Part 23

A királyné ráállt a Fráter György által eléje terjesztett egyességre. Lemondott a koronáról: elfogadta a fia számára az oppelni és ratibori herczegségeket.

E szerződéssel ment Fráter György Ferdinánd biztosai, Nádasdy és Castaldo elé.

Fejedelmi pompával tartá felvonulását, nyolcz fehér ló által vontatott hintóban, kétszáz hajdu és négyszáz huszár által kisérve.

Midőn Castaldo táborába érkezett, kiszállt a hintóból, nyerges lovára kapott fel, úgy vágtatott a biztosok elé. Castaldo és Nádasdy ölelkezéssel fogadták a barátot, ki a szerződést velük is aláiratá Ferdinánd király nevében.

Ekkor aztán a nyolczlovas hintót Izabelláért és a fiáért küldte el Fráter György. Úgy utazott együtt a királyi udvar a fegyveres haddal Kolozsvár felé. Fráter György és Nádasdy Tamás két felől a hintó mellett lovagoltak.

Utközben megállítá a menetet Fráter György s könnyes szemekkel adott számot a királynénak mind arról, a mit teljes életében tett a Zápolya családért. Most is az ő javát akarja s lesz még idő, a mikor neki ezért Izabella köszönetet fog mondani. Legyen hát a királyné vidám és jókedvű!

Hanem ő maga nem tudta a zokogását visszafojtani.

A királyné is sírt, s csak annyit válaszolt, hogy hinni akar Martinuzzi szavainak: Isten adjon neki erőt szándékaihoz.

Kolozsváron már egybegyültek az ország rendei, midőn Izabella megérkezett, s kinyilatkoztatták, hogy elfogadják az egyezményt. Az országházból a főegyházba vonultak, a hol az egyezség megtartására letették az esküt, elébb Ferdinánd biztosai, azután Izabella, saját és fia nevében, végül Utyessenovich Martinuzzi György, Erdélynek ezentul is kormányzója. A koronát és a szent jelvényeket azonnal átadták.

Ez országos cselekvény után Kolost-Monostorba ment át az udvar és az országos rend, a hol a gyermek János Zsigmond király eljegyzése az oltár előtt egész szertartással ment végbe. – Ilyen szomoru vőlegényt még nem láttak soha. – Igaz, hogy a menyasszonyt az öreg Nádasdy képviselte.

Két hét volt adva a királynénak, hogy Erdélyből elutazására elkészüljön.

De hátra volt még két ember, a kivel számolni kellett. Az egyik volt a szultán követe, Hali csausz, a másik Petrovich.

A török azért volt itt, hogy sürgesse János Zsigmond megkoronáztatását. Fráter György szép szóval (és még szebb csomó aranynyal) megnyugtatá a törököt, hogy most még épen maga a koronázás nem mehetett végbe, mert János még nagyon gyermek: a korona férfi fejre való; de majd eljön az ideje. Ezuttal csak a lakodalmát ülik (ahoz már elég idős) s nem sokára az anyjával együtt csak azért távozik el Erdélyből, hogy a saját magyarországi fővárosában Kassán megtartsa a menyegzőjét királyi menyasszonyával.

És Hali csausz híven elhitte a barátnak ezt a mesét, s ezzel tért vissza Stambulba. – S még a szultán is elhitte.

De nehezebb ember volt Petrovich. Ő a Bánság vajdája volt: valamennyi várnak ura s vele nem lehetett meséket elhitetni. Végre maga Izabella kérte őt fel, hogy adja meg magát. Ekkor aztán átadta Temesvárt jó Losonczy Istvánnak, Ferdinánd kapitányának a többi várakkal, Becsével, Becskerekkel, Lippával, Karánsebessel együtt s nem fogadta el a munkácsvári cserét: azt mondta, hogy ő a királynéval együtt megy bujdosásba. Esze kevés volt, de szive nagy volt a derék főúrnak.

Ott is volt a királyné kiséretében, midőn Izabella útra kelt Kassa felé.

Fráter György Szentkirályig kisérte a királynét és fiát. Itt érzékeny búcsut vett tőlük, mind a kettőt megcsókolva, s mindegyiknek egy erszényt ajándékozott ezer aranynyal.

