Part 3

– Lelkemből beszélsz. Én hétszer elolvastam az alkoránt, kilenczszer a bibliát. De ki tartja azokat a lelkében? Ha két ember összevész, nem egymást káromolja, hanem az Istent. A nép maga buzgó minálunk, tinálatok már az sem istenfélő. A rút átkozódások üldöztek el hazám földéről engem. A törökök kegyesebbek. A török paraszttól nem hallod, hogy a prófétát szidná, mint a hogy szidja a messiást a magyar, a tót, az oláh. Hanem aztán a mi felül van: a basák, a bégek: azok között nagy a hitetlenség. Mikor magukra maradnak, bort isznak és elmulasztják a mosakodást, a szuraéneklést, csúfot űznek Mahomet parancsolataiból.

– Mondsza csak Memhet bég, Gritti fiai izlámhiten vannak-e?

– A külső szertartás szerint igen.

– Hát szabad volt egy muzulmánnak keresztyén püspökké kineveztetni a fiát?

Eddig csak nyugodtan ült a keresztbevetett lábain a tolmács, de erre a szóra felugrott helyéből, az egész arcza meg volt dicsőülve a fanatismus lángjától.

– A «morhud» vermében fog érte megégni! A hetedik, a legalsóbb pokolba fog vettetni, a ki azt a csufságot elkövette úgy a prófétán, mint a messiáson.

Fráter György kebléhez ölelé Memhet béget, az viszonozta az ölelést s azzal mind a ketten megcsókolták egymásnak az arczát.

– Már most ismerjük egymásnak az igazi képét, mondá Fráter György. Végezzük a hivatalos dolgunkat.

A tolmács meggyujtotta a függő mécsest; egy tuskó volt az asztal, a melyen irni szokott, elővette az irószereit.

– Azonban én még ma nem ettem semmit, mondá a török.

– Magam sem. Mi a rendes vacsorád?

– Rizs, a mit magam főzök meg egy ibrikben.

– Arra most nincs időnk, sietős a dolog. Én megosztom veled az étkemet, a mit magammal hoztam.

– Nem tudod, hogy muzulmánnak nem szabad ételt izlelni, a mit keresztyén sütött?

– Az enyimet az Isten maga készitette.

Ezzel kivett a csuhája zsebéből a barát egy marék susinkát s a tuskóra tette. Így hiják a magyarok azt a körte és almaszeletekből álló csemegét, a mi a napfényen aszalódott meg.

– Ez az én rendes eledelem.

Ezt a töröknek is szabad megenni.

S a száraz körtét ropogtatva, elkészíték együtt a tuskóhajlékban azt a nagy fontosságu okmányt, a mely korszakot képezett Magyarország történetében: a Gritti-korszakot.

– Holnap viheti magával Gritti Sztambulba.

– Holnap? kérdé elbámulva a tolmács. Úgy tudom, hogy János király elment vadászni s egy hétig vissza sem jő. A míg utána küldöd a kengyelfutódat s az megint visszakerül, három nap beletelik.

– Három napot pedig veszedelem volna várni, mert az alatt minden veréb csiripelni fog róla. Sohsem kerestetem én ezzel az irással János királyt a velenczei mocsarak közt. Add ide azt a nádat.

S azzal Fráter György szép nyugodtan aláirta mind a «Johannes rex»-et, mind a «Jankó Král»-t az okmánynak.

– Mit cselekszel? Hisz ez hamisság! rebegé elképedve a tolmács.

Fráter György nyugodtan törülte a sűrű hajához a tintás tollát.

– Ha csak ennyi teher nyomná az én lelkemet! – Egyébiránt majd meggyónom úrnapján az elkövetett bűnt, de nem a király káplánjának, hanem a királynak magának.

– Hallod-e te, barát, én még te tőled sokat fogok tanulni!

Egészen János király beleegyezésével történt az, hogy Fráter György helyettesíté a névaláirását. A király nagyon szerette a kényelmet s fejedelmi luxust űzött vele, hogy ő maga nem csak hogy a fejét nem töri azon, miféle okiratokat bocsásson ki, de még a névaláirását is elvégzi helyette más. Ő maga a kócsagvadászat után átrándult a közeli Bakonyerdőbe szarvasvadászatra s azalatt a barát megirta a nevében az összehivó királyi leveleket az országtanácsosokhoz, alá is irta, le is pecsételte s szétküldözte utánuk «ibi, ubi». A király azalatt sok dámvadat összelőtt.

