Part 10

– Két fiú – felelte. – A nagyobbik öt éves; ez rémes csodagyermek. Máris ott van, a hol én tíz éves koromban, mert, bár senki se tanította, hegedüművész. Olyan káprázatos technikával, s olyan erővel, bensőséggel, tartalmassággal tolmácsolja a nagy zeneköltők lobogó érzékiségét és világfájdalmát, hogy az egyszerüen megdöbbentő. Pedig csak lobogó veszekedési kedv és, hogy úgy mondjam, világfalánkság lakik benne. A kisebbik három éves. Ez minden hangszeren játszik, és nincs az a zenemű, a melyet ne ismerne. A nagyobbik ügyvéd lesz, a kisebbik katona, s remélem, hogy nem trombitás.

– Önben sok a keserüség.

– Téved. Sok csalódáson mentem át, de van egy nagy vigasztalásom: a zene. Az emberi élet oly sajátságos! Bajaink forrása mindig az, a miben boldogulásunkat kerestük. Viszont a vigaszt csak azon a csatamezőn találhatjuk meg, a mely beitta vérünket.

KIRÁNDULÁS.

Az internátusban a nyárra csak három fiu maradt: a két Dunay-fiu – Dunay Zsófika, a felülmulhatatlan művésznő gyermekei – névszerint: Kálmán és Károly, harmadiknak pedig Olgyai Gyula. Ez a három fiu a vakáczió idején se mehetett haza. Dunay Zsófika az egész nyáron át a vidéken szokott vendégszerepelni, hogy e bérczes kis haza legtávolabb eső virányain is megismerhessék az ő csodálatraméltó művészetét, s ha a két fiu alkalmatlan volt neki télen, – mert hiszen a gyermekek nem várhatnak az ebédre, a míg a próba elvégződik, s nem várhatnak a vacsorára, a míg a mama az előadásról hazakerül, – mennyivel alkalmatlanabbak lettek volna nyáron, a mikor a felülmulhatatlan művésznő szállóból-szállóba volt kénytelen bolyongani! A mi Olgyai Gyulát illeti, neki »további intézkedésig«, tehát kiszámíthatatlan ideig ott kellett maradnia az internátusban. Az a kérdés ugyanis, hogy Olgyai Gyulát kinek kell eltartania, bonyodalmas per tárgya volt, s ez a per még olyan távol állott a teljes kibonyolódástól, hogy akármilyen kivételes dolog is az az eset, a mikor egy árvaszéki elnök a nyilt utczán pofozkodik, az Olgyai Gyula ügyében még ez is megtörtént. Nos, ha a két Dunay-fiu és Olgyai Gyula bárhol a világon alkalmatlanok lettek volna: bizony, meglehetősen alkalmatlanok voltak az internátusban is.

Dunay Kálmán tizennégy esztendős volt, Károly tizenhárom, Olgyai Gyula tizenöt. Ebben a korban – mondjuk ki a régóta érzett igazságot: – a fiatal urak mindenütt e kerek világon és mindenkinek, kor- és nembeli válogatás nélkül, rettenetesen alkalmatlanok szoktak lenni. Mert ebben a korban a fiatal urak még nem igen tudnak egyebet, csak boszuságot szerezni.

Igaz, az internátusok nem annyira nevelőintézetek, mint inkább ezeknek a boszuságoknak az elhárítására szolgáló levezető csatornák. De még ezeknek a levezető csatornáknak is szükségük van bizonyos szellőzésre, és vakáczió idején az ifjui életkedv megfékezésére szolgáló organizáczió csak félerővel működik.

Az internátusban a nyáron át a három alkalmatlan ifjun s a szolgaszemélyzet egy részén kívül nem maradt más, csak a prefektus meg egy beteges, öreg írnok.

Az utóbbitól az alkalmatlan ifjak bátran felgyujthatták volna a házat. Az öreg írnok, a kinek volt némi oka a fásultságra, ezen csak mulatott volna. Neki minden változás csak valami jobbat hozhatott.

