Part 5

Nádasdy arcza lángolt a dühtől. Nem tekintve a király jelenlétét, haragosan távozott el a teremből. Gritti utána kiáltá gúnyosan: «nemsokára bemutatom kegyelmednek szeretetreméltó süvét!»

(– Ott fekszik az már a nagyenyedi ó-kut fenekén! –)

Tehát megindult a fátum. A kornak leghatalmasabb emberi alakjában személyesítve. Ez volt Szolimán szultán. Egy olyan hatalmas hadsereg közepett, a minőhöz hasonló alatt Attilla óta nem reszketett Európa földje. Minden emberi számítás szerint el volt döntve a világrész sorsa. Háromszázezer főre menő, diadalmas hadjáratban kitanult, a hadászat minden eszközeivel ellátott, fanatizmustól lángoló, a halált gyönyörnek tekintő hadsereggel szemben, az egymással való harczban kifáradt keresztyén fejedelmek, hadsereg nélkül, pénz nélkül, lelkesedés nélkül, egyetlen kiváló hadvezérrel nem rendelkezve; még csak egy közös zászlóval sem birva, mely körül egyesüljenek! Ki volt már mondva az itélet.

És ekkor támadt egy ember, csak egy ember! A ki belemarkolt a fátumnak az üstökébe, «parancsolhatsz az isteneknek! parancsolhatsz Jupiternek, az egész olympusi istentanácsnak, de nem parancsolsz a magyarok Istenének!» S egy merész vonással keresztül húzta a fátum itéletét. Tett olyan dolgot, a mi lehetetlen, a mi elhihetetlen, a mi absurdum! A mit ha százszor elolvasunk, végig ruminálunk, nem tudunk megérteni, felfogni, egész képtelen nagyságában végigtekinteni. Egyetlen magyar ember hétszáz paraszttal megállítja Szolimán győzhetetlen hadseregét diadalútjában s megzápítja az egész hadjáratát. Ez a mesebeli csodahős volt Jurisich Miklós.

Végre valahára egy fénypont a rettenetes sötétség közepett. Egy maroknyi parasztnép arkangyalokhoz hasonló honszerelme, melyért meg kell bocsátania Istennek az egész magyar nemzet minden bűneit, hogy ne juttassa ez országot Sodoma és Gomorrha sorsára!

Milyen jól esik az ember szivének, mikor Kőszeg ostromát és védelmét lelki szemei előtt végignézi! Az maga a legszebb hősköltemény. Úgy, a hogy megtörtént. Költőnek nem szabad egy vonást hozzáadni. Csak azt mondhatja az olvasónak: «Keresd fel a történelemben Kőszeg ostromát s olvasd el végig! Föléledsz benne.»

Huszonöt napig tartotta fenn ez a kis város, ez a hadnagy, ez a hétszáz paraszt Szolimán szultán és Ibrahim rettentő táborát, minden ágyuik erre okádták a tüzeiket, a janicsárok szine-virága ennek az árkait temette be hulláival. Fele elhullott a hős parasztoknak, maga a vezérök is két sebet kapott. A tizenkettedik ostromnál már a janicsárok a piacz közepéről futottak vissza, ordítva, hogy nem emberek, hogy túlvilági szellemek harczolnak ellenük, s utoljára is Ibrahim könyörgésre fogta a dolgot, hogy csak egy éjszakára engedje Jurisich a török zászlót kitűzni a várfalakra, akkor a szultán békén meghagyja a várában.

S ez a huszonöt nap elég volt Ferdinánd királynak és Károly császárnak, hogy egy hatalmas hadsereget összpontosítsanak Bécs alatt. Spanyol, olasz, magyar, cseh, német, morva, kilenczvenezernyi gyalog és harminczezernyi lovas tömegben volt egyesítve, oly hatalmas sereg, minél erősebbet a keresztyén világ nem látott régóta. Ha egy derék vezére van, diadalmasan ütközhetik meg az ozman hadsereggel, mely már akkor a szultán és Ibrahim vezérlete alatt alig volt számra erősebb. A sok rendetlen török-tatár had szerteszét portyázott Styriában.

A szultán Kőszeg alól előbbre vonult egész táborával, Bécs felé igyekezve.