A főméltóságok fel is jöttek Budára, két-három napi késéssel, a mi már ősi szabadság a magyaroknál.

Erre a haladékra szükség is volt, hogy az alatt Gritti a fiaival, Dóczyval, meg a hozzászegődött többi magyar főurakkal hajóháton jó egérutat nyerhessen Belgrád felé.

A mint aztán a tanácsurak mind felgyülekezének a királyi várba, ott Fráter György fogadta őket, eléjük téve a király megbizó levelét, melyben őt hatalmazza fel királyi elhatározásainak közlésére. Nyilt titok volt már, hogy a barát a királynak legbizalmasabb embere.

Ott volt Verbőczy, Bánffy nádor, Frangepán, a két Ártándy, Petrovics, Athinay Diák Simon, Nádasdy Tamás, Laszkó Jeromos. Csak Czibak Imre hiányzott, azt nem találta sehol a levél.

Fráter György sorba elmondá a királylyal megállapított kinevezéseket. Minden egyes tételnél helyeslő köhintés volt a jó hatás kifejezése. Kiki megkapta azt, a mi után szive vágyott. A vége felé jött a sor a távollevő Czibakra. «Erdélyi vajda!»

Ezt is elismerő susurratió követte. Egyik úr azt suttogta a másik fülébe: «előlépett, hogy üres helyet hagyjon maga után».

– Hát a nagyváradi püspökség? kérdezé Diák Simon türelmetlenül.

Mindenki azt várta, hogy erre Fráter György azt fogja mondani: «ez pedig az én szolgálataim jutalmát képezi».

Nagy volt a meglepetés, midőn a barát azt felelé.

– Abban megmarad továbbra is Czibak Imre.

– És te neked mi lesz a hivatalod? apostrofálá Diák Simon.

– Én megtartom azt a czimet, a mit ti adtatok nekem, méltóságos urak, maradok «Fráter György».

Hiszen czímezhette volna magát apátúrnak is, sőt a király belső tanácsosának, hivathatta volna magát régi jó nemesi nevén: Utyessenovich Martinuzzi Györgynek, de ő neki tetszett azt a gúnynevet elfogadni, a mivel a háta mögött csúfolták: Fráter György.

– Azonban még egy új hivatalt is alkotott a király, mondá a barát, a melynek az ország szükségét érezi, egy kormányzói állást.

Az urak már az első hallásra is megbokrosodtak.

«Kormányzó? – Mi lesz az?

– Hát ugyanaz a hivatal lesz, a mi volt Hunyady János, I. Ulászló király és V. László idejében.

«Hohó! Lassan a testtel! Az Hunyady János volt!»

– Talán ismét akad ember, a ki ezt a hivatalt betölti, monda a barát.

«Ki az? Halljuk a nevét! Hadd süvegeljük meg.»

Mindenki bizonyosra vette, hogy Fráter György azt fogja mondani: «az én vagyok magam».

No lesz arra nagy gúnykiáltás! «Hátrább az agarakkal, barát!» Mindenki készítette magát a nagy kaczagáshoz.

Hanem aztán lett a szándékolt kaczagás helyett általános felhördülés, mikor a barát kimondta a kormányzó nevét.

– A király Magyarország kormányzójául kinevezte Gritti Alajost.

– Grittit! A török renegátot! A dózse fattyát! A gyűrűkereskedőt! kiabáltak össze-vissza.

Verbőczy komolyan szólt a baráthoz.

– György apátur! Nagyon kérlek, ne űzz tréfát belőlünk: országtanácsosokból. Ez a móka nem illik se a te reverendádhoz, se mi hozzánk.