Maga ott maradt az út közepén, midőn a királyné kocsijai tovább vonultak fel a hegytetőnek.

Mikor az utolsó szekér is eltünt a hegyorom mögött, a por is elszállt utána, akkor érezte Fráter György, hogy milyen üres lett a világ körülötte. Nincs többé itt az az asszony, a ki sír, fenyegetőzik, szid, haragszik, gonoszkodik; aztán megint kiengesztelődik, bocsánatot kér, hizeleg, jó lesz. Nincs többé senkije!

A távozó királyné pedig, midőn Zilahon túl, Erdély határán túl pihenőt tartott, hogy még egyszer visszatekintsen az elhagyott kicsiny, de boldog országra, elővette a szivét a nagy fájdalom. Egy hársfa kérgébe felvéste a nevét és jelmondatát: «Sic fata volunt!»

Így akarja a sors!

XXI. FEJEZET. A PÁLOS BARÁT.

Mikor Fráter György visszatért a királyné kiséretéből Kolozsvárra, leveté a lovagruháját, tokjába tette a kardját, fölölté a fehér csuhát. Ugy fogadá a tisztelkedésre érkező királyi személynököket, Nádasdyt és Castaldot.

– Uraim, az én munkám be van fejezve, mondá nekik. Magyarország és Erdély egy király alatt, egy országgá egyesült. Most én nekem semmi dolgom többé e világban. Eleget fáradtam, küzdöttem, sokat ellenségekkel, jó barátokkal még többet, öreg ember vagyok, megtört lélek vagyok. Nincs már egyéb óhajtásom, mint egyedül maradni az én Istenemmel. Én megyek a sajóládi pálos klastromomba vissza s ott végzem, a hol elkezdtem.

– Azt kegyelmed nem teheti, mondá Castaldo. Ő felsége kegyelmedet Erdély vajdájává és Magyarország kincstárnokává nevezte ki. Ő felsége kegyelmednek a czimeit még szaporitani is fogja, Magyarország primásának biborszéke vákál, oda kegyelmedet fogja ő felsége beültetni. S a hogy bizton tudom, ő szentsége, Pál pápa már elküldé kegyelmed számára a kardinálisi kalapot.

(Tehát erdélyi vajda, primás és kardinális! Az egykori kandallófütő fiu!)

A barát arcza nem változott derültté.

– Engem a fényes czimek nem csábitanak. Soha sem pompáztam velük. Voltam, vagyok és leszek «Fráter György».

A spanyol gyanakodó természetü volt. Ebből a szavából Fráter Györgynek azt következtette, hogy ő ezeket a magas polczokat mind alacsonyolja, még fenköltebbre vágyik, a fejedelemségre.

Ekkor azonban Nádasdy Tamás fogta gyóntatóba Fráter Györgyöt.

– Tudod, Fráter György, hogy én mindig ellenesed voltam, soha sem szerettelek. Azért, mert sok eszed volt. Most is, ha jó barátod volnék, azt mondanám, «ugyan jól sugalta a spiritus familiarisod, hogy itt hagyd most ezt a theatrum mundit s hazamenj Sajó-Ládra, csendesen nézni, hogyan nőnek a kertedben a káposztafejek? a midőn az országos zürzavar sürüje kezdődik; mert itt bizony arra a fejre, a ki itt vezetni akar, semmi gyönyörüség nem vár. Azt mondanám, ha jó barátod volnék, hagyd itt ezt az eszeveszett népet, hadd falja fel maga-magát, engedd a királyoknak és herczegeknek, hadd ökleljék egymást a koronáikkal, s ez a sok vaksi főnemes hadd menjen a falnak a fejével, te magad pedig mosolyogva nézzed a nevetni való tragédiát, halálveszedelmet a szőlőlugasod alól! De mivel ellenesed vagyok, roszszadat akarom, azért azt kivánom neked, hogy maradj itt, azon a főhelyen, melyet elfoglaltál. Ezekkel az átkozott ördögökkel, a kik ez országot kivül-belül marják, egyedül te tudsz megküzdeni, a náluknál nagyobb ördög, a csalfáknak az eszén te jársz keresztül, a náluknál csalfább. Te boszorkánymester vagy, ki az egyik tenyeredben aranyat tudsz termeszteni, a másikban fegyveres sereget. Te varázsló vagy, a ki pokolbeli büvészettel megtudod vakitani az ellenségeidet. Ezért oda is jutsz, a Tar Lőrincz tüzes nyoszolyája szélére. Ezért kivánom, hogy itten maradj. És azt se hidd, hogy háladatosok leszünk hozzád, se én, se a királyom, se a nemzetem! Szidni, átkozni fogunk, ellened incselkedünk, s mikor lehet elejtünk. Keserüséggel van szinig az a pohár, a mi a számodra meg van töltve, Fráter György! Ez az a bizonyos pohár, a melynek elmulásáért esedezett a nagy názáreti király a Gecsemáne kertben. Ő nem futott el tőle, te elfuthatsz, itt a tövis koszoru vár!

