Part 19

Akár csak egy kisértő lélek jelent volna meg előttük, mikor ezt az alakot meglátták. – Ez volt Majláth István.

A félelmes Majláth István! Az erdélyi fejedelem, a kivel János király, Török Bálint, Fráter György egyesűlt erővel sem tudtak birni.

De alig lehetett ráismerni.

János király kedves keresztfia, a délczeg, deli hős, meggörnyedve állt ott; haja, szakálla féloldalt megőszült, tekintetében félelem, lemondás kifejezése látszott.

– Kié Erdélyország? kérdezé az eléje állított Majláthtól a szultán.

– A tied, fölséges úr: és a kinek te ajándékozod. Rebegé vékony fisztula hangon – a hajdan dörgő szavú férfi.

– Tehát tudd meg, hogy én azt ez órában Izabella királynénak és az ő fiának, János királynak ajándékoztam.

A csausz aga odatartá Majláth István elé a kigöngyölített athnámét, mely kék és arany betükkel volt megirva. A hatalmas vajda meghajtá a térdét az irat előtt s megcsókolá azon a szultán aláirását.

Szolimán némán inte s Majláthot ismét kivezették a sátorból.

– Most látod, hogy nem férges dió az, a mit a királyodnak ajándékoztam. Vidd fel hozzá ez athnámét, add hirül pártfogásomat és oltalmamat minden ellenségei ellen. Ezentúl én állok a balsorsa előtt. Költözzék el minden udvarával és kincseivel, fegyveres kiséret mellett azonnal Lippára. Te magad és Petrovich, mint a király gyámjai mellette maradtok s az országát kormányozzátok. Verbőczy István itt marad Budán, s mint az ország legfőbb birája fog igazságot osztani a magyarok között: naponkint ötszáz oszpora fizetés mellett.

Fráter György meghajtá a fejét. Egy rövid percz alatt arra is gondolt, a mi évek múlva eljövendő, és a mellett a legközelebbi órára is.

– A királynénak nincsenek hámos lovai azokon kívül, a melyek a királyt ide hozták: a többit az ostrom alatt elfogyasztottuk.

– Hámos lovat nem adhatok, monda a szultán, kegyesen elnevetve magát, azt a táborban nem hordunk: paripát kaptok, a mennyi kell, s a kocsik elé jármos ökröket. A kardjaitokat majd utánatok küldi Szolimán basa, ha jó messzire jártok.

Azzal inte nekik, hogy eltávozhatnak.

Török Bálint is menni készült a társaival; de Rusztán basa megfogá a kezét.

– Te itt maradsz!

– Mit kiván én tőlem a felséges úr? kérdezé Török Bálint, bátran a szultán elé lépve.

– Beszélgetni akarok még veled. Sok kérdezni valóm van. Te igen nevezetes ember vagy, a ki nekem sok tanulságosat beszélhet. Te velem fogsz jönni Sztambulba.

– Ez annyit tesz, hogy fogoly vagyok? Hát ez a török hűség? Hát illik egy Szolimán szultánnak a szavát megszegni? Te engem mézes-mázos szavakkal csalogattál magadhoz, aranybetükkel irott menedéklevelet adtál, ebben bizva jöttem vissza hozzád; mert bizony ha a hű szolgáim, feleségem, fiam rimánkodására hallgattam volna, ide a lábamat be nem tettem volna, s most látom, hogy farkas verembe estem! Hát ennyit ér a szultán irása?

Szerencsére a jámbor Memhet bég e goromba kifakadásokat nem tolmácsolta török nyelven, csak annyit magyarázott meg a szultánnak, hogy Török Bálint a menedéklevelére appellál: az arany betüsre.

– Hát mi van abban a te aranybetűs leveledben? szólt a nagy úr. Az, hogy én te neked pártodat fogom. Hát jobban nem foghatom pártodat, mint hogy magammal viszlek. Hogy senki által bántani nem engedlek. Nem is engedlek, olyan jó gondviselés alatt tartalak. Hogy holtod napjáig gondoskodni fogok rólad. Hiszen gondoskodom. Lesz ételed, italod, öltözeted, lakásod, szép kerted, tele olajfákkal. Hát mi kell még egyéb? Ilyen szójátékot csinált az adott szavából a török szultán: a ki hasonló szójátékkal a saját vejét, kedvencz leánya férjét is, esküje daczára, halálnak tudta adni.

