Part 13

Később hasznát vette ennek a tudománynak, a mit a háborúban szerzett. Vargának lenni nem oly szép, mint zabot termelni a szülőföld szikláján, de a varga is megél, ha dolgozik. Bigyi, a csatazaj multával, jobban szeretett volna ismét megindulni valahová, világot látni, messzi helyekre vándorolni; de a szomorú idők őt is lemondásra bírták s egyelőre megadta magát sorsának, bár valami folyton motoszkált a fejében.

És meglehet, mint virilista, mint patriczius halt volna meg, ha nem ösztökélik folyton a távolba hívó ötletek. A mesterség jól jövedelmezett, pedig Bigyi jobban szeretett a kaszinóban politizálni, mint a bőrszagu műhelyben ülni. De minél hálásabb volt a mesterség, Bigyi annál inkább idegenkedett tőle. Úgy érezte, hogy nagyobbra született ő, s lelke lángolásai szentebbek valának boldogabb időkben… A kaszinóban tisztelték vastag arany lánczát s félrerakott pénzének a hírét és Bigyi ezt a tiszteletet ki akarta érdemelni. Úr, kereskedő akart lenni; tekintélyes polgár, nem egyszerü iparos. S előbb czipő-kereskedést nyitott, aztán másféle kereskedést is, a melyhez még kevesebbet értett. Ezen a vállalkozáson elúszott a megtakaritott vagyona; tönkre ment. Ekkor vissza akart térni az árhoz és a dikicshez, de az árt és a dikicset már ifjabb és ügyesebb erők kezelték.

Otthon se találta meg azt az örömöt, a mit a családi élettől várt. Az első fia, apjával ellentétben, elsiette a születését, mert Bigyi akkor még nem alapított családot. Magától jött, szegényke – magyarázta a dolgot. Biz azt nem hívták. E miatt az elsőszülött miatt, a kit nem vártak helylyel a világon, később, mikor megházasodott, sokat kellett hallania a törvényes gyermekei anyjától. Jó asszony volt ez, de idősebb, mint Bigyi, s a magától jött kis idegen bizony rossz ómennek tünt fel. A halál, mely másképpen osztályoz, mint mi, mégis a törvényes gyermekek közül szedte az áldozatait. Hogy kielégítse végképp el nem aludt nagyravágyását, majoreskóját Bigyi papnak szánta. Úgy gondolkozott, hogy a papból minden lehet, ha kivetkőzik. De a fiú haza szökött a szemináriumból; egy kissé korán akarta elkezdeni a családjában örökletes pályaváltoztatást. Bigyi visszavitte; de a kis majoreskó nem tudott hozzá törődni a tudományhoz: a héber nyelv előbb mélabússá tette, aztán megölte.

Bigyi erősebb szervezetű volt, mint az ivadékai; se a sok temetés, se a sok liczitáczió nem tudta megtörni. Még folyton várt valamit az élettől, valamit, a mi igen messze van. Egyedül állott. Özvegyen maradt s a megmararadt gyermekei elhagyták. Fölmentek a fővárosba, pályát kezdeni, pályát változtatni; valami űzte őket. De Bigyi nem akart egyedül lenni. Ámbátor közelebb járt a hatvanhoz, mint az ötvenhez, másodszor is megházasodott. Egy húsz esztendős leányt vett el, a kinek persze igen szegénynek kellett lennie, hogy Bigyihez hozzá menjen; Bigyi nem volt jó párti. S a gondviselés nyomban megáldotta a frigyet egy kis fiúgyermekkel.

Egyéb áldást aztán nem is utalványozott Bigyinek. Egy pár év mulva Bigyi, minthogy már nem igen volt egyéb veszíteni valója, elveszítette a szeme világát. A látóidege rohamosan sorvadt s az egyre homályosabb messzeségből, a honnan mindig várt valamit, a fekete Nyomor köszöntötte. Hetediziglen nem volt, a ki eltarthatta volna. A felesége nem moshatott annyit: jó, hogy a kis fiút el tudta látni. A fiai pályát kezdtek, pályát változtattak. Rokonsága a maga bajával küzködött és volt mivel.