A prefektus már nem örvendett volna, ha véletlenül csakugyan felgyujtják a házat, de ezenkívül aztán semmivel se törődött. Boldog volt, ha a fiatal urak nem alkalmatlankodtak neki a jelenlétökkel s nem zavarták a czirkulusait; ha már nem mehetett szabadságra, egy kis fél-pihenés őt is megillette. Azért megelégedett annak nyilvántartásával, hogy a fiatal urak hiánytalanul megvannak, egyik se veszett el, mert mind a három pontosan megjelenik az ebéden és a vacsorán; néha, a forma kedvéért, éjjel szemlét tartott a hálóteremben, megállapítani, hogy a fiatal urak nem szöktek-e meg Robinsonoknak, vagy nem ragadtak-e ott valami razzián; egyébként azonban nem bánta, akármit csinálnak, egész nap feléjök se nézett, s ha elkéredzkedtek, kirándulásra vagy fürödni, sietve mondta ki a boldogító igent.

A három fiu élt az engedelemmel. Egész nap szabadon csavarogtak, jobbra, balra, mindenfelé, a merre a szeszélyök, s különösen az Olgyai Gyula örökkön éber szelleme vezette őket.

A két Dunay-fiúnak Olgyai Gyula volt a legelső ember a világon. Először azért, mert Olgyai Gyula a nagyobbik Dunay-fiúnál is öregebb volt egy esztendővel, s az efféle társaságban egy évi korkülönbség még nagy idő, a tekintélynek kiaknázhatatlan kincsesbányája. De főképpen azért tisztelték Olgyai Gyulát, mert az utóbbiban nem volt nehéz felismerni a minden hájjal megkent gazembert, és az élet elején lévőknek semmiféle tulajdonság nem imponál annyira, mint a minden erkölcsi törvényen való felülemelkedés.

Olgyai Gyula volt a példaképük, a szellemi vezérük és a ciceronéjuk. Olgyai Gyula tanította meg őket czigarettázni, fütyülni és arra, hogy miképpen lehet a tanárok és a felügyelők figyelmét kijátszani. Tőle tanúlták, mi mindenben lehet szórakozást találni, s ő oktatta rá a két testvért, hogyan kell a kutyákat megboszantani. Olgyai Gyula tanította meg őket mindarra, a mit a régiek »szabad művészetek«-nek neveztek volna, de különösen arra a művészetre, hogyan lehet az elhagyott bicziklit egy percz alatt használhatatlanná tenni. Tőle szerezték minden tudásukat és azt az ügyességüket, a melynek a legtöbb élvezetüket köszönhették, hogy tudniillik hogyan lehet egy kis leleménynyel minél több kárt és boszúságot okozni. Olgyai Gyula minden technikai szerkezetet ismert, de a technika vívmányait csak azért tanulmányozta, hogy megtudja, miképpen kell a különböző szerkezeteket elrontani. Azoknak az egyenes leszármazója volt, a kik a régi világban főképpen macskafojtogatással, madártojásszedéssel és fészek-pusztítással foglalkoztak; de haladt a korral, nem pályázott ilyen csekélységekre, hanem abban lelte örömét, ha megríkathatta a gyermekeket, s ha a nagyok káromkodva bottal ütötték a nyomát. A legnagyobb vágya, ábrándja, eszménye az volt, hogy egy szép napon alkalma nyíljék automobil-balesetet idézni elő.

A merre elvonúlt hűséges tanítványaival, annyi kár támadt a nyomukban, mintha sáskák jártak volna arra.

Ez a szép fegyverbarátság csak egyetlenegyszer állott ki némi megpróbáltatást. Kevés híjja volt, hogy ekkor örökre fel nem bomlott, mert a két Dunay-fiú között, váratlanúl, engesztelhetetlennek látszó testvérháború ütött ki, de az Olgyai Gyula salamoni bölcseségének végre is sikerült elsimítani az ellentéteket.

Ezen a napon fürödni rándultak ki.

A fürdésben nagy élvezetet találtak. A lubiczkolás magában véve is kellemes érzést szerzett a testüknek, de a főgyönyörűséget abban lelték, hogy a folyónak azon a helyén ugráltak be a vízbe, a hol a fürdés tilos és veszedelmes volt. Ez megszázszorozta az élvezetüket.

Csak egy nem tetszett nekik a fürdésben. Az, hogy tiszták lettek a víztől.

