Part 16

Félesztendeig eltartott ez a kedélyes várostrom. Tréfára vette azt minden ember: maga a király is. A feleségére most nem volt gondja, egyik szász városból a másikba járhatott mulatni. Az egyetlen erős kezű embert, Fráter Györgyöt valami különös tréfára fogták. Azt már a verebek is csiripelték, hogy a szultán levele a királyhoz apokrif volt. Azért jó sikere volt; mert ennek közvetkeztében lett elnyomva az erdélyi lázadás; tehát János királynak nem lehetett ellene panasza. De ezt a szultán is megtudhatta, s ez a milyen nagy úr, bizonyosan haragszik érte, hogy az ő nevében egy barát levelet irogat, s a gyürüs czimerpecsétjét is rányomja. – Sürgetős volt az évi adó és ajándékok elvitele Sztambulba. Ötvenezer arany márka, tiz arany serleg, száz ezüst billikom. – A főurak Fráter Györgyöt küldeték ki János király által, hogy vigye el e kincseket Sztambulba. Előre nevettek rajta, hogy fogja a szultán rögtön a Jedikulába csukatni a barátot. – Fráter György azonban csak nem kezdett hozzá az utazáshoz.

E közben az történt János királylyal, hogy szélhüdés érte. Csak a féloldalát legyinté; de ez által az egész arcza eltorzult: a szája félre húzódott. Doktorokat hivatott és kuruzsló asszonyokat. Az utóbbiaknak a tanácsát követte.

Fráter György irigyei őt vádolják, hogy megmérgezte a királyt. Szerémy azt mondja, hogy Perényi Péter küldött egy olasz doktort Fráter Györgyhöz, a ki gyógyszer helyett mérget adott a királynak; Tinódy pedig azt énekli, hogy Fráter György megmérgezett cseresnyékkel rontá meg a királyt. Oktondi mesék!

A királynak erőteljes életszervezete volt. Rendes életmód, hideg vizkura javára lett volna, s ha valakinek érdekében állt János királyt életben tartani, úgy az Fráter György volt.

Ez első intése után a «sötét angyalnak», a király nem is bocsátá el többé Fráter Györgyöt maga mellől. A sztambuli uttal, az ajándék szállítással Verbőczy kanczellárt s Eszéky püspököt bizta meg, azok el is indulának.

E közben a budai királyi vár istállóiban éjjel nappal nyergelve valának a paripák. A király száz arany jutalmat igért annak a csatlósnak, a ki meghozza a jó hirt. Lóhalálában vágtatott a hirmondó a királyhoz e szóval: «a királyné szerencsésen fiat szült!» A nyomában érkező hirnök már azt is meghozta, hogy a királyfit megkeresztelték, az első szent király nevére, Istvánnak és nagyatyja nevére Zsigmondnak.[8]

A királyt egyszerre csoda módon helyreállítá ez az örömhír. Karjából, lábából elmult a béna zsibbadás, az arcza újra visszakapta rendes formáját, talpra állt: egész emberré lett.

– Fiam van! Vajha megláthatnám mihamarább!

Erre az örömhirre nagy áldomásnak kellett következni. Az ostromló hadsereg bort kapott, az ágyuk háromszoros üdlövéseket dörögtek. A király maga lóra ült, mintha semmi baja sem lett volna, s tanyáról-tanyára ellovagolt a vigadozó hadcsapatokhoz. Megtekintette az ünnepi hadijátékokat, párviadalokat, azután pedig a vezérekkel és főurakkal együtt lakomához ült s fogadta a felköszöntéseket. – Ekkor aztán halálos gutaütést kapott. A lakoma-asztalnál rogyott össze.

Hát ez is szép halál! Az újszülött fiu fölötti örömben agyoninni magát.

A király érezé, hogy halála közel van, a mint az asztalnál összeroskadt. Az ágyához hivatta az ország nagyjait.

– Ne hagyjátok el a feleségemet, a fiamat. Koronázzátok meg. Tegyétek királylyá én utánam. Ez volt az első szava hozzájuk.