– Itt maradok! kiálta fel Fráter György! (A bibornoki kalap nem csábitá el, hanem mikor a töviskoszoruról szóltak, az itt marasztá.)

S aztán kezét nyujtá Castaldonak, az is az övét neki.

Az a kéz ölte meg.

E siker után Castaldo magára hagyta a két magyar főurat. Meg volt felőle győződve, hogy az ő kecsegtetése a bibornoki kalappal birta rá Martinuzzit a kormányzói állás megtartására.

Négy szem közt maradván, azt kérdezé az országbiró a kormányzótól:

– Mit szándékozol tenni legelébb?

– Erre ugyan, ha azt tekinteném, hogy ellenségek vagyunk, nem tartoznám felelni, de miután van egy közös jó barátunk, Magyarország, s azt egyformán szeretjük, elmondom előtted a szándékomat. Legelőször is haladéktalanul megküldöm a török szultánnak Erdély évi adóját, ötvenezer aranyat.

– Mit cselekszel? Hiszen Erdély mátul fogva Ferdinánd király tartománya.

– Nem ért ehez az országbiró! A szultán nem tudja meg, hogy Izabella királyné és Ferdinánd király között ilyen szerződés köttetett.

– Már meg is tudta. Azt hiszed, a szultán csak a csauszok fülén keresztül hall? Nem láttad azt a franczia marquist, a ki az egész ünnepségek alatt folyton közöttünk járt?

– Marquis d’Ormey. A franczia király követe volt. Most is itt van.

– Az rögtön megirta a királyának, hogy mi történt itt? Izabella leköszönt, János király elhagyta az országot, Ferdinánd hadai bejöttek Erdélybe. Ezt a tudósítást lóhalálában küldé el a franczia király Sztambulba. Ezóta az a szultán kezében van.

– De az én követem nyomban a sarkára hágott a franczia követnek, az én tudósításommal, melyben hiven elmondom a szultánnak mindazt, a mi nálunk történt. Lakodalom volt itt, nem trónváltozás. János király eljegyzését tartók a templomban Ferdinánd király leányával. Castaldo és Nádasdy nem hadvezérek voltak, hanem násznagyok, a mit hadseregnek nézett a marquis, az nászkiséret, nálunk ez így szokás, ha vége lesz a «tyukverőnek», a nászvendégek hazamennek. Izabella János fiával kiment Erdélyből, de itt maradt Magyarországon, Kassa fővárosában, mely az ő birtoka, ott fog János király egybekelni a menyasszonyával.

– Hát ezt mind el fogja hinni neked a szultán, kivált, ha az adót is megküldöd neki; de hogy tudsz himet varrni arról, hogy Petrovich átadta Ferdinánd királynak valósággal a temesi bánságot? Hogy Ferdinánd ezredei el is foglalták már Temesvárt, Lippát, saját kapitányai alatt s minden bánsági erőd felcserélte Ferdinánd zászlóival Zápolya zászlóit?

– Csodálom, hogy olyan dolgot kérdezhetsz tőlem, a mire már magad megfeleltél. Azt mondád Petrovich adta át a bánságot, Temesvárt Ferdinándnak. Akkor ez Petrovich dolga.

– De ő ezt Izabella parancsára tette s Izabellát te kényszerítéd a szerződés elfogadására.

– Ezt te tudod, de a szultán nem tudja. Én pedig eltagadom.

Nádasdy elkezdett hahotával kaczagni.

