Part 8

– Jól mondád, szent atyám. Most ha a rablót biró elé állítom, akkor a birónál ragad a rablott jószág. Ott van a legnagyobb példa ni! Az országos rablót, Móré Lászlót, én megostromoltatom a várában Laszkóval. A várat beveszik, a kincset megtartja magának Laszkó. Mikor aztán Laszkót árulásban találom, birák elé állíttatom, elitélik, akkor meg a Laszkó palotáját rabolják ki olyan tisztára, hogy még csak egy emlékezetül megtartandó köpőládát sem hagyának meg benne.

A vendég urak nevettek rajta.

– Ne nevessetek, urak! monda a király elszomorodva. Bizony inkább sirhatnám, mikor erre gondolok. Szegény Laszkó Jeromos! Milyen jó barátok voltunk hajdanában! Akkor is megcsalt, tudom jól, megirta nekem Thurzó Elek, de legalább víg czimbora volt, értett a mulatáshoz. Sajnálom a fátumát. De nem tehettem róla. Alá kellett irnom az itéletet. Neked adtam át Utyessenovich, hogy hagyd ott Amádénál. De addig ne vágják le a fejét, a míg én Budán vagyok. Csak másnap, «rorate» előtt. Ugy-e bár, kedves püspököm, megteszed az én kedvemért, hogy a legelső úrnapján a püspökké felavattatásod után, tartasz a szegény Laszkó Jeromos lelki üdveért egy fényes rekviemet. Te gyóntattad meg, mikor a halálitéletét közölted vele. Te adtad meg neki az absolutiót. Megteszed ezt az én lelkem könnyebbségére?

Fráter György az egész uri társaság nagy megütközésére azt felelé erre a királynak:

– Nem! felséges uram. Én László Jeromosért nem tarthatok rekviemet, se csendeset, se fényeset.

– Te megtagadod ezt a régi jó barátodtól? Mi okod lehet az ilyen atroczitásra?

– Két okom van rá. Az egyiket «még most» nem mondhatom el; a másikat pedig «soha sem»; mert az gyónás titka.

– Megtagadod királyod kérését? Én téged ma emeltelek fel a püspöki székbe.

– Még nem foglaltam el azt, leszállíthatsz belőle.

– Kemény szivű ember! Így csak egy pap tud gyülölni; a ki még a halottnak sem bocsát meg.

Szerencsére jött az étekfogómester, jelenteni, hogy az estebéd fel van tálalva s ez a kellemes nunczium helyrezökkenté a már-már dülőre hajló tanácskozási szekeret.

De az urak, a királylyal együtt még a vacsora felett is azon évődtek, hogy vajjon mi oka lehet a barátnak efféle austeritásra?

Fráter Györgynek pedig mind a két oka nagyon alapos volt, s igazságot adott neki, a midőn megtagadá a királytól a rekviem megtartását.

Az egyik oka az volt, hogy Laszkó Jeromos még élt és a feje sem fájt, élő emberért pedig nem szokás halottas misét czelebrálni. Fráter György a Laszkó halálos itéletét átvette ugyan; közölte is azt a fogolylyal, s aztán meggyóntatá szépen, fel is adta neki az utolsó szentségeket; hanem aztán eldugta a halálitéletet a csuhája zsebébe s nem adta azt át Amadénak az ekzekuczió végett, jól ismerve Zápolyát, hogy az majd megbánja, hogy kivégeztette hajdani jó barátját, s örök lelkifurdalást fog szenvedni miatta.

Ezt «még most» nem mondhatta meg a királynak; mert ha «ma» buslakodik is a király a végrehajtottnak hitt halálitéletén, «holnap», mikor kezébe kerülnek Laszkó Jeromos levelei, melyeket Grittihez irt, s olvasni fogja – hagyján az árulást – de azt, hogy őt Laszkó folyvást «Katalin vajdának» (még vajdának) csufolja; hát akkor igazán lenyakaztatja a gunyolódót, ha még életben tudja. Fráter György pedig nem akarta, hogy lengyel vér folyjon magyar pallos alatt.

A második ok pedig, a melyért nem tarthatott requiemet Laszkó felett a barát, a meggyónt titok volt. Laszkó, a bécsi udvarnál időzve, áttért a lutheránus hitre. Ez is elég impedimentum!