Egészen eszméleténél volt. Papot, iródiákot hivatott, végrendeletét megiratá s a szultánnak azt izené, hogy még haldokolva is az ő iránta való hűségre gondol.

Majd Fráter Györgyhöz fordult.

– Te pedig Utyessenovics György, a kit én alacsony sorsból legfőbb méltóságokra emeltelek, s mellőzve sok nagy nemzetségű, hatalmas, hires férfiakat, csaknem testvéremmé fogadtalak, légy nőmnek és kedves fiamnak gyámja, gondviselője.

Azután Petrovichot és Török Bálintot szólítá fel, hogy fiának gyámságát Fráter Györgygyel oszszák meg.

Még valamit beszélt ifjú nejéről; de a szava elakadt, tagjai megzsibbadtak s még kilencz napig élt azután, mint félhalott; szótlanul: csak a szemei beszéltek még a főurakhoz. Végre azok is elhallgattak.

A holt király teteme fölött aztán Fráter György tartott egy lelkesült beszédet a főurakhoz, összetartásra, hazaszeretetre buzdítva őket. Beszédének megrázó hatása volt. Versenytársai mind kezeiket nyujták, fogadva, hogy hivek maradnak az elhunyt király özvegyéhez, csecsemő fiához.

Sok napig eltitkolták János király halálát. Holttestét viaszk közé burkolák s vaskoporsóba helyezék el. És mindennap összegyülének nála, mintha még élne s vele együtt tanácskozának az ország jövendője felől.

A király halálát főkép azért kellett eltitkolni, hogy a Fogaras várban ostromolt vajdákat kiegyezésre lehessen birni. Az ostromra nem lehetett többé gondolni; mert Budára kellett sietni az egész országtanácsnak. Majláthot tehát felszabadíták az ostrom alól, lovagi szavát véve, hogy lázadást nem kezd többé Magyarország kormánya ellen.

Erdély többi váraiba aztán elhelyezve a biztos hadcsapatokat, a királyi holttesttel és az ország kincseivel megkezdték a szomorú utazást Erdély szélétől Buda váráig. Nagy hire futamodott különösen a társzekerekre halmozott kincseknek, a miket Zápolya minden utjában magával hordott, mint szokták a barbárkori királyok.

Fráter György és Török Bálint kisérték fegyveres haddal a gyászvonatot, s ugyan jó volt a fegyverről gondoskodni. Útközben oláh és rácz búcsújárók kezdtek csatlakozni hozzájuk. Egyszer aztán, a mély völgybe érve, eldobálták a bucsujárók a templomi zászlókat, s elővették a fejszét, handzsárt, megrohanták a kincses szekereket. Azonban Török Bálint lovasai szétkergették a rabló hadat. Olyan gyorsan utaztak, hogy mire Fels Lénárd, Ferdinánd vezére utjokat akarta állni, már akkor el is temették Zápolyát Székesfehérvárott a királyok kriptájába, s Budavárát megszállották.

XIII. FEJEZET. FIATAL ANYA.

Egy huszonkét éves királyné és egy két hónapos csecsemő maradt Magyarország trónján.

A királyné maga is gyermek volt még: szép és okos; de mégis csak gyönge asszony. A legtúlcsapongóbb költői képzelet nem találhat ki ennél viszásabb helyzetet, mint a minőt a sors szeszélye előteremtett: egy szétbomlott ország sorsát egy fiatal nő kezébe letenni, a ki még alig két éve, hogy leánya lett a nemzetnek; a ki senkivel nem rokon népei közt: még a nyelvüket sem érti, a ki még az élet örömeit sem ismeri, nem hogy a rémeit ismerné; a kinek még azt az időt sem engedték nyugodtan eltölteni, a mit egy gyermekágyas asszonynak az egészsége végett ágyban fekve kell átpihenni; felköltötték, hogy öltse fel a gyászruhát, vegye karjára a gyermekét, vigye ki azt magával a Rákosra: mutassa fel ott az egybegyült rendeknek s fogadja azoknak a riadó «vivát» kiáltását, a kik gyermekét királynak választák s őt magát ez ország regensnőjévé tették.

