Part 2

Ha Zápolya halott, az egész ország meghódol az élő királynak.

Ámde ezuttal is résen állt Fráter György.

Midőn a követet a király elé vezették, egyedül maradtak: a király, a követ és a barát.

A barátra szüksége volt a királynak, hogy a primás levelét tolmácsolja előtte, minthogy az latinul volt irva, a miben a király nem volt eléggé járatos.

A mint együtt olvasták a levelet: egy szemközt álló tükörből meglátta Fráter György, hogy a követ, dolmánya alul kirántva egy két élü tőrt, azzal a király felé rohan.

A barát hirtelen eléje veté magát az orgyilkosnak s felfogta annak a tőrdöfését. A fehér csuha alatt pánczél volt: az orgyilok lesiklott az aczélról.

A király kiáltására azután berohantak az ajtonállók s megragadták és megkötözték a vakmerőt.

– Mért akartál engemet megölni? kérdé tőle Zápolya. Urad, királyod bizta ezt rád?

– Saját szivem bizta ezt rám. Felelt reá Hobardanácz. A te vezéred a fekete czár legyilkolta az én apámat, testvéreimet. És én megesküdtem, hogy te rajtad állok értük boszut.

Az udvaronczok ott helyben össze akarták aprítani az orgyilkost.

Fráter György kivette őt a kezükből.

– Hagyjátok élve. Van egy igaz híve János királynak, Pekry Lőrincz, a ki mind e napig Bécsujhely börtönében szenved: ajánljunk cserét Ferdinánd királynak. Adja ki nekünk Pekryt, s mi visszaadjuk ő neki Hobardanáczot.

De Ferdinánd nem állt rá a cserére.

Azt felelte büszkén:

«Ebet ebbel maratok!»

Akkor aztán Hobardanáczot zsákba kötötték s a Szent-Gellért ormáról aláguriták a Dunába.

IV. FEJEZET. GRITTI.

A visszavert budai ostrom után mély elcsüggedés lepte meg Zápolya kedélyét. Bezárkózott a szobájába s csak zárt ajtókon keresztül beszélt mindenkivel, a kinek valami előadni valója volt nála. Kivételt csak két emberre nézve tett: az étekfogójára, a ki az ebédjét felhordta, s a kinek a szeme láttára kellett minden ételt sorba kóstolni elébb, nehogy meg legyen mérgezve. Reggel megnyitá az ajtaját az udvari káplánja előtt, hogy misét mondasson magának vele.

Elszörnyedt, mikor Szerémit meglátta. Alig volt azon emberi ábrázat: – az arcza teleragasztva flastromokkal. A káplán elmondá a siralmas történetet. Vitézségét akarta bebizonyítani az ostrom alatt, a németek által töretett rést egy hordóval kellett volna bedugaszolni. A káplán vállalkozott rá, hogy azt a hordót, kötélre kötve, belefogja illeszteni a falon támadt lyukba: s a mint így a levegőben függve ügyeskedék, a német pattyantyusok olyan helyesen lőttek egy golyót feléje, hogy az épen a hordót törte széllyel: a káplán lezuhant s mind összetörte az ábrázatját, most annak a nyomorultja.

– Mondtam, hogy ne járj ott, a hová nem küldenek. Ilyen betapasztott szájjal most nem misézhetsz: küldd ide nekem Fráter Györgyöt.

A barát ott volt a király előszobájában s bebocsáttatva hozzá, elvégzé a kápolnában a misét. Az ájtatosság után a király behivta őt a hálószobájába.

A király nyoszolyája melletti asztalon volt az angyali korona és a hozzátartozó jelvények.

– Nézd! monda a király, megfogva a barát kezét. Ezeket őrzöm. Éjjel-nappal őrzöm a koronámat. Már kétszer elüték a kezemről. Nehogy még harmadszor is ellopják.

Fráter György észrevevé, hogy a király keze hideg. A hangja is tompa.

– Egész életemen át ezt kergettem, erről álmodtam. Most meg van. Hát mi nyereségem belőle? Nem tudok miatta aludni.

– Uram, Te neked lázad van. Megcsömörlöttél. Hivass kenő asszonyt s dömöczköltesd ki a hátadból a csömört.