Ekkor az jutott eszébe, hogy: helyezzék el őt a honvédek menedékházában. Egy kicsit bajos volt a dolog, mert nem lehetett tagadni, hogy meglehetősen alárendelt szerepet játszott a szabadságharczban. De nem rajta mult, hogy nem tüntethette ki magát… s a bátyja vérzett is a hazáért. Aztán szó se lehet róla, hogy mások, érdemesebbek elől foglalná el a helyet. Van ott hely most már mindig. Az öreg honvédek egyre kevesebben vannak; azok, a kik mindenütt az első sorban csatáztak, még kevesebben. És végre, ha lesznek öreg honvédek tíz év mulva, húsz év mulva, ötven év mulva is: az se nagy baj.

Kijárta vagy kijárták neki, hogy csakugyan fölvették, s ha meg kellett válnia a kis fiától, most már többet politizálhatott. Az örök sötétséghez is hozzá lehet szokni, s ha a konyhán nem volt hiba, ő is vígan beszélgetett a nagy időkről, a régi jó időkről.

Koronkint fölkerekedett, s egyik vagy másik öreg czimborájával – a vezető szerepére mindig akadt vállalkozó – sorra járta azokat a rokonait, a kik a fővárosban laktak. Természetesen a legtöbbször rosszkor érkezett. Az egyiknek éppen akkor volt a legtöbb dolga; a másiknak éppen akkor a legkevesebb pénze. A harmadiknál látogatók voltak, s egy kicsit szégyelte a szegény rokont. A negyedik éppen rossz kedvében volt, s üres kézzel eresztette el. De Bigyi nem neheztelt meg, ha egyszer-egyszer rosszabbul fogadták, s hűségesen visszatért a klienseihez. Itt vagy amott mégis csak eredményes volt a látogatása; néhol mindig jól fogadták. Megtraktálták jó ebéddel, jó borral; szivart és pénzt csúsztattak a zsebébe. Az öreg Antigone is mindig kapott egy pár úri szivart, s ha becsípett a traktamentomtól, ugyancsak aprította szóval az osztrákot.

Bigyi is szeretett jól élni; nem vetette meg sem az asztal kellemetességeit, sem a színivalót. De mégis csak legjobban szerette a pénzt. A hol tudtak, adtak neki. Hadd vegyen magának, szegény, azt, a mit akar, a miben még öröme telik.

Azt hittük, hogy száz évig fog élni, mert, bár betöltötte a hetvenedik évét, soha se panaszolta, hogy rossz az egészsége. Jól evett, frissen járt, még a vakságát is könnyen viselte. Olyan kedvét lelte a beszédben, mint a kinek semmi gondja, s vak létére jobban érdeklődött a külső világ iránt, mint sok, a ki lát. De hamarabb kopott el, mint hittük, s a halálából kiviláglott, hogy a milyen régen, olyan rosszul ismertük.

Az ujságokból tudtuk meg, hogy meghalt, s eleinte nem akartuk hinni, hogy csakugyan róla van szó. A nevét hibásan közölte a jelentés, s mi a menedékházban hittük őt. A kiről olvastunk, hirtelen halt meg a vasúton. Az ujságok részleteket is írtak. Egy kicsit felczifrázták a hírt s elmondták, hogy az öreg honvédet a lelkesedés ölte meg. Messziről indult útnak, egy nagy vidéki városból, s azért készült Budapestre, hogy ő is jelen legyen a nemzet ünnepén. Egészségesen ült fel a vonatra, s az úton még jókedvüen beszélgetett. Fiatal emberek jöttek vele, a kik figyelemmel hallgatták, mert a szabadságharczról beszélt nekik. A nagy időkről, a dicsőséges csatákról. Mind jobban belehevült a beszédbe, s emlékei rendkívül felizgatták. Egyszerre rosszul lett, s mire a vonat a fővárosba ért, a szívszélütés megölte.

– Ő volna? – tanakodtunk. – De hisz neki a menedékházban kell lennie! Miért utazott volna el, bárhová? Nincs már neki sehol semmi keresete. Gyanus volt azonban, hogy az ujságok épp azt a vidéki várost emlegették, a hol a felesége éldegélt, meg a kis fia.