Verancsics püspök így ir a királynéról: «Fiatalsága, a gyász által emelt szépsége, ékes beszéde és nyájassága által mindenkit annyira elbájolt, hogy «az erények és kegyelmek tárházának» neveztetnék.»

A rákosi országgyülés Fráter Györgyöt, Török Bálintot és Petrovics Pétert a kis király gondnokaivá, s a királyné országtanácsosaivá nevezte ki, Fráter Györgynél hagyva meg a kincstárnokságot, Török Bálintnál az ország hadainak főkapitányságát, Petrovicsnál a temesi bánságot.

Fráter György egy országkormányzói főméltóságot is tervezett s ezt Perényinek szánta. Hogy a többi főurakat meg ne sértse, a szabácsi szandzsákot kérte fel, hogy kinálja meg ezzel Perényit, a kivel benső barátságban volt; Bali basa szabadítá ki Perényit keserves török rabságából.

De Perényi már akkor nagy fordulást tett. Mikor meghallá János király halálának hirét, meghuzatta a harangokat, Te Deumot rendezett, ökröt süttetett, bort osztott a népnek: mintha valami nagy diadal volna. A Bali basa levelét pedig elküldé Ferdinándnak. (Ez később nagyon torkára forrott szegénynek!) Ferdinánd örömmel fogadta a visszatérő elpártolt főurat s őt bizta meg a főkanczellársággal s a Ferdinándpárti magyar hadak főkapitányságával.

Másnap a rákosi országgyülés után összegyüjték a budai polgárságot a Szentgyörgytéren s felesketék a királyné és a kis király hűségére. János király ugyanezen évben adá ki azon rendeletét, mely a budavári polgárokat egyenkint és egyetemesen magyar nemesi rangra emeli.

Izabellának meg kellett érni azt, hogy az a Perényi, a ki őt, mint János király násznagya, Krakkóból idehozta, a ki az egész uton, és még azután is, rajongó cavalièr servantja volt, most ostromló hadsereget hoz ellene. Ágyukkal folytatja a courtoisieját.

Hát Majláth mit csinált? Az még hagyján, hogy a mint Fogarasból kiszabadult, rögtön feltámasztotta az elpihent lázadást Erdélyben s magát kikiáltatta Erdély fejedelmének: de menthetetlen az az árulkodása, a mit egy védtelen nő, és egy csecsemő ellenében elkövetett. Sztambulba küldött követe által azt a hirt terjeszteté el, hogy Izabella gyermeke nem valódi szülötte a királyi párnak. Az csak aféle «zabi gyerek», a kit az utfélen szedtek fel s most kiadják királyfinak.

A szultán ennek a hiresztelésnek a kiderítésére nem sajnálta felküldeni Budára Rusztán béget, a csauszagát, hogy saját szemeivel győződjék meg az igazságról.

Fráter György megértve Rusztán bég küldetését, odavezette őt az ifju özvegy királyné elé.

Izabella, fekete bársony gyászruhájában, trónusán ülve, fogadta a török követet. Ölében tartá kis fiát, István Zsigmondot, a ki már hat hónapos ember volt s négy hónapos király.

Rusztán bég üdvözlő szavaira a királyné válaszolt, s az alatt, míg a tolmács ide és oda átfordítá a beszédeket, a kis király rákezdte a követelő sirást.

És ekkor a bájos királyi özvegy, nem gondolva az országnagyok jelenlétével, kikapcsolá keblén a ruháját s szemérmes anyai gondossággal megkinálá a gyermekét az élet kutforrásával.

Ennél a bűbájos jelenetnél Rusztán bég, a milyen hosszu volt, úgy vágta magát arczra, a királyné lábaihoz, s a kis gyermek meztelen lábacskáit összecsókolva, fogadá a prófétára, hogy pártfogója fog lenni teljes életében.

A szoptató királyné diadalmaskodott a diplomaták minden ravasz fondorkodásai felett. A szultán arany süvegecskét, arany almát és arany buzogányt küldött a csecsemő királynak s biztosítá nagyuri oltalma felől.