Török Bálint erre dühbe jött. Össze akarta tépni a szultán menedéklevelét, de a Rusztán és Olimán basák megkapták a kezét s kituszkolták a sátorból; Olimán a fülébe sugta: «Qui habet tempus, habet vitam!» Míg végre lecsendesedett. Akkor aztán elvezették egy kisebb sátorba, melynek nyilását két beslia őrzé, oda bebocsáták.

Abban a sátorban találta már Török Bálint Majláth Istvánt.

A volt vajda a földre terített bőrszőnyegen ült és kávét főzött magának.

Mikor Török Bálintot a sátorába bebukni látta, nagyot kaczagott rajta. Nem volt már az a bamba képe, a mit a szultán sátorában produkált, a hangja sem fisztulázott: a régi bariton volt.

– Hahó! Czimborám! Hát te is ide kerültél? No legalább ketten majd játszhatunk együtt sakkot a napok végéig, s most már igazán fegyvertestvérek maradunk, egymáshoz lánczolva.

– De hát, hogy kerültél te ide? kérdezé Török Bálint.

– Elmondom rendén. Csak ülj le ide mellém a tevebőrre, szedd magad alá a lábaidat, a hogy én. A töröknél nincs szék. Ehhez hozzá kell szoknod. Aztán tölts kávét a csészédbe, ez a mi borunk, reggeltől estig.

Török Bálint úgy tett, a hogy a czimborája mondá, akkor aztán a sátorkarónak vetve a hátukat, kedélyesen elbeszélgetének.

– Hát a mióta utoljára láttuk egymást, kezdé Majláth, – tudod a nagy ágyuzás után, a mit Katalin király indított Fogaras alatt, a fölötti örömében, hogy a felesége egy fiucskával megajándékozá. (Bolond beszéd! Hogy ajándékozhat nekem a feleségem valamit, a mi az enyém? Ha pedig nem az enyém, akkor köszönöm az ily ajándékot.) S rá azonnal megsimította a guta a nagy paszitánál! Hát akkor én megegyeztem veled, hogy abba hagyom az ellenségeskedést a Zápolya pártjával. Hát én meg is tartottam a szavamat. Tehetek én róla, hogy a Zápolya hivei mind átpártoltak hozzám? Tehetek én róla, hogy magyar, székely, szász és oláh mind egyszerre azt kivánta, hogy én legyek Erdély fejedelme? Én csak azt tettem – a mit az ország rendei kivántak. Ha ez a szerencsétlen Roggendorf hagyta volna Budát budának, s jött volna, a hogy én tervezém, seregestül Erdélybe, most Ferdinánd volna ott a király: én a fejedelem. De hát Szolimánnak gyorsabb esze volt. Hirtelen beküldé ellenem Musztafa basát és Péter moldvai vajdát ötvenezer emberrel Erdélybe. – Én a jó hűséges ezredeimmel ismét bevettem magamat Fogaras várába, s minden ostromot visszavertem emberül.

– Tapasztalásból tudom, hogy Fogaras vára bevehetetlen.

– Ekkor ezt a ravaszságot gondolta ki a török. Összehivatta az erdélyi rendeket, mind a három nemzetet, s az országgyűlésnek eléterjeszté a szultán akaratát. Engemet meghágy Erdély vajdájának, csupán azt kivánja, hogy Ferdinánd király helyett János Zsigmondnak ismerjem el a fensőbbségét. Azontul szelid hat ezer forintokat kiván hűbérül a szultán, melyért minden pártfogásával biztosítja Erdélyt, a kit azután soha semmi ellenség nem fog háborgatni többé.

– Irásba adta ezt?

– Irásba is adta; de még annál többet is tett a basa. Nekem menedéklevelet küldött Fogaras várba, hogy jöjjek le hozzá a kiegyezésre.

– Aranybetüs menedék levelet?