Gyönyörű világitást vet ama kor embereinek alakjára, hogy egy főur meggyónja egy pápista papnak, hogy ő lutheránussá lett, ezért, mint kapitalis bűnért, absolutiót kér a pápista paptól, s aztán csak megmarad az új hitében továbbra is.

A jó vacsora némileg kiengesztelte a királyt az új püspök iránt, a jó sors pedig gondoskodott felőle, hogy a Sphinx találós meséjének megoldását siettesse.

Másnap délelőtt nehéz munkája volt János királynak. A Grittinél talált mindenféle leveleket kellett elolvasnia. Csak most látta be egész fenékig azt az örvényt, a melyen áthatolt, igazán az Alsziráth borotvahidján. Különösen fel volt gerjedve Laszkó ellen, azokért a gunyos mókákért, a melyekkel róla megemlékezett.

– Csak le ne nyakaztattam volna azt az embert! mondá Fráter Györgynek. Nem érdemelte ezt a becsületes halált. Karóba huzatnám most a csélcsapot. Jól mondád tegnap este! Nem rekviemet! Máglyát érdemel az ilyen gonosztevő! Exorcismust!

Délben, midőn az ebédre csöngetének a püspöki palotában, s a király és a főméltóságok már serényen fölgyülekezének a refektoriumba, nagy lárma támadt az utczán, trombitaszóval vegyest. Uri vendégek érkezének Lengyelországból, három superlátos szekérrel, lengyel szokás szerint nagy uti kisérettel; valának százötven lovasok és azonkívül hat trombitások, a kik elől lovagoltak és fujták a kürtjeiket. Egy czifra ruhás herold pedig tartá a zászlót, mely az érkező fő-fő vendég czimerét viselte.

A király mindjárt ráismert a czimerről, mert azon egy pelikán volt, a ki a fiait saját vérével táplálja: «Ez Tarnovszky János!»

Valóban ez a főnemes ült az első szekéren, nyusztprémes subában, a másik szekéren pedig szintén egy főnemes ült, a kinek farkasbőr subája volt; a harmadikon ült egy rókamálos.

A király egész a tornáczig eléje ment a vendég uraknak, mivelhogy ez a Tarnovszky volt az ő házi gazdája, a ki őt Magyarországból kiveretése után Tarnow várában szivesen fogadta, s sok időn keresztül egész udvarával együtt vendégszerető módon ellátta.

János király és Tarnovszky, a mint egymást meglátták, kiterjeszték a karjaikat s háromszor összeölelkezének s csókolózának, s egymást hangosan üdvözölték. Tarnovszky serényen beszélt magyarul, csak egy kicsit sárosi kiejtéssel: «Kedves barátocskám! drága királyocskám! Jancsikám druszám!» mondá a királynak. «De régen kivántam, hogy lássalak!»

Azután Fráter György ötlött a szemébe. Annak is hangos parolát csapott a markába. «Szervusz papocskám, Fráter Gyurka!»

– Nagyváradi püspök! figyelmezteté a király.

– Pispek? Monda elbámulva a főnemes. Akkor hát kezet csókolt neki.

– Ő a mi házi gazdánk most. Mondá a király.

– Gazdánk? Akkor azt is nyalábra fogta, összecsókolta.

A másik úr is megmondta a nevét: de azt úgy elmorzsolta a fogai között, hogy az az amabilis confusióban elenyészett. A harmadik Talló Máténak vallotta magát.

A király aztán karöltve vitte befelé magával az étkező terembe legkedvesebb vendégét: «Épen a hora regiára érkeztél. Most akartunk asztalhoz ülni.»

Erre a vendég úr megvetette a lábát a küszöbben.

– Királyocskám! Barátocskám! Egy szó, mint száz! Nekem szent fogadásom tartja, hogy addig se nem eszem, se nem iszom a te asztalodnál, a míg nekem királyi szavadat nem adod, hogy a mi szegény barátunknak, annak a Laszkó Jeromosnak kegyelmet fogsz adni.

A király nagyot sziszszent, mintha a darázs csipte volna meg.

– A Laszkó Jeromost mondád?