– Uraim. Világosan és kereken beszélek hozzátok. Hogy kicsoda Gritti, kívül és belül? a fölött én veletek nem ortályoskodom. Csak azt mondom, hogy ő a szultán megbizottja. Mikor a szultán Mohács alatt szövetséget kötött János királylyal, már akkor a király ott a padisah sátorában megfogadta, hogy az ország kormányzatát Grittire fogja bízni. Ismételte, midőn a Rákoson újból találkozott a szultánnal. Ez volt az ára a koronának. Ez volt a föltétele annak, hogy mi most a budai várlakban tanácskozhatunk. – Hát mit akartok? – A ki az ördöggel kezet szorít, ne restelje, hogy kormos lesz a tenyere.

– De már azt, neadj Isten, hogy én nekem, Magyarország nádorának, parancsoljon egy török pribék! kiálta Bánffy, haragosan dobva oda az asztalra a tollas buzogányát.

– Meg hogy én nekem, az ország korlátnokának, szabjon törvényt egy tudatlan idegen! szörnyűködék Verbőczy, a kiben elfulladt a szó a nagy indulattól.

– Hát ebre bízták a hájat! kiálta Nádasdy. Én egy tolvaj alatt legyek kincstárnok? Még Petrovics Péter, a király rokona is ilyen szókra förmedt: «gyermek-e a király, hogy ilyen bolondságokat cselekszik?»

Leginkább fel volt gerjedve Frangepán György.

– Mit? Hogy én egy pogány töröknek, egy hitehagyottnak a kormánya alatt viseljem az érseki tisztséget?

Fráter György úgy tett, mint a ki oltani siet a tüzet, csakhogy (talán nem is véletlenül) víz helyett olajat talált rá önteni.

– Én azt hiszem, urak, hogy Gritti magától is be fogja látni, hogy a midőn Magyarország kormányzói hivatalát elfoglalja, ugyanakkor a keresztyén hitre vissza kell térnie. Ezt annyival bizonyosabbra veszem, mert Grittinek saját kivánata az, hogy az első szülött fiát, atyjának kedvenczét, egri püspökké nevezze ki a király.

Nem is olaj, de puskapor volt az a tűzre.

Hajh, hogy ugráltak fel az urak a székeikről! hogy ütötték ökleikkel az asztalt.

– Azt a nyáladék kölyket! Azt az országos kurafit! Egri püspöknek! Hahaha! Borinni, menyecskézni, káromkodni! De nem pontifikálni! Az ebszülte fattya!

– Ha ez megtörténhetik, én rögtön kálvinista leszek! fogadkozék Nádasdy.

– S én feltűzöm a tornyaimra a kettős görög keresztet! lihegé Frangepán.

– Csillapuljatok le urak! beszéljünk nyugodtan, mondá Fráter György. Üljetek le helyeitekre.

Ártándy Balázs nem akart leülni.

– Nem! Én nem akarok nyugodtan tanakodni! A kiben egy csepp magyar vér van, az nem enged ilyen gúnyt az arczához vágatni! Ha tetszett a királynak ilyen farsangi bolondságot kikoholni, lássa, hogy mi lesz belőle? Én magamhoz veszem a hajduimat, s konczokra aprítom az egész Gritti familiát. Tessék aztán Katalin királynak összeszedni a darabjaikat, s csináljon belőlük gubernátort, vagy püspököt.

S már ekkor a kezében villogott a kivont kard. A többi urak is a kardjaikhoz kapkodtak: általános volt a felgerjedés a tanácsban.

– Tisztelet, becsület a nemes haragnak! csitítá az urakat a barát. Azonban dugjátok vissza a kardjaitokat a hüvelybe. Gritti még tegnap elutazott a fiaival együtt Sztambulba, a szultántól utasításokat venni; azt most össze nem apríthatjátok. Beletelik fél esztendő, míg visszajön, azalatt csakugyan ráérünk higgadtan tanakodni a felől, hogy mitevők legyünk? Kár nekünk most e miatt felkeverni az epénket.

Az a szó, hogy Gritti elutazott az országból: egyszerre végett vetett a fellobbanó haragnak.

– Hát elutazott? kérdezi Verbőczy. Akkor talán vissza sem tér többet.

