Part 20

Petrovichnak megint volt min morogni: «ez a barát már meg az erdélyi vajdaságot is magához kaparintotta.» Fráter György nem nevezte magát vajdának, csak országos birónak. Azonban az erdélyi aranybányák, sóaknák megnyiltak előtte, ép úgy az iparos szász városok kapui s a székelyek szivei: mind a három kifogyhatlan kincseknek tárháza.

A királynénak is nagy öröme telt, mikor az erdélyi főurak egész hosszú kocsisorral, csengős ötös fogatokon robogtak fel Sólymos várába, hogy őt meginvitálják kincses Kolozsvárra. Nagy készséggel hagyta magát elragadtatni általuk. De még jobban elragadták azok a gyönyörű tájak, melyek a Maros mentén egymást váltogatják: a szép rendezett városok, (miket még a török nem látogatott meg), a derék főuri kastélyok, a pompás népviseletek, a jól mivelt földek, a jámbor, jószivű népek. Mikor pedig Kolozsvárra megérkezett, egészen más világban találta magát, mint az eddigi volt. – Erdélyben volt igazi délczeg magyar fiatalság, a mit Budán alig látott; itt volt életkedv, vidám mulatság, lovagjátékok; az egy egész külön világrész volt: a magyar földglóbusz; itt voltak művészek, tudósok, énekesek; voltak nyomtatott könyvek és emberek, a kik könyvekből beszélnek, itt ismét megtalálta Izabella Boccacio regéit, a miket anyja, Sforza Bona udvaránál megkedvelt. Ezek az urak tánczolni is tudtak. A mellett, hogy verekedni is jól tudtak.

Izabella meg volt elégedve a cserével, és nem panaszkodott. Fráter György pedig dolgozott a tervein. Erdélyből visszahódítani Magyarországot: egy magyar király alatt.

Ez a terve azonban mindjárt az elején nagy megpróbáltatás alá került.

Ferdinánd király, a török szultán visszataszító válasza után komolyan hozzáfogott egy ujabb hadjárathoz Magyarországnak a török rabiga alól felszabadítására. Összehivta a magyar országgyűlést s a hű vármegyékkel megszavaztatá a hadilletéket, a mit azok ki is állítottak. Perényi fővezérsége alatt tizenötezer főnyi lovas sereg gyült össze. A német fejedelmek is nagy segélysereget küldtek Magyarországra. Károly császár spanyol ezredeket küldött, Medicis herczeg és Sforza Pallavicini olasz csapatokat hoztak, s a pápa is háromezer olasz muskétással járult e hadviseléshez, a kiket a hős Vitelli vezetett. Komáromnál nyolczvanezer főnyi derék sereg állt együtt, ellátva kétszáz ágyuval s támogatva egy hatalmas hajóhaddal.

Ha ennek a jól rendezett hadseregnek maga Ferdinánd király áll az élére, s határozott haditerv mellett nyomul előre, bizony meg nem állt volna Nándorfehérvárig, s Szolimán szultánnak letörhetett volna a félholdjának a szarva.

Hanem hát Ferdinánd királynak nem voltak hadibabérok utáni vágyai. Ő maga Bécsben maradt.

A győzhetlen armádia vezéreül pedig kinevezte a brandenburgi határgrófot, Joákimot; a kit «fekete herczegnek» csufoltak, azért, hogy egy testőrezredet tartott, melynek fekete pánczélja volt, fekete sisakja, fekete tollal, s ő maga is ennek az egyenruháját viselte, mikor az ezredet egzeczéroztatta. Olyan mesterségesen szalutálni a dárdával s olyan szép kanyarulatokat tenni dobszóra a világon egy ezred sem tudott, mint Joákim fekete légiója.

S hogy még tökéletesebb legyen a hadviselés, Joákim őrgróf mellé odarendelt Ferdinánd király egy haditanácsot, mely állt tizenkét német generálisból.

S mikor aztán ez a hatalmas sereg mind együtt volt Komárom körül, akkor a haditanács összeült kiczirkalmazni, hogy mitevők legyenek? E fölött eltanakodtak egy álló hónapig.

