Part 12

– Hja, ehhez nekünk nincsen elég pénzünk – felelt Carnegie – mert a kor legkiválóbb szellemei mostanában már iszonyatosan követelők! Régente a kor legkiválóbb szellemei hihetetlenül szerények voltak; Ovidiusnak, Ariostonak, Molièrenek, Voltairenek, Diderotnak elég volt egy kis csontot hajítani. De ma már!… Vehette észre, tisztelt barátom, hogy a mai kornak fővonása, uralkodó vonása: a szertelen követelőzés. Nincs az a munkás, ha éppen csak a csatornát tisztogatja is, a ki meg ne követelje, hogy az ő munkáját tartsuk a közre nézve a legfontosabbnak, és az ő életét a társadalomra nézve a legszükségesebbnek. És nincs az a semmittevő, ha egyébre nem is alkalmas, csak a másokon való élősködésre, vagy, ha minden lelkierejét összeszedi, a gyilkosságra, nincs az a munkátalan, ha nem is tud mást termelni, mint bűzös, mérges nedvet, a melyet a varangyéhoz hasonló ügyességgel lövell a többi ember képébe, mondom, nincs az a tétlen – csakis magának hasznos – csavargó, a ki meg ne követelje, hogy egy eljövendő szebb kor, egy a mainál jobb társadalom fenséges lelkü apostolát tiszteljük benne. Vagy nézze a nőket, a kik ma már nem tudják megbocsátani a férfiaknak, hogy ők is csak úgy megöregednek és csak úgy meghalnak, mint a férfiak! Folytathatnám, de nem folytatom. Csak annyit jegyzek meg, hogy mindezeknek, minden más fajta embernek a meglehetősen általános szertelen követelőzése csupa alázatos szerénység ahhoz a követelőzéshez képest, a melyet a kor kiváló szellemeinél találunk. A kor kiváló szellemei nem érik be azzal, hogy nekik a vesepecsenyéből jut ki, mig a legtöbben csak a fartőből kapnak, nem is szólva azokról, a kiknek már nem jut hús, vagy éppen semmi se jut: mindent maguknak követelnek, és mindazt megkövetelik, a miben csak egy pár kiváltságos ember részesedhetik. Az a szivar kell nekik, a melyet egyes-egyedül a portlandi herczeg számára készítenek, és mindegyiknek saját használatára egy millió ilyen szivar kell, noha a Vuelta Abajo ebből a fajta dohányból nem terem többet, mint a mennyit a herczeg már lefoglalt. S az egész vonalon, mindenben ilyen követelők; önzésük oly határtalan és telhetetlen, hogy egyik se ismer el más önzést jogosnak, csak éppen a magáét. Hát hogyan lehetne szerencsénk tányérnyalóinkul tisztelhetnünk őket?! Egyetlen egy napi ellátásukhoz sem vagyunk mi elég gazdagok!

– Hanem – szólt Pierpont Morgan – ha ketten összeállanánk, mégis csak meg lehetne szereznünk ezt a császári mulatságot. Egyesült erővel összehozhatunk annyi pénzt, a mennyi feljogosít bennünket, hogy egy estére meghívhassuk őket. Csak egy estére, és nem is minden kiváló szellemet, csak éppen a kor vezéreit.

– Hát adjuk össze a pénzt – felelt Carnegie – és csináljunk magunknak egy jó napot, a mikor néhány órára elhitethetjük magunkkal, hogy igazán urak vagyunk!

– Kezet rá! – szólt Pierpont Morgan. – És ha úgy tetszik, forduljunk a new-yorki »Felhővívó Társaság«-hoz. Ez a társaság az imádságtól kezdve a koporsószegig, mindennel kereskedik a világon, a mivel csak kereskedni lehet, és elintéz, berendez, kieszközöl, fölépít, megteremt mindent, a mit egyátalán megcsinálni lehet, kezdve azon, hogy kiszíjja a lakásból a port, egészen addig, hogy – ördögi gyorsasággal – nagyvárosokat fuj fel a sivatagban.