Ekkor azonban a két tábor közé odaállt egy harmadik harczoló fél. A «csuma». Így nevezi a népajk. Rém, a ki az arczát nem mutatja, csak a keze nyomását érezteti. A lélekzete öl. Ott jár a nagy hadseregek nyomában; ülőszéke a tetemhalmok, miket a csatatéreken emelnek, ágya a mocsár. Mikor előjön a kaszájával, csak úgy dül előtte a «rend».

Egy napon azt jelenté Ibrahim a szultánnak, hogy a török hadsereget tizedeli a csuma. A ki este borzongást érez a tagjaiban, éjfélre tűzlángban van, reggelre hideg halott.

A Fertő mellett táboroztak.

A szultán maga meg akart győződni a való felől. Előjött a sátorából, paripájára ült s vezérei kiséretében körüljárta az egész tábort. Nagy volt a halandóság a katonák között. Akármerre lovagolt a szultán, mindenütt sírásó, halotthordó rabszolgákat látott; a sátorokból keserves kinordítás hangzott eléje. Néhol roppant nagy vermeket ástak, a mikbe tömegestül hányták a hullákat, oltatlan meszet döntve föléjük. A halott rabokat csak a tóba dobálták. Éjszaka roppant máglyákat gyújtottak meg, s azok körül álltak a katonák dideregve. Az a kék köd, mely lassan elterül a tó felől jövet, az a csumának a palástja. Jaj annak, a kit betakar!

Mikor hajnalhasadásra visszatért a szultán a sátorába, azt látta, hogy a sátora előtti őrök ott ülnek gubbadva, fejeiket térdeikre hajtva.

– Hát ti alusztok! rivalt rájuk a nagy úr.

Halálban aludtak azok.

Belépett a sátora pitvarába. Ott ült két testőr a tevebőr szőnyegen. Azok is meg voltak halva.

Majd a kedvencz háremhölgye fülkéjéhez sietett. A hű eunuch ott feküdt, görcsöktől összehuzódott tagokkal, eléktelenült arczvonásokkal a függöny előtt. Azon is keresztül gázolt a rettenetes csuma.

Felrántá a kárpitot s ott látta a nyugágyon kedvencz tündérét, diadaljárata megédesítőjét, a szép Semsz-Unnahárt, márványfehéren, halottan.

– El innen! ordítá a szultán, kirohanva a sátorából, el ez átkozott országból! S azzal paripájára kapott s megadta a jelt a visszavonulásra. Az egész török tábor oly gyorsan kerekedett fel, hogy még a szultánnak a sátorát is ott hagyták, s az előhad ágyuit, a melyeknek a lovait elvitték a futó janicsárok, a komparadcsik a Fertő mocsaraiba ásták el. Vége volt a hadjáratnak.

S ezt nevezték a török krónikások fényes diadalnak.

János király ez alatt Esztergomot vívta. Volt valami tízezer embere hozzá: fele magyar, fele török. A száraz földről a király vezette az ostromot, a Dunáról Gritti. Hatalmas török hajóhad állt a rendelkezésére, mely öreg ágyúkkal törette a bástyákat.

Várday primás jó eleve elmenekült a várból. Őt Fráter György értesíté Gritti pogány szándékáról s ezzel mindjárt meghiusította a renegát tervét, a mit a primás meggyilkoltatására épített.

Esztergomot tarták a Ferdinánd-pártiak Magyarország második fővárosának s a legjobb német és spanyol ezredeiket helyezték el benne védőseregül. Azok harczoltak is emberül.

A két Gritti fiu, Péter és Antal (az egri püspök) ez alatt abban tüntette ki a vitézségét, hogy a portyázó török csapatokkal bekalandozta a szomszédos vármegyéket s a legszebb leányokat, fiatal menyecskéket elragadozta. Valamennyit összehordták egy pompásan felszőnyegezett török gályába, mely a Duna közepén horgonyozott. Egész hárem, egész rabnő-bazár volt ottan már, melyet eunuchok őriztek. A két ifju vitéz testvérileg osztozott e paradicsomban. A sok ártatlan szűznek keserves sírása áthangzott nappal-éjjel a parton táborozó magyarokhoz szépen.