Nemsokára megtudtuk, hogy csakugyan ő az. Vagy tíz nappal azelőtt utazott el: a kis fiát vitte haza az anyjához, s visszatérőben úgy halt meg, a hogy az ujságok leírták.

A kis fiú ugyanis időközben megnőtt. Tizenhárom éves lett, s az anyja, hogy hasznos polgárt neveljen belőle, beadta inasnak egy borbélyhoz. A fiunak, úgy látszik, nem tetszett ez a pálya; de lehet, hogy csak a kalandos természet tört ki belőle. Elég az hozzá, összebeszélt egy másik kis inassal; aztán megszöktek és felgyalogoltak Pestre. Bigyi halálra rémült, mikor a gyerek beállított hozzá. Hogy ott akarja hagyni a szép, jó fodrász-pályát!… A lelkére beszélt és menten visszavitte. Nem akarta másra bízni; vele ment, hogy biztosan eljusson az anyjához. Úgyis volt »otthon« még egy elvégezni valója…

Ez az esemény igen felizgatta, s mialatt megpihent, szédülések fogták el. De nem foglalkozott a maga bajával; csak egy gondolata volt: az, hogy míg otthon van, minél többet lehessen a fiával. Az ölébe vette a kis borbélyinast, megsimogatta az arczát, a haját és így sóhajtozott a feleségének: »Megnyugszom isten akaratában, hogy világtalanul kell élnem. Csak azt szeretném, ha még egyszer, egyetlen egyszer láthatnám a fiamat!« Aztán megfeszítette minden erejét; egész lelkével látni akart. A két üres szem rámeredt a gyermek arczára és – csodák csodája! – egy pillanatra látta a fiát. A sok ezer elhalt idegszál közepett egy utolsó idegszál, a melyben még valami csepp élet maradt, a lélek hívó szavára megmozdult, hogy egy-két másodperczczel később elhaljon örökre.

Később, természetesen, még sötétebb lett körülötte a világ. De a csoda izgalma, a váratlan öröm, s a káprázatos másodpercz emléke felzaklatta, lázassá tette. Nagy kimerültséget érzett, s szédülései gyakrabban jelentkeztek.

Szegény embereknél a rosszullét nem olyan nagy dolog; a felesége mégis gondolt rá, hogy az ilyen szédüléssel nem jó útrakelni. De hasztalan tartóztatta; Bigyit nem lehetett rábírni, hogy tovább maradjon. Valami űzte.

Mintha érezte volna, hogy miután elvégezte az utolsó elvégeznivalóját, most már menni kell.

Teljesítette ugyanis, a mit egyszer el kellett intéznie. Átadott a feleségének egy takarékpénztári könyvet: a kis fiu örökségét. Egész kis vagyont gyüjtött neki. Együtt volt itt mindaz, a mit az öreg vak ember tíz esztendőn át összekuporgatott. A sok alamizsna és ajándék. Mindent félre rakott. Mikor ételt, italt, dohányt kaptak ajándékba, a maga részét eladta czimboráinak, s a pénzt bevitte a takarékpénztárba. Megvont magától mindent, a miben még öröme telhetett; a mi jóban még része lehetett volna, eldugdosta a kis magzatának.

S a vasúton utóljára a szabadságharczról beszélt. Bizonynyal megmutatta a vasuti kocsi ablakából, hogy merre volt az isaszegi csatatér, és elmondta apróra, hogyan kezdődött és hogyan folyt le az ütközet. Pedig aligha vett részt az isaszegi csatában. De a menedékházban nagyon beleélte magát a szabadságharczba; talán már maga se tudta tisztán, hogy annak idején hol járt és hol nem volt soha. Büszke volt a diadalokra, a melyeket mások arattak; a maga hőstettét eltitkolta, talán nem is tudta, hogy tökéletes önmegtagadásával hőstettet vitt végbe.

Holttestét felbontották, hogy megállapítsák a hirtelen halál okát. A mint gyanítani lehetett: a szélütést csakugyan az erek elmeszesedése idézte elő. A gépezet elkopott s a rugó kifáradt.

