Part 1

Ambrus Zoltán Munkái

XII. KÖTET.

FURCSA EMBEREK

Ambrus Zoltán Munkái

XII.

FURCSA EMBEREK

ELBESZÉLÉSEK

BUDAPEST MDCCCCVIII

VIII., ÜLLÖI-ÚT 18. SZÁM.

RÉVAI TESTVÉREK

IRODALMI INTÉZET R.-T.

Ambrus Zoltán

FURCSA EMBEREK

ELBESZÉLÉSEK

BUDAPEST MDCCCCVIII

VIII., ÜLLŐI-ÚT 18. szám.

RÉVAI TESTVÉREK

IRODALMI INTÉZET R.-T.

AZ ÖSSZES JOGOK FENTARTÁSÁVAL.

Révai és Salamon könyvnyomdája Budapest, VIII., Üllői-út 18.

FURCSA EMBEREK.

PÁRIÁK.

I.

Hofmann úr egy keddi napon érkezett meg Romániából, a két kis leányával és azzal a csinos összeggel, a mely az építő-munkálatok befejezése után járt neki. A feleségét nem hozta magával; azt otthagyta, a földben.

Szerdától szombatig, egész nap a nagyvállalkozóknál és az állami intézetekben szaladgált, hogy uj alkalmazást kapjon. Ez volt a legsürgősebb dolga; már rövid ideig se tudott tétlenül élni.

De vasárnapról nem akarta elhagyni, hogy meglátogassa az anyját.

Elmult tizenöt éve, hogy nem látta; azóta, hogy kiköltözött Romániába. Akkor is mindössze kétszer látogathatta meg, mert alig hogy megjött Amerikából, máris el kellett foglalnia a romániai alkalmazást. Tizenöt év nagy idő; azóta az anyja igen megöregedhetett. És az utolsó hónapokban nem a legjobb hírek érkeztek róla. Hogy csak megvan; jár-kel, jól eszik, jól alszik, de a szellemi tehetségei nagyon megfogyatkoztak, az emlékezetét például nagyrészben elvesztette.

A sógorasszony levele nem mondott ennél többet.

Hát bizony az öregasszony már hetvenöt éves. Szép kor, nagy kor; nem csoda, hogy nem egészen egészséges. És hogy nem igen emlékezik? Hát nem sokkal rosszabb volna, ha nem tudna járni, vagy fájdalmai volnának? Hogy csak a szellemi tehetségei fogyatkoztak meg, az még hagyján. Sok olyan dolog történt vele, a mire jobb nem emlékezni.

Hanem azért ez a hír mégis csak facsargatta egy kicsit a Hofmann úr szivét.

Hiába, az édesanya mégis csak az édesanya marad! Akármilyen ritkán látja és akárhogy megöregszik, eltaplósodik az ember, az édesanyától még se lehet végképpen elszokni.

Hofmann úr nem volt rossz fiu. Mióta az anyja özvegyen maradt, minden hónapban segítette valamivel. Előbb harmincz koronát, s a mióta többet keres, ötven koronát küldött neki havonkint.

Pedig az anyja nem is volt nagyon rászorulva erre a segítségre. Az apjukról egy kis nyugdíj maradt rá, s a legöregebb fiánál lakott, a hol egész életére megvolt a fedele és az élelme. Ez a legöregebb fia ugyan már vagy tíz éve meghalt, de utána megmaradt a ház, – egy kisvárosi ház, de szép, tágas épület, nagy udvarral és kerttel, – s a postát is örökölte az özvegy. Hát minden a régiben maradt; az öregasszony a fia halála után is ottmaradt a menyénél és az unokáinál, mert a menyét csak úgy szerette, mint ha az édes leánya volna.

Aztán a számtiszt fia is rendesen segítette valamicskével. Csak a nőtestvérük nem gyámolíthatta; az nagyon szegény embernél volt férjnél és sok gyermekkel vesződött.