– Még annál is többet. Négy tuszt küldött fel a várba, a kik kezesül szolgáljanak értem, hogy semmi bántódásom nem lesz. – Az a négy tusz a török sereg legelőkelőbb bégjeiből lett kiválogatva. Ilyen biztosítás mellett én a hadnagyaimmal együtt leszálltam Fogaras várból a basa táborába, a hol a legnagyobb tisztességgel lettem fogadva. Musztafa sátorában mindent apróra megrostáltunk, s a szerződést aláirtuk, megpecsételtük kölcsönösen. – Ekkor a moldvai vajda, az a bizonyos Péter! nagy ölelkezések között meghiv a saját sátorába barátságos lakomára. Én azt elfogadtam, s a hadnagyaimmal együtt vigan hozzá láttunk a borozáshoz. A poharazás közben előhozakodik vele a vajda, hogy milyen karakán dáridóban vett ő részt egyszer Nagy-Váradon, a midőn a király asztalánál meg akarták mérgezni egy arany pohárral a Ferdinánd-pártiak. – Én az asztalra ütöttem az öklömmel mérgesen: «az nem igaz! Az én pártom nem volt méregkeverő soha!» Erre Péter vajda még nagyobbat ütött az öklével az asztalra: «De bizony igaz! Ha akkor a jámbor Fráter György meg nem kapja a kezemet, ki nem önti a bort a földre, – a bor egybe füstöt vetett a pallón, – hát holt ember vagyok!» – «Akkor ez a barát gonosz praktikája volt!» Kiálték én. – «De pedig a barátot ne sértegesd; mert az igazlelkű ember!» – «Mit? Igazlelkű? Pokol szövétneke! Gyehenna fajzatja!» – E közben úgy összevesztünk a baráton, hogy immár nem az asztalt, hanem egymásnak a fejét ütögettük ököllel, kancsóval. Az én hadnagyaim s a vajda bojárjai mind belekeveredtek a verekedésbe: a sátor oldalát is kidöntöttük s egymáson hemperegtünk. Ekkor loholt oda nagy sietve a szomszéd táborból Musztafa basa a jancsárokkal. Azok meg hirtelen szétválasztottak bennünket egymás keze közül. Csupa karmolás volt mindegyikünknek a képe. A basa előadatta a versengés okát, a mi fölött hajba kaptunk? – Azt megértve, keményen lehordta Péter vajdát, hogy minek sértette meg a vendégjogot? Azután magára vállalta, hogy mint egyedül illető biró, a szultán elé fogja bocsátani ezt az egész keveredést. A padisah most Belgrád felé jön. Az csak egy bakugrás Fogarashoz: ott igazságot fogunk találni. Én kaptam a szinlelt pártfogáson, Musztafára biztam a lelkemet, s most itt vagyok, a hol te vagy: a szultán örökös oltalma alatt; van holtig való ételem, italom, czifra öltözetem; de a mellett rab vagyok.[10]

– Hát a Fogarasban hagyott túszok?

– Azokról kisült, hogy mind a négyen basa ruhába öltöztetett komisz tevehajtsárok voltak.

Ez is a rendes tréfájuk közé tartozott a török hadvezéreknek.

Bizony együtt maradt holtig a szultáni pártfogás czifra rabságában a két magyar főúr. Rövid ideig egy harmadik is került közéjük: Laszkó Jeromos, a kit mint Ferdinánd követét tartóztatott le a szultán.

A nagyeszű és sámsoni nagyerejű ember a török rabságban annyira összeroskadt, hogy a midőn Majláthtal, Török Bálinttal összekerült, már csak két mankón tudott járni s ő, a ki tiz nyelven szónokolt folyékonyan, most már csak egyen tudott beszélni: csak lengyelül, azt is akadozva, a többit egy szélhüdéstől elfelejté.

A szultán megtudva foglyának nyomorék voltát, odavitette őt maga elé s nagylelküen megadta neki a szabadságát.

Mire a nyomorék ember azt mond a szultánnak nyavalyás tréfával:

– De fölséges uram, ha megetted a husomat, csak edd meg már most a csontomat is.

