Part 18

Mert a mint a rövid juniusi éjszakán a betörő csapat szerencsésen keresztülhatolt a kis ajtón, s a templomon át Budaváros főutczájára, a strázsát álló polgárok kérdezték tőle a jelszót. Azt azonban senki sem tudta: csak mind azt kiabálták, hogy: «her! her! her!» Két érdemes polgár rájuk kiáltott: «Kik vagytok?» Arra egy német katona úgy szurta hasba az egyik kérdezőt, hogy felbukott. A másik aztán elkezdett torkaszakadtából ordítani: «németek jöttek a várba! Itt vannak a németek!» Arra ugyanaz a polgárság, mely fegyverben állt, hogy a belopózó magyaroknak segitsen a várat elfoglalni, rémülve szaladt szét, árulást kiabálva ütötték a lármadobot, félreverték a harangokat, lövöldöztek puskával, ágyuval: a helyőrség aztán előrohant a kaszamátákból; jött sietve maga Fráter György is a testőreivel: a német alabárdosokat minden oldalról megrohanták, ütni, vágni, kaszabolni kezdték. Azok menekültek volna szivesen: de alig találták meg az utat, melyen jöttek s a szűk ajtónál megtorlódva, halomra ölettek; maga az ifjú Roggendorf is csak egy merész ugrással a bástyafalról tudta megmenteni az életét, a királyi zászló hátrahagyásával.

Egy része az árulásban résztvett polgároknak a menekülő katonákkal együtt futott ki a várból: a kit megkaphattak közülök, azok felett még azon nap virradóra törvényt láttatott Fráter György. Valamennyit lefejezték. Az árulás főczinkosát, Bácsy Ferenczet pedig négybe vágták. Annak a derekán volt egy drága öv, melybe Mineróna herczegnő himezte sajátkezűleg arany fonállal ezen szavakat: «Fides et virtus.» Azt Fráter György visszaküldé a himzőjének – emlékül.

S e naptól fogva a királynénak és udvarának nem volt szabad a királyi palotát elhagyni.

Most már látták az ostromlók, hogy Budavárát se rohammal, se tűzaknákkal, se árulással nem lehet bevenni. Még egy negyedik eszközhöz folyamodtak: a békés alkudozáshoz. Ferdinánd és a császár békekövetei felmentek a budai várba az elszakadt fonál összekötésére. Fráter György azoknak is azt mondá, hogy ő minden órában kész Budát, a koronát, az országot átadni Ferdinándnak; csak hozzon olyan haderőt magával, a mely Magyarországot a török ellen megvédeni képes. Ilyen erőt igértek a német fejedelmek a regensburgi gyülésen Ferdinándnak; de nem siettek a megadásával. S ezen elhaladt a békeegyezmény.

A törökök pedig siettek. A meghiusult árulás után tizednapra Buda alatt volt Mohamed basa, a harmadik vezér, Török Bálint kiséretében. A budai helyőrség már akkor az utolsó lovak husát fogyasztotta. Török Bálint keresztül tört az ostromzáron s egy falka tulkot hajtott fel a várba. Ezzel megszünt az éhség a védő seregnél.

Roggendorf a török felmentő hadak megérkeztére az ostromló sereget mind a Gellérthegy vidékén vonta össze, a honnan Pesttel a hidon át biztos volt a közlekedés. A harcz rögtön megkezdődött a két sereg között: egyelőre a Dunán, a hol egész hajós ütközetek vivattak a magyar és török naszádosok között, különösen a Duna közepén levő «Ónos» sziget birtokáért. A sánczokat is megtámadták a törökök; de azoktól a németek által visszaverettek, ámbár egy izben Török Bálint egész a gellérthegyi templomig felhatolt.

Ez a sikertelen harcz eltartott három hétig.

Török Bálint izenetet adott a közben régi jó barátjának, Perényi Péternek, hogy veszedelmes dolog ez az ő mostani vitézkedésük. Még most csak Mohamed basa serege s Török Bálint dandára áll velük szemben; de közeledik már maga Szolimán szultán a derék sereggel, s ha azt is bevárják, úgy itt vesznek seregestűl, mint a hajtásba került szarvasok. Perényi eleget nógatta a fővezért, hogy hagyjon fel a megszállással s vonuljon a budai oldalon Visegrád felé, a pesti dandárt is átvonva magához; de a generális mind csak azt hajtotta makacsan, hogy neki a bécsi főhaditanácstól az az utasítása van, hogy erősen tartsa magát.