Ő azonban egyszer se mulasztotta el, hogy elsején postára tegye a szokásos ötven koronát. Ilyenkor mindig irt egy pár sort arról, hogy hol jár és mit csinál. Tíz-tizenkét évvel ezelőtt még minden hónapban megkapta a köszönő-levelet. »Miért vonod meg a családodtól, mikor nekem úgy sincs szükségem rá?« – írta az öregasszony és azt is tudatta vele, hogy milyen az egészsége. De már akkor panaszkodott, hogy a szeme nagyon meggyöngült és hogy az írás nehezére esik. Előkészítette rá a fiát, hogy a levelei egyszer csak el fognak maradni. És lassankint el is maradtak. Vagy nyolcz év óta már csak a sógorasszony, vagy ennek a leánya értesítették anyjának az egészségi állapotáról. De ezek ritkábban írhattak; a posta sok dolgot ad, érthető, ha nem érnek rá vagy nincs kedvük firkálni.

Igen, ő mindig elég jó fiu volt; nem kellett szemrehányást tennie magának.

De hát ez volna minden, a mivel az ember a szüleinek tartoznék? A pénz és a hiradás?

Hja, nem élhetett a közelében! Kenyeret kellett keresnie.

Mióta sógorasszonyának az utolsó levelét megkapta, Hofmann úr sokszor gondolt öreg édesanyjára, a kit tizenhatéves kora óta vajmi ritkán látott.

És – különös! – bár anyjának ujabb arczképeit megküldötték neki, s bár régi, nagy időközökben ismétlődő látogatásai alkalmával mindenkinél jobban láthatta anyján az idő hatalmát: olyankor, a mikor keseregve gondolt rá, hogy ime, már az is elkészülődik az életből, a kitől az ereiben keringő vért kapta, – mikor elmélázott azon, hogy abból a hosszu időből, a mely az öregasszonynak adatott, milyen kevés óráig volt együtt vele, ő, a fia, – mikor szivét az a gondolat sanyargatta, hogy ime, a szegény öregasszony örökre elmegy és, noha egymást látniok mind a kettőjüknek öröm volt, anyja földön létének úgyszólván egész idejét örökre elmulasztotta – ilyenkor gondolatában nem egy öregasszony képe jelent meg, hanem egy szép, erős, még fiatal asszonyé. Most is mindig olyannak látta, a milyen abban az időben volt, mikor sok kis gyerek szaladgált a szoknyája körül, sok kis gyerek, a kik meghaltak vagy elszóródtak a világban.

Elhatározta, hogy magával viszi a kis leányokat is. Az út oda gyorsvonaton csak másfél óra! És ezek még nem is látták a nagyanyjukat.

– Lencsi, Adélka! Vasárnap reggel szép ruhát vegyetek fel! Meglátogatjuk a nagymamát.

A kis leányok boldogok voltak, hogy egyszer az apjukkal mehetnek el hazulról. Mindegy, akárhová.

II.

Sógorasszonya, a postamesterné, nagyon szivesen fogadta a rokonokat, de egy kissé czerimóniásan. A »szalonba« vezette be őket, egy olyan szobába, a melyen meglátszott, hogy csak ünnepnap lát társaságot.

– Isten hozott, Károly! Elhoztad a leányokat is, ez derék! Azt hittem, már nagyobbacskák. Hát te szemüveget viselsz, lelkem?!…

– Igen – felelt Hofmann úr. – Az orvos úgy rendelte, hogy mindig viselnie kell az üveget, mert csak így enyhülhet a közellátása. Bizony, elmaradtak egy kicsit, mert Lencsi már tizenhárom esztendős, s Adélka tizenegy. De a vörheny nagyon megviselte őket; még most se heverték ki egészen. Nagyon véznák, mi? De a szegény anyjuk is ilyenfajta volt. Féltem is őket, hogy örökölték a baját.

Úgy beszélt róluk, mintha ott se lettek volna.

Lencsi és Adélka kiváncsian tekintgettek körül. Minden csekély uj látnivaló érdekelte és mulattatta őket.

A postamesterné nagy leánya ekközben előcsődítette az egész háznépet. A szoba egy percz alatt megtelt fiatal néppel.

Az ismerkedés néhány semmitmondó szava után a kis leányokat elhívták a kertbe.

– Hát anyám? – kérdezte Hofmann úr.

– Alszik – felelt a sógorasszony. – Egy pár hónapja nagyon sokat alszik, de az orvos meghagyta, hogy: csak aludjék, sohasem szabad zavarni. Előre figyelmeztetlek, hogy ne lepjen meg, ha nem fog megismerni.