– Az egészen mi rajtunk – ti rajtatok – függ, hogy vissza ne térjen, mondá Fráter György. De már most arra kérlek benneteket, hogy miután nincs a kezetek ügyében az, a ki ellen tüzeskedtek, hallgassatok ki engem egész nyugodtan. Én azt épen nem tanácslom tinektek, hogy a török szultán megbizottját gorombasággal illessétek. Szegény Lajos király példája, nemzetünknek nagy veszedelme Mohács alatt eléggé megtaníthatott bennünket arra, hogy a török szultán az ő képének viselőjeért rettenetes boszút tud állani. Ellenben, ha megtartjuk a vele kötött szövetséget, a hogy illik, akkor a török szultán nagylelkűségét meg lehet találni, a vezértanácsosainak a hajlandóságát pedig meg lehet vásárolni. Én is azt kivánom, hogy Gritti ne térjen többé vissza Magyarországra.

Ezzel a nyilatkozatával úgy a hogy lecsillapítá a felháborodott indulatokat a barát.

– Tehát add elé a te szándékaidat, hivta fel Verbőczy.

– Olyan szót hallottam köztetek, hogy «gyermek-e a király?» A király nem gyermek, hanem a nemzet az. A ki nem bir a maga lábán járni, hanem ölben hordatja magát. Azt mondja az irás: «semmit sem utálok úgy, mint a kevély koldust». Mi egyebet sem teszünk, mint koldulunk, egyik része a nemzetnek a németnél koldul, a a másik a töröknél. Mind a kettő minket gázol a lába alá. Hasonló a sorsunk a kutyáéhoz, a kinek az asztal alá dobálják a konczokat; de ha az abroszra meri feltenni a fejét, az orrára ütnek. Mit koldul örökké a magyar nemzet? Nem vagyunk-e mi még most is erős, derék nép? Csak volna, a ki lelket öntsön belénk. Pattagó szóval el nem verjük az ellenséget. Ha mi magunk a tíz körmünkre állnánk s kivívnánk a hódoltság alul magunkat, a mivel Bécs leigázott, nem szorulnánk a török segítségre. S ugyan mi kellene hozzá! Csak épen az a buzgóság, a mit itt találtam, midőn Lengyelországból küldetve Zápolya által, keresztül jártam az országot. Nem állíttattatok-e akkor fegyveres dandárokat elő, ti Ártándiak, te Athinay Simon és a Drugethek? Nem vertük-e széjjel azokkal a németek hadait? Hát a mit egyszer tudtunk, ne tehetnők meg újra? Mindegyikünk magára vállalhat egy vidéket a melyben ismerős s ott fegyveres erőt gyűjthet: Nádasdy a Dunántúl, Frangepán a Szerémségben, Petrovics a Bánságban és Bácskában, Czibak az Alföldön, Athinay, Ártándy a Felvidéken, Laczkó a Szepességben. Én magam Erdélyt vállalom, a székelyekkel együtt. Magam jótállok hat-nyolczezer emberről. Ha a többiek is így buzgólkodnak: fél esztendő alatt lesz ötvenezer harczos a király zászlói alatt s akkor aztán egy kézcsapással visszaszerezzük Kassát Serédytől, Trencsént Kacziánitól, Esztergomot Váradytól, Palotát Mórétól, Szigetvárt Török Bálinttól s urai leszünk az országnak. Akkor aztán azt mondhatjuk a török szultánnak: «csókoljuk a kezedet az eddigi szép segítségért, de már most nem kérünk többet a besliákból és jancsárokból s köszöntetjük Gritti uramat odahaza».

Ez a beszéd nagyon tetszett a főuraknak. Mind fellelkesülve fogadkoztak rá, hogy elvállalják a feladatot.

Csak a sokat tapasztalt Laszkónak volt ellenvetése.

– Ez mind jó volna urak, csakhogy a mai világban már a régi hadi praktikával nem lehet boldogulni. Én jártam Bécsben, ismerem Ferdinánd hadi képességét. Ő neki, a Török Bálint-féle portyázó dandárokon kívül derék rendes zsoldos ezredei is vannak, tábori ágyui, betanult jó pattantyusokkal. Nekünk ezekkel hasonló sereget kellene szembe állítanunk, a nagy szám, a vitézség nem győz; hanem a jó hadi rend és fegyverzet. Ahhoz pedig először is pénz kell.