Egyszer aztán a bécsi főhaditanács is megorrontotta a nagy veszedelmet s kiadta a rendeletet Roggendorfnak, hogy vonuljon vissza az ostromló sereggel. Mindenek felett az ágyukat igyekezzék épségben elhozni magával.

Csak hogy már ekkor a visegrádi út el volt zárva előle. Csak Pest felé volt még lehető, nagy harcz nélkül, a visszavonulás. Rendes eszű hadvezér ezt úgy intézte volna, hogy miután egy széles folyamon kell átkelni a seregnek, legelőször is a gyalogságát szállítsa át, azután a nehéz lovasságot, utoljára az ágyukat, a tüzérséggel, a huszárság védelme alatt. – Roggendorf megfordította a csatarendet: egészen fejtetőre állítva a harczvonalát.

Szent-István napjának éjszakáján: éjféli sötétség idején kezdődött meg a visszavonulás. Legelől bocsátották a hidra a magyar lovasságot. Azok után az ágyú ütegeket. De ez annyi lármával, dübörgéssel ment, hogy mind a budai várban, mind a török táborban észrevették a retirádát; s csak azt várták meg, a míg a német és spanyol nehéz lovasság is átdörömböl a hidon. Akkor egyszerre minden oldalról megrohanták az ágyúk nélkül, lovasság nélkül hátramaradt német gyalogságot a Lagymányoson, mely sok ideig kétségbeesetten védta magát sánczai mögött. A mint azonban Fráter György is előrohant a fehérvári kapun a hajduival, a német hadsereg veszedelme meg volt pecsételve. Maga Roggendorf állt a baráttal szemben, hősi módon védve a sánczait; de nemsokára nehéz sebekben hanyatlott le a lováról; csatlósai a sátrába hurczolták: «Az én uram tönkre tette becsületemet, testemet, életemet!» panaszkodék a sebesült vezér; kit aztán a hivei a hosszú zajgásból nagy küzdelem között a naszádokig vittek, s ott egy csónakba téve, megszabadíták.

A vezér eleste után minden rend felbomlott a német gyalogságban. Zagyva tömegben rohantak a hid és a naszádok felé. Ekkor Fráter György felgyujtatá az ellenséges tábor felhalmozott széna és szalma kazalait a Dunaparton a «Mátyás király csüreiben.» Az égre csapó lángok egyszerre pokoli napot gyujtottak az éjszakában. Az egész Duna lángban látszott úszni s e vésztűz fényében megujúlt a harcz, a partról átszármazva a naszádokra. A hajókon, dereglyéken folytatták az ádáz küzdelmet: görög tűzzel, szurok koszorukkal gyujtogatták fel a gályákat; a Gellért oldalán a csűr sziporkáitól lángra kaptak a német tábor sátrai, s azoknak a lobogványa is nevelte az éjszaka alvilági fényét; lángveres volt az egész égboltozat.

A királyné nézte ezt az apokalipszis jelenetét a vár ablakából.

Ez volt a végjelenete Buda második ostromának.

XV. FEJEZET. A SZABADÍTÓ SZULTÁN.

Roggendorf serege tönkre verve menekült Komáromig. Elvesztett halottakban és foglyokban tizenhatezer embert és valamennyi ágyuját; Pest is odaveszett minden erősségeivel. Maga Roggendorf is meghalt nehány nap mulva, sebeiben, bánatában, szégyenében.

Szolimán szultán a Dunán vonult fölfelé, biborral bevont, aranyos födélzetű gályában. Magával hozta a két fiát is: a tizennégy éves Szelimet s a két évvel ifjabb Bajazidot – és a háremhölgyeit. Egy másik, kék posztóval bevont, ezüsttel czifrázott gályán jött utána Rusztán basa, (Lufti bukása óta nagyvezér) s a szultán veje. Az is magával hozta a nejét, Mirmah szultánát.