– Engem se ismerne meg, a fiát?

– Senkit sem ismer meg, a kit évek óta nem látott. Mindenkit összetéveszt régi, nagyon régi ismerősökkel. És rád, az igazat megvallva, nem igen emlékszik…

– Hogyan, talán csak nem… eszelős?

– Nem. Más baja nincs, csak az emlékezete pusztult el nagyon. Az se egészen. A nagyon régi dolgokra, például a leánykorára, meg arra az időre, a mikor még kicsinyek voltatok, néha egészen jól emlékszik.

– De hát soha sincsen szó rólam? Hiszen elég gyakran irok!

– Igen, de nem hisz nekünk. Mindig megmondjuk neki: »Anyám, a Károly irt! Pénzt küldött!« De azt feleli: »Csak meg akartok csalni. Csak azért mondjátok, hogy ne szomorkodjam annyit. Tudom én jól, hogy a Károly is meghalt, mint a többiek. Már régen meghalt. Még tizenhat esztendős se volt, a mikor meghalt.« És, tudod, nem szabad ellenkeznünk vele, mert ez igen fölingerli. Megharagszik és indulatosan fakad ki: »Azt akarjátok rámfogni, hogy őrült vagyok!« Ilyenkor annyira sir, hogy sirógörcstől, vagy valami még rosszabbtól tartunk, mert az orvos a lelkünkre kötötte, hogy mindent rá kell hagyni, ha nem akarunk valami kiszámíthatatlan válságot előidézni. Azóta, hogy ebben az állapotban van, többször megmutattuk neki az arczképedet, de nem ismert rád. Különben még bennünket is csak félig-meddig ismer. Engem a leányának tart és a leányomat is a maga gyermekének képzeli. Azt hiszi, csak ez a két gyermeke maradt, a többiek meghaltak.

– Istenem, de hiszen akkor mégis…

– Nem, egyebet nem venni észre rajta. De az orvos is azt mondja, hogy ez csak az aggkori elmegyöngülés egy különös esete. Különben majd mindjárt meglátod. Ebben az időtájban szokott fölébredni a délutáni álmából.

Tovább beszélgettek. Mindarról, a mi azóta történt, hogy utóljára találkoztak. A tizenöt év sok veszteségéről. Ki-ki a maga halottjáról. A sógorasszony a postamesterről, Hofmann úr arról a szegény asszonyról, a kit Romániában ismert meg és Romániában hagyott. Azután a gyermekeikről.

Egyszerre egy kis öregasszony jelent meg az ajtóban.

– Ó, Istenem!…

Károly nem ismert volna rá, annyira összement.

– Anyám, itt van a Károly! – szólt hangosan a jó sógorasszony. – A Károly, a fiad! Hazajött Romániából! Megismered?

Károly kitárta a két karját.

– Ej, ti mindig tréfálóztok velem! – szólalt meg az öregasszony. – Kicsúfoltok, mert azt hiszitek, hogy én már semmire sem emlékszem, pedig én még arra is jól emlékszem, a mit ti már régen elfelejtettetek. Nini, hisz ez a jó Skultéty úr! Isten hozta nálunk, kedves Skultéty úr! Foglaljon helyet. Bizony, már régen nem volt szerencsénk!

Károly rápillantott a sógorasszonyára, a ki mintha intett volna valamit a szemével.

Ez a néma felelet elvette minden bátorságát. Nem mert ellenkezni. Csak egy hosszu, forró csókot nyomott az öregasszony kezére.

– No de foglaljon helyet, Skultéty úr! – folytatta az öregasszony. – Én is leülök, mert a lábam már nem igen bír. De mondja, mit csinál a kedves felesége? Meg az apróságok? Vagy mit is mondok? Azóta már szépen felnőhettek!

Károly csodálkozva, elhomályosodott szemmel tekintett erre a kis lényre, a kitől az életet kapta. A lába, meg a keze reszketni kezdett. Nem tudta, mit mondjon. Valami semmitmondó szót keresgélt, de a hang a torkán akadt.

A sógorasszony felelt helyette:

– Bizony, bizony, az idő eljár!

