Part 7

– Nagy ellenség ütött közénk. Gonosz uraság. Gritti a talián neve, Ogli bég a török neve. Mint a vipera a madárfészekbe, úgy lopózott közénk, hogy megegyen bennünket. Megölette a vajdánkat orozva, a mi jó atyánkat, Czibak Imrét. Boszura fel székely! czinemintye oláh! falakra szász!

S a kiáltó szónak roppant hatása lett. Patóczy Miklós, a megölt Czibak unokaöcscse, maga kapta kezébe a véres kardot, s beszáguldozta vele a Székelyföldet. Kun Gothárd, Majláth gyorsan fegyverbe öltözteték a hadaikat.

S a székely, ha verekedni hívják, nem tart elébb tanácsot a lábával: «édes lábam! akarsz-e menni, vagy nem akarsz?» hanem azt mondja, hogy «elmegyünk mind, levágjuk mind, hazahozzuk mind!»

Gritti nagyhamar azon vette észre, hogy a tábora minden oldalról körül van fogva fegyveres népekkel. Növelte a veszedelmét az, hogy egy éjszaka egész magyar lovassága, kapitányával, Batthyányi Orbánnal együtt otthagyta a táborát s átment a felkelőkhöz. Majláthék megbocsáták neki az elkövetett gyilkosságot, ő csak eszköz volt abban; de az intéző kéz ellen fordult a haragjuk.

Gritti előbb erővel akart utat törni magának, de mindenütt visszaverték. Majd a moldvai vajdának, Péternek üzent, hogy jöjjön segítségére; de még az oláhok is ellene fordultak. Gyűlölte azt minden nemzet. Utoljára Dóczy tanácsára bevette magát a bástyákkal körülvett Medgyes városába. Oda azonban a jó szászok csak oly módon bocsáták be, hogy elébb az asszonyt, gyereket kiküldték a havasokba; a férfiak pedig bevették magukat az erős kőfallal kerített templomudvarba, melynek kaszamatái, szász mód szerint, egyúttal az egész város népe szalonna- és lisztraktárául szolgálnak. Így aztán Gritti kívül is, belül is ellenség közé volt szorítva.

Ebben a nagy veszedelmében elküldé Memhet béget Budára, szájába rágott izenetekkel, János királyhoz és Laszkó Jeromoshoz.

A tolmács szerencsésen megérkezett s mindenekelőtt Fráter Györgyhöz köszönte be.

A baráttal kifundálták, hogy mit tegyenek?

János király Gritti elől vándorolt vissza Buda várába. Ott ugyan nem fogadta senki. Fő-fő zászlós urait kivégezték, elugratták: csak Laszkó Jeromos volt helyben. Azt pedig hiába hivatta magához: azt vetette a főúr, hogy nagy beteg, nem állhat a lábára. Tartott a számadástól. Csupán Fráter György volt a király mellett.

De Memhet béggel egyidőben Paksy Ferencz is megérkezett Majláthék táborából, a ki viszont kérte János királyt, hogy ne siessen Gritti felszabadítására, majd igazságot tesznek azzal maguk az erdélyiek.

A király nagy zavarban volt.

– Mit tegyek hát? Mennék Gritti felszabadítására, ha volna katonám. De hol venném? Ők maguk mindent kivettek a kezemből. Ha pedig veszni hagyom, a szultán én rám haragszik meg. Talán Török Bálintot lehetne a mezei hadaival Erdélybe küldeni?

– Csak hagyd te Grittit a maga sorsára, királyom, mondá Fráter György. Ime, hogy világosan lássad, mi vár reád, ha ez a Bég Ogli megöröködik ebben az országban, olvasd el ezt a levelét, a melyet Laszkó Jeromoshoz írt Sztambulból a renegát.

Azzal átadta a királynak azt a levelet, melyet Kristóf diáktól vettek el Nagy-Enyeden.

A király elszörnyedt e levél olvastára.

– S én ezt a kigyót melengettem a palástom alatt! Gyöngyökben fürösztöttem, aranynyal szárítgattam: még is engem mart meg.

Rögtön parancsot adott Laszkó elfogatására.