– Igen. Megcsömörlöttem; de nem az ételtől, hanem az emberektől. A lelkemben van az a mi bánt: onnan azt ki nem vajákolja semmi asszony.

– Hát talán majd én.

– Tudsz valamit a félelem ellen? Meg tudod azt tenni, hogy ne féltsem ezt a koronát? Hogy kimerjek menni a szobámból, mikor azt tudom, hogy nincs a fejemen? Vagy untalan a fejemen hordjam, mint a kártyakirályok? Akárkit nevezek ki koronaőrnek: az mind átszökik az ellenkirályhoz s eladja egy várért, egy dominiumért a koronámat.

– Hát ezen a félelmeden igen könnyen segíthetünk. Nekem van egy kincstáram, a hol mind azt az aranyat halmozva tartom, a mit az ország szükségeire összegyüjték. Ez a kincstár itt van a királyi vár pinczéjében. Egy nagy boros hordó, a többiek sorában. Ennek kettős feneke van. Az ászok felőli részén az akona csapja. Ezen bor jön ki: a fal felé fordított feneke egész sima; a felnyitásának a titkát egyedül én birom. E tulsó rekesztékben vannak a kincseim. Azok között elfér a korona is. Ott senkinek sem kell azt őrizni. Ott megőrzi a jó veres bor.

A királynak annyira megtetszett ez az ötlet, hogy elnevette rá magát. – Volt már a korona annál szentetlenebb helyen is. A barát előszobájából egy csigalépcső egyenesen a boros pinczébe vezetett le.

A király és a barát a koronát és jelvényeket a számukra készült érczszekrénybe rakva, maguk vitték le a pinczébe, a nélkül, hogy az udvari cselédség észrevette volna.

A pincze gondja Fráter Györgyre volt bizva. A borkezelés az ő szakmája volt. Már a budai pálosoknál is ő rá volt bizva a kulcsári hivatal. S a mióta az egész magyarországi borkereskedést magához ragadta: igen rendes dolog volt őt a pinczekezeléssel elfoglalva látni.

Miután a királynak megmutatta a furfangot, melynek segélyével a kettős fenekü hordó hátulját fel lehet nyitni: bevilágított a gyertyával annak az üregébe. Az ötven akósnak egy harmada külön volt rekesztve, s e rekesztékben voltak láthatók az egymás mellé helyezett zacskók, melyeknek átlátszó szövetén keresztül csillámlott az arany.

– Ime uram. Itt vannak az országnak a kincsei; a melyekről a kincstárnokaidnak nincsen tudomása. Ha eljön az ideje, hogy az országodat a magad erejével megvédelmezzed, akkor ezeket itt találod. A koronád nagyon jó fundamentumon fog itt pihenni: egy tele kincstáron. És most jer: igyál egy pohár bort, országod boldog napjainak áldomására.

A királynak egyszerre melege lett, a mint azt a tömérdek kincset maga előtt látta. Milyen jó hideglelésüző az arany!

A pinczében voltak alacsony asztalok, székek, apró kelyhek, kancsók, borlopó kobakok. A barát megtöltötte a kancsót ugyanabból a borból (egri bikavér volt), a mely a kincseket őrzé. Ketten leültek egy olyan asztalhoz, egy szál viaszgyertya világa mellett s borozgatva tanakodának. Senki sem hallgathatta ki, mit beszélnek.