– Helyes! – felelt Carnegie. – Megbízzuk a »Felhővívó«-t, hogy rendezzen egy olyan tündéri ünnepélyt, a milyen még nem volt soha a világon, és talán nem is lesz többé, legalább egy pár ezer évig…

– Olyat, a melynek a híre elhatoljon még a föld alá is…

– Hogy maga Szárdanapál is megforduljon a sirjában…

– És Balszázárt egy pillanatnyi életre keltse fel az ünnepély trombitaszava, de az irigységtől menten úgy kirázza a hideg, hogy visszahaljon belé…

– Elevenítse fel a »Felhővívó« az egész Ezeregyéjszakát, a mi soha se volt, minden bülbül-madarastul, s legkivált azzal, a mi eddig soha se létezett…

– Gyüjtse össze egy estére és egy éjszakára mindazt, a mi finomat és drágát az emberi művelődés eddig megalkotott…

– Teremtse meg, váltsa valóra mindazt a szépet, a mit a kor legkiválóbb szellemeinek buja képzelete kitalált vagy kitalálhatott volna…

– Rendezzük ezt az ünnepélyt májusban, a Como partján…

– Vagy egy gyönyörü nyári este, Svájcznak valamelyik csodaszép helyén… mert csak Európáról lehet szó, hogy a kornak minél több vezető szellemét üdvözölhessük körünkben…

– Térítsük meg mindegyik vendégünknek az útiköltségét! De pazarul ám!…

– És kárpótlásul az időveszteségükért, ajándékozzuk meg mindegyiket egy csinos kis emlékkel… mondjuk: százezer dollárral!…

– Ez nem a legrosszabb pontja a tervnek. De valamiről ne felejtkezzünk meg. A miből semmi pénzen nem szerezhetjük meg a legelső minőséget, azt kolduljuk ki a tulajdonosoktól, vagy lopjuk el, ha másképpen nem szerezhetjük meg…

– Szivart mindenesetre a portlanditól kérünk!

II.

Toll nem írhatja le azt a tündéri ünnepélyt, melyet a Pierpont Morgan és Carnegie-szövetség, a Felhővívó Társaság boszorkányos leleményességének segítségével, egy tavaszi holdvilágos éjszakán, a Como partján rendezett. Ez az ünnepély valóságra váltotta az Ezeregyéjszaka minden csodáját, bemutatta és élvezetül kínálta a túlfinomodott műveltség minden uj vívmányát, megteremtette, kézzelfoghatóvá, leszakíthatóvá és megizlelhetővé tette mindazt a szépet és jót, a mely eddig csak a kor legkiválóbb szellemeinek a képzeletében élt.

Az ókori szobrász, mikor az emberfeletti fájdalmat kellett a kőben kifejeznie, úgy segített magán, hogy elrejtette a néző elől a szenvedő arczát, s a néző képzeletét lopta segítségül ahhoz, hogy – akármilyen lehetetlen a feladat – műve azért még se maradjon tökéletlen. Mi is kénytelenek vagyunk ehhez a művészi fogáshoz folyamodni, a mikor képet kellene adnunk a Pierpont Morgan és Carnegie-szövetség ünnepélyéről. A tollnak nincsen elég hatalma ahhoz, hogy vissza tudja tükrözni mindezt a sok szint, tarkaságot, csillogást, ragyogást: az Ezeregyéjszaka csodás világítását, a mai, holnapi, sőt holnaputáni műveltségnek a villamosság titkainak meghódításával elővarázsolt minden tüzijátékát és a valósággá változtatott gyönyörü képzelgések másvilági fényességét. Azért a szives olvasó lelki gazdagságához kell folyamodnunk: képzelje el a legszebbet, a mit csak el tud képzelni.

Nekünk e helyütt csupán a száraz tudósításra, a rideg adatok szófukar felsorolására, a csupasz tények egyszerü megemlítésére kell szorítkoznunk. Átlátva a hű kép megfestésének lehetetlenségét, meg kell elégednünk a krónikás babéraival.