A honvédkórházban terítették ki, de nem öltöztették fel honvéd-atillába. Csak úgy ingben feküdt a koporsóban. Nem tudom, szándékosan történt-e? Nekem jól esett, hogy így történt. Szép, nyugodt arczu halott volt. Úgy feküdt ott, a sárga fakoporsóban, mint maga az öregség. Nagy szakálla régen megőszült; már nem is fehér volt, hanem sárgásan fehér, a minőt a betlehemeseknél látni a legöregebb királyon.

Hisz öreg volt már, nagyon öreg. Tíz éve, hogy nem kellett neki többé semmi. Tíz hosszú éve, hogy – a mint a gondviselés akaratából le kellett mondania az isten fényes napjáról – a maga akaratából lemondott mindenről, a mi embernek jól esik. Hogy beteljék a rendelés, s a mit összekapart, a mit összekoldulgatott, egészen megmaradjon a kis ivadékának.

A pap elvégezte a beszentelést, a koporsót leszögezték, s a kórházi intéző odaszólt a halotthordó szolgáknak:

– Mehet!

EGY DOLLÁRKIRÁLY LEVELEZÉSE.

I.

Miniszter úr,

van szerencsém levéltáramat – az értékhez mérten csekély áron való megszerzés czéljából – az államnak felajánlani. És pedig: úgy levelezésem könyvalakban való kiadásának jogát, mint a levelek eredetijeit valamelyik nemzeti múzeum részére.

A miniszter úr kétségtelenül ismeri nevemet. Csupán hivatalos megokolás végett jegyzem fel ide a következő életrajzi adatokat:

Ezelőtt negyven évvel New-Yorkban mint gyufaárus fiu kezdtem meg pályámat. De még idejekorán áttértem az ujságárulásra, majd más vállalkozásba fogtam, s mintegy harmincz évi működés, többféle, de mindig sikeres vállalkozás után, több millió dollárt szereztem. Hogyan gazdagodtam meg? – itt nem tárgyalom, mert hiszen ezt részletesen leírtam »Egy dollárkirály viszontagságai« czímű művemben. E mű először Chicagóban jelent meg; de nemsokára minden európai nyelvre leforditották és francziául is számtalan kiadásban forog közkézen. Megjelenése után a világsajtó készségesen ismerte el, hogy munkám a meggazdagodás figyelemre méltó művészetének első komoly tankönyve, valóságos katekizmusa.

Itt meg kell jegyeznem – sőt félreértések elkerülése végett ki kell emelnem – hogy, katekizmusomnak mintegy illusztrálásául, még ugyanekkor közzétettem az említett vagyonszerzésre vonatkozó egész levelezésemet. Az angol kiadás jogát egy philadelphiai kiadó vásárolta meg, de ez a könyv is minden európai nyelven megjelent s franczia fordítása számtalan kiadást ért. A levelek eredetijeit a pittsburgi múzeumnak adtam el.

Tehát nem erről a levelezésről van szó, hanem egy uj gyüjteményről.

A sikeres vagyonszerzés után tudniillik átjöttem az ó-világba s Párisban telepedtem meg azzal a szándékkal, hogy itt a jól kiérdemelt nyugalomnak és kényelemnek fogok élni. A henye élettel azonban sehogy se tudtam megbarátkozni s hogy öreg napjaimra is legyen némelyes foglalkozásom, megalapítottam a »Déli Ujság« czímű világlapot, mely két nyelven: francziául és angolul jelenik meg naponkint. Jól ismert és minden dicséreten felül álló hirlapom nemsokára tizedik évfolyamába lép s e nevezetes évfordulót annak a tanulságos levelezésnek, a melyet mint e világlap kiadótulajdonosa gyüjtöttem össze, a nyilvánosság számára való átengedésével akarom megünnepelni.

Miniszter úr! Ősrégi igazság, hogy a vagyont megszerezni könnyű, de a vagyont megtartani nehéz.

És erről a legmagasabb rendü művészetről nem szól semmiféle könyv.