Leültek. És az öregasszony folytatta a furcsán kezdett társalgást:

– Milyen sok minden is történt azóta, hogy Skultéty úr utóljára volt nálunk! Persze, azóta sok esztendő mult el. Talán tíz év is. De én még arra is jól emlékszem, mikor Skultéty úrnak a kedves szülei a városunkba költöztek. Én már akkor ismertem őket Egerből, mert lánykoromban egy télen Egerben farsangoltam és a nagynénémhez, Vitkovszkynéhoz, a kinél akkor szálláson voltam, a kedves szülei járatosak voltak. Milyen gyorsan elmúlik az idő! Milyen régen meghaltak már a kedves szülei! De nekem még több csapást kellett megérnem. Istenem, meg se tudnám mondani, hány temetést kellett elszenvednem! A szüleimet, a testvéreimet; azután a gyermekeim is meghaltak. Hét élő gyermekem volt és most már csak kettő él. Azóta a férjem is meghalt. (Sirni kezdett.) Pedig még fiatal ember volt; erős, egészséges, senki se hitte volna. Ilyenforma ember volt, mint Skultéty úr, csak még erősebb. De hiszen ismerte!

Hofmann úr végre, miután egy bátorító pillantást esdekelt ki a sógorasszonyától, rekedt hangon szólalt meg:

– Elhoztam magammal a kis leányaimat is. Megmutathatom őket?

– Hogyne! Hol vannak? A kertben? Hívja be őket.

Kiment értök és megmagyarázta nekik, hogy a nagymamát nem szabad nagymamának szólítani. Szépen csókoljanak neki kezet és csak akkor szóljanak, hogyha kérdezik őket.

Beállítottak. Az öregasszony megsimogatta előbb az egyik, aztán a másik kis leány fejét, s megkérdezte, hogy hány évesek.

– Az egyik tizenhárom, a másik tizenegy éves. Egy kicsit hátramaradtak a fejlődésben, mert vörhenyt állottak ki, s ez annyira megviselte őket, hogy még most se tértek magukhoz.

– Majd kiheverik! – szólt az öregasszony. – Nekem tizenhárom éves koromban olyan vörhenyem volt, hogy egy évig senyvedtem belé. Mindenki azt hitte, hogy az utóbajok előbb-utóbb el fognak pusztítani. Aztán egyszerre úgy megnyúltam és olyan erős lettem, mint egy fiatal jegenye.

És elmondta a betegsége egész történetét.

Később is folyton az öregasszony vitte a szót, azoknak az élénkségével és örömével, a kik ritkán látnak idegen embert, pedig szeretik a társaságot.

A gyerekek rendre kiszökdöstek s a nagymama még egyre beszélt.

Csupa nagyon régi történetet emlegetett. Olyanokról, a kik már réges-régen meghaltak; olyanokról, a kiket senki se ismert.

És mindjobban belemelegedett az emlékezésbe. Elbeszélte, hogyan is volt hát, mikor azon a hires farsangon bemutattak neki egy barna fiut, a Hofmann Károlyt…

– Tudja, Skultéty úr, nem csak én mondom, mindenki mondta, hogy abban az időben Hofmann Károly volt a legdaliásabb legény az egész Hevesben. És sok szemrevaló kis leány volt azon a megyebálon, sok szemrevaló kis leány…

Ó, Hofmann úr még most is élénken emlékezett arra a sudár jegenyére! És az, a mit látott, nagyon szorongatta a szivét. Attól félt, hogy kicsordul a könnye.

Hét óra tájban egyszerre csak fölállott és az órájára nézett.

– Nem maradtok itt legalább holnap délig? – kérdezte a sógorasszony halkan, egy kissé meglepődve. – Kétszerannyi szobát adhatok, mint a mennyire szükségetek van. És annyi idő multán!… Legalább vacsorálj velünk!

– Nem, köszönöm. Vissza kell mennem a gyorsvonattal. Korán reggel dolgom van.

Pedig nem úgy tervelte.

III.

Mialatt a vonat visszafelé robogott velük, Hofmann úr elmélázott.

Kis lányai, vele szemben, élénken beszélgettek, de – mint rendhez szoktatott gyermekekhez illik – csak suttogva, hogy az apjukat ne zavarják.

A két kis elhagyatottnak, a kik máskor az egész napon át egy kisasszony meg a cselédek társaságára voltak utalva, ez a kirándulás nagy esemény volt.