– Ez remek csélcsapás! Hát te most a szegény jó buta Petrovich hátán mászol ki a hinárból, a ki kézzel-lábbal ellenkezett a kiegyezés ellen, s most ő viselje a te bünödet?

– Hiszen nem bün, hanem erény volt a kiegyezés. Én az enyémet ruházom át a jó öregre, a kinek ugyis mindegy már, akár szereti a szultán, akár haragszik rá.

– Ördögi praktika!

– Te mondád, hogy ördög vagyok.

– Hanem ennek a csufságnak[14] lesz majd egy komoly oldala. A szultán elhisz neked mindent az utolsó szóig. Petrovich volt az ő elárulója. Téged megtart a kegyében. Erdélyt háborítatlanul hagyja, kivált miután megmutattad neki, hogy a támadását négy oldalon vissza tudod verni, s még jobban is odaverhettél volna, ha akarád, hanem e helyett a Bánságot fogja megtámadni teljes erejével. Hát akkor, ha Ferdinánd királyt Temesváron és a Bánságban támadja meg Szolimán szultán, mit fog akkor tenni az erdélyi vajda?

– Erre is felelek neked, nem az országbirónak, a ki nekem ellenségem, hanem Nádasdy Tamásnak, a ki igaz magyar hazámfia. Tehát ha azt látom, hogy Ferdinánd király az ő vezéreivel, te veled, Báthory Endrével, Castaldóval olyan haderőt állít a török ellenébe, mely képes azt Temesvárnál feltartóztatni, akkor bizony mondom neked, hogy én innen Erdélyből egy olyan ármádiával rohanok ki, a minőt még magyar nem vezetett s a törököt közrefogva, letöröm a szarvát. Ha azonban ti csak holmi dibdbáb csapatokkal álltok ki a török elé, s csak azért, hogy futástokkal megmutassátok neki az utat, ha Ferdinánd király, Károly császár, meg a vitéz magyar főurak nem tudnak több sereget összehozni Magyarország védelmére ennél a mostani «násznépnél», akkor én itthon maradok, lábhoz teszem a puskát, s ha csak jajgatni tudtok, még én is titeket ütlek, hogy még jobban jajgassatok.

– Becsületes válasz! Világos szó!

– Egy ördögtől. Egy csélcsapótól. Már most tudod jól, hogy miben járok? S majd ha hallani fogod, hogy a törökkel barátkozom, itéld meg a most hallottak szerint, mi a szó? mi a szándék? mi a cselekedet? Ez alatt a fehér csuha alatt pánczéling van. Ha magyarok és németek összefogva, komolyan verekesznek a törökkel, a barát leveti a csuhát s együtt verekszik velük, de ha a magyarok csak káromkodni tudnak, akkor a barát összehuzza a csuháját és imádkozik. Én Erdély kormányzását elvállaltam. Erdélyt megtartom, oktalanul föl nem áldozom. Ez a kulcsa mindannak, a mit mondok és cselekszem.

XXII. FEJEZET. ULOMÁN BASA.

Ugy történt, a hogy Nádasdy előre látta. Szolimán szultán egész kedélyes humorral fogta fel a helyzetet. Elhitt Fráter Györgynek mindent. A barát az ő hive, annak tehát békét hágy. Ő lássa, mit fundál Erdélyben. Az áruló Petrovich, a ki átadta a Bánságot Ferdinándnak, azt kell megbüntetni. Segény Petrovich nem hitte volna, hogy ennyit fogják emlegetni a nevét.

Kászon basa kudarczát is megbocsátá a szultán a győzteseknek. Ha Török János százhetvenhárom vitéze elkergeté a beglerbég huszonötezer harczosát, az Török Jánosnak dicsőségére válik. (Atyja fia!) Ezért a beglerbéget illeti meg a büntetés. Azt lenyakaztatá a szultán s helyébe budai basának Alit küldé, az ennuchot. Ez legalább egy dologban nem volt férfi, de a többiben ugyancsak az volt.

Az uj beglerbéget pedig, Szokolovics Mehemet basát (egy rácz pap renegát fiát) beküldé a Bánságba, nyolczvanezer főnyi haddal, ötven ágyuval a tartományt meghódítani.