Ott is halt meg a szultán kenyerén.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Fráter György Verbőczyvel, Petrovichcsal és a csausz agával visszatért Budavárába.

A csausz aga adta át a királynénak az athnámét, melyet Fráter György titkára, Pesty András latin fordításban olvasott fel a királyné előtt.

Verbőczy sírt keservesen, Petrovich fujt dühében, Fráter György hideg vért mutatott. Izabella keserűen mondott köszönetet a szultánnak az iránta és fia iránt való gondoskodásért, a főuraknak pedig azt mondá:

– Én ezt tinektek gyarló asszony létemre előre megmondám; már most ti, férfiak levén, lakjatok abban, a mit ti magatok kerestetek.

Ezzel Fráter György ismét visszatért a szultán táborába, a hol még többen voltak visszatartva a főurak közül, azoknak a szabadonbocsátását kikérni.

A szultánnal azonban három napig nem lehetett beszélni. Nagy ájtatosságra készült.

Szolimán basa, a budai helytartó e három nap alatt a budavári «Boldogságos szűz» német templomát átalakíttatá török mecsetté. A harangokat leszedette a toronyból, az oltárt, szent szobrokat kihordatta a templomból, a szent képeket, a remek frescokat levakartatta a falakról s aztán az egészet bemeszeltette világoskékre, a párkányzatokra arany betűkkel mázoltatva alkoráni mondatokat.

Mikor ez készen volt, akkor a szultán fellovagolt a várba a két fiával együtt s leszállva az új mecset előtt, leveté a saruit s mezítláb ment be az új mecsetbe s ott végzé az ájtatosságát teljes két óráig. Mikor visszatért, épen a déli szurát éneklé a müezzim a mecset tornyában.

A többi templomokban a harangozás meg volt tiltva. Reggel, délben, estve csak az egy szó hangzott a toronyból: «La illah il Allah, Mohammed razul Allah!»

Történt vala ez «Keresztelő János fejvételének» ünnepén, tizenöt évvel a mohácsi néptemető ütközet után, ugyanazon napnak keserves évfordulóján.

Másnap délelőtt megjelent a nisandzsi-basi a királyné előtt. Még egy czifra irással tele pingált levelet hozott a számára. Ez volt a király kinevezési athnáméja.

Azt is felolvasák latin fordításban a királyné előtt. A végén ez volt.

«Esküszöm neked, János király, Alláhra, az én hitemre, az én nyeldeklő gégémre, az én kardom pengéjére, az én mindennapi kenyeremre, hogy a mint felnősz bajuszos, szakállas embernek, azonnal visszaadom neked Buda várát és a Dunától a Tiszáig terülő tartományt. Addig is légy az én árnyékomban bizodalommal.»

A királyné nem állhatta meg, hogy el ne nevesse magát (ilyen az asszony!) s gúnyosan mondá a magyar uraknak:

– E szerint most már semmi egyébre ne legyen gondunk, mint hogy a király mentül hamarább felnőjön s bajuszt, szakállt erszszen; s a Mindenható addig a szultán nyeldeklő gégéjét épségben megtartsa. Most pedig induljunk útnak. Az ökrök itt vannak.

Fráter György a királyné és az ország kincseit társzekerekre rakatá. A szultán ötven ökröt küldött előfogatúl: azokat a szekerek és hintók elé fogták s felülének. Csak a királyné hintóját vontatták lovak.

Izabella, mielőtt királyi várát elhagyná, egy fali tükörre felkarczolá gyűrűje gyémántjával ez emlékezetes mondatot: «sic fata volunt» (Igy akarja a sors.)

Budáról, Pestet kikerülve, kompokon szállíták át a királyi udvart a tulsó partra. Ott várt reá egy aga háromszáz lovas szpáhival, a kik kiséretül voltak rendelve. A magyaroknak fegyverük sem volt.

Az ökörvontatta hintókkal bizony nagy lassan lehetett előre hatolni. Az éjszakát a mezőn felütött sátorokban tölték el az urak és hölgyek. Távol a sátoroktól tanyáztak őrtüzek mellett a szpáhik. A farkasok üvöltöttek szerte a nádasokban.