De ezen is tudtak segíteni. A fürdés után besározták vagy beiszapolták magukat és így szárítkoztak meg a napon. Úgy, hogy mégis csak eltüntették magukról az egyetlen valamit, a mi netalán a felsőbbség helyeslésével találkozhatott volna.

Ama bizonyos napon a kisebbik Dunay-fiúnak egy fényes ötlete támadt.

A folyó partján egy eldobott ujságpéldányt pillantott meg, a mely még nedves volt a nyomdafestéktől. Ha a nyomdafestékkel mázolják be a testüket, ez többet ér minden sárnál és iszapnál. Az eszme általános tetszéssel találkozott.

De a nagyobbik Dunay-fiú, a ki elsőnek akarta végrehajtani a tisztaságtól mentesítő műveletet, előbb belepillantott az ujságba, s egyszerre így kiáltott fel, az öcscse felé fordúlva:

– Na, itt megadják az apádnak!

– Mi az? Mi van az apámmal? – kérdezte a kisebbik Dunay-fiú.

– Az van benne… hahaha!… hogy az apád, nagyságos Honti-Peéry Ottmár képviselő úr tegnap beszédet akart mondani az országgyűlésen, de kinevették, lehurrogták, majdnem kidobták, hahaha!… És az ujságban még az van, hogy ez azért volt, mert igen szemteleneket és ostobákat beszélt!

– Akkor az az ujság szemtelen és ostoba – felelt a kisebbik Dunay-fiú – és az is szemtelen és ostoba, a ki olvassa!

– De máskor is ez van róla az ujságban, mert az apádnak mindig jár a szája és mindig butákat mond. És ha te nem hiszed el az ujságnak, hát én mondom neked, hogy az apád egyszerűen egy felfújt hólyag!

A kisebbik Dunay-fiú felfortyant.

– Ez olyan szamár beszéd, mint a ki mondja. És már az sem jól van az ujságban, hogy a nagyságos képviselő úr, mert az én apám méltóságos Honti-Peéry Ottmár úr, császári és királyi kamarás. Aztán tudd meg, hogy az én apám akkor beszél, a mikor akar, mert ő úr; és olyan nagy úr, hogy ő hozzá nem is jön fel az ilyen kutyaugatás.

– Én meg azt mondom neked, hogy ő egy pöffeszkedő felfújt hólyag – ismételte szilárd meggyőződéssel a nagyobbik Dunay-fiú.

A kisebbik dühbe gurúlt.

– Te azt meg se tudod érteni, hogy az én apám milyen nagy úr, és nem is láttál egy olyat elevenen! Megmondjam neked, miért beszélsz így? Azért beszélsz így, mert a te apád csak egy csibész!

– Csibész vagy magad – pattant fel a nagyobbik Dunay-fiú – és az apád sem egyéb, mert azért, hogy ő kamarás, vagy kukta, vagy akármi, előttem csak csibész marad, egy semmiházi, a ki nem is jön az én apámhoz, mert az én apám rangsorban a legelső művész Magyarországon! Te azt még nem is tudod felfogni, hogy kicsoda egy Pomázy György!

– De fel tudom fogni, mert ő semmi egyéb, mint egy szeméten szedett, a kit azelőtt Pisztrángnak hívtak, egy komédiás, egy kókler, egy csepűrágó, egy kucséber, a ki abból él, hogy bakugrásokat mutat és azután tányéroz, szóval egy igazi csibész.

Az a leleplezés, hogy Kálmán apját, a híres Pomázy Györgyöt, azelőtt Pisztrángnak hívták, azt czélozta, hogy Olgyai Gyulát megnevettesse és a maga pártjára hódítsa. De Olgyai Gyula ridegen semleges maradt. A testvérek viszálykodása egészen hidegen hagyta; mintha nem is hallgatott volna oda, nyugodtan kenegette magát azzal a nyomdafestékes ujságpéldánynyal, mely erre a szóharczra alkalmat adott.

A vita egyre jobban elmérgesedett. Az igen kevéssé válogatott szitkozódások árjából egyre gyérebben bukkantak föl tárgyias érvek. Ezek abban merűltek ki, hogy Károly megvetéssel nyilatkozott Kálmán apjának kenyérkeresetéről s általában az egész művészi pályáról, Kálmán pedig kijelentette, hogy Károly apja egy »társadalmi here«, a ki egy hatost se tudna megkeresni, nemhogy olyan nagy jövedelemre tudna szert tenni, a milyen egy híres művésznek van, a ki a tehetségével szerzi a pénzt s nem kapja ajándékba.