A király boszankodott ez istentelenség miatt; de nem tehetett semmit, a hajókon Gritti parancsolt.

Derék naszádos flottilla volt a törököké. Vízi ütközetet is folytatott a Ferdinánd-párti ágyus hajókkal s azokat a Piszke melletti hajósharczban tönkre verte s egész Komáromig űzte.

Mikor aztán jött a rémhír, hogy Szolimán szultán visszafordult s olyan gyors futásban igyekezik a Dráva felé, hogy Kaczianer nem birja utolérni: az Esztergomot vívó seregnél nagy lett a riadal. A szultán, Ibrahimmal együtt siettében elfelejté a szerteszét helyezett kisebb hadtestek vezéreit értesíteni gyors visszavonulása felől: azok ám lássák, merre meneküljenek?

Egy egész lovas hadtest, tizenötezer főre becsülhető, Veli basa vezénylete alatt arra volt kiküldve, hogy Stiriát, Karantánt, Felső-Ausztriát beszáguldozza, duljon és pusztítson. Ezek ellen a Ferdinánd-pártiak Török Bálint és Bakics szabad csapatjait küldék, a kiknek összevéve nem volt több háromezer lovasuknál, azzal a feladattal, hogy a míg Kaczianer szemben fog rájuk támadni, vágják el a törökök visszavonulási útját.

Mikor a magyar és rácz szabad csapatok a Fertőhöz értek, a tó tulsó oldaláról átvezető halászok értesíték őket a nagy török hadseregnek hirtelen történt visszavonulásáról. Török Bálint rögtön éjjel útnak indult s hajnalra odakerült az elhagyott táborhelyre.

A török szultán biboros, aranyos sátora ott állt a lovak patkóitól feketére gázolt sík mező közepett, a tépett zászlót rongyokban lebegtette a kupoláján a szél.

A törökök annyira megrémültek a ragálytól, hogy senki sem mert a sátorhoz hozzá nyulni, hogy azt szétbontsa. Ott hagyták veszni. A magyarok aztán megosztoztak a selymen, bársonyon, a miből a szultáni sátor tákolva volt.

Az is nagyon kedvükre esett, hogy a pákászok rávezették őket a törököktől elásott ágyúkra, azokat kiszabadíták, lovakat fogtak eléjük, lőpor, golyó szintén előkerült: most már pattantyussággal is el voltak látva.

Ekkor ismét menekülő parasztok hírül hozzák a két kapitánynak, hogy jön Ausztria felől egy nagy török tábor errefelé.

Ez volt Veli basa duló serege.

Ugyanazon az úton, a melyen bevonultak Ausztriába, vissza nem jöhettek, midőn hírét vették a szultán visszavonulásának, mert útjokban minden falvat, eleséget elpusztítottak, kénytelenek voltak magyar földre térni.

Bakics András jó vitéz volt, azt mondá Török Bálintnak: «eléjük megyek én s majd kitudom, hogy milyen számmal vannak». A rácz vezér szokva volt az ilyen merész kalandokhoz, török ruhát öltött, nyeregszerszámot, kengyelt változtatott s egyedül egymagában beszáguldozott a török sereg közé, ott mindent kikémlelt s estére visszatért Török Bálinthoz.

– Veli basa egész martalócz dandára jön erre felé; tizenöt nagy lófarkas zászlót számláltam meg, iszonyú erővel vannak. Nem állhatunk velük csatát.

De Török Bálint nem veszté el a szívét.

– Csak hadd legyenek ők baromsokasággal, mi ellenben rendezett csapatokban vagyunk, ők összekeveredve, ha megütjük őket, Istené lesz a dicsőség, szétzavarjuk őket.

Erre a magyar és rácz kezet adott, hogy megvívják egymáshoz ragaszkodva az egyenetlen harczot.

S a vakmerő hadi fortély fényesen sikerült. A bozótban elrejtőzött magyar és rácz csapatok elébb engedték a martalócz sereget jól előre haladni, addig jelt nem adtak, mikor aztán már a török had dereka vonult el előttük, akkor egyszerre kisütötték ellenük a zsákmányul elfoglalt ágyúkat s azzal rájuk rohantak nagy «Szűz Mária» rivallással.