– Magam is rendes zsoldban tartott seregre gondoltam, szólt Fráter György. Jól felfegyverzett, ágyúkkal ellátott csapatokra. A hozzá való pénzért sem kell a szomszédba mennünk. Kitelik magunktól. Én a magam részéről felajánlok ötvenezer aranyat, melyet fél év alatt a hadi pénztárba leteszek.

Az urak egy része gúnyosan mosolygott.

– Honnan veszed te ezt az ötvenezer aranyat Fráter György? kérdé szelid lenézéssel Verbőczy.

– Az az én tudományom. Ti is vegyétek elő a magatok tudományát s hozzátok össze a másik ötvenezeret.

A pénzkérdés pedig mindig olyan thema volt a magyaroknál, a mi jelt adott az asztalbontásra. Ez az olaj tengerre. Mind azt mondták «jó lesz! meg lesz!» de elkezdték az óráikat nézegetni. Valamennyinek volt valami sürgős mehetnékje. In theoria mindnyájan elfogadták a barát terveit, s aztán azt határozták, hogy holnap fognak határozni.

Verbőczy jámbor gonoszkodással kérdé Fráter Györgytől:

– És te mikor szándékozol Erdélybe lemenni?

– Ma!

Azzal fogta a székéhez támasztott pálczáját s otthagyta az úri társaságot.

Szavának állt. Még aznap elutazott Erdélybe. A királynak megizente, hogy ott vár reá Kolozsvárott. Az is utána költözött. Zápolya ugyan őrizte a lábait attól, hogy Buda várába belépjenek, s a sok felfortyant tanácsúr mind az ő nyakába rohanjon, pogány zsinatot csinálni Gritti miatt. Erdélyben bizton érezhette magát, oda nem terjedt ki Gritti kormányzósága.

Erdély is tele volt Zápolya ismerőseivel, azok között voltak jók is, rosszak is. De a jók igazán jók voltak, jó vitézek, jó barátok. A papokkal sem volt annyi baja, mint Magyarországon. Statileo püspök türhető kedélyű úr volt, a magyar urak között pedig nagyon el volt már terjedve a protestantismus, templomaik is voltak már.

Fráter György pedig komolyan hozzálátott a hadszervezéshez és az aranycsináláshoz.

Akárhogy nevettek rajta a budai urak, hogy Fráter György feltalálta a «leo ruber»-t, melylyel alchymia útján aranyat lehet csinálni; – hát persze, hogy feltalálta.

Ócska pandekták nyomán rájött, hogy a régi rómaiak idejében gazdag aranybányamívelés volt Dácziában s addig kutatott, fürkészett és turzott, míg szerencsésen rátalált a verespataki aranytermő hegyre.

Szerémi György irja a maga classicus latinságával:

«Deo adjuvante inveni vobis aureum montem Transilvaniam… Nunc estiam illa «banya» aurea producit bonum aurum, attamen prius Rex Joannes inceperat fodere, et Deus sibi commiserat sibi invenire.» (Isten segítségével találtam nektek aranyhegyet Erdélybe… Most is terem az az aranybánya jó aranyat; azonban János király kezdte el ásatni és Isten megengedte neki, hogy magának megtalálja.)

Verespatakon mindjárt olyan gazdag telérre találtak, hogy tíz, tizenkét fontos termésarany nem volt ritkaság. Az ekként nyert aranyat azután Fráter György pénzül kiverette a saját titkos pénzverőgépein, melyeket nagyenyedi házában egy mély pinczében tartott elrejtve. Azt a ravaszságot is követte, hogy nem magyar, hanem lengyel aranyakat veretett. Nagy gondjának kellett rá lenni, hogy semmit az urak ebből meg ne tudjanak; mert különben a vajdák azt a bányát is lefoglalták volna: s abból sem látott volna a király egy aranyat sem. A becsületes embernek úgy kellett lopni a pénzt a király számára – a tolvajok háta mögött.

Ezenközben egy rendkívüli véletlen eset is a kezére játszott Fráter Györgynek, a mi eképen történt.