A meghívott vendégek közül a Pierpont Morgan és Carnegie-szövetség ünnepélyén a következők jelentek meg:

Gurko Simon és Leontyev Arisztid, a nagy orosz elbeszélők, Arcangelo, a nagy olasz regény- és drámairó, Stjernhjelm Arvid, a nagy svéd elbeszélő, Darkmain, a világhirü amerikai humorista, Kate Lock, a nők jogainak lánglelkü védelmezője, Colas, a kitünő franczia regényíró, feleségével Millyvel, a nem kevésbbé kitünő írónővel, és Paulette kisasszonynyal, az »Olympia« művésznőjével, mind a kettőjük barátnőjével, továbbá a grófnéval, Millynek, a kitünő írónőnek, kebelbarátjával – mert ezek négyen még a Pierpont Morgan és Carnegie kedvéért se válhattak meg egymástól egyetlenegy estére sem – azután: César Lebeau-Miroir, a nagy franczia szatirikus, Lars Wiking, a nagy drámaíró, a szabad szerelem német apostola, feleségével, az ünnepelt művésznővel, és végül az északi irodalomnak még egy kitünő képviselője: maga a nagy Knout Handsome.

Szóval, ha a meghivottak közül csak kevesen szerencséltették a két milliárdos házigazdát, a vendégkoszoru előkelősége tökéletesen pótolta a sokaságot, mert látnivaló, hogy Pierpont Morgan és Carnegie a kor vezérei közül éppen a legnevezetesebbeket, a legeredetibb szellemeket, az uj ösvényt nyitókat, tisztelhették vendégeikül.

Hogy valóban a legkiválóbb szellemek tündököltek ezen a páratlan ünnepélyen, a kor élén legelül haladók, a vezérszerepre a leghivatottabbak, az igazán eredeti őstehetségek, a kiket semmiféle iskolás szellem nem rontott meg: ezt semmi se tanusíthatja élénkebben, mint Lebeau-Miroir Czézárnak az a nagy érdekességü – pár percznyi számítás után bemutatott – statisztikai közlése, hogy a kilencz férfivendég együttvéve az iskolában – úgy az elemi, mint a közép és a felső iskolában – nem külön-külön, hanem összesen, mindössze hét és fél osztályt végzett.

A krónikásnak még csak azt kell följegyeznie, hogy a vendégek mindannyian kifogástalan esti öltözékben jelentek meg az ünnepélyen – még a hölgyek is – egyedül Darkmain, a nagy amerikai humorista, jelent meg úszónadrágban, a mely eredeti ötlet természetesen általános derültséggel és tetszéssel találkozott.

III.

Carnegiet már régen megmarta az a tarantella, melynek csípésétől az írás viszketege támad. Azóta a jobb sorsra érdemes milliárdos többféle betegségben szenved: nemcsak könyvet ír, hanem naplót is.

A Pierpont Morgan és Carnegie-szövetség tündéri ünnepélye után a fogalmazást kedvelő Krőzus ezeket jegyezte fel a naplójába:

A vagyonszerzés éveiben második természetemmé vált, hogy valahányszor egy nagyobb kiadást kellett teljesítenem, nem nyugodtam addig, mig valami aprólékos hasznot nem csikartam ki attól a jókedvü embertől, a ki fölvette a pénzt; az ilyen, örömében, mindig hajlandó valamicskét engedni, és sok ilyen kis haszonból lesz a nagy haszon, a kövér haszon…

Erről a szokásomról azóta soha se tudtam végképpen letenni.

Most is, hogy ki kellett izzadni az Ezeregyéjszaka költségeit, elhatároztam, hogy – ha már ennyi pénzt kell áldoznom egy ódivatu szeszélyért – legalább némelyes erkölcsi hasznot szivattyúzok ki a vendégeimből: hadd térüljön meg abból, a mi elvész a vámon, valami kevés, igen kevés a réven.

Csináltattam egy olyan albumot, a milyen még nem volt a világon, a végből, hogy ebbe a mesésen szép könyvbe gyüjtsem össze az erkölcsi hasznot, s azután – az ünnepély estéjén – sorra megkérdeztem a vendégeinktől:

– Mi volt életének legnagyobbszerü izgalma?

Az első, a kit megcsiphettem, Knout Handsome volt.