A török martalóczhad szétbomlott tömegben vonult előre, hasonlatos a vándorpatkányokhoz: a magyar és a rácz úgy dúlt benne, mint az oroszlán a tulkok csordájában. A török lovas elől-hátul meg volt terhelve zsákmánynyal, a mit idegen országból elharácsolt, az is gátolta a harczolásban. Fővezérük, Veli basa, mindjárt a csata elején elesett Török Bálint kardcsapása alatt; a mint ennek a dárdára tűzött fejét megpillanták a szarácsiak, elveszett a szívükböl az erő, leugráltak a lovaikról, gyalog menekültek az erdőnek. Ott meg a menekült parasztok fogadták őket fejszével, kaszával. Egy faluban három asszony nyolcz törököt vert agyon dorongokkal. A Veli basa dulár hadából egy szakasz sem menekült meg épen. Csak úgy ötével, tízével érkezének meg Budára az erdőkön keresztül, gyalog, fegyvertelen.

Ezek hozták meg a «jó» hirt Esztergom alá is.

Gritti elébb megtudta azt, s már ki is adta a parancsot a naszádosainak, hogy fel kell szedni a vasmacskákat és aláevezni a Dunán Buda felé.

Hanem a két ifjú levente ekkor is kinn portyázott, szép szűzeket vadászni, a Mátyus földén.

Mikor aztán a futó siserahadtól megtudták a nagy veszedelmet, mely a török hadat érte, (a vert had rendesen tízszeresnek hireszteli a megverőjét), akkor a két ifjúnak is az inába szállt a bátorsága: ugyancsak igyekeztek visszafelé czafolni a táti szárnya alá. – Az pedig már akkor evezett Buda felé: meghagyva a fiai hajóján kormányzó eunuchnak, hogy ha előkerülnek a drágák, szedje fel őket és vigye utána Budára.

Fráter György azonban, a midőn látá, hogy az az egy czifra gálya ott marad a Duna közepén, midőn a többiek éjnek idején aláfelé eveznek, hirtelen dereglyére szállt egy csapat hajduval s odaevezett a gályához. Ott semmi ellentállás nem fogadta. Az őriző eunuch felnyitá előtte az ajtókat. A barát előhívta a hajóterembe elzárt leányokat s mondá nekik, hogy szabadon bocsáttatnak s mehetnek haza busuló családjaikhoz. Volt nagy öröm és hálálkodás! A leányok vígan énekelve szálltak a dereglyébe, mely őket, többször fordulva, kiszállítá a partra, a hol szekerek vártak reájuk, a melyek rögtön hazájukba vitték.

Csak egy fiatal menyecske nem akart kimenni a hajóból; azt mondá, hogy ő jobb szereti azt a törököt, a ki elrabolta, mint az otthon hagyott urát; ő csak a rablójánál marad.

– Hejh! Te beste lélek! Kiáltá elszörnyedve Fráter György, hát te akarsz példát tenni a magyar asszonyok becsületében?

S fogá a körtefa pálczáját s istenesen végigvert amaz asszonyi állaton, a kit az ördög megszállott, mindaddig, a míg az ördögöt ki nem verte belőle. Akkor végre ezt is a dereglyébe lökte.

Mikor aztán a két Gritti-fiú nagy loholva megérkezék Esztergom alá s átviteté magát a horgonyon álló hajóhoz, csak az árván maradt háremőrt találta ottan: a paradicsom üres volt.

Az eunuch elmondá, hogy biz’ a szép hurikat kiszabadítá valamennyit az a fehér barát: a szőrös fülü.

– Hát a szép Katicza, a ki engem úgy megszeretett? kérdé Péter, az ifjabb fiú.

– Az váltig maradt volna, de a barát jól rávert pálczával, erővel elhajtotta.

Erre a levente keservesen sírva fakadt, a mi bizony nem illett egy deli-béghez.

– Megállj barát! Kiáltá dühösen Antal, a nagyobb fiú. Ezért a véredet iszom meg!

Ez pedig nem illett egy egri püspökhöz.