Biztos tudatában annak, hogy a miniszter úr egész teljességében át fogja érteni a tárgy rendkivüli fontosságát, csak azt az egy megjegyzést fűzöm ajánlatomhoz, hogy az én levelezésem az első oklevél-gyüjtemény, mely kimerítően tárgyalja a gazdasági kérdések legnehezebbikét. Hogyan lehet a vagyont megőrizni? – erre a mindennél fontosabb kérdésre a kellő részletességgel az én levelezésem felel meg először. Szerénytelenség nélkül mondhatom, hogy a tudományok tudományát fogja megtanulni belőle számtalan olvasó. A milyen becses tanulsággal szolgált első gyüjteményem az ifjuságnak, olyan hasznos okulást meríthet ebből a másodikból úgy az ifju, mint az öreg; főképpen az öreg, de az ifju is, mert ezt a tudományt nem lehet elég korán megtanulni.

Bár ajánlatom nem szorul semmiféle támogatásra, hogy hivatalos alakban is tájékoztassam a miniszter urat levelezésem értékéről: az ötezer levél közül az első százat másolatban ide csatolom, izelítőül.

Minthogy az ár, a melyet kikötök, az értékhez mérten fölötte csekély, ajánlatomhoz azt a két feltételt fűzöm, hogy először, minden tanuló ifju ingyen megkapja az államtól levelezésem egy nyomtatott példányát, és másodszor, hogy a levelek eredetijeit a múzeumban minden tisztelőm bármikor megtekinthesse.

Tisztelettel _Niggard-Greedy_.

II.

Uram,

abbeli felszólítására, hogy a »Déli Ujság« szerkesztőségének rendelkezésére bocsátott három darab állandó szabadjegyet vegyük vissza és e helyett évenkint száz darab egyszeri bemenetre jogositó jegyet küldjünk, a melyet a Niggard Greedy családnak úgy felnőtt, mint kiskorú tagjai bármikor használhassanak, van szerencsénk kijelenteni, hogy kivánságának készséggel teszünk eleget.

De legyen szabad megjegyeznünk, hogy a mellékelt száz darab szabadjegyet csupán az ismerősök körében való szétosztás czéljából – a rokonok, barátok, szállitók és szolgák használatára – küldjük, mert mindenkor kiváló szerencsénknek fogjuk tartani, ha a Niggard-Greedy család tagjait az állatkertben vendégül tisztelhetjük, s a remélt látogatások esetén minden szabadjegy fölösleges.

Niggard-Greedynek nem lehet annyi gyermeke, s a Niggard-Greedy család nem látogathat meg bennünket annyiszor, hogy a Niggard-Greedy családot bármikor örömmel ne üdvözölje az állatketben

_az állatkert igazgatósága_.

III.

Uram,

szives soraiból örömmel értesültem, hogy a »Déli Ujság«-ban mellőzni szándékozik a szokásos, úgynevezett szini birálatokat, és e helyett mérsékelt áron közli az igazgatóságnak az ujdonságokról szóló, bármilyen terjedelmű – s természetesen mindig az elismerés hangján irt – jelentését.

Magam is abban a véleményben vagyok, hogy ez a közérdekű intézkedés a »Déli Ujság«-nak a szabadjegyekhez való jogát nem érinti, s ha a »Déli Ujság« két szabadjegyét a kiadótulajdonos úr csak az első előadások alkalmával kivánja a maga számára igénybe venni, kárpótlásul gondoskodni fogok róla, hogy a többi előadás alkalmával Niggard-Greedy úrnak mindannyiszor páholy álljon rendelkezésére, a hányszor csak kivánja.

Tisztelettel _a »Nemzeti Pajkosságok« igazgatója_.

IV.

Uram,

szives ajánlatára, hogy a »Déli Ujság«-nak tiszteletpéldányként küldött könyveket és folyóiratokat vásároljam meg a boltiár negyedrészének megfelelő összegért, s a havonkint összegyüjtendő nyomtatványokat minden hó elsején készpénzbeli leszámolás mellett vegyem át, a következőkben kell felelnem:

Uram! Nincs értéktelenebb dolog a világon, mint a könyv, és nincs értékesebb, mint a készpénz. De ha, Niggard-Greedy úr, méltányolva azt az átkot, mely már évezredek óta sujtja a könyvkereskedelmet, beéri a boltiár tizenöt százalékával: szivesen rendelkezésére áll

az _Uj Franczia-Angol Ódon Könyvkereskedés_.

V.

Költő úr!