– Hogy mi volt életemnek legnagyobbszerü izgalma, már megírtam egy elbeszélésemben – felelt a gyomor Homérosza, a kinél szebben még senki sem írt az éhezésről és a jóllakásról. – Akkor éltem ezt át, a mikor kalauz voltam a new-yorki földalatti vasúton. A történet egy kissé hosszú és bonyodalmas; de szép, olvassa el. Most csak a magvát adom elő. Tehát: kétfelől is megfizettek azért, hogy hunyjak szemet és a szabályok ellenére tegyem lehetővé egy embernek a föld alatt való elrejtőzését. Én azonnal átláttam a szitán. Kitaláltam, hogy az az ember, a ki elrejtőzött, azért fizetett meg, mert rabolni akar, a másik pedig azért, mert jól eltitkolt bosszúvágyból meg akarja ölni azt az elsőt. Az egyik pénzt eltettem az egyik zsebembe, a másik pénzt a másikba… a fülemüle jobbfelől is nekem fütyölt, balfelől is nekem fütyölt… és behunytam a szememet, hallgatni a fülemüle zenéjét. A többit olvassa el az elbeszélésemből. Elég az hozzá: életemnek legnagyobbszerü izgalmát akkor éreztem, mikor villamos kocsim elnyisszantotta a föld alatt rejtőzködő embernek a nyakát. A hogy a kocsit megállítottam, s a sín mellől kiemeltem első megbízómnak a fejét, életem legnagyobbszerü megilletődését éltem át: ebben a pillanatban teljesen átéreztem a filozófia fenségét.

Másodszorra Gurko Simon mestert kérdeztem meg, hogy mi volt életének legnagyobbszerü izgalma.

– Már megírtam egy elbeszélésemben – felelt a nagy orosz. – Csavargó koromban történt. Négyen bujdokoltunk a rendőrök elől, négy jóbarát. Egyikünknek volt egy kis pénze, valami sikerült kis betörésből. A hogy egy roppant pusztaságnak a kellő közepére értünk és éppen éjszakai pihenőre készültünk, a másik kettő félre hítt és arra akart rábeszélni, hogy pénzes barátunkat álmában öljük meg, aztán vegyük el a pénzét. Én természetesen nem fogadtam el az ajánlatot, de végig néztem, hogy másik két czimborám hogyan öli meg alvó barátunkat, és a mikor, hogy el ne áruljam őket, osztozásra szólítottak fel, elfogadtam a rám eső részt, hiszen a boldogultnak már úgy se kellett semmi. A hogy a pénzt a zsebembe csúsztatva, egy utolsó pillantással elbúcsúztam elköltözött barátunktól, életemnek legnagyobbszerü izgalmát éltem át: ebben a pillanatban teljesen átéreztem a megfigyelés fenségét.

Fölkerestem a másik oroszt is. Leontyev Arisztid, rövid tünődés után így felelt a kérdésemre:

– Már megírtam egy elbeszélésemben. Egyszer, véletlenül, észrevétlen tanúja voltam annak, hogy egy ember lopott. A tolvajt gyanusítani kezdték, és ez, nem sejtve, hogy van valaki, a ki rá bizonyíthatná a tolvajlást, vakmerően tagadott mindent, majd a sértődöttet játszotta, felháborodva azon, hogy őt ilyesmivel gyanusíthatják. Én természetesen nem szóltam egy szót sem. A történet vége az, hogy a tolvajtól bocsánatot kértek. Nos, mikor a tolvaj megvetően mérve végig megszégyenült vádlóit, diadalmasan távozott, olyan nagyszerü izgalmat éreztem, mint azóta soha. Ebben a pillanatban teljesen átértettem annak a magasztos lépésnek a fenségét, a mikor a védtelen egyes fellázad az ellen a hitvány érdekszövetkezet ellen, a melyet társadalomnak nevezünk.

Leontyevvel sétálgatva, a vendégek egy kisebb csoportjához érkeztem, a mely Stjernhjelm Arvidot, a nagy svédet hallgatta.

A nagy svéd azzal szórakoztatta ezt a kisebb társaságot, hogy elbeszélte, milyen változatosan különböző módokon csalta meg őt mind az öt elvált felesége.

Mindegyiknek éppen tizenkét ravasz fogása volt erre a czélra, és mindegyiknek más-más tizenkettő. A nagy alkotót tehát nem kevesebb, mint hatvan különböző módon csalták meg.

Paulette kisasszony, az »Olympia« művésznője, olyan áhitatosan hallgatta a mestert, a hogyan a jobb részt választó Mária hallgathatta Krisztust.