Aztán jól agyba-főbe verték egymást. Egyforma erősek voltak; egyiknek se tört le a dereka.

Olgyai Gyula ebbe se avatkozott bele.

Hanem mikor a testvérek jól kiverekedték magukat s egy kissé lecsillapúlva hozzá folyamodtak, hogy tegyen igazságot közöttük: melyiknek az apja különb ember? – végre megszólalt.

Büszke volt rá, hogy bölcs ítéletet mond, és így döntött:

– Az egyik eb, a másik kutya. De mindegy. Az ember nem válogathatja meg az apját. A ki jön. Örüljetek rajta, hogy jó anyátok van.

Erre már mind a két Dunay-fiú elnevette magát.

Olgyai Gyula eleinte nem értette ezt a nevetést. De a két fiú lassankint kimagyarázkodott, még pedig, minthogy legjelesebb barátjukkal, mintaképükkel tárgyaltak, teljes nyíltsággal. Kálmán nem tudta megbocsátani a mamájának, hogy elhagyott egy Pomázy Györgyöt és miért? – hogy barátságával ezt a Honti-Peéry Ottmárt tűntesse ki! Károly pedig azt nehezellette, hogy mamája nem tudta törvényessé tenni ezt a rendkívül becses összeköttetést. Akkor most ő is Honti-Peéry volna.

Aztán a közlékenység odáig ragadta őket, hogy tüzetesebben is megbírálták a mamájukat. Részleteket mondtak el arról, a mit otthon láttak, s mialatt apró történeteiket rendre előadták, észrevétlenűl kibékűltek.

A Murilló-angyalkák, a mai nevelés dísz-csemetéi, miután összevesztek azon, hogy melyiknek az apja a dicsőbb, a nagyobb, végre kiegyeztek és megegyeztek abban, hogy mind a ketten, egyértelműen, rosszat mondtak az édes mamájukról.

A BŰVÖS ÉKSZEREK.

I.

Ametisztet, a tündért, egyszer nagyon sarokba szorította Kobalt, az óriás. A szabad szerelemről vitatkoztak. Kobalt úgy értette ezt, hogy neki minden nőt szabad szeretnie; Ametiszt pedig úgy, hogy ő szabadon választ, kit szeressen.

A vita nagyon elfajult. Az óriás már-már egészen a hatalmába kerítette a tündért; a két kezét lelánczolta egy sziklához, és rettenetes dolgok történhettek volna, ha a tündér váratlanul segítséget nem kap.

De a zajra két ember rohant elő a sűrűségből: egy ifjú szénégető meg a felesége. Már messziről hallották a tündér rémes acsarkodását; a megdöbbenés érzése fölkeltette a részvétüket, s a kíváncsiság szárnyat adott a jóakaratuknak.

Városban kisebb lármára is összeszaladnak az emberek. Pedig a körutakon minduntalan történik valami kis esemény; míg az erdő mélyén lakó ember ritkán élvezheti egy kis balesetnek vagy egy kis botránynak az örömét.

– Jó emberek, – kiáltozott a tündér, – csiklandozzátok meg ennek a betörőnek a talpát!

A szénégető talán még most is tanakodnék, vajjon ki merjen-e kötni az óriással, de a fiatal asszony nem sokáig tünődött, hogy teljesítse-e a szorongatott tündér óhajtását. Az asszonyok könnyebben elvesztik a bátorságukat, de viszont hamarabb nekibátorodnak, mint a férfiak.

És a közbelépés csodálatos eredménynyel járt.

A hogy a szénégető felesége megcsiklandozta a sziklán térdelő óriás roppant talpát: az óriás egyszerre olyan kicsi lett, mint valami hegyi manó, és összeesett mint egy darab rongy.

Csak a hangja maradt a régi, egyébként semmi se maradt az óriásból.

Morogni kezdett, félelmetesen, fenyegetően… majd a hangja is elhalt, mint az eltávolodó vihar tompa dörgése. Aztán föltápászkodott a szikláról és szégyenkezve elsompolygott; a tündér csúfondáros, csengő nevetéssel kísérte.