A jó Perényi és a vitéz olasz Vitelli váltig unszolták a fekete herczeget, hogy mozduljon már, vigye őket Budavára alá: ott most nincs több háromezer töröknél, annak is fele nyavalyás. Maga a vezér Szolimán basa is meghalt dögben, a bástyák még a tavalyi ostrom óta romokban hevernek, most egy rohammal el lehet foglalni az erősséget, a haditanácsosok nem hallgattak rájuk.

Nagyon furfangos tervet komponáltak a bécsi állambölcsek. Legelébb is Szolimán szultánhoz küldtek követet, a kinek az volt a feladata, hogy Szolimánt biztosítsa Ferdinánd jó akaratáról, békés szándékáról s ajánljon neki most már százezer aranyat évi adó fejében. Mintha egy nyolczvan ezer főnyi tábor gyülekezését Komárom körül titokban lehetett volna tartani! Másfelől pedig Izabellához küldtek Erdélybe magyar urakat, a kik a királynénak fölajánlják a szepesi herczegséget, fejedelmi jövedelmet Erdély átengedéséért. S a királyné hajlott ez ajánlatra, kész volt fiastul együtt elvezettetni magát Erdélyből. Akkor aztán Erdély hadainak kellett volna megkezdeni a támadást Szolimán ellen, a szultán főhaderejét maga ellen vonva, a mikor végtére Joákim őrgrófnak könnyű munkája lett lészen az ármádiájával előre nyomulni.

Csak hogy mind a két helyen gazda nélkül csinálták a számadást. A szultán nem értette a tréfát, hanem nagy sietve küldé Bali bég budai vezér segítségére Ulomán basát, a boszniai helytartót egy dandárral, a ki aztán az alatt, a míg Joákim haditanácsa a mappát böködte az ujjával, a rongált várfalakat helyreállíttatá, ágyukkal megrakta s készen várta a támadást. Buda és Pest között egy hatalmas vaslánczot huzatott keresztül, s ezzel elzárta a német hajóshadnak a város alá vonulását, s a hajóhíd elfoglalását.

A másik oldalon is kárba veszett az igyekezet. Fráter György neszét vette a királynéval folytatott cselszövénynek s sietett azt széttépni, megtiltva a királynénak mindenféle egyezkedést Ferdinánddal az ő tudta nélkül; Erdélyt nem engedte a készülő háboruba bele sodortatni, készületlen hadaival bizonyos áldozatúl.

Végre megállapodásra jutottak a hadi tanácsosok. Kisütötték, hogy nem Budavárát kell a hatalmas armádiának megtámadni; mert az kemény falat, abba még a foga is beletörhet valakinek, mint a szegény Roggendorfnak; hanem Pest városát kell megostromolni. Ha azt elfoglalja a hatalmas hadsereg, a török úgy megijed, hogy esze nélkül szalad haza: a Bosporusig meg sem áll.

Nagy lassan alászállának a pesti sikságra. A magyarok és olaszok a város falaihoz közel ütöttek tábort a «királyi kert» tájékán, a német birodalmi sereg jó távol az ágyuktól a Rákos mezején.

Hét napot itt is eltarisznyáztak apró csatározásokkal. Egy izben az olaszok, magyarok és Zrinyi Miklós horvátjai egy kirohanó török csapatot emberül összevágának. Ekkor végre elhatározá magát a fekete herczeg, hogy hozzányul az «ultima ratio regum»-hoz: az ágyukhoz, s elkezdé hatvan ágyuból lövetni az ócska pesti bástyákat. Azok nagyhamar össze omlottak, s ha akkor rögtön a résre rohannak az ostromlók, egy hajrá alatt beveszik a várost. – De a fekete herczeg azt mondá, hogy «elég volt az mára»; elébb a haditanácsot kell összehívni: az határozza meg, minő rendben, milyen echelonban történjék meg a csapatok rohamra vezetése? Ezt is Roggendorftul tanulták! Ez eltartott másnap délig. Ez alatt Jusszuf basa, Pest védője, új árkot ásatott a leomlott fal mögött, azt meghordatta rözsekötegekkel, szurokkal, lőporos zsákokkal, az ágyuit pedig mind a tört réssel szemben egy magas kőrakáson állítá fel.

