csattos czipő és bodros ing volt rajta; a sansculotte divat pantallója helyett térdig érő ruhát és selyem harisnyát viselt.

– Ismersz-e?