Én is végig hallgattam, de aztán megkérdeztem tőle, hogy ezek közül a rendkivül érdekes élmények közül melyik nyujtotta neki a legnagyobbszerü izgalmat?

– Már megírtam egy regényemben – felelt a nagy svéd. – Egyik feleségem olyan aljas módon csalt meg, hogy a dolgot a körülöttem lévő díszes társaságban nem is részletezhetem. Mikor erről minden kétséget kizáró bizonyossággal meggyőződést szereztem – hangsúlyozom, hogy igenis meggyőződést szereztem – művészi életemnek legnagyobb gyönyörűségét éltem át. Ebben a fölemelő pillanatban teljesen átértettem a női nem alsóbbrendüségét, tisztán utilitárius voltát, és teljesen átéreztem a férfi felsőbbségének egész nagyszerűségét.

A mellettem álló kopasz emberke arczán ennek a felsőbbségnek valami leírhatatlan mosolya jelent meg.

Ezt a kopasz emberkét az isten is szabólegénynek teremtette, de ő kijátszotta az istent, s a rendelkezésére bocsátott lélekkel is fel tudta küzdeni magát a világ egyik leghiresebb emberévé.

Mert ez a kis kopasz a nagy Arcangelo volt.

Karon fogtam és tova vonszoltam.

– Remélem, mester – rohantam meg – hogy ön is meg fog ajándékozni bizalmával.

Négyszemközt óhajtottam beszélni vele; azt képzeltem, hogy a nyilvánosság előtt nem volna eléggé közlékeny.

– Miért ne?! – felelt. – Közzé tettem én ezt már számos intervjúban. Ön természetesen azt hiszi, hogy a legnagyobb izgalmat akkor állottam ki, mikor rám, a már híres íróra, kisütötték, hogy nem kevesebb, mint hatvannégy oldalt írtam ki Balzacból. Ez engem hidegen hagyott. Tudtam, hogy a világ azt fogja mondani: »Bah, néha a leggazdagabbak a legnagyobb tolvajok!« Nem. Életem legnagyobbszerü izgalmát csak nemrégen éltem át. La Platából felszólítottak, tartsak száz felolvasást a nagy művésznővel való szerelmi viszonyomról egy fél millióért. Azt sürgönyöztem nekik: »Szivesen, de ez a történet csak a kiadatlan részletekkel együtt kapható, s ennek a történetnek az ára, az összes részletekkel: egy kerek millió. A feleletet azonnal kérem.« Nos, a mikor felbontottam a kábelen át érkezett választ, és szándékos lassusággal betüztem ki a boldogító igent, valami eddig ismeretlen gyönyörűség borzongatta meg a hátgerinczemet. Ebben a pillanatban teljesen átéreztem a vagyonszerzés lázának a nagyszerüségét.

A nagy olasz után Lebeau-Miroir Czézárt gyóntattam meg.

– Én megmondom, édes öregem – felelt az elbájoló czinikus – én megmondom, mert én olyan fiú vagyok. Egyszer, megrendelésre, egy isteni pamfletet irtam a tőkések ellen. Egy bizsu volt ez, epekövekkel, drága epekövekkel kirakva. Az egész világ el volt ragadtatva, és senki se tudta kitalálni, hogy: ki lehet a szerző? De erre én, tőkések megbízásából, egy másik pamfletet írtam, általában a radikálisok, de különösen az első pamfletem ellen. Jó munka volt, mondhatom; tiszta vitriolba mártott tollal írtam, s minden sorából egy-egy vipera mászott ki. A meggyőződés, édes öregem, nem fetreng az utczán, de a mióta a világ áll, soha még egy mosóczédulát se írtak le annyira minden meggyőződéstől menten, mint én ezt a két pamfletet, a melyeknek bármelyik sorától még egy bivaly is felfordult volna. És mikor ez a második pamflet is megjelent, a még mérgesebb – a mikor az állatkertben az összes csörgőkígyók kimúltak az irigységtől: egyszerre világosság támadt az emberek fejében. »Mind a kettőt csak egy ember írhatta: Lebeau-Miroir!« – hangzott fel egyszerre a lelkesedés zaja, s nekem könnyek gyültek a szemembe a meghatottságtól, nem közönséges sós könnyek, hanem sztrihnines könnyek, már a milyen tőlem éppen telik. No, és a hogy az első ujságárus gyerek végig rohant a körúton, azt ordítozva, hogy: »Lebeau-Miroir – Lebeau-Miroir ellen!«… olyan nagyszerü izgalom fogott el, a milyet egy életben csak egyszer lehet élvezni. Ebben a perczben teljesen átéreztem az emberi értelemnek egész fenségét.