Az elővigyázó főnemest azonban nem lehetett olyan könnyű szerrel megfogdosni. Annak a palotájából egy földalatti lépcső vezetett le a Dunáig s ott állt a hajója, a melyen elmenekülhetett.

Fráter György azt mondá Memhet bégnek, hogy keresse fel Laszkót, de csak annyit mondjon neki, hogy itt van már Gritti, nagy erővel, nap-nap mulva itt terem Budavárában.

A mint ezt a jó hírt meghallotta Laszkó, egyszerre meggyógyult a hideglelésből, kiállt a derekából a zsába, felkelt, felöltözött, előhozatta a lovát, hogy ő most megy a királyhoz. Nem félt már Zápolya haragjától.

Mikor aztán a királyi palota elé megérkezett, a kapuban a vicevárnagy fogadta, az ifjú Amadé István.

– Hová, nemes uram?

– A királylyal akarok beszélni.

– Nincs már neked semmi beszéded a királylyal. Itt vár rád egy pár szép kösöntyű a két kezedre, lánczczal együtt.

S ott rögtön békót vetettek a főúr kezére s vitték a Haragos István tornyába s bezárták a főnemesek börtönébe.

Volt ottan egy tölgyfaasztal, a melynek a táblájába mindazok belefaragták a neveiket, a kik valaha e szomorú helyet meglakták. A legutolsó név Ártándy Pálé volt. Még Laszkó neve is elfért alatta. Épen olyan tréfás módon került ő is e tölgyfaasztal mellé, mint a hogy ő ide szerezte Ártándyt.

Fráter György aztán megnyugtatá a királyt, hogy majd megírja ő a válaszokat mind a két részre.

– De ne az én nevemben irogass.

– A magam fejével játszom.

Majláthnak ezt irta – a saját neve alatt – a barát:

– Bánjatok a kormányzóval érdeme szerint. Ki mit vetett, azt arassa. Én fogom a király kezét.

Grittinek pedig azt irta: «a királynak katonája semmi! pénze kevés, baja sok. Mi csak imádkozni tudunk kegyelmedért».

A két levelet átadta Paksynak és Memhet bégnek s útnak ereszté őket.

Negyvenezer harczos gyűlt már össze Medgyes bástyái alatt. Majláthék ágyúkat is szereztek s elkezdték a falakat lövetni.

János királyt csak még sem hagyta a gyönge szíve megnyugodni a barát intézkedéseiben.

– Látod, mondá a barátnak, Gritti milyen híven megvédelmezett engem, mikor Roggendorf szorongatott Buda ostromában: itt harczolt végettem a falakon. Csúnya hálátlanság volna tőlem, ha most veszni hagynám.

A barát ráhagyta, hogy menjen hát, szabadítsa meg a jó barátját.

Zápolya összeszedett egy dandárt Török Bálint csapatjaiból, s megindult vele Erdély felé. Igazán jó fiú volt! Kenyérre lehetett kenni.

Nagyváradig csak elhatolt, ott azonban eléje jön Kun Gothárd, megértve a király szándékát, sietett útját állni.

– Király uram, be ne jöjj Erdélybe Grittit fölmenteni, mert téged is úgy elverünk, mint a Deákné vásznát. Úgy is zeng a nevedtől egész Erdély, de nem a dicséretedtől. Te ültetted az ország fejére ezt a vérszopó fenevadat! Ha még egyet lépsz, egész Erdély mind Ferdinánd pártjára áll.

Erre mégis meggondolta a dolgot János király s elővette a barát eszét a saját magáé helyett, a ki felvilágosította felőle, hogy a hadviselés, meg a keresztyéni virtusok gyakorlása két külömböző dolog.

Grittinek gonoszul ment a dolga Medgyes városában. Élelmi szere, puskapora fogytán volt, a magyarok kívülről, a szászok belül a templom bástyából szorongatták; azt gondolta ki, hogy a janicsárjaival ásatott egy hosszú, földalatti utat, akként irányozva, hogy annak a kijárása oda lyukadjon ki, a hol a moldvai csapatok állnak.