Rusztán basa mellékneve volt az «igaz szivű.» Igazi nemes ember a nemzete között. Szavát megtartó, hűséget ismerő, nagylelkű török. Ezt is elhalmozta mindenki gazdag ajándékokkal; de ő soha azokból semmit meg nem tartott: arany edényt, ékszert, pénzes zsákot mind a szultán kincstárának adott át. Ezért a szultán e kincshalmaz fölé e szavakat vésette: «itt látjátok Rusztán becsületét!»

Mind családostúl jöttek. Nem volt ez nekik hadjárat, csak kéjkirándulás. Egy mulatságos ünnepség az asszonyok és gyermekek számára.

Harminczhat evezős hajtá folyam ellenében a gályákat. Tizenkét rézágyú volt mindegyiken.

A hadsereg maga előre járt a jobb part mentén; rengeteg lovasságával, társzekereivel, tevéivel.

Mikor Mohács alá megérkezék a szultán flottája, a pilóták egyszerre nagy üvöltést kezdének s midőn Szolimán kérdezé, hogy micsoda lárma az? a csausz aga odamutatott a Duna tükrére.

– Nézd, minő fekete az egész folyam!

Egyik parttól a másikig.

A Buda alatti csatában megöltek hullái usztak csendesen lefelé a Dunán. Azok voltak a legelső hirmondói a diadalmas ütközetnek. Csupa hajas fej: egy sem borotvált tarkó! Mind a keresztyének halottai.

A szultán felhozatta a födélzetre a zöld imaszőnyegét, s arcza borult, hálálkodással: «Allah nagy és hatalmas!»

Egész nap eltelt, a míg ezeknek a szomorú hirhozóknak a serege a gályái mellett csendesen elvonult. Az evezőknek nem lehetett dolgozni miattuk.

Hat nap mulva megérkezett Buda alá Szolimán, s Ó-Buda környékén fölütteté a sátorát.

Mohamed basa és Török Bálint eléje sietének, jelentve, hogy a hadjárat be van végezve. A német sereg semmivé lett.

– Kár! Monda a nagyur. Hát most már a gyermekek semmit se lássanak belőle?

De hogy mégis az ifjú herczegek meg ne fosztassanak a mulatság javától, sorrendbe állíttatá a foglyul ejtett nyolczszáz német gyalogost. Kezükbe adatta a dárdáikat, paizsaikat, s aztán rájuk rohantatá a török lovasságot, s ott a fiucskák szemeláttára kaszaboltatá le őket. Hadd szokjanak hozzá a csemeték!

Török Bálinttal is igen nyájasan beszélt a szultán.

– Erős vitéz voltál. Sok derék katonámat megöldösted. De most hivem vagy. Ne félj tőlem. Palástommal betakarlak. Életedet megtartom. Mind holtig gondom lesz rád. Másnak sem engedlek bántani. Urrá teszlek, midőn szolgámmá teszlek.

– Aranyszavak ezek, fölséges császár! Monda Török Bálint. Méltók volnának, hogy pergamenre irva, arany betükkel megörökíttessenek.

A szultán megparancsolá a krónikásának, hogy ezen szavait arany betükbe foglalva irja le, s az ő nevének jegyével ellátva, adja át Török Bálintnak; ki ezzel a levéllel visszatérve Budára, nagy dicsekedve mutogatá azt fel Verbőczynek és Verancsicsnak. Emelte e levél értékét a szultán által ajándékozott drágaköves aranyláncz, melyet maga a szultán akasztott Török Bálint nyakába. Megért ezer aranyat.

A szultán ezután még közelebb jött, s a logodi mezőn ütteté fel pompás sátorát. Onnan küldte fel a csausz-agát (azt a bizonyost, a ki már a kis király lábait csókolta) Buda várába. Gazdag ajándékokat hozott az aga: drága khinai selyemszöveteket a királyné számára; egy vég fekete bársonyt Fráter Györgynek, (azért, hogy János királyt méltó pompával gyászolhassa) a többi uraknak is pompás kaftányokat.

Azután elmondá a szultán izenetét.