A szénégető most már nagy buzgalommal oldozta le a lánczot a tündér csuklójáról, és Ametiszt, kiszabadulva kényelmetlen helyzetéből, így hálálkodott:

– Jó emberek, én csak egy szegény tündér vagyok; a hálát most csupán igérhetem. De ha egyelőre adósotok maradok, azért ne ítéljetek meg; részletekben pontosan le fogom róni a tartozásomat. Hiszen az erdő mélyén is tudnotok kell, hogy az egész világ berendezése a részletfizetés intézményén alapul.

A szénégető felesége bizalmasan elmondta, hogy – noha nem a jutalomért tették, a mit tettek – bizony, nagyon fognak örülni a tündér pártfogásának, mert ő nemsokára egy uj lakót fog adni a világnak.

– Ott leszek a keresztelőn – igérte a tündér. – És előre is megmondom, hogy nem kell komáról gondoskodnotok. A gyermeknek én leszek a keresztanyja; akár fiu lesz, akár leány.

És a kellő időben csakugyan meg is jelent a szénégető kunyhójában. A derék szénégető már előre dörzsölgette a kezét, mert a kis fiúnak is örült, de még jobban örült annak, hogy az ünnepi alkalommal egy kis aprópénzt fog látni, a mi, bizony, csak elvétve kerül az erdőbe.

Hanem a keresztanya így szólt:

– Jó emberek, pénzt nem hoztam magammal, mert a mai világban már a tündéreknek sincs pénzük. De e helyett olyan ajándékot hoztam, a mely őt egész életére boldoggá teheti. Elhoztam neki a családi ékszereimet, a melyek még a nagyanyámról maradtak rám: ezt az aranyórát meg ezt a topázos gyűrűt. De ne tegyétek zálogba ezeket az ékszereket, és neki is, ha majd felnő, mondjátok meg, hogy jól őrízze meg ajándékomat, minden viszontagság között, mert ezek az ékszerek bűvös ékszerek. A ki ezeknek az ékszereknek a birtokában van, az soha se mondhat és soha se követhet el semmiféle ostobaságot, mert, ha ostobaságot készül mondani, az óra azonnal muzsikálni kezd és mindaddig szól, a míg gazdája az ostobaságot ki nem veri a fejéből, ha pedig ostobaságot akar elkövetni, a gyűrű rögtön megszorítja az ujját és mindaddig szorítja, a míg fel nem hagy a szándékával.

A keresztelő után a tündér eltünt és a szénégetőpár nem győzött eléggé örvendezni a nagyszerű ajándéknak.

A szénégető mindjárt fel is próbálta a bűvös ékszereket. Tudni óhajtotta, milyen érzést ad az, ha ilyen drágaságok ékesítik az embert.

A zsebébe dugta az órát és felhúzta a gyűrűt, de alig hogy feldíszítette magát, az óra muzsikálni kezdett s egyre eszeveszettebben szólt, a gyűrű pedig úgy megszorította az ujját, hogy fájdalmában szinte felordított.

Nagy ügygyel-bajjal lehúzta az ujjáról a gyűrűt s aztán az órát is sietve kitette az asztalra. De bele tartott egy pár perczbe, a míg a zenélő szerszám végképpen elcsendesedett.

– Mire gondoltál, mit akartál tenni, szerencsétlen?! – kérdezte a felesége.

– Arra gondoltam, – felelt a szénégető, a kinek az arcza még a szénpor alatt is majdnem fehérré vált az ijedtségtől, – hogy addig, a míg a fiú felnő, mégis csak zálogba kellene tenni ezeket az ékszereket, mert mi már csak megleszünk valahogy ostobán is. De látom, hogy ez túlságosan ostoba gondolat volt.

– Addig, a míg a fiú felnő, – felelt az asszony – neked kell viselned az órát meg a gyűrűt. A mint láthatod, nagyon is rád fér, hogy legyen valami, a mi egy kis okosságra szoktasson.

De ettől fogva az óra folyton muzsikált, a gyűrű pedig úgy szorongatta a szénégető ujját, hogy utóljára már nem bírta kiállani.