Az oláhok azonban, a kikben bizott, szintén ellene fordultak, s a két fiát, a kik az alaguton át menekültek, elfogták, Péter vajda elé vitték, a ki mind a kettőt «gonosz halállal» végezteté ki.

Ez alatt pedig a magyarok az ágyúk által tört résen behatoltak a városba, szétverve Gritti csapatjait s a templomba szorult szászokkal is kezet fogának.

Gritti Alajos vesztét látván, nagy pompával akarta a magyarok szemét elkápráztatni. A városház tanácstermében felállíttatá azt az aranyos trónust, a mit magával hozott s abba bele ült, biboros ruháját magára öltve, s gyöngyös süvegét fejére téve. Mellette áltak Dóczy János alkormányzó, a jancsár aga és a fukarok. Így fogadta a győzteseket, mint egy potentát. És midőn Majláth István és Kun Gothárd, Batthyányi Orbán urammal együtt kivont karddal berohanának a terembe, úgy fogadta őket, mintha még mindig ő volna a házi gazda s ezek még az ő vendégei.

– Urak! Engem pedig semminemüképen meg ne öljetek. Ha valami panaszotok van ellenem, állítsatok törvényszék elé. Vannak az országnak pristáldusai, itéljenek ők fölöttem.

Azt felelé erre neki Kun Gothárd:

– Itélt te fölötted már a Jézus Krisztus, azt mondván: «a milyen mértékkel ti mértetek másoknak, olyan mértékkel mérjenek ti nektek!» Vestra dominatio illustrissima nem volt se gyerek, se bortul részeg, hogy meg ne gondolhatta volna a dolgát, a midőn a mi atyánkfiát, Czibak Imrét, egy ilyen nagy urat: a Krisztus katonáját megölette.

– Batthányi Orbán ölte meg. Ő a vétkes. Ott áll közöttetek.

– Orbán úrral már elvégeztük a dolgot. Ő meggyónt, penitentiát tartott: a csikszeredai szűz Máriának hat ezüst gyertyatartót ajándékozott, most már absolválva van. De a ki a parancsot adta neki, azt terheli a bűn.

Gritti mellét verve szabadkozék:

– Nem én parancsoltam, hanem Dóczy János. Allahra mondom.

– Ekkor Dóczy kiálta fel:

– De bizony te parancsoltad, nem én. Jehovára mondom.

– No hát menjen el mindenitek a maga Istenéhez s ott igazolja magát. E földön nincs kegyelem.

Azzal Majláth ráolvasá a fejükre a halálitéletet, s elébb Dóczyt, azután Grittit lenyakaztatá, székeikben ülve. («Sicut unum canem», jegyzé fel Szerémy.)

A Gritti mellett talált hadakra pedig azt a végzést hozták az igazságtevő urak, hogy azokat egyesével bocsátják ki a város hátulsó kis ajtaján, s a ki közülök ki tudja mondani azt a szót, hogy «Uram Szent János», tisztán, az magyar, elmehet veretlenül; a ki pedig hibázva mondja, török, görög, vagy zsidó, az farmatringgal üttetik, a míg csak végig nem szalad a kettős katonai soron.

Azok legalább megemlegették a Gritti pünkösdi királyságát.

Így fejeződött be ez a nagyon szomorú epizód a magyar nemzet történetében: a Grittiek korszaka, a nemzeti közérzületnek egy hatalmas fellobanásával.

János királynak nem volt benne része, hanem Fráter György keze igazgatta ezt így, messziről, előre számítva.

Grittinél rengeteg kincseket találtak a győztesek, miknek értékét háromszázötvenezer aranyra becsülték. János királynak is küldtek belőle egy elefántcsont dobozt, tele rakva legritkább drágakövekkel, a miben nagy gyönyörűségét lelte.

De még nagyobb gyönyörűsége telt Fráter Györgynek azokban a levelekben, melyeket Gritti levéltárából Mehmet bég a számára elhozott, azok közt volt Ibrahim nagyvezérnek egy levele, mely egyenesen a szultán ellen szőtt összeesküvést világosítá fel. – Ez a levél egy országot ért a barát kezében.