A magyar vitéz urakat magasztalja a nagy úr a vitéz ellenállásért, melyet a német megszálló sereg ellen kifejtettek. Ő maga jönne fel Buda várába, ha az alkorán nem tiltaná a legszigorubban egy igazhivő férfinak egy idegen asszony házába való belépést. Izabella királyné Szolimán szultánra nézve idegen asszony. Óhajtja azonban a nagy úr védenczét, pártfogoltját, János király gyermekét maga előtt látni. Azért felkéri a magyar urakat, hogy az ifjú királyt vigyék le hozzá s valamennyien jőjjenek a kiséretében.

Nagy lőn a megzavarodás a magyar úrak közt erre az izenetre. De még nagyobb a királyné keserüsége. Kiadni a kezéből szivtől szakadt egyetlen gyermekét! Elküldeni azt a pogányok császárja kezébe!

Fráter György megnyugtatá a királynét. A szultán nemes érzésü férfi, a ki szavát megtartja.

Nagy nehezen a királyné abbahagyta a zokogást s beleegyezett gyermeke elvitelébe.

Fráter György azt ajánlá, hogy a királyi díszhintóban történjék az elszállítás, melyhez még megtartottak két hámos lovat. A kis királyt vigye az ölében a dajka és kisérje a királyné két legidősebb udvarhölgye, a kiket már nem fenyeget közvetlen veszély a török táborban megjelenésnél. Az egyik talán Mineróna herczegnő.

Hah! Minő mérgezett nyilat lőtt ezzel a szóval Fráter György Mineróna keblébe! Mindent megbocsáthat neki az amazon: csak azt nem, hogy őt «veszélyben nem forgó életkorú hölgynek» nevezte!

Kevésbbé volt megnyugtatható jó Török Bálint.

Mikor a lovára felült, azt mondá a fiának, Jánosnak és a hűséges katonáinak.

– Bizony soha sem láttok ti engem többet. – De kaphatnám csak egyszer Szolimán szultánt a sátorán kivül: bizony mondom, hogy ő nem látná meg többet Sztambul városát!

Legderekasabb volt Szerémy György véleménye, melyet Fráter Györgynek tanácsképen adott:

«Legjobb volna Szolimánt meghini vendégségre Buda várába; aztán a logodi kapúval szemben, a hol be kell neki jönni: a Szent-János kápolna kapujában felállíttatni négy ágyút, megtöltve szeges zsákokkal. Mikor végre belép a kapún, akkor kisüttetni az ágyúkat s elsepertetni szultánt, basákat egyszerre mindenestül.»

Fráter György azonban nem találta elfogadhatónak ezt a jó tanácsot.

Annálfogva a magyar főurak, valamennyien, a kik csak Buda várában valának, közrefogták az aranyos hintót, mely a kis királyt és dajkáját, meg a két «érett korú» udvarhölgyet szállítá, s Török Bálint kivételével, a ki lovon ült, (a többiek már mind felebédelték a lovaikat) gyalog lekisérék a «kis urukat» Szolimán táborába.

A fogadtatás, török szokás szerint, nagyszerű volt. A szultán, kit Fráter György, Verbőczy, Verancsics és Török Bálint már szinről-szinre ismerének, leereszkedő fenséggel fogadá a főurakat, s aztán elrendelé, hogy azokat a basák megvendégeljék.

Azután maga elé hozatá az egy éves királyt, kivette azt a dajka kezéből, s megcsókolá az orczáját. A két fiát, ki mellette állt kétoldalt, szintén odaszólítá, hogy csókolják meg a kis királyt és fogadják testvérökül. Azzal visszaadta a csecsemőt a dajkának, megajándékozva e hölgyet száz aranyas erszénynyel s lelkére kötve, hogy csak jól táplálja a felséges urat.

Azzal a dajkát a gyermekkel és a két udvarhölgyet átvezették Rusztán basa neje, Mirmah szultána sátorába, a ki őket fényes vendégséggel fogadta.

A vendégség folyta alatt élénk beszélgetés nyilt meg Mirmah szultána s a királynő hölgyei közt, melynél a szultána egyik olaszul jól értő rabnője szolgált tolmácsul.