– Szomoru az én lelkem mindhalálig. Mondá a király. Nemde nem azt mondám-e neked, hogy megcsömörlöttem az emberektől. Király vagyok, s nincs egy szolgám, a kiben megbizhassam. A ki erős és bátor, az irigyem és áruló ellenem; a ki igaz hivem, az lágylelkü, gyáva. Czibak, Athinay, Nádasdy, az Ártándyak, Bánfy vitéz emberek: és lásd, ők elárultak volna huszonkilencz ezüst pénzért, kevesebbért, mint Iskariot a mesterét. Verbőczy, Frangepán becsületes, hű emberek; de a mint a veszedelmet megorrontották, mind a kettőnek egyszerre nagy mehetnékje volt Lengyelországba, hogy majd ők onnan segítséget hoznak. Az egész ostrom alatt vissza sem tértek. Ma hallottam őket az ajtómon kopogtatni. Azt se feleltem nekik, hogy «ott kinn tágasabb!» A ki pedig megszadadított: ez a Gritti, ez a legveszedelmesebb ember: ez roszszabb az ellenségnél, roszszabb az árulónál, ez egy versenytárs. Ugy viseli magát már is, mintha ő volna az úr Budavárában. Pártfogóm, a török szultán, ugy játszik velem, mint a szelidített oroszlánjával, a kit zsámolyul használ: mert ki vannak tördelve a fogai s levagdalva a körmei. Maga a saját népem kigunyol. Az ajtón keresztül hallom, hogy kérdezgetik egymástul az apródok, a csatlósok: «ébren van-e már Katalin király?» Asszonynak csufolnak! A miért nem tudok többé kegyetlen lenni: a mióta Dózsa György halálra kinzásáért vaksággal vert meg az Isten. Nincs egy emberem az egész országban, a kire rá bizhatnám az ügyemet!

– Hát nem vagyok-e én itt?

– Igaz! Te valódi hivem vagy: s hűségedhez erős lélek, erős kéz is járul. Rád nem is gondoltam. Hisz te olyan vagy nekem, mintha saját jobbik felem volnál. De te csak egy ember vagy.

– Hát nem elég az neked?

Erre a merész fenhéjázó szóra nagyon szemébe nézett a barátnak a király. De az kiállta a szembenézést.

– Te mondád! Szólt Zápolya. Ez erős szó volt. Tehát adj tanácsot. Mit tegyek, hogy mindazok, a kik ellenségeim, egyszerre hiveimmé legyenek?

– Vásárold meg őket. Minden ember ember. Minden ember megvehető; csak el kell találni az árát. Még a szultán is megvehető, nem is drágán, csak egy kis orczapiruláson. A nagyvezér már drágább. – A fondorkodó főurakat főurakat mind lekenyerezheted, csak azt tudd meg, hogy mi tölti be a titkos ohajtásaikat. Én mind valamennyinek tudom az árát, a miért megvehető.

– Grittinek az árát is tudod?

– Azt is tudom. S majd te is rájösz magadtól.

– S ha mind kielégítettem őket ma, egy év mulva nem fognak még többet követelni?

– Bizonyosan fognak. De te ne állj velük többet szóba. Hanem válaszsz ki egyet közülök, a kit a többi fölé emelj: azt hadd itt kormányzónak Budán; magad jöjj velem Erdélybe, járj vadászni, mulasd magad. Az az egy majd aztán el fog bánni a többivel s a többi mind annak az egynek a kigyófején fogja fujni a követ.

– S ki legyen az az egy?

– Az, a kit legrosszabbnak tartasz valamennyi között.

– Gritti?

– Látod, hogy rájöttél magadtul, mi az ára a szultán kegyenczének? Ez le fogja gyürni mindazokat, a kik te ellened áskálódnak.

– De ki fogja aztán Grittit legyürni, ha egyszer az hatalomra kap? Kérdé a király, felfordítva a kupáját, annak a jeléül, hogy nem iszik többet.

A barát ellenben csendesen szürcsölte a borát s meggondoltan felelt a királynak.

– Minden féregnek van ellenkező férge. Gritti is magával hordja az árnyékát s keresztül fog botlani benne, mikor nem is sejti.

– Te tudod Gritti árnyékának a nevét?

– Tudom. De azt még neked sem mondom meg.

– Jól van. Tehát vegyük rendre, kinek mit osztogassunk? Gritti lesz Magyarország kormányzója.

– Dóczy János alkormányzó.

– Azért Czibak Imre meg fog orrolni.

– Czibak lesz erdélyi vajda.

– Hiszen már kineveztem nagyváradi püspöknek.

– Még a vajdamente is elfér a vállán a püspöki casula mellett. Igy majd ki lesz elégítve ha két széken ülhet.

– Mi legyen Nádasdy Tamás?

– Kincstartó.

– Hiszen már te vagy az.

– De csak titokban. A mi pénzt én gyüjtök, annak az eredetéről nem tud senki semmit. Én az adókat nem szedem be. Legyen ez az ő tiszte.

– Hát Athynay Diák Simon?

– Az legyen a sóbányák bérlője. A két Artándy kapja meg a harminczadokat. Frangepán üljön be a kalocsai érseki székbe.