Előbb szigoru, de igazságos birálatot kér tőlünk. Utóbb sürget és minduntalan háborgat. Végül azt irja, hogy, ha nem közlünk birálatot a verseiről, küldjük vissza a kötetét.

Értesítjük, hogy:

1. Két nyelven megjelenő lapunkban a könyvbirálatok közlésének dija soronként egy frank. A birálat lehet olyan, a milyet akar; lehet magasztaló, lehet szigoru, még igazságos is. De minden soráért egy frankot kell fizetni. Ön ezt elmulasztotta.

2. Olyan értéktelen tárgyakat, mint a milyen az ön kötete, nem őrzünk meg.

Fiatal ember, ne alkalmatlankodjék többször!

_A »Déli Ujság« szerkesztősége_.

VI.

A »Déli Ujság« szerkesztőségének

_Páris_.

Tudakozódására, hogy Niggard-Greedy úr, a ki Marseillebe óhajt utazni, lefoglalhat-e a vasuton egy első osztályu bérelt szakaszt abban az esetben, ha magához veszi a saját és a »Déli Ujság« szerkesztőségének öt darab első osztályu szabadjegyét? – sajnálattal kell értesítenem, hogy a szabályzat ezt nem engedi meg.

Bérelt szakasz csak abban az esetben volna igénybe vehető, ha a hat szabadjegynek mind a hat tulajdonosa valóban utaznék.

A P. L. M. vasuttársaság igazgatóságának megbizásából:

_a titkár_.

VII.

Szerkesztő úr!

Este tizkor utazom Marseillebe. Kilenczkor a szerkesztőségnek öt olyan tagja, a kinek állandó vasuti szabadjegye van, várjon a pályaudvaron.

Ha másképpen nem foglalhatok le bérelt szakaszt: velem fognak utazni.

Nekem mindenáron bérelt szakasz kell. Ki akarok nyujtózkodni; aludni akarok reggelig.

Ők majd künn fognak állni a folyosón.

_Niggard-Greedy_.

VIII.

Niggard-Greedy úrnak

_Páris_.

A közoktatásügyi miniszter úr megbizásából értesitem, hogy elfogadja az ön ajánlatát s a levéltárért megadja a kivánt összeget. Elfogadja továbbá a többi feltételt is, s az ajánlathoz fűzött kikötést az államhatalom nevében szerződéssel fogja biztosítani.

Elég volt a mutatóul csatolt száz levél közül az első hatot elolvasnia s már felismerte az ön oklevél-gyüjteményének kivételesen nagy pedagógiai értékét.

A mikor erről értesítem, úgy az ő, mint a magam nevében, lelkesedéssel üdvözlöm önt azért a nemes elhatározásáért, hogy ezt a nagy érdekességü oklevélgyüjteményt nem vonta el a nyilvánosság elől, hanem közhasznu tevékenységének egy örömünnepe alkalmával mindenkinek okulására átengedte az emberiség közkincséül.

A miniszter helyett:

_az államtitkár_.

SÁRI ÉS VÁRY.

I.

Valaha régen, az operett fénykorában, néhány esztendőn át Sári és Váry voltak az operett-királyok.

Az ő társasczégük szállította a szinházaknak a legvígabb, legbolondosabb, leghatásosabb operett-szövegeket. A szinházigazgatók csak velök dolgoztattak; a zeneszerzők közül csak annak volt szerencséje, a ki tőlük szerezhetett szöveget.

Ők voltak a pompás, csengő, gyujtó hatású és mulatságosan furcsa rímeknek a nagymesterei. Az ő tollukból ömlött a zengő szó a legtökéletesebb könnyedséggel, a legédesebb lágysággal, a legtarkább szinekben. Az ő csipkeruhás és mégis fátyolkönnyű verseik motoszkáltak legtovább a néző fejében.

A zeneszerző néha ólomlábon járt, de az ő szavaik mindig utólérhetetlen vígsággal és szédítő vakmerőséggel röpködtek, mint sok-sok ifjú fecske, és köztük egy-egy pacsirta.

A mit mondtak, az csupa ötlet, kedvesség és finom gúny volt, a mely csak az általános emberi gyöngeséget bántotta; csupa elmésség, szelid humor és gráczia. Verseik meglepő fordulatossága jókedvet árasztott; tréfáik, művészi köntösükben, gyönyörködtettek, szerte kalandoztatták a képzeletet, és néha álmodozóvá tették a meglepett hallgatót.