Mineróna kisasszony megragadta az alkalmat, hogy kiöntse szivének egész keserüségét a nagyvezér felesége előtt.

(Idős hölgynek neveztetni!)

Elmondta, minő kegyetlen, szivtelen ember az a barát! Mennyi keserűséget okozott a királynénak! Éheztette, zsugorogtatta. Akarata ellen fogva tartotta. Istentagadó ember ördögökkel czimborál. Soha jobbat nem tehetne szultán ő felsége, mintha ezt a gyülölt embert rögtön lánczraveretné és akár lenyakaztatná.

A másik udvarhölgy még segített tódítani a panaszt, s a hol azok abban hagyták, kitöltötte a hézagot a dajka. Ez tudott még csak panaszkodni Fráter Györgyre. Még a bérét sem kapta meg tőle pontosan.

Mirmah szultána előtt az udvarhölgyei halálosan elrágalmazták Fráter Györgyöt, s nagyon a szivére kötötték, hogy a férjénél minden befolyását elővegye, hogy a barát egy darabban vissza ne kerüljön. A többi urakért sem kár!

Mikor aztán a nagyvezér, Rusztán basa a szultántól hazakerült a neje sátorába, a bűbájos Mirmah szultána odaült az ölébe, s elkezdte neki mesélni, hogy a királyné udvarhölgyei miket beszéltek előtte. – Hogy az a Fráter György, a fehér barát, egy földfeletti tökéletességű ember. Jóltevője mindenkinek, a ki reá bizza a dolgát. Olyan főpap, a ki nemcsak a saját Istenét imádja, de még az ellenségeiért is imádkozik. A királyné könyörög érette, hogy semmi bántása ne legyen; de minél előbb visszaküldjék hozzá a többi magyar urakkal együtt, a kik az ő hű tanácsadói.

Miért tette azt Mirmah szultána, hogy egészen ellenkezőre fordítva adta át a férjének a budai udvarhölgyek ungorkodásait? Csupán a veleszületett jóságból eredt-e ez? hogy soha a férjétől mást, mint kegyelmet, üldözöttek megvédelmezését nem kérte? vagy pedig a török nőknél kifejlett ravaszság, a kik a maguk fajtájának a szenvedélyes beszédéből ki tudják találni, hogy a mondott szavak mögött minő ellenkező értelem keresendő? annyi bizonyos, hogy Mirmah szultána könyörgése Rusztán basához nagy fordulatot adott Magyarország történetének.

Másnap Szolimán szultán a sátorában divántanácsot tartott, melyre a török vezéreken kívül a magyar főurak is meghivattak.

A tanácskozás, az arab nemzetiségű Rusztán basa kedvéért, arab nyelven folyt, tolmács volt közöttük Mehemet bég, Fráter György régi hive.

Fráter György maga jól értett arabul, de ezt titokban tartá. Ugy tett az idegen nyelven folytatott vita alatt, mint a ki abból semmit sem ért, s elővéve az olvasóját, végzé az ájtatos imádkozásait.

Arról folyt a vita, hogy mi történjék most már Buda várával, Magyarországgal? A királynéval és gyermekével s a magyar tanácsurakkal?

Mohamet beglerbég és Rusztán fővezér között heves vitatkozás támadt.

A beglerbég azt tanácsolá a szultánnak, hogy a királynét és a fiát el kell vitetni Sztambulba, ott bezáratni holtig a Jedikulába; Magyarországnak a nevét letörülni a mappáról, ezeket a főurakat pedig, a kik még a magyar nemzetet vezetik, egyszerűen lefejeztetni. Azzal be lesz fejezve mindenkorra a munka.

Fráter György értette ezt mind, de egy arczvonással sem árulta el magát.

Szembeszállt azonban a beglerbéggel Rusztán. Délczeg hősi alak volt: lelkesült beszédű. Eléterjeszté a szultánnak, hogy a nagyúr szavát adta, fogadását köté le, hogy Magyarország igazait megfogja védelmezni, a magyar nemzet választott királyát trónjában megerősíti, az ide hivott magyar főuraknak menedék levelet adott, Szolimán dicső nevét hitszegéssel be nem mocskolhatja!