Hát csak abban maradtak, hogy a bűvös ékszereket elzárják a ládafiába, addig az ideig, a míg a fiúnak az esze meg nem érik.

II.

A szénégető fiát – a ki keresztanyja óhajtására a Topáz nevet kapta – már tizenegy esztendős korában megbérmálták. A szénégető azért sürgette Topáznak az ájtatosságban való megerősítését, mert azt óhajtotta, hogy a tündér, a kiről már régen nem hallottak, az ünnepi alkalomra ujra jelentkezzék az ígért részletfizetéssel.

A tündér elértette a szelíd czélzást és csakugyan megjelent. Ezúttal azonban már csak egy hosszú kolbászt hozott ajándékba, mert időközben Tündérországban is nagyon kedvezőtlenné vált a pénzpiacz helyzete s a rettenetes drágaság még a szebb világban lakókat is visszariasztotta minden túlságos költekezéstől.

Hanem a szénégető jobban örült a kolbásznak, mint az első ajándéknak, a melyet nem lehetett megenni.

Nagy vigasságra gerjedt, és apai hatalmánál fogva elrendelte, hogy Topáznak, a kit keresztanyja tiszteletére már a bérmálás reggelén felékesítettek a gyűrűvel és az aranyórával, ezentúl folytonosan viselnie kell a bűvös ékszereket, kivéve az alvás idejét, a mikor a legokosabb ember is bátran beszélhet bolondokat.

– A kit megbérmáltak – okoskodott a szénégető – annak már eszének kell lennie. És ha a fiúnak már megvan a magához való esze, hát vigyázzon rá és ne veszítse el.

Kiderült, hogy Topáznak csakugyan van már magához való esze, mert a keresztanyját szomorú mosolylyal fogadta, és hogy szégyenére ne váljon, egész nap nem szólt egy árva szót se.

A bűvös ékszerek pedig láthatóan mindjárt megtették a hatásukat. Mert a bérmálást követő lakomán a szénégető betegre ette magát, s maga a tündér is megrontotta a gyomrát a kolbászszal, Topáz ellenben, aki óvatosságból nem evett, egészséges maradt. Éhes maradt, de egyszersmind egészséges.

Ettől fogva Topáz soha se vált meg a bűvös ékszerektől.

Tizenkét esztendős korában Topáz már nem hasonlított semmiféle más gyermekhez. Nem csavargott a többiekkel, nem mászott fel a fára, nem is esett le róla és nem lopta ki a madarak fészkéből a tojást. Már messziről meg lehetett ismerni szomoru mosolyáról.

Még nem volt tizenhárom éves, a mikor már mindenkinek el kellett ismernie, hogy Topáz sokkal okosabb ember, mint az apja, sőt okosabb a legközelebb eső falu papjánál is. Mert ez a két ember, noha mindegyik elég vén volt arra, hogy már benőhetett volna a fejelágya, sok fejtörés és bölcs tanácskozás után azt sütötte ki, hogy Topáz nem léphet a szénégető pályára, hanem éljen meg az eszéből, ha már ilyen ritka szép okosságot mutat, – és Topáz, tudva, hogy úgyis hiábavaló volna, okosságból nem vitatkozott velük, hanem szomorú mosolylyal engedelmeskedett.

III.

– Topáz, gyere koczkázni! – hívták a pajtásai.

Topáz nagyon szeretett volna koczkázni és már majdnem igent mondott. De a gyűrű megszorította az ujját.

– Nem megyek, – felelt, – mert a ki koczkázik, az veszíthet. Sőt valószínű, hogy veszít, mert mindig sok aprópénz hull az asztal alá, és mindig több a vesztes, mind a nyerő.

És csak nézte a többieket, a mint koczkáztak.

Egypáran nyertek, többen veszítettek. Topáz természetesnek találta, hogy sokan veszítenek, és nem törődött a vesztőkkel. Csak a nyerőket látta. Milyen jókedvűek, hogyan ragyog a szemük!

Irígyelte őket.

– Topáz, gyere inni! – hívták a nyerők, és a vesztesek nemkülönben.

Topáz nagyon szeretett volna inni és már megindult a pajtásaival. De a gyűrű megszorította az ujját.