A bölcs hadi tanács rendelkezése szerint legelső sorban kellett a rohamra indulni a pápai olasz gyalogoknak, azok mögött voltak felállítva a magyar lovasok.

A fekete herczeg nem akart kimaradni a nap dicsőségéből. Elővezetteté a fekete pánczélos légióját.

– No ördöngős ficzkók! Menjetek ti is háborút látni! Meglátom, hány török fejet hoztok haza?

Azok aztán kikerestek egy szép száraz helyet, a hol nem ázik fel a lábuk a tocsogóban. S ott tökéletes sorfalat képezve, felállának. A dárdáik hegye oly egyforma sort képezett, mintha posztónyiró ollóval nyirták volna egyenletesre. Három strucztoll volt a sisakja mellett mindegyiknek. A zászlótartójuk egy óriás volt.

A jeladó ágyulövésre megkezdték a rohamot a pápai csapatok, a kik könnyű szerrel verték el a résről a törököket. Midőn azonban az éjjel ásott árok fölé jutának, akkor Jusszuf basa meggyujtatá a lőporos zsákokat, azok felrobbantak s lángba boriták az egész sánczárkot. Ámde a derék olasz vitézek azért még is bátran előrenyomultak s egész a főtorlaszig hatoltak. Itt azután a Jusszuf basa ágyui fogadták őket emberirtó kartácstűzzel.

A magyar lovasság, látva ezt a veszedelmét az olaszoknak, nem nézhette azt tovább tétlenül, leugrált a lovairól s kivont karddal rohant Vitelli harczosai segélyére. Azonban a törökök is a legjobb csapataikat állíták velük szemközt s a harcz elkeseredetten folyt a városban, eldöntetlenül. Száz somogyi gulyás legény (bubulci), fokossal a kezében, egész a város piaczáig tört előre, legázolva a szemben talált janicsárokat, onnan kiabáltak: «jertek utánunk! nyitva a város!» De biz azokat magukra hagyták s ott levágatának.

A fekete légió mind ezt nézte, nagy lelki nyugalommal.

Perényi maga oda nyargalt a fekete légió ezredeséhez, hogy trombitáltasson már, rugtassa neki a katonáit az ostromnak, most az ideje közé vágni a töröknek; de a katonai akadémiában nevelkedett főtiszt azt a választ adta, hogy ő neki nincs a haditanácstól utasítása adva az ostromban tettleges részt venni.

Perényi vágtatott a fővezérhez, hogy hivja hát össze a hadi tanácsot, s adja ki a rendeletet a fekete légiónak, hogy siessen a magyaroknak és olaszoknak segítségére az ostromnál.

Ez alatt azonban az emberséges Jusszuf basa megszánta a szegény fekete pánczélosokat, hogy ott a verőfényen úgy izzadnak hiába, s a hatvani kapú köröndjéről nekik szegeztetett tizenkét szakállast s azokból egyszerre kilövette rájuk a lánczos golyóbisokat, úgy hogy huszonnégy fekete pánczélos rögtön túlvilágra szenderült.

No, nem kellett a dicső fekete légiónak utasítás a fő haditanácstól, de úgy eliramodának, hogy Jusszuf basa ágyui többé utól nem érték őket. Elől szaladt az óriás a nagy standartéval.

Nagy lett az elszörnyedése e rémeset fölött a fekete herczegnek.

«Huszonnégy fekete pánczélost kilőni a sorból! A kik bele sem ártották magukat az ostromba! – Ártatlan nézők valának! – Még a dobost is agyonlőtték! A ki igazán nem bántott senkit. – És még a Kunczot, a fligelmant, a ki félkézzel megcsinálta mind a hat parádét a dárdával! Ez istentelenség! Ilyen pogányhaddal keresztény vitézeknek harczolni nem illik!»

A haditanács azonnal összeült, s most már sietve és nem temporizálva, elhatározá, hogy a hadjárat be van fejezve.

Az ostromnál a magyarok és olaszok hétszáz embert vesztve, visszaverettek, s a győzhetlen ármádia, a nyolczvanezer vitéz ezt nézte, vállra vetett dárdával.