Darkmain is hasonló szellemben felelt.

– Életem legnagyobbszerü izgalmát – kezdte – öreg napjaimban éltem át. Már kora ifjúságomban hozzá szoktam ahhoz, hogy bátran beszélhetek s nyugodtan írhatok bármi bolondot, mert minél vadabb ostobaságokat eresztettem meg, az emberek annál jobban mulattak rajta, s nem mondhattam olyan értelmetlenséget, a mi a hallgatóimnak ne tetszett volna. Ezt a szerencsét alaposan kihasználtam; sőt visszaéltem vele, kétféle irányban is. Először is éppen százszor annyit írtam, mint a mennyi írnivalóm volt; és másodszor teljesen leszoktam arról, hogy megválogassam: mi az, a mit czélszerü elmondani, s mi az, a mit okosabb elhallgatni. Akárhányszor egy-egy olyan bárgyuságot szalasztottam ki a szájamon vagy a tollamon, hogy magam is elszégyeltem magam, de az emberek ilyenkor is azt mondták: »Nagyon jó! Ilyet csak Darkmain tud kitalálni!« Ez elkényeztetett, elkapatott, vakmerővé tett. Nos, egy napon elolvastam a legutóbb írt tréfálkozásomat, és megrémültem. Azt mondtam magamban: »Ilyet nem írhat más, csak az, a ki vagy már születésétől fogva hülye, vagy írásközben hirtelen megőrült!« Néhány pokoli órát éltem át, mert egyre bizonyosabbnak tünt fel előttem, hogy: igenis, agylágyulásba estem. Képzelheti, milyen édes izgalmat éreztem, mikor hű olvasóim az ijesztő czikket magasztalással halmozták el! Sokan nevettökben a könnyeiket törölgették; mások kijelentették, hogy még soha életökben nem mulattak ilyen jól. Végre megjelent egy pátriárka, a ki a legegészségesebb szamárságban őszült meg, és lelkesedésében, elragadtatásában egyszerüen megcsókolt. Ekkor éltem át életem legnagyobbszerü izgalmát, mert ebben a perczben megértettem, hogy nem én vagyok bolond, hanem a többiek, és teljesen átéreztem az ostobaságban rejlő őserő egész fenségét.

Az uszónadrágos ember volt az utolsó, a kitől ilyen kimerítő feleletet kaptam, mert Kate Lock, a nagy nő, az asszonyok jogainak lánglelkü védelmezője, már kissé titokzatosan felelt.

Egy darabig szótlanul nézett rám, s aztán csak ennyit mondott:

– Életem legnagyobbszerü izgalmát akkor éltem át, a mikor először éreztem át teljesen a természet rendjének egész fenségét.

A többi hölgyet már nem mertem megkérdezni. Colas mestert azonban nem ereszthettem ki a hálómból; az ő feleletére nagyon kiváncsi voltam.

Csakhogy Colas mester, nagy meglepetésemre, kitért a felelet elől.

– Én ugyan ezt már megírtam egy regénycziklusban – szólt – de a regénycziklusban sokat meg lehet írni, a mit egy gentleman nem mondhat el. Szóval így magánkörben, az ön kérdésére csak akkor felelhetnék tökéletes nyiltsággal, ha erre úgy elvált feleségem, Milly – a kivel elválásunk óta is a legzavartalanabb barátságban élek – valamint közös barátnőnk, Paulette kisasszony, kifejezetten felhatalmaznának. Mindössze annyit mondhatok tehát, hogy életem legnagyobbszerü izgalmát akkor éltem át, a mikor megértettem, hogy: a világ az, a mit az érzékeinkkel felfoghatunk, a mennyit az érzékeinkkel átölelhetünk, és a mikor teljesen átéreztem annak fenségét, hogy az embernek nincs egyebe, csak az érzékei.