V. FEJEZET. JUNISZ BÉG.

A nagyváradi hévviz partján ült Fráter György, egy levágott fatörzsből készült ülőkén, melynek kérgéből még kihajtottak a csivatag sarjak. Plutarch volt a kezében; de többet nézte a víz színén pompázó nimfeák fehérzöld rózsáit, mint a tarka betűket. Pedig nem is a nimfeákat látta maga előtt. Hanem azokat a letünt alakokat, a kik mellőle elmultak.

Visszagondolt azokra a fényes alakokra, a kik egykor a Zápolya-várban az ifjú Jánost körülvették, mely várnak ő a kandallóit fűtötte. Látta azoknak a lenéző, kinevető, gúnyoló arczaikat. Hogy kaczagtak az ő komoly tudatlanságán! – Mind azon törekedtek, hogy Jánost a királyi székbe emeljék, ottan maguk körül vegyék, – és azután onnan ledobják. – Hová lettek? – Tomiczky püspök? Az Ártándyak? Athinay? Homonnay? Czibak Imre? Dobó Ferencz? Nádasdy Tamás? Pekry Lőrincz? Frangepán Kristóf? – És aztán Zápolya ellenségei, a kiknek a neveit emlékében megtartá, a főpapok, a zászlós urak? az öreg király szép ifjú nejével, játszi leányával, meg az idétlen szülött kis király? és a hatalmas brandenburgi herczeg? a Fuggerek? Szerencsés Imre? Tomory, előbb a hős, aztán főpap, végül fővezér? Végtére a Gritti-fajzat egész czimboraságával? Mind, mind elmultak mellőle! – ő maga maradt itt egyedül, mint a hogy megmarad örökké az az eszme, mely lelkében napot gyújtott: «a régi magyar nemzetnek egy új magyar nemzettel kicserélése». Az történt, a mit kivánt, a mit előre kigondolt, a miben munkás volt, a régi mind elmult, egyik felfalta a másikat. – A hajdani nagy emberekből nincs már senki! – De honnan támadjanak az újak? Ez a nehezebb kérdés.

Mikor a vizi rózsa elvégzi a virágzását, lehúzódik a víz alá, s aztán új bimbó jön fel helyette, mely kelyhét kitárja. Ilyen lesz a magyar nemzet? A míg meleg víz van a forrásban, a nimféa ki nem vész soha a tóból: hát a míg meleg vér van a magyar szívben, kiveszhet-e a nagy emberek faja a nemzetből?

Fráter György képzeletében az elvonuló kisértet-tábor közepett meg kellett jelenni Zápolya János alakjának is, mint a többi fántomok vezérének. Ez is olyan kisértet volt, mint a többi. Az a délczeg, hős Zápolya János, a ki a koronát merte követelni, a ki az országot vaskézzel megmenté a lázadók seregétől, a ki magát érdemessé tette a koronára, ez a fényes alak is csak álomhozta fántom volt már, addig volt királyi lélek, a míg királylyá nem lett. Élő testben nem az.

S mintha a képzelet teremtő erővel bírna, egyszer csak ott állt előtte János király. Csak akkor vette őt észre, mikor elzárta az alakjával a kilátását a fényes lótuszokra.

Fráter György hódolatteljesen felállt az ülőkéből s a királyt kinálta meg az üléssel.

– Csak maradj te ülve, szólt Zápolya, majd én állok előtted. – S ezzel visszakényszeríté az élő zsellyébe a barátot. Ma én vagyok az instans, én jövök hozzád kegyosztásért.

Fráter György elfogadta a megfordított helyzetet.

– Ime, látod, a sors milyen gyorsan bánik el az emberekkel, mondá a király. Egy csapással két magas polcz megürült. Az egyik az erdélyi vajda széke: ezt én Majláth Istvánnak szántam, a ki Grittivel szemben oly erős lelket mutatott.

– Nagyon is erős ember, a ki valóban jó lesz a vajdai székben, ha te még erősebb fogsz lenni a királyi székben; de az bizonyos, hogy oroszlánt fogtál a szekered elé.

– A másik üres hely, mely Czibak Imre után uratlan maradt, a nagyváradi püspöki szék, ennek a betöltésére én azt az egyetlen embert szántam, a ki nem maga jár a főfő méltóságok után, de a kit a királynak kell kérni, hogy azt fogadja el: «Martinuzzi Utyessenovich Györgyöt».