A bécsiek nem voltak ilyen érzelgősek. Rögtön megindítának egy erős hadat Fels Lénárd és Perényi vezetése alatt az özvegy királyné és a csecsemője ellen. Elfoglalták könnyű szerrel Visegrádot, Váczot, Pestet, Székesfehérvár önkényt kapitulált Perényinek (Nostras volt!) és megszállták Buda várát.

Török Bálint állt velük szemben.

Könyv nélkül lehet tudni a többit.

Török Bálintnak Perényi Péter régi esküdt fegyvertársa volt. Azzal csak nem verekedhetett.

Ámde voltak a bécsi hadseregben németek is. S ezek szorgalmasan portyáztak szerteszélylyel a Budavidéki falvakban zsákmány után.

Török Bálint huszárjai aztán megtették azt a barátságot, hogy a midőn Fels Lénárd labanczai prédával megrakottan jöttek visszafelé a táborba, lesből kirohantak rájuk, jól elpáholták őket, s a vett zsákmányt elvették tőlük.

Ez pedig a Perényi alatt levő magyar vitézeknek nagy gyönyörűségére szolgált. Még ők kiabálták jobban a Török Bálint huszárjainak: «üsd! nem apád!»

Ezen aztán a Fels Lénárd labanczai, meg a Perényi magyarjai olyan szépen összevesztek egymás között, hogy a szép római fürdők völgyében valóságos csata fejlődött ki a Ferdinándpárti magyar és német ezredek között. A két fővezér, Fels és Perényi személyesen siettek a veszedelmes czivakodás lecsillapítására; de biz az ő katonáik nem hajtottak a vezéreik szavára. Fels Lénárd kapott egy kopjadöfést a tomporába, Perényit pedig úgy üték nyakszirten egy nagy kővel, hogy felbukott. Utoljára a Dunán álló hajóhadról kellett előhozni a spanyol muskétásokat és dalmata naszádosokat, a kik egypárszor közé durrantván a puskáikkal a német-magyar viaskodó hadnak, azokat szépen kibékiték egymással.

A budai várban nagyot nevettek ezen, hogy az ellenség hogy öldökli magamagát, háromrészre válva, s Izabella királyné is ezen tréfás bevezetés után, kezdett gusztust kapni a háboruhoz.

Hiszen ha mindig ily mulatságosan végződnék.

Ferdinánd király azonban gyorsan futtatá Andronicus Tranquillust, hajdan Gritti titkárát Sztambulba: «repülj! rohanj! Itt az ideje a nagy urnak bejelenteni, hogy Magyarországon nincs már több király, csak Ferdinánd.»

A szultán azonban nagyon rosszul fogadta ezt az üzenetet.

– Mit nekem a nagyváradi békekötés? felelé Laszkónak. A te urad és János király tudtom nélkül szerződtek. Magyarország és a korona nem Jánosé, hanem az enyim: ő csak az én hűbéresem volt. Ha nem tetszik a magyaroknak, hogy általam megerősített királyuk legyen, akkor majd adok nekik basát helytartónak, csinálok az országukból szandzsákságot, mint Boszniából s Budából lesz török város, Szent Zsigmond templomából ozmán mecset, a saját törvényeik helyett megkapják a Khalilt. A te királyodnak pedig mondd meg, hogy a midőn ő Buda várát hadsereggel megtámadta, az én országomat támadta meg, s ezért én őt meg fogom fenyíteni, csak azt várom, hogy a télvíz ideje elmuljon.

S midőn még egyszer visszatért Laszkó, nagy ajándékokkal, színe elé sem bocsátá a szultán; hanem bezáratta a Jedikulába. E nevezetes alakja a történelemnek ott is végezte be nyughatatlan életét. Ugyanekkor a szultán maga elé hivatta Izabella követeit, Verbőczyt és Eszékyt s a divántanács előtt biztosítá őket, hogy János király fiát teljes erejével meg fogja tartani a magyar trónon, s küldött neki zöld erszénybe kötött megerősítő okmányt, aranynyal átszőtt ruhát, arany paizst és kardot.