– Itt van még Laszkó Jeromos.

– Azt megtehetjük szepesi grófnak.

– Keveselni fogja.

– Adjuk neki még ráadásul Debreczen városát.

Ilyenformán az egész uri rendet sorba vették, Bánffyt meghagyták nádornak. Somlyói Báthory Istvánt erdélyi viczevajdának, Petrovicsot temesi grófnak és vajdának. Verbőczy maradt kanczellárnak. Egy kancsó bor elfogyása alatt rendben volt minden közigazgatás, igazságszolgáltatás, pénzügy, hadügy, szépen letárgyalva.

János király szépen megköszönte Fráter Györgynek a bölcs tanácsadását, s aztán rábizta, hogy már most csak intézze el az egész dolgot az illető urakkal. Ő maga, nem nyomván többé a lelkét a korona őrizgetése, rögtön felkerekedett a peczéreivel és sólymáraival s elment a velenczei tóra kócsagot vadászni.

Fráter György legelőször is Grittinél kezdte.

A szultán kegyencze fényesebb udvart tartott Budán, mint maga a király: kapuját a testőrökön kivül két kerekes ágyu őrizte, mely mellett égő kanóczczal ácsorgott két nagysüvegü komparadzsi.

A ki Grittivel beszélni akart, azt elébb az ajtónállók megmotozták, hogy nincs-e nála rejtett fegyver. A renegát kegyetlen volt és félénk. Dolmánya alatt finom pánczélinget viselt s oldalán mérgezett hegyü tőrt hordott, a minek a markolatát folyvást kezében tartá, a mig az előtte állóval beszélt; s egy széles asztal állt közöttük. Nem is volt magában soha. Egy alacsony széken ült mellette Memhet bég, a tolmács.

Gritti, a hajdani velenczei dogefiu, ha akart, tudott latinul, s ezen az idiomán beszélhetett volna közvetlenül is Fráter Györgygyel; de szokása szerint csak a török nyelvet használta társalgásul. Ha értette is a kérdést, megvárta, mig a tolmács törökül mondja azt el.

Fráter György azon kezdé, hogy a király elhatározását tudatá Grittivel, országkormányzói kineveztetése dolgában.

A renegát arcza kőmerev maradt: nem mutatott se örömöt, se meglepetést.

– Ezt vártam a királytól. Mondá hidegen. Tudattad már az országtanácsosokkal?

– Még nem. A te beleegyezésedre vártam.

– Tehát várj még két napig. Kevés a katonám arra, hogy rögtön válaszoljak. Elébb behivatom a lovasaimat a falvakból.

– Értelek.

– No hát értesz. – A hol pedig kormányzó van, ott alkormányzónak is kell lenni, a ki helyette intézkedik, a mig ő az országtól távol van.

– Dóczy János lesz az.

Arra helyeslően bólintott a renegát.

– Hát a többi főméltóságok miként lesznek betöltve?

Fráter György elmondta sorba, a mit a királylyal megállapítottak. Gritti minden névnél boszusan dörmögött közbe s önkénytelenül kiszaladt a száján egy-egy olasz mondás: «Kecskére bizni a kertet!» – «ugyanazok a kutyák más nyakörvvel.»

Mikor vége volt a lajstromnak, azt kérdezé, minden tolmács nélkül, diákul:

– Nos? Hát a fiamnak semmi hivatal sem jutott?

Arról bizony megfeledkezének, a király is, meg a barát is, hogy Grittinek van két fia is, a kik őt minden jártában kisérik, s az egyik közülük már olyan nagy, hogy beszéltet magáról; már tizennyolcz esztendős; nagy hire van Pest városában a tivornyáiról, melyeken a város ifju hölgyeit gavallér módra mulattatni szokta. Ezt már megilleti valami tekintélyes állás Magyarországon.

Mit lehessen neki adni?

– Még üres az egri püspöki szék.

– Az jó lesz az én fiamnak. Szereti a veres bort.

Azt, hogy van-e valami sejtelme a keresztyén vallásról? nem kérdezték: a dézsmát be tudja hajtani. Egyéb tudomány nem kell hozzá.

Erre aztán nyájasabban kezdett a renegát a baráttal beszélni.