Rusztán vezér beszéde nagy hatással volt a szultánra.

Erre azonban nagy furfanggal felelt vissza a beglerbég.

– Ő felsége, a nagyur, igen is fogadását köté le Jánus Králnak. De csak annak. Mi mindnyájan nem ismerünk más hűséget, mint a mit Jánus Králnak fogadtunk. De hát hol van most Jánus Král? A magyaroknak most «Istifán» a királyuk. Már pedig sem Szolimán szultán, sem az ő vezérei Istifán királynak semmiféle hűséget nem fogadának.

A beglerbég megfenyegeté ököllel a barátot.

– Mi a neve a kis királynak?

– «János!» felelt rá Fráter György; a jelenlevők nagy bámulatára. (Mind addig Istvánnak hitták.)

«Dobró!» Mondá rá a szultán.

S azzal arab nyelven kimondá, hogy a mire János királynak megesküdött, azt János királynak megfogja tartani.

Ekkor a bég Fráter György felé fordult s arab nyelven egy kérdést intézett hozzá, melyet Mehemet bég magyarul tolmácsolt.

– Hej, te barát! te barát! Bizony kutyahájjal van megkenve a te két tenyered.

A szultán pedig kimondá.

– Tehát János a neve a kis királynak! Az maradjon![9]

Az urak a hintóval és a hölgyekkel késő éjjel érkezének meg a várba, fáklya kiséret mellett.

Ugyan nagy meglepetés várt rájuk. A várkapuban a hajduk helyett janicsárok álltak az őrhelyen, a piacz közepén volt felállítva két sátor, mely körül török szarácsik strázsáltak: serpenyőkben égő szurok fényénél.

Turkovics Miklós főbiró a hintó elé jött s elmondá hirtelen az uraknak, mi történt az alatt a várban, a míg az országnagyok a szultán hódolatára jártak. – Az anatoliai helytartó, Szolimán basa barátságosan felkérte a városbirót, nyittatná fel a kaput, hogy nehányad magával megtekinthesse hires Budavárnak ékességeit. – A nehány kisérőt mind több-több követte, tizével, huszával jöttek látogatóba a jancsárok; de vissza nem ment csak kettő-három. Mikor aztán már voltak valami három ezeren a törökök benn a várban, akkor egyszerre sorakoztak az utczákon, elállták a kapukat, elfoglalták az ágyukat s ezenben Szolimán basa trombita szó mellett kihirdeté, hogy minden fegyverviselő férfi, a ki a várban van, hordja oda a Szentgyörgy térre a fegyverét, kardot puskát halomra rakjanak, maguk pedig a kapukon kitakarodjanak; mert mától fogva Buda török város: a neve «Dzsigerdilen». A szultán az úr!

A jancsár aga felállt a Szentgyörgy szobor talapzatára s onnan kiáltá el háromszor: «Allah! Allah! Allah hói!» a mit az egész jancsárság utána üvöltött.

És a szegény magukra hagyott harczosok, a kik annyi véres ostromban visszavertek vitéz spanyolokat, kemény németeket, harczias cseheket, most nem lévén senki fölöttük, a ki őket vezesse, lerakták a fegyvert egy csoport nyomorult janicsár előtt s azzal elszéledeztek. A várban nem maradt más, csak fegyvertelen polgár, paraszt és zsidó.

Ilyen tréfás csellel foglalta el Budavárát Szolimán szultán. S még köszönetet kell neki érte mondani, hogy komédiát játszott el ott, a hol bizony tragédiát is játszhatott volna: hiszen erőszakkal is elfoglalhatta volna a várat. Nem ágyuztatta ki, kimuzsikáltatta belőle a magyarokat. Jószivű, tréfás úr volt!