Szolimán és Ibrahim egész Sztambulig meg sem pihent. A Grittiek is velük futottak. János király után senki sem kérdezősködött. Ő is Erdélybe huzódott, a hadai maradékát ott hagyva Budán, a hűséges vezérei alatt.

Egyedüli sikert Laszkó Jeromos vívott ki, a ki két hónapi ostrom után elfoglalá Palota várát a rablólovag Moré Lászlótól. Magát Moré Lászlót ugyan futni hagyta, váltságul a kincseiért, a melyeket a hires dulár összerabolt. Azokon aztán a győztesek megosztoztak. A király és az ország kincstára nem kapott belőlük semmit.

Ferdinánd király egyedül maradt a csatatéren. Volt százhúszezer katonája, vitéz, rendezett hadcsapatokban. Elég nagy haderő, hogy azzal Magyarországot elfoglalja Jánostól, a ki maga is félt már a kardja markolatától. – A tenyerén volt Ferdinándnak egész Magyarország, csak a markát kellett összeszorítania.

Nem úgy jegyezte fel Clio.

Ez a kisasszony, a ki a történetirásra van hivatva, nem ismeri se a mathesist, se a logikát.

Ha egy regényíró, egy poéta merne kifundálni olyan képtelen mesét, a minőt Clio kigondolt, olyan vesszőt futtatnának vele! Ilyen csekélységen fordult meg a világtörténet!

Török Bálint, Bakics Antal, miután Veli basa dulárhadát pocsékká verték, természetesen összeszedék a török-tatár had által a csatatéren hagyott zsákmányt; a mivel azok, Ausztriát bekalandozva, kastélyokat, templomokat kirabolva, megtölték az általvetőiket.

Erre a szüretre azonban megérkezék Kacziáner a maga hadaival, mely németekből, csehekből, olaszokból és spanyolokból volt összeállítva, s azt mondta, hogy az a zsákmány őtet illeti meg, mert a törökök azt a németektől rabolták el. – S ebben Kacziánernek igaza volt.

Erre Török Bálint azt felelte, hogy mikor már a zsákmány a törökök kezében volt, akkor az a törököké volt. Annak van tehát joga hozzá, a ki fegyveres kézzel elvette tőlük. S ebben megint Töröknek volt igaza.

De a midőn Kacziáner ezzel szemben a «lex Bajovariorumra» hivatkozott, melynek erősségénél fogva az ütközet megnyerése mindig a fővezérnek az érdeme, és nem az alvezéré, az pedig bizonyos, hogy Veli basa dulárhadát ő maga, az öreg, kergette ki Ausztriából, annálfogva a diadal, a zsákmánynyal együtt, őtet illeti meg, – hát ebben megint a lex Bajovariorumnak volt igaza.

Úgy, de ezzel szemben Török Bálint egy másik törvényre, még sokkal régibbre appellált: a vadásztörvényre, melynek alapján hajtásba került dúvad, medve, farkas, mint vadászzsákmány, nem azt a lövészt illeti meg, a ki az első sebet ejtette a vadon, hanem a melyik az utolsó lövéssel földreterítette; – már akkor megint Török Bálintnak volt igaza.

Míg aztán fővezér, alvezér eként ungorkodék a principiális kérdés felett: Kacziáner olaszai és spanyoljai átvitték azt a praktikus térre s hozzá láttak, hogy ők maguk induljanak el rabolni, ott, a hol zsákmányt kapnak, a németektől. Úgy, hogy utoljára Ferdinánd királynak a német és cseh ezredeit arra kellett fordítani, hogy a fosztogató idegen segédcsapatokat kiveresse velük az országból. Végesvégül a sok idegen és hazai harczosnép úgy összeveszett egymás között, hogy a bécsiek Te Deum laudamust tartottak, a mikor a nagy ármadia végkép otthagyta őket s kiki hazament a maga országába.

És így a két rengeteg nagy ellenséges tábor, a török és osztrák szétbomlott, elpusztult, a nélkül, hogy egymást bár csak látta volna.

Folytatását lelte ez a nagyszerű háború-parodia a rákövetkezett békekomédiában.

Mind a két ellenkirály átlátta, hogy fegyverrel nem tudják egymást legyőzni. Hátha szép szóval lehetne.

Elkezdődött a verseny-térdencsúszás a szultánhoz.

