Part 9

– Az Isten adta. Templomban kaptam egyházi szolgálatért; de nem volt rá szükség. A király felszabadítá a zálogodat s nem fogadta el a váltságot. Azt mondá, saját pénzed volt az, a mit kölcsön képében vettél át tőle.

Most már kaczajban tört ki a király.

– Hahaha! Milyet fog bámulni az én Tarnovszkym, ha meglátja az üres kincstárt!

Egyszerre elkomorodott megint.

– De nem fog-e ezért megneheztelni? Nem rontja-e majd el a házasságomat Izabellánál?

– A felől is légy megnyugodva, én beszéltem a királylyal és a királynéval és a menyasszonyoddal is.

S aztán leirta egész költői ihlettel a tündérszép hajadont, arczát, termetét, egész megjelenését, szemeinek tüzét, ajkainak mosolyát, szavának csengését. Mint az «énekek énekében» szól a költő-király az ideális aráról. – A király el volt ragadtatva.

– Hogy állhattad meg, hogy ezeket a kincseket mind oda ne rakd a lábaihoz?

– Majd ide fog ő jönni, s akkor te magad rakd a lábaihoz.

– A király mit válaszolt neked?

– Azt, a mit első kérő szavamra mondott. Leányát hozzád adja feleségül; rád fog várni. De egyetlen föltétele az, hogy Károly császár és Ferdinánd király ismerjenek el tégedet az általad birt országrész királyának.

– Az meglesz, szólt a király. Nem tartok titkot előtted. Mindenbe beavatlak. A két püspök, meg a korlátnok azért járt itten, hogy megállapítsa velem a békeföltételeket, melyek alatt a császárral és a királylyal kiegyezhetem. Majd megmutatom neked.

– Már ismerem őket. A császár és király elismerik Zápolya Jánost fél Magyarország és Erdély királyának a míg él, ellenben Zápolya János holta után az általa birt rész is Ferdinándra fog szállni. – Zápolya János rögtön átadja a szent koronát Ferdinándnak, ellenben Ferdinánd visszaadja Zápolyának a tőle, mint szepesi gróftól elfoglalt várait és uradalmait. Károly császár spanyol hadaival megszállja Budát és Temesvárt.

A király ámult és bámult.

– Honnan tudtad ezt meg? Hiszen csak tegnap állapítottuk meg ezt a békeszerződést Frangepánnal, Verbőczyvel és Brodaricscsal s azok rögtön elutaztak, a nélkül, hogy velük találkoztál volna.

– Krakkóban tudtam ezt meg. – Zsigmond királynak több bizodalma volt hozzám, mint János királynak. – Ő közölte velem e békepontokat, melyeket neki is megküldtek – Bécsből.

Zápolya kezét nyujtá Fráter Györgynek.

– Bizony közöltem volna veled még ma. S kikértem volna a tanácsodat.

– A midőn már a követeid elmentek Bécsbe, s az én tanácsom nem változtat a dolgon. Hát csak menjenek Brodarics és Verbőczy Bécsbe, Frangepán Nápolyba a császár után. – Szép utazásuk lesz. – Tehát már most mondjuk azt, hogy «fitymássánt». Nekem is van viszont egy tudomásom, a mit nem közlök veled addig, a míg magától ki nem fakad. Addig ringattasd magad boldog álmaidban.

Ez a titok az volt (Krakkóban tudta meg Martinuzzi), hogy a bécsi kormányférfiak az alatt, a míg a két ellenkirály egymással a békekötés felett alkuszik (mind a kettő sokalja az árt,) – tehát az alatt ők követet futtatnak Szolimánhoz, a ki Bagdadban táboroz s a szultán haragját szittatják fel János király ellen, a derék Grittinek, a Ferdinánd által olyan nagyrabecsült Grittinek meggyilkoltatása miatt. Űzze el Szolimán a lázadó Zápolyát az országból, vagy a mi még jobb, fogassa el, zárassa a Jedikulába; vagy a mi legjobb, vágassa le a fejét. S ez az alattomos cselszövény sikerrel biztat, a bécsi követ megvesztegette Ibrahim nagyvezért s a szultán német tolmácsát Junisz béget, hogy Szolimánt János király ellen ingereljék. Ez volna aztán a legegyszerűbb és a legolcsóbb megoldása a – békekötésnek. A Ferdinánd-párti uraknál is megmaradnának a Zápolya birtokai.