– Egyenesen azért jöttem ide hozzád Lengyelországból, hogy meghallottam szegény czimboránk casusát. Ej, ej! már hogyan történhetett az?

A király kénytelen volt haragot mutatni.

– Megérdemelte a fátumát. Sokszorosan áruló volt.

– Ej, ej! Hátha csak rágalmazták? Nagy embernek sok az ellensége. Nem kell mindent elhinni. Bizonyosan csak tréfált. Bizonyosan csak ráakarta szedni azt a Grittit. Hiszen tudod: «cum lupis ulula». Ha farkassal beszélsz, akkor ugatnod kell. Tüzbe teszem a kezemet érte, hogy ártatlan.

– De hisz épen ma olvastam a levelét, a miben arra ajánlkozik, hogy engem éjszaka elfogat, lánczra veret, így küld el Sztambulba.

– Hahaha! kaczagott Tarnovszky, hiszen világos, hogy tréfált! Már ilyen bolondot hogy irhatna valaki sério?

– No, hát azt föl sem venném; de hogy kigunyolt, azt meg nem bocsátom! A levelében folyvást «Katalin vajdá»-nak nevez. Ez fölségárulás!

– Nonono királyocskám! Minek ez a harag? Hiszen ha valaki a hátad mögött szid, az csak azt bizonyítja, hogy nagyon tisztel; mert ha nagyon nem tisztelne, akkor szembe szidna. Hát micsoda? Minden nagy embernek van gúnyneve, a hogy a familiarisok egymás között emlegetik. Zsigmond királyt nem úgy hija-e minden ember, hogy «sztara baba»? Az előtted való királyt nem «Dobzse Laczkó»-nak mondták? Itt a püspököd; Utyessenovich Martinuzzi György: hát nem úgy hiják, hogy «csontfülü»? Még sem haragszik érte. Hát engem ezek a Kohanyicskák nem úgy titulálnak, mikor nem hallom, hogy «Przsepiorka»?

– De a Katalin név asszonynév!

– No és hát édes királyocskám, azzal akarod bebizonyítani férfi voltodat, hogy engesztelhetetlen boszut állsz egy gúnynévért, mint egy asszony? Hát persze, hogy «Katalinnak» csufolnak; mert nem házasodtál meg. Végy feleséget. Majd ha fiad lesz, nem fognak Katalinnak hini. Leszek násznagyod! Nye Boj sza! No ide a kezed! Grácziát adsz a szegény Laszkó Jeromosnak. Nézd, ez itt az öcscse: a Laszkó Kazimir.

Erre a kisérő lengyel úr (a róka prémes), odaveté magát a király lábaihoz, s hangosan zokogva ölelte át a térdeit.

A király kegyetlenül meg volt szorítva.

– Édes barátim. Sajnállak benneteket. A szegény Jeromos pajtást is sajnálom: jó czimbora volt. De hát nem én itéltem halálra; hanem az országtanács. Az itéletet régen végrehajtották rajta. Szent-Mihály napján vették fejét: azt én neki visszaadnám szivesen, ha tehetném.

Erre aztán a király előtt térdeplő Laszkó Kazimir elkezdett felugrani, tánczolni, kaczagni, s a tenyereivel a térdét ütögetni: úgy hogy a király azt hitte, hogy ez most egyszerre félnederes lett.

Tarnovszky nagyot taszított a király vállán.

– Sed non faciet sculptile! regiestas vestra; hiszen most jövünk Budáról, negyednapja; ott beszéltünk a mi Jeromos pajtásunkkal a Haragos István tornyában, a hová be van zárva. Dehogy van annak a feje levágva. Inkább úgy meghizott a tömlöczben, mint egy makk-túz. A derék várnagy Amadé azt ott marczifánkkal tartja.

A király bámulva fordult Fráter Györgyhöz.

– Mi dolog ez?

– Felséges uram! A fejem rajta! Én biz a zsebembe sülyesztém a halálitéletet, s nem adtam át Amadénak. Tudtam, hogy időjártával meg fogod bánni.

A király haragot akart mutatni: de Tarnovszky bevágta az utját.

– Igy van jól, kedves barátom. Bár minden király mellett ilyen derék tanácsosok volnának, mint ez a fehér barát, a ki kámzsájába dugja a halálitéletet.