A rácz eredetü nagyvezér mindenütt nemzetebeli őrséget talált a várakban s azok egymásután nyiták meg előtte a várkapukat egy barátságos felhivásra. Báthory Endre, Ferdinánd vezére, a kinek a Bánságot védelmezni kellett volna, látva a huszszoros ellenséges hadat, egyszerre olyan köszvényt kapott a lábaiba, hogy nem tudott lóra ülni, a miből azonban olyan jól kigyógyította a török vezér, hogy a Marosig tudott szaladni, ott találkozott Ferdinánd másik vezérével, Sforza Pallavicinival. Akkor volt együtt a kettőjüknek hatezer fegyveresük. Ugyanannyi lehetett Castaldónak is, Nádasdy huszárjait is odaszámitva.

Szokolovics már október elején Lippáig hatolt, a nélkül, hogy egy puskát kisütöttek volna ellene. Itt is tárt karokkal fogadta a lakosság, s kényszeríté a magyar őrséget a várból kivonulni. A beglerbég Lippán ötezer szpahit és kétszáz janicsárt hagyott, Ulomán basa vezénylete alatt, a kinek első dolga volt a belső várban kutat ásatni. Ezt ma is «basa kutjának» nevezik.

Fráter György eddig meg sem mozdult.

Hatvanezer harczosa volt sátor alatt a kenyérmezei sikon. Azokat jó fegyelemben tartá s bőven élelmezte. Castaldónak adott harminczezer forintot a katonái zsoldjára.

Ezalatt folyvást jöttek-mentek nála a török csauszok, arab nyelven irott levelekkel, a mi nagy szemet szurt Castaldónál.

E táborozás alatt történt az, hogy Fráter György belső iródeákja, Pesti Gábor, éjnek idején megszökött az urától, felkereste Castaldo sátorát, s sürü könyhullatások között mondá el neki, hogy őrizze a fejét a baráttól, mert ez a pokollal czimboráló ember csak azon törekszik, hogy Castaldo seregét a törökök kezére játszsza, elmondta a spanyolnak mindazon levelek tartalmát, melyeket a barát az ő tollába diktált a török szultánhoz és vezérekhez.

Ezt a felfedezést közölte Castaldo a királylyal, a ki országnagyjainak tanácsára azt az utasítást küldé a vezérnek, hogy inkább előzze meg ő a barátot s tegye el láb alól.

Ez alatt Szokolovics Mehemet basa Temesvár alá vonult derék seregével s hozzáfogott annak az ostromához.

Itt azután derék harcz fejlődött a várvédők és ostromlók között. Losonczy István naponkint kitört az ellenségre, s meghiusítá a támadásait.

– No most uraim, itt az ideje az indulásnak, mondá Fráter György. Most már harczolnak a magyarok.

És sikerült neki egy követet bejuttatni Temesvárba Losonczyhoz, azzal az izenettel, hogy tartsa erősen magát, jön a felmentő sereg.

Azonban egyuttal a beglerbéghez is sietett egy követe Fráter Györgynek, olyanforma izenettel, hogy most már vége a csufságnak, jön a komoly dolog, jó lesz hazavakarodni.

Szokolovics Mehemet ezt nem is mondatta magának kétszer, hanem a mint Fráter György és Castaldo hadai a Marosvölgyén előtörtek, rögtön felszedette sátorait, s abbahagyva az ostromot, visszavonult Becse váráig.

Fráter György tehát ismét elérte a czélját vérontó ütközet nélkül. Temesvárt felszabadítá egy levél irásával.

A kettős játékot még mindig folytathatá. Nem vette észre, hogy minő halálos mérgekkel játszik.

Most végre eljött az idő, hogy el kellett vetnie valamelyik álarczát s az igazi képével jelenni meg a világ előtt. A vezérek haditanácsa elhatározá, hogy miután Szokolovics Mehemet nagyvezér Temesvár alól elfutott s még tovább is futni készül, Lippa várát fogják ostrom alá venni és visszafoglalni.

Itt aztán meg kellett vallani Fráter Györgynek, hogy ki hűségét tartja? Szolimánét-e vagy Ferdinándét?

Castaldo elkezdte a város falait lövetni s három napi ágyuzás után hatalmas rést töretett az alsó klastrom alatti bástyán.