– Hát ugyan te, Fráter György, a magad számára mit választottál?

Most aztán itt volt az alkalom, hogy Fráter György elővegye egész szinjátszói tehetségét. Fel tudta fogni, hogy ha ő most az igazi arczát mutatja meg, a renegátot egyszerre gyanakodóvá fogja tenni. Alázatosan összehuzta magát, két kezét keblére téve.

– Óh uram! Én magamra nem gondolok. Engemet az én királyom alacsony szolgai állapotból emelt fel magához s én nekem ez is érdemeim felett való jutalom. Hogy mernék én az én jóltevőmtől annál nagyobb kegyelmet kérni, mint hogy állandóul az ő árnyékában lehessek. Hanem te hozzád volna egy alázatos folyamodásom. Midőn Magyarországnak s a szerémi szigetnek kormányzója fogsz lenni, emlékezzél meg felőlem, s az én nevem után az én testvérhugomról, kit a törökök kizavartak az én atyáim ősi várából. Adasd neki vissza a kastélyát, és egyéb földi birtokait, s ajándékozd meg némi barmokkal, hogy a gazdaságát folytathassa. Én magam, szerzetesi fogadalmam szerint semmi világi birtokra nem áhítozom; de a szegény véremet kivánnám megsegíteni.

– Ez meglesz, mondá Gritti. De engem te Fráter György ezzel az alázatos pofával rá nem szedsz. Én jobban ismerlek téged mint gondolod. Én láttalak már téged kevélynek! Emlékezzél csak vissza Buda ostromára, mikor a királyt kiránczigáltad a koldusok közül, s vitted magaddal harczolni. Akkor láttam az igazi arczodat. Te büszke lélek vagy.

Fráter György átlátta, hogy ez az alakoskodás nem sikerül. Elővett egy másikat.

– Hát az vagyok! szólt büszkén felegyenesedve. Nem tagadom, hogy vannak magasra törő vágyaim. Azt hittem, hogy a midőn a király Czibak Imrét megteszi erdélyi vajdának, akkor majd az utána megürült nagyváradi püspöki székbe engemet helyez be. Csalatkozám. Azt is meghagyta Czibaknak.

Ezzel a szóval megvette Gritti bizodalmát.

– No hát én majd rajta leszek, hogy az a váradi püspöki szék minél elébb megürüljön.

Gritti elhitte, hogy ő most egy czinkostársra akadt a barátban.

Dóczyban már talált egyet: azt a királyi asztalnál kapott arczulcsapás tette hű czimborájává. – A nagyravágyásában megsértett pap nagyon jól fog illeni hozzá. Fráter György mester volt a szinjátszásban. Kortársai (különösen az ellenségei) mind az irják róla, hogy ez az ember mindenféle szerepet tud játszani és ugy, hogy azt mindenki igazba veszi.

Most aztán nem kellett többé tolmács Grittinek, hogy Fráter Györgygyel beszélgetést folytasson. Beszélt ő latinul is. Már ugy, a hogy akkori időkben szoktak: időt, nemet, ejtegetést, igehajtást, egyest és többest nem ismerve s keverve olaszszal.

– Én a kormányzói hivatalt elvállalom; de ezt a nyilatkozatomat ne tudasd az urakkal addig, a mig a katonáimmal és a fiaimmal együtt hajón nem leszek. Első furiájukban gonoszul bánhatnának velem. Ismerem a természetöket. Én elébb leevezek Nándorfehérvárra s onnan sietek teveháton Sztambulba, a nagyvezérrel és a szultánnal tudatni a dolgot. Az ő megerősítésük nélkül Magyarországon nem kormányoz senki. Majd ha visszatérek, akkor hatalmam is lesz rangomat megőrizni minden tekintetben. Te ird meg a kinevezési diplomát, ugy, hogy a pergamen két részre legyen osztva: az egyiken a latin szöveg, a másikon a török. A török fordítást Memhet bég fogja beleirni. Mind a két szöveget irja alá a király: az egyiken «Johannes Rex», a másikon «Jankó Král» névvel. De a saját pecsétjén kivül még az ország pecsétjének is rajta kell lenni. Kinél áll ez a pecsétnyomó?

– Verbőczy kanczellárnál.