János király részéről maga az országkormányzó, Gritti csúszott-mászott Szolimán trónjához, Ferdinánd részéről pedig a két teljhatalmú követ, Wese és Nogarola. Elhozták a szultánnak Esztergom vára kulcsait selyem vánkoson. Könyörögtek, hogy fogadja a szultán fiául Ferdinánd királyt, hagyja meg az elfoglalt országrész birtokában, engedje lábaihoz rakni az ajándék-adót. A szultán azonképen fiául fogadta az ellenkirályt is s engedte (a kezeit nem véve elő a palástja alól) a követek által a térdeit csókoltatni.

A trón mennyezete mögött csak úgy fogta az oldalát nevettében Ibrahim és Gritti. Ők rendezték ezt a komédiát a saját tervükre s nagyokat nevettek Ferdinánd király, János király rovására, a kik, mint két durczás fiú, ketté repesztették a szép Magyarország mappáját s a kezükbe szakadt résznek szomorúan örültek. De a kit legnagyobban kinevetett a két cselszövő, az maga Szolimán szultán volt. Ezzel a kibékítési színjátékkal most már egész Magyarország Ibrahim és Gritti hatalmába lett adva; csak az alkalomra vártak, hogy a birtokot egész brutális őszinteséggel átvegyék.

Háborúról azután szó sem volt többé – nagyban; – hanem kicsinyben szépen megmaradt az a két ellenkirály várurai között, mint nemes mulatság.

Hát az országnagyok ugyan mit míveltek ez alatt jó Budavárában? János király nagy vadászatokon járt, a barát aranyat ásatott, borral, buzával kereskedett, a többi vígan gazdálkodhatott.

Hushagyó kedden azzal végezték a farsangot a budai főurak, hogy felnyittatták a Gritti palotáját Budán (egykor a Fuggereké volt) s abban rendeztek egy a római saturnáliákra emlékeztető tivornyát; a melyben fő-fő mester volt Athinay Diák Simon. Ő válogatta ki a lakomára meghivandó szép menyecskéket Pest-Budáról, a kiknek a férjeiket a vacsoránál leitatták s aztán kedvük szerint mulathattak a szépségekkel. Végre mindannyit gazdagon megajándékozták.

Az ilyen dinom-dánom azonban tudvalevőleg sok pénzbe kerül s Diák Simonnak a ládája feneke is kongott már: a sóbányák jövedelme mind elfogyott rendén. Odament hát Nádasdy Tamáshoz pénzt kérni. A kincstartó felnyitogatta előtte az ország ládáit: nem volt azokban egyéb, mint afféle rosszpénzek, a miket senki sem akart már ajándékban is elfogadni.

– Hát a harminczadok jövedelme hol van? kérdé Diák Simon.

– Azt Bogadi Diák János őrzi, a kit Gritti nevezett ki harminczados tárnokmesternek. – Ártándyt elcsapta a hivatalból, a kit a király nevezett ki azzá.

Bogadi János Diák épen a Gritti palotájában lakott. Athinay Diák Simon, maga mellé véve társul Dalkay Pozaka Pál czimboráját, rajta hajtott a harminczadoson s követelte tőle, hogy adja át neki vagy a kincstárnoknak a harminczadokból begyűlt pénzt.

Diák János kereken megtagadta azt a kivánságot, kijelentve, hogy ő neki csak Gritti Lajos, a kormányzó parancsol; ha az megjön, annak fogja átadni a summát.

– Dejsz’ azt hiába várod már; monda neki Diák Simon; megölette azt a török szultán, a fölötti boszújában, hogy a hadjáratot elvesztette; le is húzatta a bőrét, kitömette szalmával, úgy húzatta fel karó hegyébe az Athméidán piaczon.

– Hazugság ez! monda Diák János. Épen ma kaptam a kormányzó levelét, hogy három nap mulva megérkezik Budára. Én kegyelmeteknek nem tartozom számadással, engem a kormányzó nevezett ki harminczados tárnoknak. Annak fogom a pénzt átadni.