A vezérek elhatározták, hogy Szent-Imre napján, délután két órakor rohamra viszik a csapatjaikat.

Egy fiatal spanyol vitéz, dicsvágyó kedvében nem várhatá meg a rendelt órát, hanem sokkal elébb nekiindula hetedmagával a törésnek s azon beugorva, vakmerő harczot kezdett a törökkel. Azokat ott ugyan darabokra vágták, de a nagy sivalkodásra felzendült a tábor, urak és legénység az ebéd mellől felugrálának s lovaikra kapva, vágtattak a vivott falakhoz. A gyalogság lajtorjákat támasztott a bástyák oldalához, azokon nyomult fölfelé.

– No vitéz ellenséges hazámfia, mondá ekkor Fráter György Nádasdy Tamásnak. Lássuk, hogy melyikünk tüzi ki hamarább a falpárkányra a maga zászlóját?

Azzal mind a ketten leugrának a lovaikról, kezükbe ragadták a saját nemzetségük czimeres zászlóit s úgy vezették a csapatjaikat a vivott bástyák felé.

Csodaharczot látott a világ e helyütt. A két öreg ember oly hős módon harczolt, oly halálmegvető bátorsággal vitte fokről-fokra elő a zászlóját s védte azt kardjával egész tömeg janicsár ellen! Talán az egyiknek az adott meseerőt a karjába, hogy e napon hitte megalapítani nagyra hivatott családja dicsőségét; a másiknak meg az, hogy itt vélte becsülettel bevégezhetni a terhes életet. De sem golyó, sem kard nem fogta egyiket sem. Zászlóikat oda tüzhették egymás mellé a megvivott falra. Az ostromló sereg minden oldalon a városba hatolt. Ulomán basa népének egy részével a belső várba menekült, a kinnrekedt szpáhik a Maros felé nyiló kapun kitörének, de ott épen szembe találkoztak vitéz Török Jánossal, ki most már ezredet vezényelt. A szpáhikkal dühös harczot kezdett, ő maga azoknak a főemberét hegyes tőrével leszurá, s a nagy viadalban maga is hét sebet kapott, de a szpáhikat mind a Marosba szoríták, s a ki a tulpartra átvergődött, azt a spanyolok ölték meg. A lippai diadalnap háromezerötszáz halott és fogoly török árával lett megfizetve.

«Ezt hogy hazudod el a török szultánnak, meg hogy magad vitted elől a hágcsón a zászlódat?» mondá Nádasdy az ostromból visszatérő Fráter Györgynek, kivel Castaldo sátorában a győzelmes ostrom után összetalálkozék. Fráter Györgynek az arcza fekete volt a lőporfüsttől, és foltos a vértől, de ragyogó az erős indulattól. Ez volt hát az igazi arcza?

Castaldo azt mondá neki:

– Menjen csak kegyelmed, mossa le az ábrázatját szaporán a dicsőség kormától: mert olyan izenetem van kegyelmedhez, a melynél az arcza teljes ragyogását óhajtanám látni.

Mikor aztán Fráter György ismét odakerült Castaldo sátorához, harczban összetépett ruháit felváltva és arczát tisztára mosva: ott találta azelőtt összegyűlve mind a vezéreket, kapitányokat, és a tábori káplányokat és pópákat, azok mögött a tamburokat és trombitásokat, mintha nagy tábori misére készülnének.

És akkor előhozatá a sátorból Castaldo a nagy vastokokba zárt függőpecsétes irásokat. Az egyik volt Ferdinánd király decretuma, melyben Martinuzzi Utyessenovich Györgyöt, legjobb hivét kinevezi esztergomi prímásnak. A másik pedig III. Pál pápa levele volt, melyben a püspököt, a keresztyénség védelmében tett nagy és hősi szolgálataiért a kardináli biborral ruházza fel.

Az okiratok felolvasása után dob- és trombitaszó hangzott fel háromszor, mit a hadirendben felállított ezredek vivát kiáltása követett: közbe dörögtek az elfoglalt bástyákon az ágyuk, hirdetve urbi et orbi a nagy örömhírt.