Vissza kell vonulni! Ez volt a haditanács bölcs határozata.

Még pedig szép rendben. Fődolog az ágyukat megmenteni!

Éjjel kezdték meg a visszavonulást. Elől Joákim herczeg a fekete légióval (huszonnégy ember hiányzott belőle!) utána az ágyuk. Azok után jött a birodalmi lovasság. Hátul hagyták a gyalogságot. (Épen, mint Roggendorf! Ugyanaz az az okos taktika.)

Igaz, hogy leghátul volt hagyva a magyar lovasság Perényi alatt s a főhaditanácsnál – a papiroson – ez szerepelt fedezetül.

Ámde jól ismerjük a dörgést. Mikor a magyar katonának azt mondják, hogy a hadjárat be van fejezve, az rögtön elpárolog.

A mint a bölcs haditanács kiadta a rendeletet, hogy most már fussunk, a magyar lovasság úgy szétiramodott Tolnába, Baranyába, hogy Perényi mellett nem maradt más, mint a zászlótartók, a kiknek nem volt sarkantyu a saruján.

Ekkor aztán Jusszuf basa kirontott a városból, négyezer lovas spáhival s ez a kicsiny dandár olyan dúlást követett el a visszavonuló birodalmi gyalogságban, hogy ha segítségükre nem jön a vitéz olasz Vitelli, a ki ezredeit zárt sorokban állítá a török elé, az egész hatalmas ármádia nyomorultul szétveretik.

Egy török lovag odakiáltott Vitellinek:

«Ugyan te derék olasz, mit ontod az olasz vért? Téged nem bántunk mi! Állj félre előlünk!»

De a pápa vezére és csapatja hiven megtartá a kötelességét s önfeláldozással védte a dicstelenül futó nagy hadsereget.[11]

Maga Ferdinánd azt irta e hadjáratról a bátyjának, Károly császárnak: «A kárról, a veszélyről nem is szólok, a vezérek agyában volt a hiba. Nagyobb gyalázat még soha sem érte a német birodalmat.»

A milyen sötét folt ez a kudarcz a történelemben, olyan fényes igazolása ez Fráter György hazaszerető elméjének. Hogy ő nem vette ki belőle a neki és Erdélynek szánt osztályrészt.

(A jó Szerémy György mind előre megjósolá ezt a veszedelmet, mivelhogy a német birodalmi seregek vezérfejedelmei mind lutheránusok voltak s azok közül Szász Móricz magát Melanchton Fülöpöt is magával hozta s azzal prédikáltatott a sátorában).[12]

Valakinek azonban meg kellett lakolni e világraszóló kudarczért.

A sok mihaszna fejedelmi vezér, a mamlasz haditanács mind nem akarta azt keresztfiául fogadni: utoljára ráfogták a magyar vezérre, Perényi Péterre, hogy ő árulta el a birodalmi sereget a törököknek.

Mit árult volna el? Azt, hogy nyolczvanezer derék vitéz kész elszaladni négyezer török szpáhi elől?

Ráfogták, hogy éjjel beszökött Memhet béghez a várba s azzal fujta a követ a németek ellen. A mint Esztergom alá értek, hirtelen megrohanták a sátorában, vasra verték, idegenekből alakított törvényszék elé állították, mesemondásba illő negyven vádat olvastak a fejére s elitélték életfogytig tartó fogságra.

Azt a Perényit, a ki legtöbb sikert vivott ki Ferdinándnak s legnehezebb csapásokat mért János királyra; a ki Izabellát Buda várában ostromolta, a ki a Ferdinándpárti magyar hadsereg bálványa volt!

Az volt a bűne, hogy nagy volt a gazdagsága s sokan voltak, a kik meg akartak rajta osztozni.

Ez a vérlázitó erőszak, igaztalanság egészen összedönté Ferdinánd kártyavárát Magyarországon.

A leghivebb főurak otthagyták: maga Thurzó Imre is letette az ország pecsétjét s haraggal vált meg a bécsi udvartól.

És az egész világ azt beszélte, hogy még itt is Fráter Györgynek a keze dolgozott.