Emlékezünk rá, hogy Budavár ostroma alatt egy Kristóf nevű német fiatal ember szökött át a magyarokhoz a német táborból, a ki elárulta a János király elleni áruló cselszövényét a magyar főuraknak. Akkor ezt az ifjut a király jól megjutalmazá, s aztán Gritti Alajos szolgálatába fogadta s Sztambulba utazván, oda is elvitte magával. Ez a Kristóf diák, a milyen könnyű szívvel átállt magyarnak, ép olyan hirtelenséggel kitért töröknek is; lett belőle muzulmán. Meg is kapta a jutalmát. A nagyvezér kinevezte őt teszkeredzsinek, s a szultán fényesen felruházta.

Gritti Alajos, Sztambulban időzése hatodik hónapjában ezt a meghitt emberét bízta meg azzal, hogy Törökországból titokteljes leveleket hozzon be Magyarországba. Azok között volt egy János királyhoz is.

A fiatal pribék, a kit a török nevén Zülfikár bégnek hivtak, ügyességénél fogva gyorsan megtanult ráczul s annálfogva igen könnyen utazott mindenütt; mivelhogy mind Törökországban, mind Magyarországon nem volt már falu, a hol ráczul ne értettek volna.

Midőn azonban Szegedre megérkezék, ott megtudta, hogy János király Erdélyben van. Ő is azonnal útját fordítá s ellovagolt a Maros mentén Erdélybe, s ott megszállt Nagy-Enyed városában. És úgy esett, hogy a mely gazdához éjjeli szállásra betért, az épen szász volt. A török vendég tiszteletére még több szász atyafi odasereglett, kiki hozott magával egy czinkancsóban bort, mivelhogy a szászoknál az a dicséretes szokás uralkodott, hogy minden vendég a maga borát issza; a házi gazda elég ha a gyertyát adja ingyen a lakomához.

A szászok, a magok nyelvén beszélve, sajnálták, hogy a vidám török ifjuval nem diskurálhatnak; de még inkább, hogy azt, török vallása tiltván, egy ital borral meg nem kinálhatják.

Az ifjunak pedig ott állt a háta mögött a Belzebub, a ki beletaszította a verembe. Nem tudta lakaton tartani a száját, csak kikottyantá, hogy tud bíz ő a szászok nyelvén, s bortól sem iszonyodik.

Erre aztán még jobban megszerették, sorba kinálták a kancsóikkal, mind addig, míg a legénynek a bor egészen feloldotta a nyelvét s bolond fővel mind elmondá, hogy ő kicsoda, micsoda? hogy elébb Ferdinánd király katonája volt, azután Jánosé lett, most a szultáné.

A pribék, kótyagos fővel mindent elbeszélt az atyafiak előtt s nagyokat nevetett hozzá. Neki tréfa volt az egész élet. Egyik táborból a másikba átszökni csak afféle diákkaland, mint mikor az ember a kocsmáros elől a bor árával elillan; hitet, nemzetet változtatni nem ment nála nagyobb számításba, mint maskarát játszani: Tyll Eulenspiegel volt a mintaképe, a kit utol akart érni.

A szász atyafiak azonban nagyon kevés fogékonysággal birnak a tréfa iránt.

A házi gazda becsületes czéhbeli mészáros volt. Egyszer csak közbemordult.

– Gott sei bei uns! Te pernahajder pribék, te fukszsventzer! Hiszen te rosszabb vagy a veresingeseknél. Hát elárultad a királyodat? Megtagadtad a nemzetségedet? Eladtad a Jézusodat? No hát «ne» üssön beléd a mennykő, a hogy megérdemlenéd. Nem kivánom, hogy beléd üssön, mert jó keresztyén ember vagyok.

S azzal a jó keresztyén ember úgy vágta a fejéhez a pribéknek a nehéz czinkancsót, hogy az menten lefordult a székről, s egyszerre félrenyaklott a feje.

Az atyafiak aztán felszedték a földről a czimborát, s próbálták helyreállítani a fejét; biz az csak félredült megint.

Elég volt annak az az egy ütés, a melylyel a mészáros mester megkimélte a magas mennykövet attól a fáradságtól, hogy a hitehagyotton az itéletet végrehajtsa.

– No ez tiszta munka volt sógor uram! mondták a hüledező vendégek a házi gazdának. Ez nem eszik több piláfot a szultán bográcsából!