A királyné kétségbeesés közt várta a viszszaérkezőket. A törökök a királyi várat is el akarták foglalni; de Izabellának volt bátorsága szembeszállni a jancsár agával s kitiltani őt a palotából: «ez a szultán palotája!» S a vitézek visszavonultak az asszonyi tekintély elől. Midőn aztán gyermekét ismét keblére szoríthatá, visszatért a nyugalom a királyné keblébe. Mineróna, meg az udvarhölgy és a dajka annyi érdekes mendemondát tudtak elfecsegni, hogy a felett elfelejtette a nagy veszedelmét. Mirmah szultána dobozokban küldött édes csemegéket, dulcsászát, szultánkenyeret, fügét, mazsolát a királynénak, a miben a török háremhölgyek duskálkodnak, az udvarhölgyek által s megtanította őket sorbethet készíteni, a mi szintén nagyon izlett a királynénak. A szultántól ajándékba kapott keleti szövetek is sok gyönyörködésre adának alkalmat. A kis király is igen eleven volt, a kapott arany csörgetyűvel játszott. Az egész udvarnak nagy mulatsága telt benne, hogy már most a szultán óhajtására István helyett Jánosnak kell a kis királyt szólítani.

Kevésbbé találta tréfásnak ezt az állapotot a derék vitéz Podmaniczky János. Neki nem kell a török bérmálás. Hirtelen levágta az urias szakállát, darócz ruhát öltött, puttonyt vett a hátára, úgy osont le reggel a várból s jól eltette magát a várpalotai kastélyába.

Másnap délelőtt hivatá a szultán a magyar urakat a sátorába.

Rusztán basa eléjük adá mind a tegnapi napon történteket, mind a divántanács határozatát.

A nagy úr birtokába vette Buda várát s annak parancsnokául kinevezte Szolimán basát, vezéri méltóságban, a ki egyuttal szandzsákja lesz a Duna és Tisza között eső Magyarországnak.

A főurak elrémültek erre a szóra.

Fráter György férfias szilárdsággal mondott ellent ez önkénynek.

– Fölséges szultán, Magyarország sorsa fölött csak a magyar országgyülés határozhat, nem a török divántanács. Minket kormányzói állásunkban az országgyülés erősített meg, s mi fölségedet, mint pártfogónkat fogadtuk el.

A szultán kegyesen válaszolt a bátor tiltakozásra.

– Jól mondád, barát! Mint pártfogó jöttem hozzátok s nem is nézlek, mint leigázott rabot, de mint hű szövetségest. Én Buda várát nem magamnak foglalom el, hanem János királynak. Ha felnő, emberré lesz, bizony visszabocsátom a kezére s e felől kezetekbe adom athnámémat. Addig azonban Buda várát s a dunai tartományt nem lehet egy gyönge asszony s egy gyermek kezére bizni, a kitől azokat könnyen elvehetik. Eleget tapasztaltál ebben. Ha az én kezem lesz rajtuk, majd nem olyan könnyen kapkodnak utánuk. Addig is átadom a te királynédnak és fiának az egész Tiszán túl fekvő Magyarországot, és a temesi bánságot, Lippa várával, mint leendő lakóhelyével. S azonfelül Erdélyországot, minden váraival és bányáival együtt. Azokat birja békével.

Fráter György keserüen felelt vissza.

– Nem hihetem rólad, felséges úr, ki az igazság védelmezője vagy, hogy gúnyt akarnál üzni egy sorsüldözte, magas lelkü királyné gyászával. Pedig valóságos gúnynak látszik, a midőn a divántanács azt határozta el, hogy a János királyhoz hűséges vármegyék tőle elvétessenek, s azokért cserébe adassék neki Erdélyország, melyet azonnal, a mint János király meghalt s mi Buda oltalmára siettünk, egyszerre eltérített a hűségről Majláth István, a ki azóta magát Erdélyország fejedelmének megválasztatta, a várakat elfoglalta, s a kitől most minekünk előbb vissza kellene foglalnunk Erdélyt, holott a te basáid utolsó fegyveres dandárunkat is lefegyverezték, szétbocsátották, s még magunktól is elszedték a kardjainkat, s most itt állunk előtted puszta kézzel: gyalogsorban s kezünkön-lábunkon érezzük már a békó szoritását.

A szultán mosolygott s szakállát végig simítva, inte Rusztán basának, ki megértve az intést, kiment a sátorból s rövid időn visszatért másodmagával.

Az a másik egy magyar úr volt, szintén kard nélkül, mint a többi.