Ennek a helyzetnek a tökéletes felfogása képezi a megoldását Fráter György rejtélyes politikájának. Ezt nem ismerték se Ferdinánd tanácsadói, se a magyar főurak, se az európai fejedelmek; még Zsigmond lengyel király sem, ki két követet is küldött leányához, Kvarkovszkyt és Gorkát, a kik Izabellát rábeszéljék, hogy mondjon le fia nevében a koronáról, adja át Ferdinándnak Buda várát, s kárpótlásul fogadja el Ferdinánd ajánlatát, a szepesi herczegséget, özvegyi tartást, nagy pénzbeli évdíjat, s fia részére (a bölcsőben) Ferdinándnak egy leányát (a pólyában) feleségül. E kecsegtető ajánlatokat Bécs legdaliásabb lovagja, Salm Frigyes, adta elé behizelgő szóval az ifju özvegynek. S Izabella bizony hajlandó lett volna kezet adni rá. Egy fiatal asszonynak többet ér egy vidám farsang egy szomoru háborunál. De Fráter György szüntelen az oldala mellett állt, s visszautasítá a deli lovagot.

– Mondd meg az uradnak, hogy a királyné nem vesztette el az eszét, hogy a nyomorult szepesi herczegségért elcserélje a magyar királyságot.

A kedélyes háboruskodás tehát csak tovább folyt.

A közös táborbeli magyar és német harczosok összeverekedése után Fels Lénárd beérte azzal, hogy körül zárta Buda várát, azt hitte, majd éhséggel kényszeríti feladásra.

Egy délután a Ferdinánd-párti táborból Bánffy Boldizsár, magyar kapitány, egy portyázó csapattal a fehérvári kapuig hatolt, a hol a bástyafokon álló Török Bálint ráismert. «Adjon Isten, fogadj Isten» szót váltottak egymással.

– No hát gyere fel hozzánk egy pohár borra! kiálta alá Török Bálint.

– Fel is megyek, ha paroládat adod, hogy visszabocsátasz.

A fővezér kinyittatá a kaput s bebocsátá a hajdani jó czimborát a várba kiséretestül.

Odabenn azután nagy disznótort készíttetett a számukra. Odakerült Fráter György is, s karon fogva a kedélyes ellenséget, körül hordozá őt a bástyákon, megmutogatta neki hűségesen az új védműveket, melyeket olasz fortifikátor készített; az öreg ágyukat, a golyó-piramidokat, a spanyol lovasokat és lábhorgokat, a boltozatos lőportárakat, tele robbanó szerrel; azután körülhordta a rengeteg nagy bástyapinczékben, a melyek szinig voltak rakva lisztes zsákokkal, másokban szalonna garmadákban, zsiradék vendelyben, füstölthus és kolbász füzérszámra, kétszersült kenyerek, tarhonya és perecz hombárokban, hagyma halomszámra s óriási hordókban a betaposott káposzta. Hát még azután a boros pinczék, egész hosszú sorával a száz akós hordóknak. Azokat sorba kóstolták. Azonkívül voltak a só és füszer raktárakban. A bástyák mentében a tulokistállók és disznóólak, tele barommal. Majd a vízművet is megmutatta neki, melyen taposó malommal hajtják fel a vizet a Dunából földalatti uton. El vannak itt látva egész esztendőre, még azon is túl. S a várbeli katonaság előtt nagy a rend, felvigyázat; maga a polgárság mind fegyverbe öltözött s a kapuját strázsálja.

Bánffy Boldizsár tele lett bámulattal, még jobban tele budai veres borral, s mikor késő este, a vidám dáridó után csapatostul nagy dalszóval visszakerült a maga táborába, vége-hossza nem volt a csodának, a mit a várban járt vitézek a táborbelieknek elmeséltek a nagy készületről odafenn. Másnap már az egész tábor zajongott, kiabált, hogy nem ők éheztetik ki a várbelieket, hanem azok őket. Fels Lénárd elkergette a táborból Bánffyt egész csapatjával együtt. De már későn volt; az egész seregét megrontotta a hir, hogy Budavár bevehetetlen. A labanczok kurta ruhájukban fáztak; nyakukba hullott az őszi eső, tele voltak az ispitályok, úgy, hogy Fels tábornok kénytelen volt az ostromzárt abbahagyni, s egész seregével téli szállásokra oszolni. Fráter György ezuttal visszaverte az ostromot nem tüzokádó, csak borstörő mozsarakkal, palaczkdugókkal és hurkatöltőkkel.