Ismét egy nagy név lett veressel keresztülhuzva azon a hosszu lajstromon, melyre az utját álló hires emberek voltak feljegyezve. Versenytárs, ellenség mind elfogyott már.

Ujaknak kellett támadni a jó barátokból.

XVII. FEJEZET. SZÉKESFEHÉRVÁR VESZEDELME.

A szerencsétlenség nem marad vén leánynak: mindig akad párja. A német ármádia dicstelen elvonulása után következett Szolimán betörése. Most már büntetni jött. A Ferdinánd pártján levő országrészt jött behóditani.

Az erős Siklós vára, melyben Perényi Mihály deákja volt a várnagy, egy szóra megnyitá a szultán előtt kapuit. Ez volt a boszu a fogságra vetett főuráért. Pécs városa alá érve, az «öt egyház» városának küldöttsége fele uton eléje jött, felajánlva hódolatát, s mikor a szultán azt kérdezte tőlük, hogy kit kivánnak főispánul? azt felelték: «nem kell nekünk magyar úr főispánnak, hanem Kászon basa!» Ezért az illendőségtudásért marék aranyat adott nekik s ott hagyta Kászon basát.

Innen tovább haladt a szultán seregével: a hódolni siető jobbágyságtól kalauzolva. A parasztok szája tele volt panaszszal a földes uraik ellen. Ugyan örültek rajta, hogy a török elkergette a nemes uraikat. No csak várjatok, majd ti rátok is eljön a hét péntek egy héten! A nemesség otthagyta a hegytetőkön épült várkastélyait s főispánjainak, Verbőczy Imrének és Kápolnay Ferencznek vezetése alatt, két zászlóaljal Székesfehérvárba menekült.

Ez a királyi temetkező város akkoriban hatalmas erősség volt: körül átgázolhatlan ingoványoktól védve, a homlokrészen pedig erős bástyatornyokkal ellátva.

Szolimán elébb Budára vonult be, onnan Esztergom alá szállt s annak a falait kezdte el töretni háromszázhetvenöt ágyuval. Spanyolok voltak a várnagyok, Lascano és Salamanca: kilenczed napra feladták a várat. Tatát első felhivásra átadta Taxis Ferdinánd. Legvitézebbül védte Valpó várát a derék Arkay Mihály, a ki hat hétig állt ellent az ostromnak: a mi alatt háromezer golyót lőttek a várába.

Ekkor azután egész haderejével Székesfehérvár ellen fordult a szultán. Ő maga személyesen intézte az ostromot, bár az első tekintetre fel tudta becsülni az akadályokat.

«Ha hegytetőn volna ez a vár, majd hamar elfoglalnám; de lapályon épült várat megvivni nagy sor!» Ezt mondá a szultán.

Még is egy merész próbát tett. Azon az egy uton, mely járható, egy hosszu hadoszlopot tolt előre: ráczokból, bolgárokból, tatárokból volt összeállítva az ostromló had; azokat hátulról a janicsárok kergették előre buzogányokkal.

De a vártornyokat vitéz hajduk védték, onnan Borsodból, a kik nem fáradtak ki az öldöklésben, s a hogy ember hátán ember nyomult fel az ostromlábtókon a falakra, úgy verték le azokat folyvást, pőröllyel szekerczével. A szultánnak háromezer halottja maradt a sánczárkok között, s a kik felhatoltak a falakra s a városba betörtek, azokat az utczákon vagdalták össze, s azoknak a hulláit aztán a nagy öblű mozsarakba tették s úgy lövöldözték vissza a szultán táborába.

Szolimán elszörnyedt e csodavitézségen s rögtön abba hagyá az ostromot s oly gyorsan vonult el Fehérvár alól, hogy az futásnak is beillett. A magyarok annak is vették s Verbőczy Imre, Kápolnay Ferencz kapitányaik alatt kirohantak a távozó törökökre s egész Siófokig vágták őket kegyetlenűl. Itt azonban a szultán rendbe állítá a hadait, s két oldalt «mint a sárkány a szárnyaival» körül fogá a magyar lovasságot. Kápolnay elesett a besliák nyilaitól, Verbőczy Imre keresztül vágta magát a szpáhikon: de már nem tudott Székesfehérvárra visszatérni; el volt vágva az utja: a Vértesbe menekült.