Hanem rettenetesen illetlenek voltak.

Illetlenek voltak már akkor is, a mikor Charivari néven követték el első pajkosságaikat az ujságok verses rovataiban. Illetlenségök növekedett, mikor Sárira és Váryra magyarosodva első operettjükkel kopogtattak a Siker kapuján. És végül, mikor a szinházigazgató urak, ezek a komoly, szigorú üzletemberek (hallgatva arra a tanácsra, a melyet a közönség kedvét lesve, legtitkoltabb énjüktől szereztek) rámutattak a hivatalszobájuk falán olvasható jelmondatra: »Szerelem kell a népnek!« – illetlenségök többé nem ismert határt.

Önmagukról megfelejtkezett mitológiai istennők, gyönyörű asszonyi idomok, pogány szerelem, szoknyaráncz, trikó – efféle volt az, a miről daloltak. A többit az elbeszélő már nem is írhatja le.

Mert – hej, huj, trallala, lárum! – bajos volna kinyomatni az a sok víg bolondságot, a mit Sári és Váry összefirkáltak… noha valójában kissé szomorú fiúk voltak.

II.

Egy nyári éjszakán Sári Endre ingujjra vetköződve ült egy szalmaszéken, és csibukozott, a mikor Váry Béla félegy óra tájban benyitott a közös szobába.

Csak éppen a tekintetükkel köszöntötték egymást, és sokáig nem szóltak egy szót sem. Váry levetette a kabátját, megtömte kis angol pipáját matróz-dohánynyal, rágyujtott, s aztán leemelt az ócska szekrény tetejéről két poharat meg egy üveg szilvóriumot. Töltött magának is, Sárinak is, a ki ezalatt valami paksamétát helyezett az asztalra, felhajtották a pálinkát, ezt a műveletet, ijesztően gyors egymásutánban, kétszer is megismételték, majd, folyvást szótlanul, egy darabig le s fel járkáltak a szobában, az egyik délnyugatról északkeletnek, a másik délkeletről északnyugatnak.

Később, talán egy negyedóra multán, előbb az egyik, utóbb a másik, leült a rossz kis pianinóhoz, és a billentyűkön valami különös zenedarabot pötyögtetett ki, a mely eredetileg alighanem igen víg óhajtott lenni, de ennek az ütött-kopott hangszernek a tolmácsolásában, a bukdácsolva mozgó és el-elbicsakló ujjak hívására felelgetve, meglehetősen bánatosan szólt. Vagy harmadfél óra hosszat szép rendben váltogatták fel egymást a pianinó mellett; ennek megfelelően a zeneszámok is váltakoztak, de egyre szomorúbban hangzottak; időnkint hol az egyik, hol a másik átköltözött a paksamétához, ujra meg ujra meggyujtotta kiégett pipáját és aztán… sebesen, sebesen… rövid sorokat írt a legfelső papirdarabra… hogy mit, azzal a másik egy cseppet se törődött.

Közben pedig folytonosan czifra és illetlen szavakat dörmögtek.

Ha a sánta ördög a háztetőn átható tekintetével véletlenül megfigyeli őket: soha ki nem találta volna, hogy miben fáradoznak.

Három óra tájban abbahagyták ezt a sajátságos működést, megint megittak két vagy három pohár szilvóriumot, tizedszer is teletömték és meggyujtották egyik a csibukot, a másik az angol pipát, aztán leültek, egyik a szalmaszékre, a másik a ripszkanapéra, és szótlanul nézegettek egymásra.

– Mi ujság? – kérdezte végre Váry, miután már vagy egy félórája pihentek.

Sári intett, hogy: semmi.

Megint egy félóráig hallgattak. Ekkor Sári szólalt meg:

– Igaz, itt volt az apád.

Váry intett, hogy: jól van.

Hanem egy ujabb félóra multán eszébe jutott valami:

– Talán megint pénzt adtál neki?

Sári nem felelt se igent, se nemet, hanem a szeme elárulta, hogy Várynak a gyanuja alapos.