Ekkor az urak erőszakkal megragadták Diák Jánost, megkötözték, bedugták egy sötét kamrába. Aztán a kulcsokat megtalálva, felnyitották a vasládát s a mi pénzt aranyban ott találtak, több, mint kétezer márkát, elvitték magukkal. Diák János feleségét ott hagyták egy szál öltözetben.

Ők maguk is elhitték a kósza hír meséjét, hogy a szultán megnyúzatta s kitömette Grittit.

S harmadnapra ott volt Budán Gritti Alajos.

Palotája szobáit felnyitva találta, a tivornya minden undok nyomaival. «Ki garázdálkodott itten?» A kulcsár megmondá: «Diák Simon, meg az urak». – Kereste Diák Jánost; azt megtalálta a rázárt kamrában, csaknem éhen halva. Megtudta tőle, hogy mi történt itt a távolléte alatt.

Erre Gritti, kétszáz janicsárt maga mellé véve, maga ellovagolt Zsámbékra, a hol Diák Simon kastélya állt; berontott hozzá; nem is vonta vallatóra; csak megkötöztette, a szekrényét felnyittatva, abban megtalálta a harminczadtárnoktól elhozott erszényeket, az ország pecsétjével volt ellátva valamennyi: csak egy volt felbontva s félig kiürítve.

Azzal Gritti Alajos, minden törvényszék nélkül, kiviteté Athinay Diák Simont a kastélya elé s ott saját házának a kapubálványára felakasztatta.

Azután a másik főúrra került a sor, Pozakára: Gritti azt is felkötteté.

Hallatlan eset volt ez! Hogy magyar főnemeseket felakaszszanak! Birói itélet nélkül! Appelláta nélkül. A király kegyelméhez sem engedték folyamodni! És még akasztással kivégezni. Holott ez a pórok büntetése, a nemes embert megillető díszszel szokták pallos által kivégeztetni!

Bánffy nádor és Verbőczy cancellár e miatt erélyesen fel is szólaltak a kormányzó előtt s tiltakoztak az ország törvényeinek flagrans megsértése ellen.

– Jól van! Mondá Gritti; tehát ezentúl az ország törvényei szerint fogok nyakaztatni.

S rögtön elfogatta az Ártándy-testvéreket és a csonka toronyba záratta.

Diák Simonnál, az elharácsolt közpénzeken kívűl még egy csomó levelet is találtak, melyekből világosan kiderült, hogy Athinay, a két Ártándy és Nádasdy Tamás régóta összeesküvést forralnak a Ferdinánd-párti urakkal s csakugyan való az, a mit Kristóf diák elhistorizált, miszerint maguk a János király fő-fő tanácsosai aljánlkoztak, hogy Budavárát, a foglyul ejtett királylyal együtt, kiszolgáltatják a németeknek.

Nádasdynak jó angyala volt a szerelme. Ő ugyanezen napokban egész titokban lóra kapott, s ellátogatott a menyasszonyához, Kanizsai Boriskához, Csákvárra, ott érte utol a rémhír, hogy Gritti a vérbiróság elé állíttatá a két Ártándyt, nagy hamar elitélteté s le is ütteté a fejeiket a «csatornakut» melletti téren. Nádasdy nem is ment aztán többet vissza Budára; hanem egyenesen felszaladt Pozsonyba, magával vivén a hegedüsét is, Tinódy Sebestyén diákot, ki e gyász esetnek szemmel látott tanuja volt: ő is vitte meg annak a hirét a patronusa után. Nádasdy ezzel nyiltan átpártolt Ferdinánd királyhoz.

János királyt elrémíték e négyes kivégzés hirei, melyeket Fráter György által tudott meg, mikor a hátszegi bölényvadászatról hazakerült.

– Ezt nem vehetem a lelkemre, a mit a kormányzó elkövet, monda a barátnak. Négy főnemest kivégeztet az én tudtom nélkül! S az ötödiket átkergeti Ferdinándhoz.

– Összeesküvők, árulók voltak, mondá a barát.

– Tudtam én azt régen. De ők hajdan jó barátjaim voltak. Ők fogadtak hadsereggel, midőn Lengyelországból visszatértem; ők harczoltak, győztek az én nevemben. A pataki diadal az Ártándyaké volt, meg Athinay Simoné. S most porba hull a fejük én miattam!