Derék vitéz volt! A hány török lovas futtában utolérte, annak mind egy csapással leütötte a fejét.

Ekkor aztán Szolimán szultán ujra visszatért Fehérvár alá; melyet most már csak a hajduk és a talián, meg a német csapatok védelmeztek. Maga a polgárság nem vett részt a várvédésben. Ők semlegesek maradtak. Hanem a helyett, hogy puskát fogtak volna: illetlen taglejtésekkel boszanták a falakról a törököket, a mikre a szultán azt mondta, hogy «szemtelenség!»

Ekkor aztán Szolimán előparancsolta a környékből a parasztságot, s neki állította őket a Vértes erdőnek, kivágatta velük a szálfákat. Kétezer jármos ökör hurczolta azokat a város alá. Ezekből rakatott egy széles hidat a mocsáron keresztül odáig, a hol a városnak csak igen alacsony falai voltak, s ezen a hidon keresztül indítá rohamra a csapatait. De a vitéz hajduk az alacsony falakról is visszaverték az ostromlókat. Tíz nap folyton megujították a rohamot: ekkor a magyarok kifáradtak s azt mondák a németeknek: «álljatok már egy nap ti a falakra, mi hadd együnk, igyunk és alugyunk egyet.» És aztán úgy tevének. Jól ettek, ittak: aztán lepihentek.

Ekkor újból jött a bástyák ellen a török had a hidon át. A németek és taliánok nem birták a rohamot fenntartani s hátat adtak. Az álmukból felriadó hajduk hirtelen fegyvert ragadva, szembe rohantak az utczákba tóduló törökökkel, jó hadnagyuk Varkocs György (a Tamás öcscse) vezetése alatt s ugyan nagy vérontást követtek el: úgy, hogy mind a két harczoló fél kifáradt a verekedésben.

A hadnagygyal együtt ott járt, a harczolókat buzdítva, a kemény szivű pap, Celesztin apát, a feszülettel kezében, s lelkesíté a derék vitézeket a pogányok ellen. Most bizonyítá be, hogy mit képes tenni hite és vallása mellett, a kinek az igazán a szivén fekszik.

Mig a hajduk jó bivalybőr pánczélokkal övezék fel a derekaikat, az apátur vértezet helyett azt a szentelt pergament borítá a mellére, melyet Kelemen pápa bullája ékesített: az a János királyt excommunikáló bulla. Ez volt az ő pánczélja.

A városi polgárok pedig, a mint azt látták, hogy az ellenség betört a bástyákba, gyorsan bemenekülének a belső várba s feltekerték a felvonó hidat.

A derék vitéz hajduk aztán, mikor már látták, hogy a török had baromsokasága már-már erőt vesz a németeken és taliánokon, és ők minden oldalról közre vannak szorítva, felkiabáltak a belső vár kaputornyát őriző polgárokhoz, hogy bocsássák le a felvonó hidat; ők is hadd meneküljenek a belső várba.

A polgárok azonban gunynyal felelének vissza.

«Vannak ti nektek Mózeseitek és profétáitok: kövessétek azokat!»

S nem bocsáták be a magyar véreiket a belső várba.

Sőt csufondárosan előhurczolák a templomból kitett szent szobrokat, a fából kifaragott, és ékesen megaranyozott Szent Péter és Pál szobrait, azoknak a nyakára kötelet kötöttek s eként egy gerendára függesztve, előtolták a torony ablakán, lekiabálva a kinn rekedt vitézekre.

«No hát, ti bálványimádok! Itt vannak a szenteitek, a kikhez imádkozni szoktatok. Most énekeljetek már hozzájuk; segits Szent Pál, segíts Szent Péter! Most tegyenek értetek csudákat, ha adatott nekik!»[13]

E kegyetlen szavakra páter Celestin, a torony felé fordulva, megátkozá a csufolódokat, s aztán megáldotta a körülötte letérdepelt maroknyi vitéz magyar népet s akkor mindannyian, kardjaikat ragadva, ezzel a kiáltással «Jézus Krisztus: Szüz Mária» a törökökre rohanának. Páter Celesztin volt az első, a ki dárdaütésektől átverve, összeroskadt: a hősök pedig harczoltak az utolsó csepp vérük kihullásáig, és egy is közülök meg nem adta magát; hanem azon volt, hogy drágán adja el az életét. Szolimán szultánnak huszonnégyezer halottjába került az esztergomi és fehérvári diadal.