Erre a szóra felállt a helyéből Fráter György.

– Fölséges uram. Midőn Zsigmond király czenstochovai főapáturrá felavatott, azt kérdezém tőle: «van-e szüksége ennek az én fehér csuhámnak erre a te arany lánczodra?» – Mire a király nekem azt felelé: «igen is van szüksége ennek az én arany lánczomnak erre a te fehér csuhádra.» Zsigmond királynak ezzel a mondásával felelek meg neked: Elfogadom e nagy felmagasztaltatást a te kezedből; de csak azon föltétel alatt, hogy nem én viselem a nagyváradi püspökség fényes dalmatikáját, hanem a püspökség viseli ezt az én fehér csuhámat.

– Azt kivánom én is.

– Nagy szót mondtál ki vele, királyom. A nagy háboruskodások alatt megfeledkezett mindenki a vallásos rendről az országban. Megfogyatkozott a hit és buzgalom mindenütt, még pedig a lelkek pásztorainál: a papoknál. «Ha a só megsótalanodik, mivel izesítsük azt meg?» így kérdi a szentirás. A mi népünk egy emberöltő időn át nem látott már püspököt más alakban, mint lovon ülve, dandárt vezetve, vagy asztalnál ülve és dorbézolva. Istenben boldogult Czibak Imre derék hadvezér volt, ismeretes volt a hősi harczairól, ép oly ismeretes a jó konyhájáról, derék pinczéjéről; de az soha egy misét nem mondott a szép Szent-László templomában, annak a kezében bibliát nem látott senki, se prédikáczióját nem hallá. S a milyen volt a vezér, olyanok a hadnagyai; a pap nem tanítója már a népnek, csak dézsmabeszedője, siet gyorsan lemorzsolni a létániáját, a mit a vénasszonyokon kívül nem hallgat már senki s csak a stoláért mutatja meg a szentséget. A szerzetesi rendek pedig épen fészkei az erkölcstelenségnek, guny és szidalom tárgyai a nép előtt. Ezért terjed az új vallás a nép között megdöbbentő gyorsasággal. Ha te én nekem Szent-Péter kardját a kezembe adod, én nem a Malchusok fülét fogom vele levágni; hanem a Judásokét.

– Cselekedjél, a hogy jónak látod.

– De azután meg ne fogd a kezemet, mikor tenni jónak látnám.

– Bizonynyal nem fogom.

– Hogy csak egy példát mondjak. Ime itt van a nagyváradi dioecesis legnagyobb hitközsége Debreczen. Derék tiszta magyar nép. Szorgalmas, élelmes, vagyonos lakosság. Buzgó katholikusok, a kik templomaikat maguk erejéből tartják fenn. De van egy kolostor a városukban, melynek szerzetesei olyan életet folytatnak, hogy a példájukkal vagy megmételyezik az egész nép erkölcseit, vagy átkergetik azt az új hitre. Hisz az nem kolostor már, hanem karavánszerály, a melyben főurak, gazdag korhelyek istentelen luperkáliákat rendeznek – és a barátok assistentiája mellett.

János király nagyon fintorgatta az arczát.

– No no! «Ne legyetek fölöttébb igazságosak!» Azt is mondja a szent irás. Krisztus szava volt, a mit a házasságtörő asszony védelmére mondott: «A ki jobb nálánál közületek, az dobjon követ a fejére.»

– No hát én jobb vagyok! mondá felemelt fővel a barát. S fogok követ dobni e Belzázár lakomájába, nem kérdezve, hogy kit találok vele?

A király tréfára fordítá a dolgot:

– No és ha épen engemet találnál megdobni azzal a kővel?

Tudta azt Fráter György nagyon jól. Zápolya nagyon szeretett Debreczenben időzni. Az a derék zárda igen kellemetes hely volt reá nézve. A mit este vétkezett, reggel az áhitatossággal kiegyenlíté, kéznél volt mind a kettő.

Az édes méreg és a keserű orvosság – egy patikában.