Erre aztán a király is engesztelődve nyujtá a kezét Fráter Györgynek. Látszott az arczán, hogy örül a lelke rajta, hogy ez igy történt. Még ugyan volt a haragjának egy pár rakétája, a melyeket nem hagyott kárbaveszni, s elpattogtatott.

– No hát! Fiat piscis! Gráczia a csélcsapnak! Non parlamus super eo plus! Nem érdemes rá, hogy miatta elhüljön a jó tyukleves. Asztalhoz urak! – Hanem azt kikötöm, hogy azt a haszontalan embert elém ne hozzátok; mert sem én nem akarom őt látni, se ő ne lásson engem többet!

A lengyel urak nagyon beszédessé lettek, Tarnovszky elmondá, hogy két püspökkel, meg a kanczellárral találkoztak az utban. Frangepán, Brodarics és Verbőczy szintén ide igyekeznek a királyhoz; de mivel nehéz bőrős hintókon járnak, a püspökladányi utban megrekedtek: jó szerencse, ha holnapután idevergődnek. Hozzá tevé: «azok bizonyára a harmadik püspök felszentelésére igyekeznek Nagy-Váradra. Nagy püspöki lakomában lesz részünk!»

Fráter György felvilágosítá a palatinust, hogy püspökszentelésről addig nem lehet szó, míg a pápa a királyi kinevezést meg nem erősíti. «Én külömben sem várom be a nagy méltóságokat; mert holnap a dioecesisemben canonica visitatióra indulok; egyébiránt a szakácsot és pinczemestert itt hagyom s a püspöki lakoma addig tartson, a míg a vendégeink kedve tart.»

– Ez már a kedvemrevaló püspök! Mondá a palatinus. Maga nem iszik a borából, hanem a vendégeinél hagyja a pinczekulcsot.

Tudta azt jól Fráter György, hogy miért sietnek Váradra a méltóságos urak. Ezek valódi hivei János királynak. De a mellett szeretnék őt mindenáron kibékíteni Ferdinánd királylyal. Hadd kisértsék meg. Ne mondják, hogy a «barát» akadályozta meg a békekötést. Fráter Györgynek jól fizetett biztosai voltak mindenütt: Bécsben, Sztambulban, Krakkóban, Toledóban. Futár állomásai voltak berendezve az utakon. Mindenről értesülve volt, a mi az udvaroknál készülőben van. Ez volt az egyik titka a hatalmának.

De meg azért sem akart a főurakkal még most találkozni, mert tudta jól, hogy ezek a főnemesi családokból támadt országnagyok, őt, mint feltolakodottat le fogják nézni. Tudta jól, hogy neki minden nagy ember irigye: irigylik tőle azt, hogy ő valósággal a királynak «alter ego»-ja: sőt több! «melior ego»-ja. Nem csak «második én»-je, hanem «jobbik én»-je. A hajdani kályhafütő! A koldusdiák!

Elment előlük egyházfejedelmi kötelességeit teljesíteni.

A részrehajlatlan franczia életiró azt jegyzi fel Fráter Györgyről, hogy első gondja volt megismerni és rendezni a dioecesisét, a nép érdekében a szükséges könnyítéseket megszerezni e szerencsétlen korszakban. Megvizsgálta a klérus magaviseletét és tudományát, felköltötte az egyháziakban és világiakban azt az igaz buzgóságot, melytől saját maga lelkesült a valódi evangeliumi erkölcs iránt; de még jobban hatott a példaadásával, mint beszédeivel; minden kötelességét pontosan teljesítve, püspöksége munkáit azzal a buzgalommal, kegyességgel és felvigyázással teljesíté, melyért nem tagadhatták meg tőle a nagy magasztalást még a legkegyetlenebb ellenségei sem.[2]

Ékesszólása csodákat művelt mindenütt. Ez a nép olyan régen nem hallott már igazi papot szónokolni a templomban. Az elzüllött nyáj újra összesereglett az «egy akolban» a mint az igazi pásztor megérkezett. Férfiak, asszonyok siettek meggyónni: a gyermekeiket seregestül hozták eléje a bérmálásra.