– Elkísérlek benneteket, – szólt, észbe kapva, – de nem iszom veletek. Nem akarok megrészegedni és nem akarom, hogy megfájduljon a fejem. A ki iszik, soha se tudja előre, hogy mikor issza el az eszét, s a részeg ember ostobaságokat csinál, a részeg ember garázda, a részeg ember csunyább, mint az állat.

És csak nézte, hogy a többiek isznak.

Néhányan leitták magukat a sárga földig és másnap egész estig nyögték a mulatságot. Mások egészen elveszítették az eszüket, kötekedni kezdtek vagy más ostobaságot csináltak, úgy, hogy napok kellettek hozzá, a míg ki tudtak gázolni abból a sok kellemetlenségből, a mit egy este szereztek maguknak.

De voltak olyanok is, a kik nem rugtak be, csak fölélénkültek és még vidámabbak lettek, mint rendesen. Topáz elnézte őket. Milyen jókedvüek, hogyan csillog a szemük, hogyan ömlik ajkukról a tréfa, a mulatságos szó! A kellemes mámor pirosra festette az arczukat és folyton nevettek. Topáz csöndesen, előbb hallgatagon, utóbb egészen szótlanul szemlélgette őket, még jobban elkomolyodva, mint máskor. Irígyelte a mámorukat, a rózsás kedvüket, a szakadatlan mulatságukat.

– Topáz, legalább danolj velünk! – szóltak hozzá egypáran.

– A dal nem kerül pénzbe, – bíztatta valaki, egy kicsit csúfolkodva.

Topáz nagyon szerette volna egyszer, legalább egyetlen egyszer, kedvére kimulatni magát és szívesen danolgatott volna a pajtásaival. Hiszen józanon is elmulathat az ember, ha csupa kellemes, vidám dologra gondol és átengedi magát a mások jókedvének. Még ahhoz is kedve lett volna, hogy akármilyen józan, időnkint el-elkurjantsa magát és már-már belebődült a nótába, de a hogy feltátotta a száját, a gyűrű egyet szorított az ujján.

– Nem, – szólt magában, – ez nem volna okos. Ha velük danolok, engem is megbüntethetnek, csendháborítás czímén.

Másnap aztán egész nap sajnálta, hogy tegnap nem danolt a többiekkel.

Eleinte nehezen állotta meg, hogy bele ne másszon hol az egyik, hol a másik ostobaságba. De a gyűrű egyre jobban megszilárdította az erkölcsét.

Olyankor aztán, ha arról hallott, hogy a mulatság micsoda bajba sodorta egyik vagy másik társát, nem győzte dícsérni a józanságát és áldani a gyűrű csodaerejét.

Hanem azért még a bajba jutottakat is irígyelte egy kevéssé az élvezetükért.

Később annyira hozzászokott a józansághoz, hogy a gyűrűnek már nem sok dolga volt.

Egyszer azonban annyira beleszeretett egy szép kis leányba, addig-addig enyelgett vele, míg egy elragadó holdvilágos este, a májusi szellő ösztökélésére, az orgona-illattól egy kissé megmámorosodva, majdnem megcsókolta azt az eperszájat.

A szép kis leány nem kapta félre az arczát, de a gyűrű akkorát szorított az ujján, hogy fájdalmában majdnem felkiáltott.

– Nem, – szólt magában. – Nem engedi az okosság. El kellene vennem feleségül.

És hirtelen hangját veszítve, az orrát szomorúan lehorgasztva, megrogygyant léptekkel kísérte haza az álmélkodó kis leányt, a ki nem tudta kitalálni, hogy mi lelte egyszerre Topáz úrfit.

– Azért mégis okosan cselekedtem, – szólt magában otthon, – mert ez a kis lány vagy csalfa, hamis teremtés, a milyen igen sok van, vagy – a mi még rosszabb volna – ártatlan, jó lélek. Ha rossz kis leány, micsoda veszedelembe sodorhatott volna, ha mégis behálóz! – hogyha pedig jó kis lány, no, akkor meg egész bizonyosan el kellett volna vennem feleségül! Eh, tanúm a gyűrű, hogy józan, okos voltam!

És miután ilyen fényesen bebizonyította magának, hogy rendkívül okosan cselekedett, majdnem sírva fakadt.

A kis leány utóbb vigasztalódott mással.