– Uram király! mondá Fráter György. Te nem fogsz többet a debreczeni kolostorban megszállni.

– Ki parancsolhatja azt meg nekem? A királynak!

– Te magad: a király.

– De hogy én magamnak parancsoljak, kell valakinek lenni, a kinek engedelmeskedjem.

– Az is lesz bizonynyal.

– Szeretném én azt ismerni?

– A te királynéd.

Zápolya lecsüggeszté a fejét.

– Királyné? sohajtá fel szomorúan. Álomkép az. Mikor te veled legelőször találkoztam, milyen ifjak voltunk. Szőr sem volt az arczunkon, akkor elkezdtem már e fántóm után futni. Egy királyné! Most már naponta ősz hajszálakat tépetek ki a fürteimből, újra jőnek. S az álomkép még mindig fut előlem.

– Már közelít hozzád. Eljegyzett menyasszonyod Krakkóban te rád vár. Milyen szép gyermek volt, mikor gyűrűdet átadtam neki! Azóta deli hajadonná fejlődött. A király és királyné te neked igérte. Csak a násznagyaidat kell érte küldened, adva adják.

A király megölelte a barátot. A szemei megteltek könynyel.

– Eddig nem szóltam felőle, mondá a barát; mert eddig nem voltál igazi király Magyarországon. De most már elmultak mellőled mind azok, a kik trónodat alááskálták. Az árulókat, a dölyfösöket, az ármánykodókat föld takarja már! Csak hiveid maradtak s nyilt ellenségeid. S hiveid élén ellenségeiddel megküzdeni királyi munka! Most már hozhatsz királynét magadnak! – Elküldheted a nászkiséretedet a menyasszonyodért, a szépségben, jóságban angyalhoz hasonló Izabelláért.

Itt valami olyan emlék támadt fel a barát lelkében, mely neki is elfacsarta a szivét. – Elhallgatott.

– Te vagy az én egyetlen hivem, mondá János király.

– Ez az én föltételem, mely alatt elfogadom a nagyváradi püspökséget.

A Szent-László templomában vecsernyére szóltak a harangok. A király hintaja hat lóval előjárt. Zápolya maga mellé ültetve a barátot, hajtatott Nagy-Váradra a püspöki palotához. És most már ő volt Fráter György vendége ugyanabban a házban.

Fráter György, mint új püspök, igen jól értett volna a házigazdai tiszthez, készíttetett a püspöki szakácscsal, a ki még Czibak alatt tanulta ki a mesterségét, igen jó vacsorát. Csak az volt a hibája az új püspöknek, hogy rosszul értett a tálaltatáshoz. János királynál az volt a bevett szokás, hogy «elébb az estebéd, azután az országos dolgok». Fráter György pedig megfordítva tálaltatott, elébb az országos ügyeket kellett elintézni, azután került a sor a pokuláczióra; a mi valóban ellene van a diététikának.

Valának pedig több uri vendégek, azok között Majláth István, az új vajda és Kun Gotthárd, főkapitány, azután Keresy Ferencz, hadnagy a király testőrségében, meg Tóth Péter dulló; a kik ketten most érkezének fontos kiküldetésből.

– No hát csak röviden mondd el Keresy, hogy végezted el a rád bizottakat?

– Tökéletesen a felséged utasítása szerint. Kétszázad magammal megérkezém Szeghre, a hol a hazaárulásért kivégezett Dóczy János alkormányzó kastélya vagyon. Azonnal lefoglaltam a perduellis minden kincseit. Három társzekér telt meg a ládákba rakott ezüsttel; tizenkét ökör alig birt egy szekeret elvontatni. Szerencsésen eljutottam a kincsekkel Budára.

– Derék dolog! Helyeslé a király. Ez az én utasításom szerint történt. Abból az ezüstből rögtön dénárokat fogunk veretni.

– Kár lesz beolvasztatni a remek ötvösműveket, mondá Fráter György, a fukaroktól így több pénzt lehet értük nyerni.

Keresy csak a bajuszát rágta mosolyogva.

– Azonkívül az alkormányzó özvegyét és két kis porontyát is magammal vivém Budára.

– No ez is az én utasításom szerint történt.