S még egy rém járt velük egy uton mindenütt. A keleti pestis. Ezt a kisérő szpáhik hozták magukkal. A hol ezek éjjel tanyáztak, ott reggel temetőt hagytak maguk után. Mikor Tisza-Varsányba megérkeztek, már akkor csak fele volt meg a szpáhinak. – S e rettenetes mirigy a királyné kiséretét is meglepte. Varsányon az öltöztető frajját temetteté el és a felolvasó mesterét; s valahány városba megérkezett, mindenütt hagyott hátra egy siremléket, valamelyik kedves cselédje fölött.

Végre utólérték a királyi udvart a bivalyos szekerek, melyek a magyar urak és hajduk fegyvereit szállíták. Akkor azután, a mint kardot érzett az oldalán Fráter György, megköszönte szépen a szpáhi agának az eddigi kiséretet; már most visszamehet a csapatjával Budára.

De az aga azt felelé, hogy ő neki parancsolatja addig kisérni a királyt, és az anyját, a míg a várába meg nem érkezik.

Fráter György aztán úgy mesterkedett, hogy a mint Tisza-Varsányban az udvari had, a nagy koplalás után, a vendégszerető nép asztalánál jól kiette magát, a hintók elé fogott ökröket kicserélé jófutó alföldi lovakkal; s egy éjjel, a midőn a szpáhik a mezőn elfeküdtek, úgy elvágtatott előlük, hogy reggelre kelve a szpáhik nyomát sem látták a királyi udvarnak: a tengert mutató délibáb nem mondá meg nekik, merre mentek?

Igy azután, Gyulán, Kun-Szent-Mártonon temetést, rekviemet tartva, eljutott tizednapra a királyné a számára rezidencziának kirendelt Lippa városába. Az egy hatalmas sánczokkal védett város volt a közepén egy még erősebb fellegvárral: abban volt a királyi palota; vastag kőfalú boltozatos épület, jégverem hidegségű nagy termekkel, a királyné szobájában szalmából fonott ágyak, festetlen szekrények; az ablakok üveg helyett hólyaggal behuzva.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Ferdinánd király is jelentette, hogy él még.

Megint küldött szép remekművű órát a szultánnak követei által s szépen megköszönve neki, hogy a hadseregét Budánál tönkre verte; azon reménykedett, hogy ő neki békét fog hagyni. A jó barátságért ajánl a szultánnak negyvenezer arany évenkénti adót.

Erre a szultán azt felelte a német követeknek:

– Köszöntetem a királytokat! örülök, hogy olyan jó indulattal van irántam. Én sem vagyok ő iránta rosszabbal. Nem is akarok az idén nála látogatást tenni Bécsben. Ellenben a czifra órát vigyétek vissza; mert más ajándékot várok tőle, a mit megkapván, atyai pártfogásomat fejére borítom. Ezen ajándékok Visegrád, Tata és Esztergom várai. Ezeket kérem szépen a királyotoktól.

A követek hüledezének e kivánság hallatára s azt mondák, hogy ilyen ajándékok megadására nincsen semmi igazság a tarsolyukban.

– No hát menjetek vissza Bécsbe és hozzátok el; de siessetek vele; mert ha késlekedtek, addig el találom foglalni mind a három várat.

S ezzel Szolimán szultán visszatért Sztambulba; Budán hagyva druszáját Szolimán basát helytartónak, Verbőczy Istvánt ország birájának.

A jó öreg Verbőczy bizony nem sokáig biráskodott Buda várában. Az is keserves hivatal volt. A Budán és Pest városában őrségül hagyott janicsárok, besliák, delik csunya, rakonczátlan nemzetségek voltak: a kik miatt örökös volt a lakosság panasza.

A derék főbiró serény volt a panaszok megorvoslásában, s ha valakinek a marhájában kárt tevének a török katonák, törvényt látott fölöttük s az itéletét Szolimán basa hiven végre hajtá. Hanem ha a törökök valamely keresztyénnek a feleségével, leányával gonoszul forgolódának, ebben a basa csak nevetni valót talált: hisz nem tettek neki kárt! A töröknél nincs tizparancsolat. Az asszony nem megy lélekszámba; sőt még marhának sem számít.