Mikor Nagy-Bányán a templomban prédikált, s beszélt a népnek Istenről, királyról, hazáról, az erényekről, melyek a hazát megtartják, s a mennyországot megszerzik, az isteni tisztelet után odajött hozzá egy hevér, iszákkal az oldalán. Ez az ember töredelmesen bevallá Fráter Györgynek, hogy ő lopta el a Dobó Ferencz uram által elásott huszárkalpagok egyikét, tele aranynyal: s az egész kincset átadta a gyóntatónak. A püspök megadta neki az absolutiot: azonkivül egy marok aranyat az átadott kincsből; s aztán mint országos kincstartó, kinevezte ezt az embert felügyelőnek az aranybányában.

Ötvenezer arany volt abban a bőriszákban.

Olyan pénz, a mely már el volt veszve, s megkerültéről nem fog beszélni senki.

Fráter Györgynek az az ihlete támadt, hogy ezzel az Istenküldte pénzzel lehetne valami jót eszközölni.

Senkitől nem kisérve, gyorsfogattal átment Lengyelországba. Éjjel-nappal, pihenés nélkül, felsietett Krakkóba. Zsigmond királyhoz ment. A király nagy örömmel fogadta s üdvözlé őt új egyháznagyi méltóságában.

Fráter György elmondá a királynak, miszerint idejövetelének az a czélja, hogy Zápolyának családi kincstárát, melyet negyvenezer aranyért zálogban itt hagyott, visszaváltsa. Most már szüksége lesz e pompára a királynak; mert királynét fog hozni a házhoz. Ime itt küldi a váltság dijat, forró köszönettel.

Zsigmond király lovagias jellem volt; azt mondá, hogy Zápolya kincseit azonnal visszaadatja: a negyvenezer arany, melyet Zápolyának adott, annak sajátja volt; a szász fejedelem eltévedt küldeménye: csak vigye el a püspök a kincseket, a pénzzel együtt János királynak. A mi pedig a házasságot illeti: Zsigmond király azonnal nászutra ereszti a leányát, mihelyt Zápolya Jánost, Ferdinánd király és Károly császár elismerik királynak. Ez az egy föltétel.

Azt is megengedé a püspöknek, hogy a királyi jegyessel beszélhessen: a ki viruló hajadonná nőtt fel, a mióta utolszor látta.

Ennek a tündéri alaknak ő volt a fátuma. Fátuma volt, mielőtt megszületett volna s az maradt mindvégig.

S megtörtént, hogy a fátum kezet csókolt a választottnak.

Izabella (vagy a hogy Szerémy és Bechet nevezik: Elisabeth) szives üdvözletét küldé vőlegényének, a kit most is «János bácsi»-jának nevezett.

Zsigmond király aztán saját jelentétében nyittatá fel az ajtókat Tarnow várában, melyek Zápolya itt hagyott kincseinek rejtekét őrzék s a palatinus távollétében, maga adta át Fráter Györgynek; ki nagyobb biztosság kedveért a sok drágaságot azokba az üres hordókba rejteté el, melyek az ő számlájára utaztak vissza Magyarországba, miután a lengyeleknél kifogyott belőlük a bor. Hordókat, melyek Lengyelországból jönnek Magyarországba, nem bántanak a rablók: tudják, hogy azok üresek.

Ilyenmódon szépen elhozta magával a Zápolya-kincstárt Fráter György Nagyváradig. Utközben prédikált magyarul, lengyelül, gyóntatott, bérmált, misézett; úgy, hogy lassacskán két hetet eltöltött.

Egy kis szándékosság is volt ez időhalasztásban: arra gondolt, hogy ez alatt a lengyel uraságok jól kimulatták magukat s ezóta bucsut vettek a királytól, a ki nem gyakorolhatta ismeretes bőkezüségét ez alkalommal: a kincses ládák kulcsai a kincstartónál lévén. Legfeljebb szép lovakat ajándékozhatott a szeretett barátjainak.

Annál nagyobb volt aztán a meglepetése, mikor a hordókat szállító társzekerekkel együtt megérkezett Nagyváradra a püspöki palota elé s annak a nyított ablakaiból harsogó kürtzenét hallott riadozni.

– Mi van odafenn? Kérdezé a kapustól.