De mit csináljanak már most a szultán agyonütött kengyelfutójával?

Azt csinálták vele, hogy szekérre tették, szalmával betakarták, kivitték a város végire, ott volt egy elhagyott ó kut, abba bele dobták.

A corpus delicti hát el lett volna takarítva.

De mi történjék a levelekkel, a miket a kengyelfutó magával hozott? s melyek egy táskában voltak elzárva. Azok a királynak szólnak és más főuraknak, a többek között Fráter Györgynek. Ha azokra a török szultán választ nem kap, nyomoztatni fogja a küldönczét, hogy hová lett? Kisül, hogy Enyeden veszett el. Akkor nagy baj éri nemcsak a várost, de az egész királyföldet. A szultán rájuk ereszti a krimi tatárokat s végig pusztíttatja az egész tartományt.

– Megálljatok csak, mondá a mészáros, a ki a bajt szerezte, fordítok én ezen a veszedelmen. Most épen itt tartózkodik közöttünk az a fehér barát, a kiről azt mondják, hogy János királynak a mindenese. Házat is vett a városban, a minek a kapuja egész nap zárva van. Senki sem tudja, mit mívelnek ott benn, csak azt hallják a szomszédok, hogy éjjel-nappal zuhog valami a föld alatt. A barát minden vasárnap lejön a templomba és misét mond, azután pedig gyóntat. A pápista templomban most nincs pap, a mióta valamennyien az új hitre térünk. Hát én jövő Úrnapján felmegyek a templomba s elviszem magammal azt a táskát. Azután meggyónok a barátnak. Megvallom neki, hogy egy pribéket, keresztyéni felindulásomban véletlenül agyoncsaptam, a leveleket pedig átadom neki. A papnak esküje tartja, hogy a gyónás titkát megőrizze és tovább ne adja. E szerint én, egy heti bőjtölés és kétszáz miatyánk elmondása mellett megkapom az absolutiót, a mire különben, mint lutheranusnak, nincs is különös szükségem; de hát ha megvan, nem árt. A levelek pedig eljutnak a maguk helyére, hová a szultán által küldve voltak. S a szászok békében maradnak.

– Nagyon okos ember kend, sógor! Nem hiába van az ökörfej a czímerében!

S a mészárosnak az okoskodása egészen helyes volt. A gyónás révén megkapta Fráter György a Gritti által küldött leveleket. Az ő dolga volt azután, hogy azokat rendeltetésük helyére elküldözze.

Csakhogy azt Fráter György nem cselekedte.

Három levél volt a táskában. Az egyik szólt ő neki magának, a másik János királynak, a harmadik Laszkó Jeromosnak. Gritti czímeres pecsétjével volt lezárva mind a három.

Legelőször is saját levelét bontotta fel.

Abban rövideden értesíté Gritti, hogy a szultán helybenhagyta kormányzóvá kineveztetését, s mihelyt a szükségeseket megkapja, azonnal sietni fog Budára. Pénzt tartson készen, mert sokra lesz szükség.

A János királyhoz szóló levelet minden aggság nélkül bontá fel a barát. Erre rég fel volt szabadítva.

S ugyan jó, hogy az ő kezébe került ez a levél, nem János királyéba! Azt tudatta Gritti a királylyal, hogy Sztambulban nagy események készülnek. A szultán oly dologra határozta el magát, mely az egész világot meg fogja rendíteni. Ebben a munkában János királynak is nevezetes osztályrész fog jutni. Azért igyekezzék Budán az országtanácsot előre elkészíteni rendkívüli cselekedésekre és hazafias áldozatokra. Sok katonát gyűjtsön. Nem sokára ő is meg fog érkezni.

Ha a király ezt a levelet elolvassa, bizonyos, hogy nem megy vissza Buda várába, hanem ott marad Erdélyben. Azt az örömnapot, a melyen Gritti Alajos be fogja magát mutatni Budán az országnagyoknak, mint a szultán által megerősített kormányzót, János király szivesen átengedte a kalendáriumi «szökő napok» közé.

Ezt a levelet egyenesen a tűzbe lehetett dobni.

A harmadik levél szólt Laszkó Jeromosnak. Ez három pecséttel volt lezárva.