Fels Lénárd csupán Pestet hagyta megszállva cseh és spanyol ezredekkel, s a Ferdinándhoz pártolt királynaszádosokkal, meg a magyar huszárokkal.

XIV. FEJEZET. BUDA OSTROMA.

A magyaroknak tehát ez esztendőben a fővárosuk egyik felében is, a másikban is más-más királyuk volt. Buda István Zsigmondé volt, Pest Ferdinándé.

Pest abban az időben (La petit ville, a hogy Bechet nevezi) városnak nem számított, de erősség számba ment. Félkör alakban fogta körül egy lőréses bástyafal, melynek kapui fölött hatalmas tornyok emelkedtek; ilyen volt a hatvani kapu, azzal szemben a török temető, a mostani nemzeti szinház helyén; a körbástya két végpontját pedig terjedelmes bástyaköröndök zárták be a Duna parton. Ezeknek egyikében még e század elején a vándor magyar szinészek tarták előadásaikat. A városban elfért négy ezer harczos. S azonkívül volt hozzáragasztva a külön kőfallal elzárt zsidóváros, mely szintén védelmezhető állapotban volt tartva. Az akkori pesti zsidók harczias indulatu népek voltak s falaikat a végső körömszakadtáig védelmezték. Jól tudták, hogy akármilyen ellenség foglalja el a várost, az okvetlenül ő rajtuk tölti ki a boszuját.

Török Bálint megkisérté Fels Lénárd elvonulta után Pestet visszafoglalni. Segítségére jöttek a boszniai, belgrádi és szilisztriai basák a seregeikkel. Váczot hamar el is foglalták; de a mint Pest város sánczait meglátták, azt mondták, hogy ők lóháton falra nem tudnak mászni, a mi gyalogságot pedig magukkal hoztak, azt a pesti várparancsnok a derék spanyol Fotiszkusz lovag véres fejekkel utasítá vissza. A mire aztán a török basák azt mondták, hogy ez gorombaság! Ők nem azért jöttek ide, hogy a fejeiket beveressék s megfordultak, vissza mentek. Ekkor aztán a pesti magyar huszárok, Nyáry Ferencz és Horváth Bertalan kapitányaik alatt utánuk eredének s az utóhadaikat lekaszabolták.

– Igy nem jutunk dülőre! Mondá Fráter György Török Bálintnak. A határszéli törökhad mind martalócz, gyülevész. Meg kell próbálnunk, hogy van-e még Magyarországon fegyverfogható ember, a ki jó pénzért fegyverbe öltözik?

Arról már régen letett, hogy a hazájáért, lelkesedésből fegyvert fogjon a magyar! Ott vannak azok már mind a mohácsi mezőn eltemetve. Kik így éreztek vala!

Török Bálint tehát a lovas dandárával neki indult Tolnának, Somogynak, sereget gyűjteni. Kapott rá pénzt Fráter Györgytől eleget. Össze is hozott valami két ezer embert.

Fráter György pedig ez alatt szintén felgyűjtötte a hűséges bihari, hajdusági vitézeit, a kik soha, a míg a világ éjjelből és nappalból áll, más zászló, mint a magyar alatt nem harczoltak. Azokkal rakta meg Budavárát.

A hadi készülődések alatt készséggel ráállott a lengyel követek tanácsára, hogy küldjön a királyné követet Bécsbe Ferdinándhoz, békeajánlattal. A csak nemrég áttért Bebek Imrét bizták meg e feladattal.