Kertben játszottak, más gyerekekkel!

És kipirultan kérődztek a délután apró élményein.

Hofmann úr elnézte őket.

Mintha két kis idegent látott volna. Mintha most látná őket először.

Csak most vette észre sovány arczocskáik egyes, finom vonalait. Az egyikben egy mozdulatot, a mely hirtelen az eltemetett asszonyra emlékeztette, a másikon egy vonást, a melyben önmagára ismert.

És eszébe jutott:

Hát hogyne látná őket idegeneknek, mikor neki csakugyan idegenek!

Az övéi, de akár csak a más gyermekei volnának!

Hiszen egész nap nem látja őket!

Nap-nap után múlik, és az egyik nap olyan, mint a másik. Mindegyik nap egyforma, mert ő egyformán nincs velük. Nincs otthon reggeltől estig, egész nap nincs otthon, napról-napra, hétről-hétre, hónapról-hónapra soha!

Csak estefelé láthatja őket, sebtében, szórakozottan, a mikor a fáradtság, a gond, az aggodalom, a jövő olyan idegessé teszi!

Mert pénzt kellett keresnie.

Aztán megint arra az asszonyra gondolt, a kit Romániában ismert meg és Romániában hagyott.

Majdnem tizenöt esztendeig élt vele, és az is idegen maradt neki, örökre!

Azzal is úgy volt; nap nap után, év év után mult, és minden nap, minden év egyforma volt, reggeltől estig egyforma.

Azt se látta egész nap. Már kora reggel dologhoz kellett látnia, mint az aranyásónak; és csak este tért meg hozzá, rövid suttogásra.

Évről-évre halasztotta, hogy majd, majd másképpen fognak élni. Addig halasztotta, míg az asszony hamarább elmult, mint az az idő, a mely után a »majd« következik.

Csaknem tizenöt évig élt vele; és e hosszu idő után olyan idegen maradt neki örökre, hogy ebben a perczben, a föleszmélésnek, a magábaszállásnak ebben a rémes perczében, nem tudja, mit gondoljon róla.

Vajjon olyan asszony volt-e, mint sok más, a ki titokban kárpótlást szerez magának?

Vagy egyszerüen mártir volt?

Hamarjában nem birta elhatározni, hogy e közül a kettő közül melyik tudat volna a keservesebbik.

Mégis csak azt a gondolatot választotta, hogy: igen, mártir volt szegény! – és bocsánatot kért az emlékétől, hogy egy pillanatig kételkedett benne.

De hát miért kellett tizenöt évi mártiromságot szenvednie ennek a szegény, szegény teremtésnek?

Mert ő rabszolga. Mert neki pénzt kellett keresnie.

És ime, az örök történet még egyre ismétlődik.

Most a gyermekei vannak soron.

Hiszen nap nap után múlik és alig látja őket.

Istenem, micsoda életet élt! Pedig már a vége felé botorkál.

Családos ember volt és még csak nem is ismerte igazán a családját.

Az ötvenedik esztendejében jár és még nem élt.

Csak pénzt keresett. Csak túrta az orrával a földet.

A HAZUGSÁG ÖL.

I.

A vasúti állomás vendéglőjében tizenkét huszártiszt vacsorált. Kivülök egy lélek sem volt a teremben. Az utolsó esti vonat már régen elment; ilyenkor rendesen magukra maradtak.

Egyszerre fölpattant az ajtó, s két hölgy vonult a terembe: az egyik egészen fiatal, a másik valamivel idősebb. A tisztek tekintete sortüzet lövelt rájok. A fiatal igen csinosnak tünt fel.

Úgy látszott, nem lepi meg őket, hogy ennyi katonát találnak a teremben. A feszélyezettség legcsekélyebb jele nélkül ültek le egy kisebb asztal mellé. A fiatalabbik megzörgetett gyürűjével egy poharat, s nyugodtan várakoztak, míg az egyik, kevésbbé álmos pinczér elővánszorgott.

– Mit lehet vacsorálni? – kérdezte a fiatal és csinos hölgy.

– Most már csak sonkát és tojást.

– Az is jó lesz. De főzzenek teát. Várjon csak. A tiroli határon vagyunk, ugy-e?

– Igenis.