A belsővárba szorult polgárok aztán jobbnak találták egyesség utján feladni a várat a szultánnak. Az egyességlevélben kikötötték, hogy a szultán olyan pártolásban részesítse őket, «a hogy ő felsége szokta.»

A szultán azt mondá rá, hogy «dobró».

S aztán ott hagyta a városnak kormányzóul Dülbendár basát.

És annyi hires városnak és erős várnak a meghódítását elnézték csendesen Ferdinánd király, Károly császár és a német fejedelmek. Nagy sokára összegyüjtének egy hadsereget Pozsonynál; de mikor már Ferdinánd király meg akart indulni a serege élén Szolimán ellen, akkor a nagy úr, dolgát elvégezvén, visszatért Nándorfehérvárra, s erre a németek azt mondták, hogy oda csak nem szaladhatnak utána, s hagyták az ország második és harmadik fővárosát, Esztergomot és Székesfehérvárt török kézen. Száz évig ott maradtak!

A fehérváriakkal pedig nagyon ocsmányul kezdének bánni a befészkelt törökök. Minden asszonyt és leányt magukénak tekintének. Ez pedig a polgároknak semmiképen sem tetszett. Felmentek panaszra Dülbendár basához, hivatkozva a szultán aranybetüs kegylevelére, a melyben biztosítva van nekik minden pártfogás, a hogy ő felsége a szultán szokta.

– No hát mit akartok? Igy szokta a szultán! Ez a török erkölcs!

S hogy ebben a polgárok nem akartak megnyugodni, sőt nagyon lármáztak, a basa megfogatott közülök egyet s levágatta a fejét; másnap levágatta kettőét, harmadnap háromét és így tovább. Nyolczadnapon a polgárok rimánkodtak, hogy meg vannak már elégedve: ne folytassa tovább a megnyugtatást.

– Dehogy vagytok ti még megnyugtatva, monda Dülbendár basa, s még folytatta tovább a fejlevágatást, egész tizenhétig.

Akkor aztán a polgárok szépen visszavitték Szent-Péter és Szent-Pál szobrait a templomba s elhelyezték az oltár fölé: a Lajos nevü prófétájukat szélnek eresztették s visszatértek a római katholikus hitre.

– Most vagytok már megnyugtatva. Monda nekik Dülbendár basa. Igy járnak azok, a kik a szenteiket megcsufolják.

Eként adja elő a dolgokat Szerémy.

Mivelhogy Dülbendár áttért renegát volt, a ki lelkében hive maradt a keresztyén vallásnak, s eképen visszatéríté a fehérváriakat, a miért megérdemli, hogy a neve a hittéritők közé feljegyeztessék.

De nemcsak ezzel bizonyítá be a török basa a szent dolgok és emberek iránti titkos buzgóságát, hanem még inkább a következő rendelete által.

A csatában megölt Celesztin apátnak a casulája alatt megtalálták Kelemen pápa bulláját: elvivék a basának. Dülbendár abból a bullából megértve, hogy Zápolya János a pápa által excommunikáltatott: rögtön felhozatta a királyok sirboltjából Zápolya sarcophagját s kiteteté a czimeterium udvarára: «annak nincs helye a szent királyok között!» Aztán levelet irt Fráter Györgynek, hogy János király koporsóját vitesse el a királyok közül, s temettesse el máshová.

Eképen ama keményszivü pap még holta után is megtudta üldözni a halott királyt, s végrehajtá rajta az excommunicatiót még alvó porában is.

XVIII. FEJEZET. AZ ÚJ ELLENSÉGEK.

Fráter Györgynek a szivét ez az eset rendíté meg legjobban. Ha volt még a lelkében egy szikrája a török iránti szeretetnek, azt is kioltá ez a kegyetlen csufság. Kidobni János király holttestét a királyok sirboltjából.