És ezzel a hatalmas ármánynyal szemben nincs egyéb védő eszköze Fráter Györgynek, mint egyetlen alacsony embernek a fanatizmusa. Az ő fegyvere Memhet bégnél van, a szultán magyar tolmácsánál; de ez biztos.

Fráter György nem akarta ennek a titoknak a közlésével János királyt idő előtt elrémíteni.

A király most egyelőre egészen boldoggá volt téve hazakerült kincseinek szemléletével.

Mielőtt Fráter György elhagyta volna a királyt, még egy kérdést intézett hozzá.

– Ugyan, felséges uram, mondd meg, hogy hát Laszkó Jeromosnak mit ajándékoztál búcsú fejében?

A király kitérő feleletet adott.

– Nem adtam neki semmit a kincseimből.

– Lehetetlen, hogy a kibékített árulót minden ajándék nélkül bocsátottad volna el szined elől.

– No, igen. Neki adományoztam Kézsmárk városát.

– No, ott nem sok kárt tehet. Azok már lutheránusok. És egyebet semmit?

– És aztán még Debreczen városa földesurává tettem.

Erre a szóra egészen haragra gyult az arcza Fráter Györgynek.

– Fölséges uram! Szólt indulattal lihegve. Debreczen városa az én dioecesisemhez tartozik.

– Hát mit alterálja a te püspöki hatalmadat az, hogy ki a földesura Debreczennek?

Fráter György nem mondhatta meg az okot a királynak. Azt ő a gyónás szentsége alatt tudta meg Laszkótól.

– Fölséges uram. Inkább aranyoztattad volna meg Laszkó Jeromost tetőtül-talpig, mint hogy Debreczen földesurává tetted. A következéseit majd tapasztalni fogod e nagylelkűségnek.

Azzal magára hagyta a királyt.

Laszkó Jeromos nyolcz szekér kiséretében érkezék meg Debreczenbe. Mindegyik szekérben ült három markos hajdu. Szokás szerint a jukundus barátok kolostorába szállásolá el magát. Onnan izent fel a városházára, hogy jöjjön fel hozzá a biró, nyolcz tanácsbelivel együtt.

Egyuttal elküldé a birónak János király függő pecsétes levelét, melyben az ő kineveztetése Debreczen új földesurává foglaltatik.

Debreczen város, mely magát büszkén «respublicának» nevezte, mindenkor nagy privilegiumokkal birt s a földesuri viszonyt csak annyiban ismerte, hogy a király által kinevezett főuraknak, urszolgálat-váltság fejében valami évdijat fizetett.

A biró neve volt Sike Péter, Krakkóban iskolázott baccalaureatus ember, János király udvari káplánjának unokatestvére; azonkívül a legöregebb senátor Hölgye László, a főnotárius Szűcs Tamás, a kiknek a neveik följegyezve vannak, a nyolcz között, a kik Laszkó meghivására a kolostorba felmentek. Még egy név említtetik, Szécsi György uramé, ki szintén hivatalos volt, de a ki igaz debreczeni észszel ekképen okoskodék:

– Ez a Laszkó Jeromos egy sokfából faragott ember, a ki ma itt, holnap amott. Ennek se hite, se becsülete; mert különben a király nem csukatta volna be a Haragos tornyába. Mézet hord a szájában, mérget a szivében. Kilencz szekérrel jött be a városunkba. Mindegyiken három fegyveres legény. Kilencz főfő czivist hivat maga elé. Ennek valami algoritmusa van!

Azzal ő maga felkapott a szekerére s elkivágtatott a hortobágyi pusztára a maga gulyásaihoz, a kik között egészen biztosan érezé magát. A többi nyolcz azonban felment a kolostorba, a barátok biztatására.

Laszkó Jeromos csupa lépes méz volt a tanácsbeliek előtt, elmondá nekik, hogy ő nem olyan földesur lesz, mint az eddigiek voltak. Ő nem kiván tőlük semmi váltságot, vagy adófizetést, beéri a dicsőséggel. Ennek nagyon megörülének az előljárók s háládatosságból megajándékozák a nagylelkű földesurat egy szép felnyergelt paripával, meg egy aranyos ezüst bokálylyal.

Ekkor aztán arra kérte őket Laszkó, hogy tegyék meg vele azt a tisztességet, kisérjék el a tiszai révig. Arra is ráálltak szivesen, s a hány, annyi szekérre ülve, elkisérték Laszkót a tokaji átjáróig. Ide érkezve aztán már nem kérte, de parancsolta nekik Laszkó, hogy már most egész Kézsmárkig kisérjék el. Ezt már nem szivesen, de mert kényszerítve voltak rá, szintén csak megtették.

Mikor aztán Kézsmárkra megérkezének, akkor maga elé állíttatá őket Laszkó s azt kérdezé tőlük:

– Hát igaz hivei vagytok-e ti János királynak?

– Minden bizonynyal azok vagyunk! Felelt, a többiektől rá hagyva a biró.

– Hát igazhitű katholikusok vagytok-e ti?

– Mind egytől-egyig azok vagyunk.

– No hát tudjátok meg, hogy én Ferdinánd király hive vagyok és lutheránus vagyok! annálfogva a ti királyotoknak, vallásotoknak és ti nektek ellenségetek vagyok. Ti pedig az én foglyaim vagytok s addig szabadon haza bocsáttatni nem fogtok, a míg fejenkint ezer aranyat a kezembe le nem fizettek.

E kegyetlen itélet nagyon megrémíté a derék polgárokat; de minden könyörgés hasztalan volt: állt a szentenczia, hogy addig árestomban a helyük, a míg nem fizetnek.

Egy közülök: Hölgye László, annyira szivére vette a dolgot, hogy ágynak esett, s heted napra buvában meghalt. Ennek a váltsága is a többi hét rovására marad.

Debreczen városa azután megküldé a harácsolt nyolczezer aranyat Kézsmárkra Laszkónak, a ki azzal mindjárt tovább állt Bécsbe. A tuszul letartóztatott tanácsbeliek aztán hazakerültek Debreczenbe.

Azok rögtön siettek a királyhoz Nagyváradra panaszt tenni.

János király még jól lehordta őket, hogy miért voltak olyan ügyetlenek s elkergeté valamennyit. Máskor legyen eszük.

A debreczeni polgárok aztán hazamentek s akként fogadták meg a király utasítását, hogy «legyen eszük», hogy szépen felmenének a többször dicsért szerzetesekhez, a kiknek a biztatására jutottak ilyen veszedelembe: – egy rossz szót sem szóltak nekik, csak felpakolták őket egy szekérre (egy olyan debreczeni szekéren sok barát elfér), aztán kifuvarozták őket a város kerítésén kívül, ott leszállították a szekérről s jó utazást kivánva nekik «mind a vizig szárazon», becsukták mögöttük a kaput.

Azután pedig irának egy levelet Martinuzzi Utyessenovich György püspökhöz, efféle tartalommal:

«Minekutána a város nagy veszedelme egyenesen a barátoknak a tolvaj hazaárulóval szőtt csélcsapsága miatt történt, s mivelhogy király ő felsége odautasítá a debreczenieket, hogy ezentul legyen eszük, tehát ezennel kicsukják a kapun az esztelenség okozóit, a barátokat. A kolostort pedig, hogy üresen ne maradjon, átadják az új vallás hiveinek, a kik abba már be is helyezének egy Melanchton tudománya szerint prédikáló lelkipásztort: tiszteletes Bálint Áron uramat. S minekutána az új vallás követőinek semmi külső pompa nem kivánatos, a kolostor arany és ezüst edényeit, monstrantiáit, thuribulumait, melyek a város tulajdonai, a város archivumába emlékül megőriztetés végett deponálják, a szentszobrokat azonban nehogy azokat holmi éretlen durva nép megcsúfolja, szekérre rakva, elküldik a püspök urnak, mély tisztelettel.»

A levél átadásával és a szent szobrokat szállító szekér vezetésével megbizták az éjjeli őrt, a ki külömben félkegyelmű vala s hivatalát éjjel viselvén, nappal aludván, emberekkel soha nem érintkezék.

Minden olyan szép rendben ment, mint a karikacsapás.

Mikor Fráter György elolvasta azt a debreczeni levelet, az első indulatja az elégtétel érzete volt. Úgy kell azoknak a barátoknak! Rég megérdemlették, hogy a debreczeniek kikergessék őket a városból. Hanem azután a hitbuzgóság megfeddé ez elsietett indulatért. Rémeset volt az, hogy egy kolostorból Melanchton tanai számára alakítsanak át imaházat és épen az Alföld hatalmas nagy városában.

Rögtön sietett a levéllel a királyhoz.

Az elfogadóteremben már oda voltak szépen egymás mellé állítva a szép aranyos, bibor karmazsin, zöld és ultramarin köntösű templomi szobrok, a kiket a debreczeniek ide küldtek. Csak alig lehetett külömbséget tenni a faragott szobrok, meg egy eleven alak között, a ki szintén aranyos, biboros és zöld kaftányban salaváriban állt egy szegletben, arcza épen oly mozdulatlan, mint a faragott képeké, két keze egy irástekercset tartott.

A király rettentő haragra lobbant, a mint a debreczeni levelet elolvasta, kirohant a szobájából. Még magasabb fokra hágott haragjának heve, mikor az audiencziás terembe lépve, meglátta azt a sok profanált szobrot a fal mellett.

A terem közepén állt a hülye küldöncz, szájtátó mosolygással.

– Ki hozta ezeket ide? kiálta a király, haraggal.

– Hát keed a király? kérdé a bamba ficzkó. – Hát hol hatta keed a koronáját?

A király akkor vette észre, hogy egy félkotyót küldtek ide követnek.

– A fejeiket üttetem le a gonosz eretnek lázadóknak!

Ekkor előlépett a szegletből az a czifraruhás idegen alak s aztán mondá tompa ércztelen hangon:

– Ne keresd te a mások fejét, hanem védelmezd a saját fejedet. – Én vagyok Junisz bég, a ki te neked parancsolatot hozok az én uramtól és a te uradtól, a felséges Szolimán szultántól.

Azzal oda nyujtá a királynak az irattekercset.

A király felgöngyölítette a tekercset s beletekintett.

– Nem ismerem ezeket a betűket. (Arab jegyekkel volt irva.)

– De a «nagyur» aláirását ismered és a pecsétjét is ismered szólt a török követ; s nem törne el a kezed, ha azt az arczodhoz emelnéd.

A király arcza holthalvány lett. Fráter György attól tartott, hogy még képes lesz Zápolya a mindenféle instans nép szeme láttára megcsókolni a szultán névaláirását. Kivette azt a kezéből s ő válaszolt a király helyett.

– Junisz bég. Te a fölséges szultán követe vagy. Téged megillet az a tisztesség, hogy a király magánszobájában fogadjon; nem itt a könyörgő pórnép társaságában. A követek megbizó leveleit a király oldalán álló országtanácsos szokta átvenni. Most én vagyok az. Én át fogom olvasni az athnámét s közölni fogom a királylyal a tartalmát. Ő felsége majd tudatni fogja veled, hogy mikor jöjj a szine elé? Addig foglald el a követek számára rendeltetett szobát, az ajtónálló oda fog vezetni.

Azzal meghajtá magát a király előtt. Zápolya elérté azt, s visszavonult az elfogadási teremből, véget vetve a kinos helyzetnek.

Junisz bég felfuvalkodott gőggel mondá a püspöknek a király eltávozta után:

– A te királyod az a királyok között, a mi a koldusbiró a birák között.

– Én is azt mondám, hogy miért nem teszi fel a koronáját? kiálta a szavába a debreczeni bakter. Igy nem tudhatja az ember, hogy ő király.

S oda állt a rüpők egy sorba Junisz béggel.

– Lódulj, pimasz! förmedt rá a bég. Én a szultán követe vagyok.

– Én meg a debreczeni biró követe vagyok! A kinek van kétszáz ökre, meg száz tehene. Nem tudom, a szultánnak vannak-e olyan nagy ökrei, mint Sike Péter uramnak?

Erre még az ajtónállók is elkezdtek nevetni.

Fráter György karon fogta a béget, s arab nyelven szólt hozzá: «jöjj innen a csürhe nép közül, beszéljünk egymással háborítatlanul».

S azzal átvezeté a béget a másik szobába. Ott is emberek voltak. Végre, mintha nem találna másutt csöndes helyet, fölnyitotta előtte a kincstár ajtaját. Oda vitte be magával a béget.

– Te tudsz arabusul? kérdé a követ. Akkor megértheted, hogy mi van az athnáméba irva.

– Már megértettem. A «nagyúr» megparancsolja neked, mint teljhatalommal felruházott biztosának, hogy indíts vizsgálatot a szultán által megerősített kormányzó, Gritti Alajos megölettetése dolgában, s a kit e bűnben legfeljül találsz, mint annak főfő okozóját, annak a fejét vidd el Sztambulba.

– Jól tudsz arabusul.

– Hát nézz itt széjjel magad körül. János király nem koldusok királya. Mondd meg magyarán, mennyi pénz kell?

– Rosszul tudsz arabusul. – Majd én jobban tudok magyarul. Engem te és a te királyod semmiféle kincsekkel meg nem vesztegethet, mert én olyan igazságos biró vagyok, miként a másvilágon a «Monkár» és «Nakir» angyalok, a kik a lélek mellett állnak jobbról és balról, s itéletet tartanak, hogy a paradicsomban, vagy a pokolban lesz-e helye? Nekem nem kellenek a kincseitek, hanem a bűnösnek a feje.

– Tisztellek érte. Tehát te igazságos biró vagy. E szerint meg fogod itélni, hogy az volt-e a bűnös, a ki Grittit megölette; vagy Gritti volt a bünös, a ki megöletett?

– E felől nincs kérdés. Ogli bég a nagyúr kegyencze volt. Az ő fermánjával jött be az országba s ha annyi bűne lett volna is, mint a hajaszála, azért egy hajaszálát nem volt szabad meggörbíteni.

– Értelek. Ez magyarul van. Tehát az itélet ki van mondva, mielőtt a védelem meg lett volna hallgatva. Te engesztelhetetlen vagy és megvesztegethetlen. Ezt is értem: magyarul is értem, arabusul is értem. De legjobban értem németül, már most nem szükség a királynál tovább alkalmatlankodnod, a ki külömben is nem tudós semmiben. Ogli béget Erdélyben fejezték le. Az ügy az erdélyi vajdákra tartozik. Nekik vannak főkapitányaik, királybiráik, dullóik, a kik szónak állnak. Bizonyosan igazat fognak neked mondani.

– De én nem válogatok sem a főkapitányok, sem a királybirák fejeiben, még a vajdákéban sem, én a legmagasabb fejek után járok. Tudd meg, hogy az Atmeidan-piaczra nyiló erkélyen már ki van téve az arany tál, a melyre csak királyok és hoszpodárok fejeit szokták a nép látványául helyezni és a főpapokét.

– És a nagyvezérekét! tevé hozzá Fráter György. No, hát csak indulj a dolgodra és járd végig az utadat. Bizonyára rá fogsz találni arra az egy emberre, a ki a saját fejét fölteszi a hazája szabadságára. De a királynak a feje szent és sérthetetlen. Azt nem fogod a kezeddel elérni, Junisz bég. Itt az athnaméd. Nem tartozik a királyra. Magyarországon az itélet a biró dolga: a királyé csak a kegyelmezési jog. Isten vezéreljen!

– Allah veled. Ha visszatérek, nagy szót fogok neked mondani.

– Hires nagy fülem van: befogadja.

Azzal dolgára ereszté a béget.

Maga pedig átment a királyhoz, s megnyugtatá. Csak hadd járjon a vizsgálat után Junisz bég, majd az alatt lesz mód a szultán haragját megfordítani.

Az ebédnél Kún Gothárd is megjelent, Török Bálinttal együtt.

Gothárd úr egy kevés rossz hírt hozott. Erdélyben zavarognak a szászok. Nagy-Szeben kitűzte Ferdinánd király zászlóit s nyiltan rebellállt János király ellen. De nyomban ott termett a vajda Majláth István a hadaival s ostrom alá vette a várost: majd ránczba fogja szedni a lázadókat.

Aztán Junisz bégre került a discursus sora, és annak a küldetésére. János király nem titkolhatá el az aggodalmát, hogy ez az egész az ő személye ellen szőtt ármány, a mit Bécsből intéznek.

– Sohase aggódjék miatta fölséged, szólt Kún Gothárd. Hiszen ezer ember tudja, mindenki azt fogja vallani, hogy én, Kún Gothárd hordattam meg a véres kardot a székelyek és szászok között; én fogtam ostrom alá a renegátot Medgyesben, én fogtam el, a trónusából kihúzva, én diktáltam a bakónak, hogy üsse le a fejét. Piacz közepén történt. Itt áll Kún Gothárd, s nem bujik el a borzlyukba, ha keresik. Engem nem utasított erre sem a király, sem tanácsosai: magam lelkétől tettem. És ha bűn volt a szultán előtt, hogy a rablót, a gyilkost lefejezték: töltse ki én rajtam a boszúját. Kún Gothárd feje nem drága, ha a királyáért, a hazájáért kell odaadni.

Ez a nemes áldozatkészség egészen feléleszté a királyt. Megölelte az ifjú nemest, legjobb hivének nevezte. – Az is volt ő bizonyára.

Rövid idő mulva hire jött, hogy Ferdinánd király Bánffy Boldizsárt egy dandárral útnak indította Erdély felé az ostromolt Nagy-Szeben felszabadítására. Boldizsár úr a helyett jobbnak látta Szathmár városát felprédálni és elhamvasztani.

– Szépen haladnak ezek a mi békealkudozásaink! mondá iróniásan a királynak Fráter György. – Azonban a mellett komolyan hozzá látott a visszatorláshoz. Itt volt Török Bálint harczkész dandárral.

Ez a vitéz hadvezér azonban nyiltan bevallá, hogy ő Bánffy Boldizsárnak ifjúkortól kezdve hűséget esküdött fegyvertársa; nem jó lesz őt küldeni a jó barátja ellen, nem jól fogna verekedni.

Elég becsület volt tőle, hogy ezt őszintén megmondta.

No, hát ha Török Bálint válogatós volt az ellenségben, nem volt az Kún Gothárd. Ez az ifjú hős, a ki már Gritti hadával szemben bebizonyítá hadvezéri tehetségét, átvette a vezetését a király dandárának s rajta ütve Szathmár-Németinél a labancz seregre, úgy szétverte, hogy hírmondó is alig maradt belőle.

Az ifju hős vezér nagyon is jól harczolt: maga vezette a rohamot. E közben oly nehéz sebeket kapott, hogy a vett diadal után harmad napra meghalt.

A király egyszerre kapta meg a győzelmes csatának és Kún Gothárd elestének hirét.

Keservesen sóhajta fel: «bár inkább verték volna meg Gothárdot, csak maga maradt volna élve».

Így elveszté csendes álmainak vánkosát feje alól. Eddig azzal a megnyugvással hunyta le estenkint álomra szemeit, hogy hiszen itt van Kún Gothárd, a ki a fejével áll jót a királyért. S most ezt a drága fejet ott hagyja a csatatéren!

Junisz bég ez alatt keresztül-kasul járta Erdélyt. Annak az örve alatt, hogy ő a szultán teljhatalmu biztosa, a kinek küldetése a Gritti megöletésének okozóját kinyomozni, mindenfelé elhiresztelé, hogy a szultán haragja engesztelhetetlen Zápolya iránt, boszuját vagy a királyon fogja kitölteni, vagy Erdélyországon, ha ez János királynak fogja pártját. Ennek a rémhiresztelésnek az lett a következménye, hogy a mely főnemesi várban csak megfordult Junisz bég, annak a tornyából azonnal behúzták a Zápolya-czímeres zászlót s kitűzték helyébe az oroszlános lobogót, magyarok, székelyek ugyancsak versenyeztek a szászokkal, hogy melyik tud szebb hódoló levelet irni Thurzóhoz Pozsonyba. Gyönge szivű emberek szokása kiugrálni a szekérből, melyet a lovak elragadtak, a helyett, hogy a gyeplübe markolnának.

Egy pár hét alatt egész Erdély elveszett János királyra nézve. Sem a vajdák, sem a főkapitányok nem voltak a pártján többé. Halálra volt már itélve szegény király. Ez mindig így járta! A harmadik kakasszóig megtagadja a veszélybe jutott mestert a tanítvány, s Junisz bég ugyancsak telekukorította Erdélyt.

Mikor visszakerült a török biztos Nagyváradra, alig lehetett ráismerni, úgy ki volt hizlalva, de még jobban felcziczomázva aranylánczokkal, ékes boglárokkal, minden ujján drágaköves gyűrűk, az övében két zsebóra is ketyegett. Tele rakták a főurak és birák becses ajándékokkal, a hol csak vizsgálatot tartott, hogy bőrüket mentsék.

Zápolyát még ott találta Nagyváradon a bég. Egyenesen ő hozzá ment be; a püspököt elmellőzte.

A bég lenéző arczkifejezéséből kitalálhatta a király, hogy mi vásárfiát hoz számára erdélyi útjából.

– Voltam Erdélyországban, minden vizsgálatot megejtettem. Ezeknek folytán annak a biztos tudására jutottam, hogy a kormányzó, Ogli bég megöletésére Budáról jött az erdélyiekhez az utasítás, a király legbensőbb tanácsosától, a fehér baráttól, Fráter Györgytől.

A király arcza idegesen vonaglott a bég kigyó szemeinek igézete alatt.

– Én nem tudok róla semmit, hebegé, megfeledkezve királyi méltóságáról, még a férfiui büszkeségről is.

– Szeretem, hogy mosod kezeidet ettől a vértettől. Mert bizonyára, ha azt mondanád, hogy te voltál, a ki erre a parancsolatra utasítottad a barátot, akkor a padisah tégedet sújtana a büntetéssel.

– A kincstárnok igazolni fogja cselekedetét. Állítsák őt törvényszék elé.

– Ne kivánd magadnak ezt a törvényszéket. Egyszer már megmutatta a padisah, hogy milyen törvényszéket tud tartani azok fölött, a kik az ő képének viselőjét, a követet meggyalázzák. Megmutatta Mohácsnál, hogy milyen itéletet tud tartani? Te akkor nagy eszesen elmaradtál az itélet napjáról. Remélem, hogy most is megtartottad azt a jó eszedet, s ha akkor veszni hagytad azt az egyik barátot, Tomoryt, ezért a másikért sem égeted meg a kezedet. Gondold meg, hogy mit cselekedjél. Ez az ember csak egy ember. Ha ennek a fejét leütteted, én azt szépen viaszkba mártva, elviszem Sztambulba, a szultán kiállíttatja a Demir kapu elé arany tányérra a nép látványául: «így bünhődik, a ki a padisah küldöttét megsérté!» s ezzel a harag lecsendesül, a szultán arcza ismét feléd fordul. Ha azonban ezt sajnálod megtenni, akkor a szultán azonnal rábocsátja az országodra a moldvai és oláh vajdákat, a Ghirai khámot és Begler bégeket s tűzzel-vassal pusztítja el a tartományaidat, nyomorult hadaidat levágja, váradat ledönti s tégedet magadat lánczra verve hurczoltat el Sztambulba s ott fejeztet le az Athmeidán-piaczon. Tehát gondold meg, hogy kinek a fejével fizess meg? A barátéval-e, vagy a magadéval? Egy embert áldozz-e fel, vagy egy országot?

A király kétségbe volt esve. Azon idő alatt, hogy Junisz bég a vizsgálatot tartotta Erdélyben, sok gyönge dologra rászánta magát Zápolya. Követeket küldött Ferdinándhoz, hogy védelmezze őt meg Szolimán haragja ellen. Hogy Ferdinánd védelmezze meg Jánost Szolimán ellen! Milyen nagy nevetést támaszthatott ezzel Bécsben!