– A vendégurak bucsuvacsorát ülnek.

A Szent-László templom tornyában az óra épen reggeli nyolczat ütött.

A mint Fráter György fölfelé mendegélt, szemben találkozott a pinczemesterrel, a ki után egy pár pintérlegény üres vedreket czipelt.

– Ilyen soká tartott a vacsora? kérdezé a püspök.

– Nem tudom én kegyelmes uram, hogy hol végződik itt a vacsora s hol kezdődik az ebéd? mert ennek két hét óta nincs szünete. A vendég urak megittak ez alatt százhat gönczi hordó érmellékit.

– Nem is sok: miután egy gönczi hordóban csak harmadfél akó van. Váljék egészségükre.

– Ő felsége győzi ám vitézül. Ő vezeti még mindig az ivást.

– Csak az egészségének meg ne ártson.

Fráter György mindig attól féltette Zápolyát, hogy egyszer megüti a guta a sok boritaltól.

Mikor belépett az étkezőbe, épen a «végtelen pohár» járta, a «widerkom» kézről-kézre vándorolt, a karzaton a trombitás zenekar fujta egyre a «tri sztó bdow tancz» nótáját; az urak danoltak volna, de már mindnek rekedt volt a hangja.

Fráter György azzal a különös adománynyal birt, hogy egy tekintettel egy egész társaságot szemügyre tudott venni. Azt látta, hogy a három lengyel főnemesen kívül még a két erdélyi vajda is ott ül az asztalnál, három karszék üres: azokat bizonyosan a két püspök és a korlátnok hagyta el; a király az asztalfőn, tőle harmadiknak pedig ott ül Laszkó Jeromos.

Tehát e néhány nap alatt nemcsak szabadon bocsátá az áruló czimborát a király, de még asztalához is ültette s egy pohárból ivott vele.

A mint azonban Laszkó megpillantá a belépő fehér csuhást, egyszerre azt szinlelé, hogy elázott a bortól, félrenyaklott a feje s hátradült a székében. Jó okai lehettek rá, hogy a gyóntatójának a szeme közé ne nézzen. A hajduk felkapták s kivitték a teremből.

– Hozott Isten! kiálta a király az érkező püspök elé. Épen a Szent János poharára érkeztél. Igyál te is velünk egyet!

– Köszönöm: monda Fráter György. Nem ihatom reggel bort, mert misét kell mondanom.

– – Hát már reggel van? kiálta fel Tarnovszky. A bizony, besüt az ablakon a nap! De már akkor csakugyan utra keljünk urak!

Azzal nagynehezen felkeltek egymás után az asztaltól, eldörmögték az asztaláldást, keresztet vetettek magukra, s mindegyik kereste a maga hajduját, a ki a süvegét, kaczagányját őrzi.

– Ugyan jó, hogy megjöttél már! Monda a király a püspöknek. Nehezen vártalak!

– Szükség volt rám?

– Ugyan szükség volt. Magaddal vitted a kincses ládák kulcsait: nem férhettem hozzájuk. Ajándék nélkül pedig nem ereszthetek el utra ilyen illustris vendégeket.

Fráter György nagyot fohászkodott. Rossz fortély volt olyan sokáig elmaradni. A király addig marasztotta a vendégeit, a míg a kincstár kulcsai a kincstartóval együtt haza nem kerültek.

Most azután ki kellett nyitogatni a kincstár vasajtaját, s a vasszekrények mesterséges závárait, hogy a király ajándékokat osztogathasson bucsuzó vendégeinek. Tarnovszkynak kiválasztott a király egy nagy arany lánczot, drágakövekkel kirakva, ezt saját kezével köríté a vállaira. A láncz ezer arany márkát nyomott. Azonkívül neki ajándékozta Gritti igazgyöngyös süvegét. Aztán még egy szinaranyból készült buzogányt. Tallónak pedig ajándékozott egy gyöngyökkel kirakott nyerget, takaróstul, szerszámostul, a hozzávaló arabs ménnel együtt. Negyvenezer aranyra lehetett becsülni az ajándékait.

És Fráter Györgynek némán kellett nézni ezt az oktalan pazarlást. Mise előtt nem szabad a papnak indulatoskodni. Nem is nézhette tovább, sietett a templomba misézni.