S e nagy dicsőség, felmagasztalás közepett a barátnak az arczán egy vonás derülése, egy szinváltozás árnyalata sem mutatá az örömöt. Hideg maradt, mozdulatlan, mint egy szoborkép.

Ez a mozdulatlan arcz volt a halála.

Ulomán basa ezerötszáz törökkel a belső várba vette magát.

Miután kútja volt, vizben szükséget nem szenvedett, eleségül ott volt a sok paripa. A fellegvár bástyái erősek voltak, daczoltak az ostrommal.

Castaldó felszólítá a basát kapitulációra.

Ulomán azt felelte rá, hogy csak tisztességes elvonulás mellett, fegyverrel a kézben, lobogó zászlókkal adja át a várat.

November vége felé járt az idő. Esős, ködös, csatakos napok.

Az erdélyi hadsereg haza kivánkozott. Székelyek, szászok, oláhok mind nem voltak rendes zsoldba vett katonák, hanem felkelő seregek, a kik egy hadjáratra vállalkoztak, de téli táborozás elől ugyan haza tértek.

Fráter György azt ajánlá a társvezéreknek, hogy el kell fogadni Ulomán basa ajánlatát. Hadd menjen Allah hírével a maga hazájába. Elég nagy diadal lesz, ha Ferdinánd seregei egy ötezer töröktől védett erős várat ostrommal elfoglaltak. Az első töröktől visszafoglalt vár e hosszú hadjáratban.

Még talán valami más is járhatott a barát eszében.

Ulomán basa nevezetes alakja volt a történelemnek.

Találkoztunk vele a fekete herczeggel megvivott harczoknál, a mikben annyi diadalt aratott. Azóta is hires harczai voltak a Zrinyiekkel. De legtöbbet nyomott mellette az eredete.

A hogy franczia kútforrásunk értesít: Ulomán basa a persa Szófi hugának a férje volt, a ki a sógora iránti haragból átszökött annak ellenségéhez, Szolimánhoz. (Uloman le persan.) Asszony volt a kérdésben. Szolimán udvaránál nagy kedvezésben részesültek a renegátok. De semmi keresztyén pribék nem állt előtte olyan nagy becsben, mint a persa hittagadó, a ki elhagyja a siita vallást s áttér a szunnita hitre. Ezért állt nagy értékben Ulomán Szolimán előtt. S ezt Fráter György jól tudta.

Azt képzelte, hogy ha ő Ulomán basát ép bőrrel haza menekülni segíti, az hálából ismét kiegyenlíti az ő tartozását a török szultánnál.

Fráter György addig ijeszgette Castaldot a beglerbég és budai Ali basa közeledésével, saját serege szétbomlásával, míg az beleegyezett a török basa által felajánlott kapituláczióba. Elmehet Ulomán egész seregével, fegyverestül, podgyászostul: csak az ágyuit hagyja hátra.

Fráter György még egy szekérsor élelemről is gondoskodott a török had számára s kiséretül oda adta melléjük Cserepovics rácz kapitányt a szerezsánjaival. Azok éjjel, fáklya és lámpafény mellett vágtak neki az utnak.

Eddig ez mind jó lett volna. Azonban a magyar táborban akadt két kapitány, a ki összebeszélt, hogy az elvonuló török sereget útközben megtámadja, levágja és prédát tesz benne. Alávaló terv volt: nem méltó se magyarhoz, se keresztyénhez. Kapitulált ellenséget a váron kivül megrohanni, leöldösni.

De meglakoltak érte a kapitányok. Az egyik volt Horváth Ferencz, a másik Balassa Menyhért (Tinódynál Balási) ugyanaz a rabló várur, a ki Izabella dolgában fellázadt s aztán nagy sietve Ferdinándhoz visszapártolt. A megtámadott Ulomán bég harczosai fegyverre kaptak s a martalóczokat szégyennel visszaverték, Balassa Menyhértnek a czombját keresztül lőtték. Azok nagy gyalázkodással visszakullogtak a magyar táborba.

S ezt mind Fráter György rovására irták. Ő segített Ulomán basának megmenekülni: ő miatta fáj Balassa Menyhért átlőtt lábszára!

E közben Szokolovics Mehemednek egy levelét elfogták, mely Fráter Györgyhöz volt intézve. Ebben ez volt irva: