Part 11

– Lám, mennyire igazam volt! – kiáltott fel Topáz, a mikor meghallotta, hogy szerelmese férjhez megy egy részeges kancsóhoz. – Lám, hogy csalfa, és hamis még a zúzája is! Megesküdtem volna, hogy én vagyok az, a kit szeret, s egy kis hijja volt, hogy el nem bolonditott!

És ettől fogva még jobban sajnálta, hogy elhagyta a babáját.

Utóljára aztán, hogy valamivel kárpótolja magát, erényt csinált magának a sok nélkülözésből.

– Az életem egy kicsit unalmasnak látszik, az igaz, – vigasztalta magát, – de hát a józanság: az egészség, és az okosság: a tartós lelki béke. Nem értem, hogy azért a kis izgalomért, mámorért, jókedvért, azért a kis élvezetért vagy azért a kis örömért, hogyan mászhatnak bele a többiek annyi ostobaságba, hogyan szerezhetnek maguknak annyi bajt, hogyan pazarolhatják el sokan a jövőjüket, akárhányan az egészségüket, néhányan az egész életüket is!

– Hazudsz! Mert érted őket! – süvített el a füle mellett egy hang, a gnómmá változtatott Kobalt bosszúálló hangja.

Topáz nem akart igazat adni ennek az ingerkedő hangnak.

De ha nem is értette a többieket, nagyon szívesen volt a többiek, a nála ostobábbak között. Nagyon szerette a társaságot, és minél kevésbbé viszonozták a többiek ezt a vonzalmat, annál inkább vágyódott a társaság után. Végre is a társaság örömét élvezni – olyan mulatság, a mely nem kerül pénzbe, nem árt az egészségnek, nem okoz bajokat, és, ha valaki okosan viselkedik, nem jár veszedelmekkel.

A mint idővel egyre gyakrabban tűnt fel neki, milyen egyhangu az élete, és milyen sok az, a mije hiányzik – egyre jobban szomjazta a többiek társaságát.

Néha, ha hozzájutott ehhez az egyetlen öröméhez, szinte mámorossá vált, s ilyenkor hamarosan ráragadt a többiek jókedve. Roppant kedve lett volna éppen olyan ostobaságokat mondani, a milyeneket a többiektől hallott, de a legtöbbször, mihelyt meg akart szólalni, az órája azonnal zenélni kezdett, hát csak elnyelte, a mit mondani akart.

Egy darabig olyan gyakran szólalt meg a bűvös tanácsadó, hogy valaki nem állhatta meg és megmondta Topáznak:

– Csapd már egyszer falhoz azt az átkozott muzsikáló órát!

Topáz nem ezt a tanácsot fogadta meg, hanem az óráét.

És ha sokszor jelent meg az emberek között, mindig csak keveset beszélt; azt is lassan mondta, félénken, bizonytalanul.

Azért ridegnek találták és sorra elhidegedtek tőle a legtürelmesebb barátjai is.

Mindenki tisztelte, becsülte, mindenki igen bölcs embernek tartotta, és mindenki utálta.

Végre kinézték minden társaságból.

IV.

Topáz, a ki nem volt rossz fiú, egyszer, az ötvenedik születésenapján, meglátogatta öreg szüleit, ott, az erdő mélyén.

Az öregek megelégedetten éldegéltek régi fészkükben és tökéletes lelki nyugalomban viselték éveiknek a terhét.

Elég gyakran hallottak hírt a gyermekükről; Topáz segítette is őket azzal, a mire éppen szükségük volt; aggok voltak, de betegség nem sorvasztotta őket; és az erdő mélyén, távol az emberektől, tehettek bármi bolondot, a mi éppen jól esett nekik.

Az öreg szénégető annyira visszaélt az ostobaságok elkövetésének tökéletes szabadságával, hogy a fiát megint csak azzal fogadta:

– Annyi kolbászt ettem, hogy mozdúlni se tudok.

És eldicsekedtek, hogy a tündér most is hűségesen küldözgeti a kolbászt. Néha, minthogy Tündérországban egyre nagyobb a drágaság, a kolbász egy kicsit rövidre sikerül, de elsején aztán kipótolja, ha a hónap végén kevesebbet küldött, és az még soha se történt meg, hogy elmulasztotta volna a részletfizetés napját.

– Hej, az a tündér!… – tört ki Topázból a sokáig elfojtott keserűség.

Ez a sóhajtás az öregasszonynak a szívébe nyilallott.

Faggatni kezdte a fiát, és Topáz apránkint előhozakodott mindazzal, a mi a szívét nyomta.

– Minek is avatkoztatok bele abba a dologba?!… – panaszolta fel régi keservét. – Nem volt se ingetek, se gallérotok!… Hagytátok volna, hadd végezzen az óriással, a hogy éppen tud.

– Nem értelek – szólt az öreg asszony. – Elég nagyra neveltünk fel; már ötven esztendőske vagy. Az egészségedben nincs semmi hiány; az óra meg a gyűrű megóvtak minden bajtól. A városban élsz, minden földi jó közepett; és büszkén mondhatod el, a mit csak igen kevesen, hogy sohase követtél el semmiféle ostobaságot.

– De nem éltem! – sóhajtott fel Topáz.

A vén szénégető hamarabb megértette a fiát, mint az aggódó öregasszony és – ritka lélekjelenlétről nyujtva bizonyságot – azonnal visszatért egy régi, kedves eszméjéhez.

– Tudod mit?! – szólt. – Tedd zálogba az órát meg a gyűrűt!

– Igazad van – felelt a fiú. – Zálogba teszem őket csak azért, hogy végre-valahára békében hagyjanak.

De még ki se mondta, és az óra már ujra muzsikálni kezdett. Olyan eszeveszetten muzsikált, hogy alig tudták elhallgattatni.

– Nem, nem! – nyögte Topáz, hogy elcsendesítse. – Az órának van igaza! Én már nem kezdhetek uj életet! Én már nem tudnék a boldogító ostobaságokba bele tanulni! Én már nem lehetek meg ezek nélkül az átkozott tanácsadók nélkül!

Az öregasszony csöndesen sírdogált.

– Hanem egyet megmondok – folytatta Topáz – akárhogy lármázik is ez a gyalázatos óra és akárhogy szorongat is ez a pimasz gyűrü! Azt az egyet megmondom, hogy ha holnap az erdőben járva, véletlenül segítség-kiáltást hallok, és ebből megtudom, hogy keresztanyám szokása szerint megint kikezdett valami óriással… azt az egyet megmondom, hogy keresztanyám vegye elő minden asszonyi furfangját és segítsen magán, a hogy tud!… mert tőlem ugyan kiabálhat itéletnapig!

ACHILLE.

Aznap nagyon unatkoztam Rivában. Lekéstem a déli hajóról, a melylyel Desenzanóba akartam menni; másnap reggelig a tóparton kellett maradnom. Már a tizedik napja voltam ott, s Rivában tíz nap egy örökkévalóság. Azon tünődve, hogy mivel üssem agyon a délutánt, még két órakor is az ebédlőben ültem.

A pinczéreken kívül már csak ketten voltunk az alacsony, szomorú helyiségben: én és Achille. Ez az Achille egy hat-hét esztendős, vézna fiúcska volt, a ki nem sok vizet zavart a table d’hôtenál, a kinek a nevét azonban a table d’hôte minden vendégének meg kellett tanulnia. Achille ugyanis, ebéd és vacsora idején, minduntalan elszökdösött az asztaltól, s ilyenkor szép, szőke mamája, abbahagyva sokszoros flirtelését, felcsattanó hangon utasította rendre:

– Achille, mit keressz ott?!… Achille, gyere vissza azonnal!… Achille, viselkedjél tisztességesen!

Ez a szép, szőke, nemzetközi asszony volt a table d’hôte lelke. Mindnyájunkat ő tartott szóval, s az alacsony, boltozatos terem néha féltizenegyig is visszhangzott a kaczagásától, melyet igen dallamosnak tarthatott. Nem volt minden elmésség nélkül, bár a műveltségét alighanem a Reise-Bibliothékákból merítette. Igen szerette csillogtatni a szellemét és irodalmi tájékozottságát; hamis gyémántokat viselt, s látni lehetett rajta, hogy boldog, ha igen előkelőnek nézik.

Teli szépségén, melynek részleteit gondos, bár nagyon is feltünő öltözködése tökéletesen érvényre juttatta, minden férfinak megakadt a szeme. Nevető szemének csillogása, úgy hiszem, nem egy pofont szerzett a Rivában nászutazó fiatal férjeknek. A table d’hôte göthös bonvivantjai szabadon, nyiltan lelkesedtek érte; s mindig nagy udvar környékezte.

Négy-öt nyelven beszélt folyékonyan; a kiejtése és a neve után itélve, a franczia Svájcz lehetett a hazája. De igazi hazája, otthona, egész világa: a table d’hôte volt.

Mit keres ez az asszony Rivában? – kérdeztem magamtól, látva, hogy a vendégek jönnek-mennek, megszállanak s egy-két nap mulva elutaznak ki haza, ki Olaszországba, csak ő marad, mintha otthon volna a _Baviera_-ban? Mit keres éppen Rivában, mely, hiába kéklik előtte a Garda, voltaképpen bujósdi-játékra való hely, mert félreesik az Olaszországba vivő nagy útvonalak mindegyikétől?

A szomszédom igen csúnya gyanúsítással felelt erre a kérdésemre. Szerinte, Desmaretsné asszony nem azért tartózkodik itt, mintha üdülni akarna, hanem mert pártfogót, jó barátot keres. Barátságot egy egész életre, esetleg felmondásra, sőt talán rövid időre. A vendéglőélet igen alkalmas erre a czélra; az ember válogathat az ismeretségekben.

– S éppen ebben a kis fészekben lesné az ismeretségeket? – kérdeztem.

– Miért ne? Pompás hely ez annak, a ki nem keresi éppen a piaczot. Az ember azt képzelné, hogy ez a szép szőke teremtés csak átutazóban van itt; hogy Olaszországba készül s útbaejtette a Gardát; hogy a visszavonúltságot keresi, s nincs egyéb szándéka, mint utazni, vagy üdülni. Ez a természetes föltevés igen megkönnyíti a dolgát. Különben látnivaló, hogy igen diszkrétül intézi az ügyeit s nem elégszik meg akárminő ismeretséggel. De válogathat tetszése szerint; télen és tavaszszal sok itt az idegen és mindenféle fajta.

Mialatt a szomszédom ezeket suttogta, Desmaretsné Tolsztojról és a Kreutzer-szonátáról beszélgetett egy gerinczbajos festővel. Úgy találta, hogy Tolsztoj igen nagy író, de nem elég türelmes az emberek, s különösen az asszonyok gyöngéivel szemben. Látszik rajta, hogy kevesebbet élt, mint a mennyit gondolkozott.

Véletlenül rám tekintett, s nem tudom miért, ebben a pillanatban azt az impressziót keltette bennem, hogy a mit a szomszédom suttogott, nem puszta rágalom. Egy kicsit megsajnáltam. Micsoda élete lehet, szegénynek! Trónolni a table d’hôte-nál s várni az ismeretlent, a ki majdan a hôtel-számlát ki fogja fizetni! Tolsztojt fejtegetni, s ekközben, ahányszor az ajtó nyílik, azzal a gondolattal tekinteni minden ujonnan belépő idegen alakra:

– Talán ez az!

* * *

Mialatt végiglapoztam az összes bécsi ujságokat s közben elvégeztem magamban, hogy nem megyek át Arcóba, hanem Rivában várom meg az estét, Achille a vendéglős kis fekete kutyáját nyomorgatta.

Egyszerre elunta ezt a játékot és oda jött hozzám.

– Honnan való ön, uram? – kérdezte minden bevezetés nélkül.

Elmosolyodtam. Achille nagy fesztelenséggel járt-kelt az ebédlőben és az olvasószobában, mindenkivel parolázott, mint azok a gyerekek, a kik mindig sok embert látnak maguk körül, s nagy hangon beszélt, mint a mamája. Néha, ha a szép szőke asszony nem látta, a hôtel tónusához éppen nem illő pajkosságokat engedett meg magának, a miért a pinczérek sokszor letorkolták, s különösen egy szőke, kövér sörhordó fiú gyakran megleczkéztette, halk, szinte fenyegető hangon:

– Megint »ausgelassen« vagy?! Egyszer majd megjárod!

Főképpen a pinczérek nevelték szegényt.

Hogy Achille nem csupa tartózkodás, már ismeretes dolog volt előttem; de mégis meglepett a konfidencziája.

– Hogy honnan való vagyok?… Magyarországból – feleltem.

Achille rám meresztette nagy fekete szemét.

– Európában van az? – kérdezte.

– Igen.

– Csudálom – szólt Achille.

– Mért?

– Mert még nem voltunk ott.

– Maguk már sokfelé jártak, ugy-e?

– Igen, megfordultunk már egy kissé mindenütt.

Achille a kontinens összes nagy vendéglőit ismerte, de mintha sohase mozdult volna ki a vendéglők olvasószobáiból, a nevezetes épűleteket sehol se látta. Ezer név volt a fejében, de semmire se emlékezett, csak szobákra.

– Hol van a mama? – kérdeztem tőle.

– Gardonéba mentek ki a déli hajóval – felelte Achille. – Ő, Biffi úr, meg Biffi úrnak a mamája; Kaiser úr is velük ment.

– S magát miért nem vitték el?

– Nem tudom.

De úgy látszott, természetesnek találta a dolgot; szokva lehetett hozzá.

Egy darabig beszélgettünk, aztán elbúcsúztam tőle.

– Isten áldja meg, Achille.

– Hová megy?

– Sétálni megyek a torbolei útra.

– Ó, uram, vigyen el magával! – rimánkodott, s olyan esdeklő pillantást vetett rám, mint egy beteg kanári.

– Meg fog haragudni a mamája – szóltam. – Ha ő azt akarta, hogy maga ma itthon maradjon, bizonynyal volt rá oka.

– Ó, a mamának az mindegy!

Magam is azt gondoltam s magammal vittem Achillet.

Igen nehéz séta volt. Achille minden pillanatban megállapodott s kérdésekkel halmozott el. Minden egyes épületet külön-külön megszemlélt s mindenüvé be akart menni. A hogy kiértünk a házak közül, még lassabban haladtunk előre.

– Hadd szedjek virágot! – könyörgött. És attól fogva folyton félre szaladgált az útról; összeszedett minden giz-gazt, a melyeket aztán boldogan szorongatott a kezében.

– Mondja, uram, mi a neve ennek a virágnak?

A szembejövőket sorra megszólította, s jó félóráig tartott, míg elértünk az erődítésekhez vivő szerpentin-útig.

– Itt meg kell fordulnunk – szóltam.

– Ó, menjünk még tovább! – ellenkezett Achille – menjünk fel a hegyre!

– Nem lehet, – feleltem, – ezen az úton már nem szabad járni. A hegyre csak a katonák mehetnek föl, más nem.

– Én is katona leszek – szólt Achille – s akkor oda megyek, a hová akarok.

Nem magyaráztam meg neki, hogy a függetlenséget rossz helyen keresi. Ő se vitatkozott tovább; respektálta, a mi »nem szabad«.

A hogy megfordultunk, Achille megpillantotta a Giumellát s rajta a Scalák gömbölyű tornyát.

– Ugy-e, ott lakunk, az alatt a torony alatt?

– Igen.

Elgondolkozott, s egy darabig békén hagyott. Tekintete elrévedezett a hegyeken, melyek mintha kék gázfátyolt öltöttek volna magukra, s egyszerre felsóhajtott:

– Ha még csónakázni is elvinne!…

Arra már nem voltam hajlandó.

– Csónakázni csak akkor szabad, – szóltam, – ha a mamája megengedi.

– Elvisz egyszer, ha a mama beleegyezik?

– Ha a mama beleegyezik, igen.

Nagy fekete szeme sugárzott az örömtől.

A mint lassan visszafelé koczogtunk, egyszerre észrevettem, hogy egy szennyes kis olasz fiú szalad utánunk. Egy kis ibolyabokrétát kínálgatott, mely éppen olyan piszkos volt, mint ő maga.

– Csak két soldi!…

Hogy ne galoppoztassam tovább, oda adtam a kivánt krajczárokat. Az ibolyát nála akartam hagyni, de láttam, hogy Achille epedő pillantást vet a kis bokrétára.

– Kell? – kérdeztem tőle.

– Istenem, milyen jó ön! – szólt Achille meghatottan.

Láttam az arczán, hogy mióta a világon van, most kap először valami ajándékot.

Mire a vasúti sínekhez értünk, már igen lassan haladtunk. Achillet elfárasztotta a szokatlanul nagy séta; álmosnak látszott.

Egyszerre a sorompó közelében észrevett valamit a földön. Oda szaladt, hogy megfogja; a valami azonban hirtelen felszállt a földről s elröpült. Egy beteg madár volt, alighanem veréb.

Achille bámulva nézett utána.

– Az állat elrepült! – dadogott meglepetésében. – Elrepült, mint egy galamb!

– Veréb volt – szóltam, de nem értette, mit mondok. – Maga még sohase látott verebet, Achille?

– De igen, egyszer már láttam egy ilyet. A vasútról. Azt hiszem, Rómába mentünk akkor. Rómába vagy Amsterdamba, már nem emlékszem tisztán.

A KÖTÉLTÁNCZOS.

I.

A czirkusz tetőzetéről trapezek lógtak le, olyan magasságban, hogy az embernek borsódzott a háta, ha arra gondolt: micsoda szédülés fogná el azt, a kinek odafenn kellene ülnie, a legmagasabban lévő trapezek valamelyikén, görcsösen szorongatva a trapez két kötelét, s perczekig hiába várva, hogy mikor hozzák már a szabadító létrát?!… A trapezek alatt és között könnyedén rezgő sodronyok girlandozták a tetőt; ezekhez az alacsonyabbra lenyuló trapezről lehetett feljutni, a hová vonalnyi vékonyságú s negyedkörben fölfelé kanyarodó út vezetett: az egyik oszlop árboczrúdjáról a tetőzethez füződő kötél. A porond fölött a a függőágyaknál nem sokkal szélesebb sodronyháló volt kifeszítve; szerencsétlenség esetén ennek kellett felfognia a levegő tornászát, ha ugyan a művész véletlenül beléje esik és nem csak közel hozzá, a porondra.

A közönség izgatottan várta a mutatványt. Mi lehetne érdekesebb, az idegeket kellemesebben, erősebben ostorozó valami, mint: látni, hogyan küzd egy hozzánk hasonló nyomorult féreg hosszú perczeken át az életéért, minden mozdulatával, izmainak minden rezdületével, idegszálainak minden legcsekélyebb munkájával a halál ellen harczolva, mert hiszen elég egy hibás, egy rosszul kiszámított mocczanás, egy önkéntelen reflexmozdulat, csupán annyi izgatottság, a mennyi odalenn mindenkit elfogott, és már kitöri a nyakát?! Páratlan izgalom ez, olyan gyönyörűség, a melyet az ember az istenektől lopott; mert van-e valami, a mi inkább isteni eredetű, mint kiváncsisággal nézni a nálunk nyomorultabb embernek, a nálunk alsóbbrendű lénynek az életért való kínos vergődését?!

Minden arczon a kéjes borzongás kifejezése ült.