Ennyit jegyezhettem fel uj, ezer dolláros kötésü emlékkönyvembe, melyet szülővárosom múzeumának fogok hagyományozni.

Kissé sokba került, hogy Pierpont Morgannel szövetkezve, egyszer, egyetlenegyszer, megvendégelhettem a kor vezető szellemeit, a mi időnk nagy marsalljait… De nem hiába költekeztem. Én is elmondhatom:

Ho trovata una storia, in cui tralusce Mista a lo scherzo la filosofia.

IV.

Gurko Simon, a nagy elbeszélő, Darkmain, a nagy humorista, és Knout Handsome, a nagy multu éhező társaságában távozott el a Pierpont Morgan és Carnegie-szövetség ünnepélyéről.

– A hal nem volt rossz – szólt a nagy multu éhező.

– A hal nem volt rossz – ismételte Darkmain – hanem a rendezésen meglátszott, hogy ezek az emberek igen alacsony sorsból másztak fel az uborkafára. Nem értenek hozzá szegények, hogy az úri vendéget miképpen kell ellátni.

– A szivar például átkozott rossz volt – jegyezte meg Gurko.

– A szivart egyszerüen nem lehetett elszíni – fejezte be az ezeregyéji mesét Knout Handsome, a nagy multu éhező.

BIGYI.

Illés Bertalan bátyámat a halála napjáig csak Bigyinek neveztük s ezt a nevet én adtam neki. Nagyon kicsi gyerek voltam még akkor, mikor egy szép napon, szokása szerint váratlanul, beállított hozzánk. »Mondd, kis fiam – biztattak – mondd, hogy: Berti bácsi!« De a »Berti« szó még meghaladta erőmet, s csak annyit tudtam gügyögni, hogy: »Bigyi.«

S a Bigyi név rajta ragadt, mert kicsinylést fejezett ki.

Nem lehet tagadni, hogy egy kissé rászolgált a kicsinylésre, mert élete az ügyetlenségek, a rossz ötletek és a szerencsétlen lépések hosszú lánczolatából állott. Mindjárt a születése is ügyetlenség volt, mert elkésett vele. Sok gyerek volt már a háznál s vagy öt esztendő óta szünetelt az áldás. Azt hitték, hogy lezárult a sor, s dicsérni kezdték a gondviselés bölcs rendelését. Ahhoz a tenyérnyi, kopár, mostoha kis földhöz, a melyből csak a székely tud megélni, éppen elég volt a kenyeret kérő száj. Ekkor jelentkezett Bigyi, általános megdöbbenésre. Világrajöttét mindenki fölöslegesnek találta; talán még az édesanyja se örvendett neki.

De Bigyinek pompás tüdeje, jó nyaka, jó gyomra volt és felnőtt, mint a sóska.

Beállottak a »nagy idők« és Bigyi meghallotta, hogy mi történt Csik-Szeredán. Csik-Szeredán az történt, hogy Csiszér Mózes páter, a helyett, hogy héber nyelvre oktatta volna a gondjaira bízott kispapokat, tüzes beszédet tartott az ifjaknak s szavait azzal végezte, hogy: »Fiúk, gyertek utánam!« A páter elment honvédnek s vele az egész szeminárium. Bigyinek az egyik bátyja is.

Ettől fogva Bigyinek folyton a »forradalom« szó motoszkált a fejében. A többi, a mit gondolt, nagyon zavaros volt; nem tudott kiokosodni belőle. De ráért gondolkozni s addig jártatta az eszét mindenféle kalandos dolgon, míg egyszerre csak neki is mehetnékje támadt. Nem szólt senkinek, hanem megindult, hogy fölkeresi a bátyját; maga se tudta mért, csak úgy, mint a birka, a melyet valami csökönyös rossz ösztön csábít a szakadék felé.

Addig gyalogolt, a míg rátalált a bátyjára, nagy Magyarországon. Csakhogy akkorára már ott, a hol a bátyja járt, nem igen kellett a honvéd, inkább eleség kellett volna. A Bigyi tizenhat esztendejéből amúgy is kevés nézett ki. De valamit mégis csak kellett csinálni vele és bakancsra szükség volt. Bigyit elhelyezték a tábori vargánál, hadd tanuljon valami mesterséget.