Bebek Imre túl ment az utasításon, melyet a királyné adott neki; úgy látszik, hogy azt is előadta Ferdinánd király előtt, a mit Mineróna kisasszony bizott rá. Hogy a királyné kész volna minden órában átadni Buda várát és a koronát Ferdinándnak, de a barát nem engedi. A barát zsarnoki önkénynyel kényszeríti a királynét az ellenállásra. Szigoruan bánik vele. Háztartását szükre fogta, udvari személyzetéből mindazokat elbocsátá, a kiket fölöslegeseknek tartott; a pénzt csak a katonáknak osztja. A királyné gyakran sír miatta.

– Hát mi a királynénak ez a barát? mondák a bécsi állambölcsek. Ha nem tetszik neki, vettesse fogságra, üttesse le a fejét, s azzal vége lesz az egész nehéz állapotnak.

Ezt a jó tanácsot bevette Bebek Imre, s igéretet tett Bécsben, hogy rövid időn végre is fogja hajtani.

Mikor aztán Bebek Imre Budára visszatért, az összes országtanács beleegyezett, hogy a barátot elemészszék. Másnapra a királyné termében tanácsot hirdettek, melyre hivatalos volt Verbőczy és Petrovich is, Fráter György legnagyobb irigyei. Azokkal is megértették a beavatottak, hogy már csak legjobb lesz így. A barátot félretenni az utból s aztán Ferdinánddal megegyezni. Kinek-kinek előkelő hivatalokat ád az új király, pénz is jut elég. A tanácsban, ha a barát beleegyez a békekötésbe, úgy neki is kijár a jutalom, de ha ellenkezni fog, Bebek Imre egy csengetésére berohannak az ajtónállók, megkötözik s mindjárt a palota küszöbén levágják a fejét.

Ez szép, barátságos közmegegyezéssel el lett határozva.

Nagy lett azután a meglepetésük a főuraknak, mikor Fráter György az országtanácsba megérkezett.

A szokásos fehér barátcsuhája helyett zöld bársony kantus volt rajta, és a fölött kékzománczu pikkelypánczél, oldalára kötve hatalmas kétélü pallosa. Egy pillanatra nyitva hagyta maga után az ajtót, láthatták a főurak, hogy a külső terem a barát pánczélos katonáival van tele.

Fráter György elfoglalá az ülését az első helyen ülő királyné mellett. Tuloldalon ült Petrovich, átellenben a lengyel követek.

A királyné, megnyitván a tanácsülést, felszólítá Bebek Imrét, hogy adja elő, miket végzett Bécsben Ferdinánd királylyal.

A tanácskozás latin nyelven folyt, azon a magyarral, lengyellel, horváttal kevert, semmi grammatikai szabályt nem ismerő diákságon, melyet Szerémy naplójában megörökített, s melyen ez a három nemzet megértette egymást: ez volt a hajdani volapük. Kivételt csak Fráter György és Verbőczy képeztek, a kik a klasszikus római nyelvet használták.

A válasz meghallgatása után Fráter György szólalt fel.

Mindent helyeselt. A békekötést, Buda és a korona átadását. De végül egyet kérdezett Bebektől.

– Hát a felől mit izent Ferdinánd király, hogy ha mi átadjuk neki Buda várát, akkor Szolimán szultán nem fogja-e őt a miatt nagy hadsereggel megtámadni?

Bebek Imre ötölt-hatolt, hogy erről bizony semmi bizonyosat nem hallott.

– No hát én hallottam. Most érkezett vissza Drinápolyból Bozsa Bende követünk, hirül hozva, hogy Szolimán megindult százezernyi derék haddal Magyarországra: azzal a czéllal, hogy ha Budát más király kezében találja, mint a kit ő helyezett be, Budából török fővárost, Magyarországból török szandzsákságot fog csinálni. Urak, országtanácsosok, szólaljatok fel; tudtok-e ez ellen valami segítséget?

Mélységes hallgatás követte a barát felszólitását.

– Ujból kérdezlek benneteket, kinek van elég erős szive magára vállalni az ország sorsát s kezébe venni a kardot azzal a szándékkal, hogy Ferdinánd király zászlói alatt meg fog mérkőzni Szolimán szultán derék seregével?

Ujból nagy hallgatás.