Ha tudták volna, hogy ez a nyomorult ember, ez az alsóbb rendű lény, a ki a halálveszedelmével mulattatja őket, hirtelen meg fog őrülni odafenn, abban a pillanatban, a mikor teste egész súlyával himbálózik a fejük felett, ott, a legmagasabb trapezen!

II.

A kötéltánczos megjelent és csókot intett a közönségnek.

A hagyományos illedelem kivánja így.

A közönség az úr. A levegő tornásza is a közönségből él, mint mindenki. Ha nincs közönség, nincs kenyér. És ha a levegő tornásza akárhogyan erőködik, ha kificzamítja a lábát, ha betöri az oldalbordáját, ha annyit ugrándozik, hogy örökre nyomorékká teszi magát – akkor sincs kenyér.

– Isteni közönség, imádlak!… és csókolom a talpadat, mert eltartasz, mint hű kutyádat! – ezt mondta a köteles formában eljátszott csók, a melyet a hagyomány és a megszokás parancsolt rá.

Hanem ez volt az utolsó rendes mozdulata.

Mialatt felszökött az árboczra, véletlenül lepillantott a közönségre, a mit még sohase tett, és meglátta a a feléje bámészkodó arczokon a kéjes borzongás kifejezését, a mi még sohase tünt fel neki.

És mert az agya már nem volt rendben, ezt gondolta:

– Nini, hogyan lesik, vajjon nem töröm-e ki a nyakamat?! Vannak közöttük, a kik szeretnék, ha véletlenül lezuhannék. Ilyet még nem láttak. Vágyódnak rá, hogy az élményeik közé besorozhassanak egy ilyen jelenetet is, először a szokatlan mulatságért, s aztán, mert szeretnék elmondani, hogy láttak ilyet is.

Tökéletes nyugalommal, tökéletes biztonsággal haladt tova a nyaktörő uton, úgy sétálva a sodronyon, mint más a bálteremben.

De míg máskor csak a mozdulataira ügyelt, most egyébre gondolt:

– Tulajdonképpen szemtelenség, hogy olyan nyugodtan ülnek a helyükön! Mennyire bíznak az ügyességemben! Vakmerő koczkázattal számítanak a művészetemre; egészen rám bízzák, hogy nem esem a nyakukba! Vagy talán nem is az ügyességemre építenek, hanem abban bizakodnak, hogy éppen úgy ragaszkodom az élethez, mint ők!

A megszokás egy biztos mozdulatával felkapott a legalsó trapezre és így szólt magában:

– Pedig miért ragaszkodnám hozzá?!

Majd, a mint egy vakmerő lendülettel feljebb haladt a magasba, az alant mozgolódó apró fejek láttára hirtelen úgy tetszett neki, mintha most az egyszer odalenn hagyta volna egész szomoru életét, mintha madártávlatból látná maga alatt ezt a szomoru életet, mintha innen a magasból egyszerre átfogná a szeme az alant hagyott mult minden eseményét s mintha valami kisértetes világosságnál egyszerre látná mindazt a sok rosszat, a mit valaha a többi ember okozott neki. Ebben az egy perczben eszébe jutott mindaz, a mit egy életen át a rosszlelkűségtől szenvedett, az a temérdek rossz, a melylyel az egész világ keserítette meg az életét, abban az időben, a mikor még egy-két kedves lényért élni szeretett volna.

Arra gondolt, hogy odalenn már nincsen senkije, a kit szeretne, és hogy azoktól, a kik még élnek, nem várhat egyebet, csak azt, a mit eddig köszönhetett nekik: a rosszat.

A tigrisszökésnek nevezett ugrással megkapta a legfelső trapezt és fölpenderedett rá; a közönség tapsolt.

Az ismerős, gyűlölt hangra a levegő tornászán kitört az őrület. A trapezen ülve, lenézett a tömegre, s abban a tébolyban, mely Néróból ilyen szavakat csalt ki: »Bár minden rómainak csak egyetlenegy feje volna, hogy egy csapással levághatnám!…« – morogni kezdett:

– Ha mindenkit agyon taposhatnék, a ki valaha tiport rajtam, a nyakatokba ugornám!