– Annak nem szabad erről megtudni semmit.

– Meg van nálam a párja az ország pecsétnyomójának, szólt mosolyogva a barát.

(– Ez az én emberem! Gondolá magában Gritti)

Fráter Györgyről Szerémy is azt jegyezte föl, hogy nem restellte használatba venni azt a tudományt, a mit Sforza Bona királynétól tanult, s még magának Solimánnak a titkos pecsétnyomóját is utánoztatta, a melylyel a szultán, János királyhoz küldött leveleit szokta hitelesíteni. Ez mind az akkori idők diplomácziai furfangjaihoz tartozott. Grittinek tetszett az ilyen czimbora.

Memhet bég közbeszólt:

– Ugy tapasztalom, hogy nincs szükségetek tolmácsra többé, megértitek egymást nálam nélkül. Én megyek az abdesztánt végezni.

(Ez a töröknek az esteli szertartásos mosakodása.)

S azzal indult az ajtónak, nem kérve Grittitől az elbocsáttatást.

– Majd jőjj fel hozzám Memhet bég, az irásért; monda neki Fráter György. Ott lakom a királyi várban.

– Az az, hogy te jösz fel én hozzám az irásoddal György barát, veté oda, félre sem tekintve, a tolmács. Ott lakom a Rózsák hegyén a tuskóházban.

Azzal se nem köszönt, se nem szelámozott, kiment az ajtón.

– Bolond fejü ez! Mondá Gritti. Igazi vakbuzgó mozlem.

Fráter György elhallgatta a mit gondolt: «jobban ismerem én Memhet béget, mint te! Ez a te árnyékod, a kiben egyszer keresztül fogsz bukni s nyakadat szeged.»

Azzal ő is bucsut vett Grittitől s sietett a várpalotába, a kinevezési okmányt latin szövegben megirni.

A mint elkészült vele, az összegyöngyölt pergament a csuhája belső zsebébe rejtve, kezébe fogta a pálczáját, egy egyszerü vadkörtehajtást s elindult a Rózsák hegyére a bég tuskóhajlékát felkeresni.

Memhet bég nem talált egész Budavárában s annak hostádjaiban sehol magához méltó lakhelyet. Azok mind meg voltak már fertőztetve a gyaurok lehelletétől. Hanem a «Rózsák hegyén» volt egy tuskóhajlék, melyet a törökök tákoltak össze vastag faragatlan faderekakból, mikor az ozmán felmentő sereg heteken át farkasszemet nézett a Gellérthegyen levő németek ostromló táborával. – Az ostrom után ez üresen maradt: a tolmács elfoglalta magának. Ott hált az esteli mosakodástól, a reggeli ájtatosságig. Maga szolgálta ki magát, pedig a Dunáról kellett hordania a vizet.

A tuskókalyibának kertelése is volt, hegyes sánczkarókból, s azon egy nehéz tölgyfaajtó.

A hegy alatt lapultak meg hosszu sorban a külváros utolsó házikói, többnyire szőlőmivesek, kapások hajlékai, egy vizmosás árka képezte az ösvényt fel a hegytetőig.

Már messziről lehetett hallani az áhitatos üvöltést a tuskóhajlék udvaráról: «Lá illa, il Allah: Mohammed razul Allah!»

Mikor Fráter György felkerült a kalyiba elé, annak a palánkja már tele volt pajkos sihederekkel, a kik a sánczkarókra kapaszkodva, csufondáros tréfákat üztek azzal az egy szál törökkel odabenn. Az izlámhivő pedig se lát, se hall olyankor, a mikor ájtatoskodik. Nem törődik vele nézik-e, hallgatják-e az idegenek? Nevetnek rajta? a nyelvöket öltögetik rá? Az neki mind közönyös dolog. Ő csak a paradicsomot látja maga előtt, s annak a gyönyöreit érzi előre.

– Eltakarodtok innen, léhütők! Kiálta Fráter György a pákosz suhanczokra, s a pálczájával jó sort vert a hátaikra. Mit háborgatjátok az imádkozót?

Lekergette őket a hegyről.