– Szegény asszonyka, bizony szánalomra érdemes. Még egészen élte legszebb virágában van s igen módos, takaros menyecske.

– Csak nem lettél bele szerelmes? Keresy!

– Mikor a nyomorult asszony olyan nagyon sirt. Az ember szive megesik rajta. Vigasztalni csak kellett. Isten a birám. Én biz elvettem feleségül.

– No már ez gyönge dolog volt, Keresy. Ezt nem az én utasításom szerint tetted.

– És már most instálom fölségedet, hogy miután a hazaáruló kincseit hűségesen lefoglaltam és megmentettem, az özvegyét pedig feleségül vettem, a lefoglalt ezüstféléket kegyeskedjék felséged a szegény ártatlan özvegy és árvák részére nekem átengedni.

A király mérgesen csapta a süvegét az asztalhoz. A többi urak pedig nevettek. Hisz ez rendes dolog. Más ember elvitte volna a kincseket s az özvegyet, árvákat ott hagyta volna a királynak.

– E szerint nem veretünk dénárokat a Dóczy ezüstjéből.

Ez a rezultátum!

– Hát kegyelmed Fóth Péter uram, mit végezett Nagy-Bányán? Megkapta a pénzverőt?

– Igenis megkaptam Dobó Ferencz uramat; de nem Nagy-Bányán, hanem Ruszka-Bányán; a hová az erdélyi rebellió hirére elmenekült, szép jó egészségben.

– Nem bánom én Dobó uram egészségét; de a kivert aranypénz?

– Az tészen kerek summában száztizenkétezer aranyakat.

– No az derék dolog! S hol van a pénz?

– Hát azt Dobó Ferencz uram arra a hirre, hogy Erdélyben rebellió van, okosságból két huszárkalpagba bekötve, elásatta az erdőn. Minek utána pedig felvilágosítottam róla, hogy nincs már rebellió; és hogy a kormányzó úr ő nagyméltóságát lenyakazták s annálfogva az mindenbe beleegyezik, hát csak vegye elő a föld alul azokat a jeles kalpagokat. Azonnal el is jött velem s az egyik kalpagot szerencsésen megtaláltuk és kiemeltük; de a másikra bizonyára semmi keresés mellett sem találtunk rá.

– No már ez gyönge dolog! És hát az egyik megtalált csákó tele aranynyal, hol van? Itt van?

– Épen azért czáfoltam vissza nagy gyorsasággal felségedhez, hogy bizonyosat vigyek neki, miután nem tudtam a kérdésére megfelelni, hogy kinek a kezéhez küldje a kivert aranypénzt? Mivelhogy Nádasdy Tamás kincstárnok uram méltóztatott átnyergelni, Ártándy alkincstárnok uramat pedig kormányzó úr ő nagyméltósága kegyeskedett egy fejjel megrövidíttetni, annálfogva az országban nem lévén kincstartó, Dobó Ferencz uram ő kegyelme nem tudja, hogy kinek a kezéhez küldje a pénzt, s addig ott tartja lészen.

– No, már ez erősen gyönge dolog! Hiszen tudhatná kegyelmed, ha esze volna, hogy a két főkincstartó, alkincstartó mellett volt egy valóságos kincstartóm, a ki igazán megtartotta a pénzt s a kit ezennel nyilvánságosan kinevezek országos főkincstartóvá, méltóságos és főtisztelendő Martinuzzi Utyessenovich György nagyváradi püspök uram! Holnap rögtön vágtasson vissza kegyelmed Ruszka-Bányára s hozza ide Dobó uramat az aranyokkal együtt Nagyváradra.

A vajda nevetve szólt közbe.

– Dejszen rég átszökött az már Moldovába mind a két huszárkalpaggal együtt.

A királynak egészen elrontotta a vacsoráló kedvét ez a kellemetlenkedés.

– Ne epeszsze ezen dolgokkal magát fölséged, engesztelé őt Fráter György. Ha már nyiltan az én vállamra kegyeskedik felséged ezt a terhet róni, én az egész szisztémán fogok változtatni. Pénzőrzés nem nagyságos uraknak való, a kontrolléria nem komám uram, bátyám uram hivatala.