Ebben a pillanatban, a hogy gyűlölködő tekintete végigfutott a tömegen, az egyik páholyban egy magányosan ülő, vörös pofaszakállas urat pillantott meg, a ki szinte hanyatt dőlve bámészkodott fel rá s látható élvezettel szemlélte a mutatványt.

Megismerte ezt az urat s olyan furcsa ordítást hallatott, hogy alant az istállószolgák összenéztek.

III.

Megismerte ezt az urat. Hogyne ismerte volna meg!

Ez az úr volt az, a ki egy emlékezetes téli napon kitette őket a házából: őt és családját, a beteg feleségét meg a kis gyermekeit. Mi köze volt hozzá, hogy ő családos ember és hogy a felesége beteg?! Mit tartoztak rá szegény lakójának magánviszonyai?! Igaza volt ennek az úrnak, mert ő akkor csakugyan nem tudta megfizetni a házbért, pedig már egy féléve tartozott vele! A többi nem tartozott rá.

Milyen rég volt ez! Milyen nagy ideje, hogy se a felesége, se a gyermekei nem élnek!

Nem csoda, hogy ez az úr nem is sejti, kit tisztel meg a figyelmével, és hogy oly békésen dülöngél a székén!

A levegő tornásza lepattant ültőhelyéből, és a trapezbe fogózva, hintálózni kezdett a szédítő magasságban.

– Az ugrás nehéz – szólt magában. – Először is nehéz kikerülnöm a hálót, és minthogy nem ugorhatom egyenesen, különösen nehéz a czélt eltalálni. Mindenesetre megkönnyíti a feladatot, hogy véletlenül senki sem ül a czél közelében; hanem azért nagyon pontosan ki kell számítanom nemcsak az útirányt, a lendületet is. Ez az úr odalenn nem szokott a biliárdon olyan nehéz lökéseket csinálni, mint a milyen nehéz ez az ugrás. A kartársaim közül senki se tudná az előttem lévő problémát megoldani; magam se állottam még nehezebb feladattal szemben. Hanem azért megcsinálom. Utóljára még megoldom a legnehezebbet, a mi a művészetemtől telik.

Most már olyan szédítő sebességgel himbálózott a magasban, hogy az emberek szorongani kezdtek. Egyszerre elkiáltotta magát:

– Go on!

S a következő pillanatban egy soha nem látott halálugrással lecsapott a páholyban ülő úrra. Mire a rémület kiáltása kitört, a magányos néző és a levegő tornásza nem volt két különböző ember, csak egyazon hústömeg.

A KOR VEZÉREI.

I.

– Mégis csak szegény ördögök vagyunk mi – szólt Pierpont Morgan Carnegiehez – megtollasodott kalandorok, pénzes szegények (ha éppen azt akarja, hogy pontosan szóljak), de alapjában véve szegény ördögök, a kik nem azt teszik, a mit akarnak, hanem csak azt, a mit lehet! A temérdek koldus azt hiszi, hogy a világ urai vagyunk; és annyi igaz, hogy sok mindenünk van, a miről a hajdani nagyurak nem is álmodtak. De viszont hiába áhitozunk arra, a mire a római császároknak nem kellett áhitozniok, és semmi pénzen nem szerezhetjük meg azt, a mi egy renaissance-kori apró zsarnoknak úgyszólván magától pottyant az ölébe. A római császároknak, a renaissance apró zsarnokainak, később egyik-másik franczia királynak: XIV. vagy XV. Lajosnak, vagy hogy még lejebb menjek, a porosz Nagy Frigyesnek, vagy az orosz Katalin czárnőnek fütyülniök se kellett azért a szerencséért, hogy tányérnyalóikúl tisztelhessék a kor legkiválóbb szellemeit; ezt mi nem érhetjük el, akármennyit fütyülünk, akármennyit kurjongatunk, nem érhetjük el semmi áldozattal, semmi áron, még akkor se, ha a hiábavaló epeke. déstől meg is szakad a szivünk.