Maga pedig megállt a kerítés ajtajában s megvárta, mig Memhet bég végig énekelte a szúrát. Egy a földre leterített tevebőr szőnyegen végzé az ájtatosságát a török, hol térden állva s karjait az égfelé terjesztve, hol arczraborulva s összeszorított ujjait az ajkaihoz értetve s aztán csókot hintve nyugatfelé, a hol a próféta sirja van.

Mikor ennek vége volt, akkor belépett Fráter György a palánk ajtaján; hanem elébb lehuzta lábairól a faczipőket s betakarta a fejét a csuklyával. A fedetlen fő és a fedett láb tiszteletlenség jele a török előtt.

A szokások megtartásáért szelámmal üdvözlé a bég látogatóját.

– Béke veled! monda a barát. Nem akartalak háborgatni, a mig imádkozol.

– Az izlámhivők nem imádkoznak soha, monda Memhet bég. Mi csak hitet vallunk, Istent magasztaljuk, hálákat adunk. De sohasem könyörgünk semmiért. Allah tudja azt jól, hogy kinek mire van szüksége, mert Allah mindenttudó, meg is adja azt, a mit megérdemeltünk; mert Allah jósága véghetetlen. Ha a világon nem adja meg – ő nála van a bölcsesség, – megadja a paradicsomban. Azért a muzulmánnak tiltva van a könyörgés. Mert megsérti az Isten jóságát, bölcsességét és hatalmát, a ki őt tanitani akarja, hogy mit cselekedjék s azt véli, hogy ember könyörgése megfordítja az Isten akaratát. A mi öröktöl fogva meg van irva, az örökké megváltozhatatlan.

– Elismerem, hogy ez magasztos alaptétel az izlamvallásban.

– Ez az elismerés, téged mint keresztyén papot jobban ékesit a drágaköveknél; mert saját magad ellen vallasz. Hisz a keresztyéneknél a pap a közbenjáró az Isten és a halandó emberek között. S ezért azok a papnak adót fizetnek. A ti papjaitok fényesek, kövérek és tudósok, az izlám papjai rongyosok, tetvesek és ostobák. De Isten magasztalásában kifogyhatatlanok. Ezekért a féregmarta papokért lettem én mohamedánná! Azokért az aranyos papokért hagytam én el a keresztyén vallást.

– Rajtam ím nem látsz semmi aranyosat, szólt a barát egyszerű fehér csuhájára mutatva.

– De alatta pánczélinget viselsz s a pánczéling alatt arany láncz van, a király képével. Azt hiszed te Fráter György, hogy engemet is olyan könnyen elámíthatsz, mint ezt a felfuvalkodott olaszt, azzal a mesével, hogy neheztelsz a királyodra, a mért nem ültetett még egy püspöki székbe. Hiszen te több vagy minden püspöknél és vajdánál. Te vagy a királynak a tanácsadója. Te, ha akarod, fürödhetsz az aranyban, ha akarod biboros hintóban járhatsz. De te többet akarsz annál. Ismerlek én jól.

– Kölcsönbe esik. Én is épen oly jól ismerlek téged Memhet bég és pedig még a tarnovi találkozás óta. Te Grittinek nem szolgája vagy, hanem felvigyázója, a szultán megbizottja. Te Memhet bég nap-nap után, minden éjjel egy kengyelfutót bocsátasz el lepecsételt levéllel Sztambulba, a ki azt egyenesen a szultánhoz viszi, a nagyvezér tudta nélkül. És azt is tudom, hogy te neked mindenkor szabad bejárásod van a szultánhoz. Egy kis kerek rézlap van az övedbe dugva, annak az előmutatására minden ajtó megnyilik előtted, még a boldogság aranykapuja is. Tehát tegyük le az álorczáinkat s mutassuk meg egymásnak az igazi ábrázatunkat.

Memhet bég leült a földre, keresztbe vetve a lábait.

– Tehát mondd meg, hogy mi az én igazi ábrázatom; majd én aztán elmondom a tiedet.

– Te buzgó muzulmán vagy.

– Te pedig buzgó keresztyén.

– És még sem egymásnak vagyunk ellenesei, hanem egy harmadiknak.

– Ki az a harmadik?

– A hitetlenség. Azok miatt szenvedünk lélekkárhozatot, a kik csúfot űznek a vallásból és tagadják az Istent: akár Jehova, akár Allah néven.