– Ez egy nagy csatlakozó állomás, mi?

A pinczér arczáról le lehetett olvasni a bámulatot, hogy van olyan valaki is a világon, a ki még ezt se tudja.

– Igen, ez a déli vasút egyik legnagyobb állomása.

– De van egy másik ilyen nevü állomás is?

– A katonai megállóhely, innen tíz percznyire.

– A kik a várba mennek, ott szállnak ki, mi?

– Igen.

– Azt hittem, a várban csak gyalogosok és tüzérek vannak.

– Nem, kérem. Van egy huszárezred is.

– Mikor indul az első vonat Bozenbe?

– Reggel fél ötkor.

– És Innsbruck felé?

– Fel háromkor.

– Jól van, most már mehet.

A tisztekben ekkor már lángolt az érdeklődés. Időközben alaposan szemügyre vették a hölgyeket, s a szemle a fődologban nagyon kedvezően ütött ki. A fiatalabbik határozottan igen csinos és érdekes asszony volt; szép, eleven, okos szeme olyan szikrákat szórt, mint egy elektromos gép. A másik legfeljebb nyolcz-tíz évvel lehetett idősebb, de nem lehetett a nénje, mert egy cseppet se hasonlítottak egymásra. A csinos asszonyka feketehaju volt és egészséges arczszinü, az idősebb világos szőke és fehérarczu. Azonkívül a fiatalabbik intézkedéséből és hangjából valamelyes rangkülönbség érzett ki, de ez, meglehet, csak az ifjuság és szépség tudatos felsőbbsége volt.

Hogy milyen rangot foglalnak el a nagyvilágban: még nehezebb volt kitalálni. Lehettek egészen úri, s lehettek félig úri hölgyek is; lehettek olyanok, a kik jól születtek, s jól mentek férjhez, de lehettek olyanok is, a kik sehogyse születtek és sehogyse mentek férjhez. Erre nézve az öltözetük meg a viselkedésük nem nyujtott kielégítő felvilágosítást. Nagyon egyszerü porköpönyegben léptek a terembe, s egy perczczel később kitünt, hogy a porköpönyeg alatt hasonló egyszerü útiruha rejtőzött: nyári blúz, bőrőv s kitünő angol szövetből készült, de meglehetősen közönséges szoknya. A fiatalabbik olyan utazósapkát viselt, a milyet többnyire csak férfiak hordanak. Mindebből nem igen volt mit következtetni; a jobbmóduak utazóruhái közt nincs nagy különbség. A viselkedésükhöz nem fért kifogás; de ki nem látott akárhány hölgyet, a ki elrugta magától a társadalmi rendet s a ki mindamellett épp oly jól viselkedik, mint az előkelő hölgyek?

Az a fesztelenség, melylyel a fiatalabbik, nyilván rájok való tekintettel, a várról és a katonaság viszonyairól tudakozódott, határozottan gyanusnak tetszett. Hasonló alkalmakkor az igazán úri hölgyek kerülik a feltünést, nem keresik. De kaczér természetü hölgyek minden társadalmi osztályban akadnak, s ez a fesztelenség lehetett nyugodt természetesség is. Utóbb azonban a terhelő jelenségek egyre szaporodtak. Az ifju hölgy a szemek folytonos sortüze közepett ugyancsak állta a sarat. Nemcsak, hogy a legkisebb zavart se mutatta: határozottan visszakaczérkodott. Egy főhadnagyot valósággal kitüntetett, de figyelemre méltatta a tiszthelyettesek hódolatát is. Az attak éppen nem hozta ki a sodrából, sőt mintha elemében érezte volna magát a a harczvonal kartács-záporában.

– Mégis csak úri hölgyek – szólt halkan egy tiszthelyettes a mellette ülő hadnagynak. – Tisztán hallottam, a mint arról beszéltek, hogy automobilon jöttek idáig.

– Ebből semmi se következik – felelt a hadnagy. – Ma már tíz forintért mindenki bérelhet automobilt.

– Sőt – szólt egy harmadik tiszt – ez az automobil fölötte gyanus. Ez az automobil nekünk szólt. Mintha csak azt mondták volna: »Látjátok, kikkel van dolgotok? Mi automobilon járunk, mert tehetjük.« Mondom, hogy egészen közönséges dámák.