Mire visszatért, már akkorra a lengyel vendégurak elkocsikázának, fegyveres kiséretükkel és trombitásaikkal együtt. A király pedig lefeküdt, s úgy elaludt, hogy ha három éjszaka összeragadt volna, azt is végig aluszsza lészen. Az erdélyi vajdák is elutaztak, épen úgy a két püspök és a korlátnok, a nélkül, hogy bevárták volna a püspököt, a kinek a házánál szállva voltak, s legalább egy «Deo gratias»-t mondtak volna a két heti vendéglátásért.

Fráter György a hallgatásból is értett.

Azonnal felbontatta a magával hozott hordókat s azokból kiszedetve a Zápolya-család kincseit, felhordatta mind a kincstárba. Jó, hogy ezek ma reggel itt nem voltak!

A király csak másnap reggel kászolódott fel a nagyszerü mámorából. Akkor kedvetlen, fanyar volt: nem volt szája ize, s azon panaszkodott, hogy minden hajaszála fáj. Fráter Györgyöt mégis maga elé bocsátá, mikor a kubikuláriusától meghallá, hogy a püspök háromszor is ott volt már.

– Tudom, tudom jól, mit akarsz mondani! vágott eléje a király, mikor Fráter György belépett a szobájába. Leczkét akarsz nekem tartani a tegnap elkövetett nagy prédálásért: hogy olyan sok kincset elajándékoztam Tarnovszkyéknak; hát csak essünk át rajta! – S nagyot ásitott.

S azután, hogy Fráter György nem kezdett hozzá a leczkézéshez, a király magától kezdé az önigazolást.

– Látod, György, ezzel én tartoztam Tarnovszkynak: azért az uri vendéglátásért, a miben ő engem és kiséretemet részesített lengyelországi számüzetésemben. De még más okom is volt rá. Én, mint kérő akarok fellépni Zsigmond király előtt: Tarnovszky megigérte, hogy násznagyom lesz, s a királyt és királynét szándékomról értesíti s kedvező választ vesz tőlük. Azt is tudod, hogy én Zsigmond királynak negyvenezer aranynyal tartozom, melyekért ott vannak zár alatt eltéve zálogképen Tarnow várában összes családi kincseim. Szerfelett illetlen volna az, ha egy leánykérő úgy járulna a leendő ipa elé, hogy annak még nagy pénzzel adósa s zálogban van nála a családi kincse. Tarnovszky barátom tehát, ismerve az állapotomat, felajánlá önkényt, hogy ő lefizeti helyettem a lengyel királynak a tartozásomat, s a zálog alól felszabadult kincseimből megtart magának annyit, a mennyi megér negyvenezer aranyat, a többit pedig ide küldi nekem rövid idő alatt. No, úgy-e ez szép barátság Tarnovszkytól?

– Csakhogy én már el is hoztam a Zápolya-kincseket Tarnow várából.

Erre a szóra egyszerre nagyra nyiltak fel János király szemei. Felugrott a karszékéből.

– Az én kincseimet? Álmodol? vagy mesélsz? Hol volnának?

– Itt vannak a kincstárban. Jöjj át, és győződjél meg saját szemeiddel.

A király egyszerre virgoncz lett, mint egy gyermek, s aztán a püspökkel átmenvén a kincstárba, a mint azokat a régi, jól ismert drága remekműveket, miket atyja, anyja, Ujlaky Lőrincz nagybátyja gyüjtöttek, maga előtt látta, úgy repesett, mint egy gyermek a karácsonyfa előtt, odarohant hozzájuk, kezébe vette egyenkint, megemelte, az ablak felé fordította, hogy jobban lássa: nevetett, sirt: «ez az apám kedvencz órája volt! Ez az anyám gyöngyfüzére». Némelyiket meg is csókolá. Nem birt velük betelni. Utoljára azoknak visszaszerzőjét ölelte meg s hálásan megcsókolta az orczáját.

– Hát te azalatt, hogy nem láttalak, Tarnowban voltál?

– És Krakkóban is.

– A királynál?

– A királynénál.

– S honnan vetted te a pénzt az én kincseim kiváltására?