Igy történt egy izben, hogy a janicsárok és szpáhik egy pestvidéki kastélyból elraboltak egy fiatal uri asszonyt; a kit, minthogy rendkívüli szépség volt, a szultán háremébe küldeni szándékoztak. Mikor az elrabolt nőt, a nyeregbe vetve, hurczolta magával a város utczáin végig a szpáhi; szembe jött rá Márkus Deák, az országos biró tollfogója. A magyar nő rimánkodva kiáltá neki, hogy szóljon mellette az országos birónak, szabaditsa meg attól a veszedelemtől, hogy őt elküldözzék a szultán háremébe. Szabadulásáért mind átadja egész birtokát az országos birónak.

A jó Márkus Deák rögtön futott fel Verbőczyhez, elmondani a mit látott és hallott.

Az országos biró azonnal előhozatta a nyerges lovát, s a déákja kiséretében ellovagolt a jancsárok kaszárnyájáig.

A mint a kaszárnya előtt ácsorgó jancsárok meglátták Verbőczyt a lován ügetve közelíteni, elkezdék a kiabálást:

– Ihol jön az a gyaur, a ki minket megszokott botoztatni, ha valamit lopunk! Nosza most megfogdossuk s levágjuk a fejét!

Márkus Deák azonban tudott törökül s nagyon megrettenvén, megrántá a principálisa mentéjét.

– Kegyelmes uram, ne menjünk mi oda, mert ha mi azt a nemes asszonyt ki akarjuk szabadítani, bizony a magunk feje szakad oda!

Erre a kanczellár keservesen fohászkodék fel:

– Jobb lett volna nekem az ostrom alatt meghalnom, mint ezt a nyomorúságot megérnem.

Azzal megfordult, ott hagyta a jancsárokat és az úrhölgyet s visszatért a várba Szolimán basához.

A basa ott tartotta magánál ebéden s könnyű vérrel vette Verbőczy panaszát az elrabolt nemes úrhölgy miatt.

Ebéd után nagyon elbusultan tért vissza a házába Verbőczy s elkezdett valami levelet irni a szultánhoz. De a közben elővette valami fájdalmas bágyadtság.

– Fiam, úgy fázom, mondá a körülötte forgolódó Imre fiának.

– Borbélyt hivassak?

– Nem fiam. Papot inkább. De az nincs Buda várában. Mig Zsámbékról idejő, addig én meghalok.

Az ifjú látta a jelekből, hogy atyját a pestis lepte meg. Erre a hirre szétszaladt a palotából az egész cselédség.

Csak az egy legényfia a kanczellárnak maradt az atyja mellett mind halálig. Az is tevé a koporsóba s eltemetteté minden harangszó és papi beszentelés nélkül, a mi meg volt tiltva a török városban.

– Megállj, hitetlen pogány! mondá Verbőczy Imre. Keservesen megfizetek neked az apám haláláért, de még inkább a temetéseért.

Jó Verbőczy Imre nem sokat kapott örökségbe az atyja szörnyű nagy tudományából, de annál többet birt a jó karjában a fegyverforgatás mesterségéből. Bizony hekatombával rótta le később az apja gyászolását.

XVI. FEJEZET. A FEKETE HERCZEG.

Mikor már a királyné udvarhölgyei eléggé kilamentálták magukat az új rezidenczia nyomoruságos állapota fölött, megérkezék Fráter György, a ki a kincses társzekereket kisérve, nem tarthatott lépést a királyék hintóival. Örvendetes vigasztalást hozott a királynénak.

– Nem itt lesz a fölséges asszonyom lakása, ez csak a katonák számára való. Túl a Maroson van Sólymos vára. Abban lakott rendesen boldogult János királyunk, mikor Lippáról intézte a hadjáratát.