– Ugyan mióta van kifogásod az egészen közönséges dámák ellen? Láttalak én már kevésbbé büszkén is!

– Nekem? Dehogy van kifogásom! Sőt ellenkezőleg.

De talán semmi se történt volna, s a hölgyek, a kik időközben nyugodtan megvacsoráltak, tovább is békességben várhatták volna meg a vonatot, ha véletlenül egy uj alak nem lép a terembe. Ez az uj alak egyik czimborájuk volt, a kit a tisztek általános gaudiummal fogadtak.

– Nini, Rudolf! Te ugyan jókor jössz!

– Éppen egy óra. Hol jártál, kópé?

– No, csak ne részletezzétek a dolgot. Zsindely van a háztetőn. (A hölgyeknek meg kellett érteniök, hogy ez nekik szólt.)

– Te, le ne ülj! Ülj egy másik asztalhoz.

– Miért?

– Mert éppen tizenketten vagyunk.

– És én volnék a tizenharmadik? Isten mentsen!

Szétnézett. Azonnal átlátta s föl akarta használni a helyzetet. Már ki is szemelte magának azt a helyet, a hol éppen szemben lesz a hölgyekkel. De megelőzték.

– Várj, helyet csinálok neked – szólt az a főhadnagy, a kit a csinosabbik hölgy a tekintetével kitüntetett.

S nem várva feleletet, hirtelen fölkelt s odament a hölgyek asztalához. Ott haptákba vágta magát és bemutatkozott:

– Viktor von Dernőy, Oberlieutenant.

A fiatalabbik hölgy barátságosan biczczentett; az idősebb egy kissé elmosolyodott.

– Bocsássa meg, nagyságos asszonyom, azt a merészséget, hogy ide jöttem és bátor voltam bemutatkozni. A világért se akarnék terhükre lenni, és ha ez a lépésem tolakodásnak tünnék fel, csak arra kérem, legyenek kegyesek megengedni, hogy pár szóval kimenthessem magam.

– Kérem, éppenséggel nincs terhünkre – felelt a fiatal hölgy komolyan. – Foglaljon helyet.

– Akkor a szerencsém – folytatta Viktor von Dernőy, egy oktávával barátságosabban – nagyobb, mint reméltem. Meg akartam menteni a mi ujonnan érkezett jó pajtásunkat attól, hogy a tizenhármas szám babonája miatt lemondani kényszerüljön szokott társaságáról, s azt gondoltam, hogy talán nem bántom meg a hölgyeket, ha elmondom, milyen szerencse, milyen megtiszteltetés, milyen boldogság volna asztalunkra nézve, ha megengednék…

– Hogy az urak ide jöjjenek? De kedves von Dernőy, önt a társaság nem bízta meg ennek az óhajtásnak az előterjesztésével, s meglehet, hogy az urak maguk közt jobban töltenék el az időt.

– Az igazat megvallva, nagyságos asszonyom, én ebben a pillanatban már kész vagyok elárulni, cserben hagyni, s örökre elfelejteni összes tiszttársaimat. Mert végre is nem tagadhatom le, hogy főképpen az önzés dolgozott bennem, és most már, hogy egészen őszinte legyek, egy cseppet se törődöm velök. Ők ugyan holnap egyszerüen meg fognak ölni…

– De én nem akarom, hogy önt megöljék. Ha tehát úgy gondolja, hogy kedvök volna, a mi társaságunkhoz csatlakozni, kérdezze meg tőlük. Mi szívesen látjuk őket.

Viktor von Dernőy felállt, s czimborái felé indulva kijelentette:

– Uraim! Ő nagyságaik megengedik, hogy bemutassam önöket.

Háromszoros hurrá volt a felelet. Az asztaltársaság »mint egy ember« nagy robajjal kelt föl helyéből. Aztán sorjában jelentkeztek, s Dernőy a rangjok szerint, rendre bemutatta őket.

A föllármázott pinczérek ekközben hozzátoltak ő nagyságaik asztalához két kisebb asztalt, s az egész társaság elhelyezkedett a hölgyek körül. Egyik tiszt, az ismert, már kissé ósdi finomsággal, a feltünést a titokzatosságig kerülve, rendelkezett, hogy pezsgőt hozzanak.