S azonnal dereglyékre szállíttatá az egész udvari czókmokot s felvitte őket a Lippával átellenben fekvő Sólymos várába, mely Zápolya által igazi fejedelmi kényelemmel volt berendezve. A koronát és a kincseket is ideszállították. Solymos vár erkélyéről aztán egészen szépnek tünik fel Lippa nagy tornyos templomaival, erős bástyáival s a Boszborda hegytetőn emelkedő hatalmas fellegvárával, mely a török időkben «Koazta Bea» nevet viselt. A piacz közepén fakadt fel egy gazdag vizű forrás.

A királynét elhelyezve a sólymosi várkastélyban s ellátva minden élelemmel, maga Fráter György visszasietett Lippára, az ottani várparancsnokkal, Varkócs Tamással tanakodni. Ez volt az első ember, a kitől megkérdezhette, hogy mi minden történt egy év alatt széles e hazában, a míg ő Buda várában be volt zárva?

… Tehát ismét Lippán volt! A hol ez előtt tizenkét esztendővel. Ismét ott volt, a hol akkor – Magyarország visszafoglalásának a kezdőbetüjénél. Magyarország ismét romba volt dülve, a nemzet tetszhalálba sülyedve: mindenki kétségbeesett a haza sorsa felett, csak Fráter György nem. Ha tizenkét év előtt volt bátorsága hozzáfogni ahhoz az óriási munkához, a mi egy eltemetett nemzetnek a feltámasztása, hogy ne lett volna most?

Akkor ő semmi sem volt, mint «iste monachus Georgius.» Előtte, mellette, körülötte pedig egy sereg önző, saját hasznát vadászó, egymás ellen torzsalkodó, szolgálni rest, parancsolni tudatlan, elhatározásaiban ingadozó, elpártolásra mindig kész főur, püspök, kapitányok, püspökségre áhitozó főurak, generálisságot követelő püspökök, csatatérkerülő kapitányok: népzsaroló mindegyik. – Most azok már mind elmúltak: ő maga maradt egyedül. Cselekedhetett a saját tanácsa szerint. Török Bálint fogságba vitelével ő maradt a «királyi gyám» czimén az ország kormányzója. Itt volt még Petrovich is; de az nem vetett számot. Mint Zápolya természetes testvére, a királyi családhoz tartozott s dohogott is néha, mikor a ráczai között volt, hogy neki kellett volna János után a trónra következni; de azon csak nevettek. A derék temesi gróf ostoba volt, gazdag és fösvény és mindenekfelett tohonya rest. Ezzel nem is közölte a dolgát soha Fráter György.

Előtte állt a nagy «semmi» és abból neki nemzetet, országot kellett teremteni. Egy új ivadékot kellett más erkölcsökben fölnevelni: a régi lejárta magát. Ehhez kellett tíz esztendei békés munkálkodás. Sem pénz, sem hadsereg, sem rend az országban, és ő tisztán látta maga előtt egy egész évtizednek a munkatervét.

Egy vezéreszméje volt: azt a részét az országnak, mely az ő kormányzatára volt bizva, elvonni a harczokból; folyvást fegyverben gyakorolni, de soha ütközetbe nem vinni; hanem a két hadakozó felet, a németet és a törököt egyre hitegetni a szövetségével, az alatt gyüjteni haderőt és kincseket az ország számára; hogy a mikor egyszer a sors kedvező alkalmat ád, az elveszettet önerejével visszafoglalhassa.

Egy nagy veszedelem állt előtte. Az erdélyi rendek nem akarták János Zsigmondot, a gyermeket, királynak elfogadni, ők önálló fejedelemséget akartak alkotni saját vajdájuk alatt. Fráter György legelső dolga volt Kolozsvárra sietni, a hol az egybegyült rendek előtt egy hatalmas beszédet tartott, melyben leirta az ország veszedelmét, felmagasztalva az erdélyiek hazafiuságát, lelkükre köté nagy hivatásukat Magyarország ujjáalkotásában, beszélt nekik Izabella királyné fejedelmi erényeiről, testi szépségéről, lelki erejéről, a magyarok iránt való igaz hűségéről s ezzel a beszédével úgy megnyerte az erdélyiek szivét, hogy egy szivvel és lélekkel hűséget esküdtek Izabella királynénak és János Zsigmond királynak; de azzal a kikötéssel, hogy Fráter György legyen a vajdájuk.