Part 14

– Hanem már most arra felelj meg nekem, édes Fráter Györgyöm, hogyan tudtál te az alatt, a míg ezen szivvidámító hireket olvastad ebből a levélből, olyan rémüldöző, haragos arczot csinálni hozzá? És hogyan tudtad ugyanakkor, a midőn Ferdinánd király ilyen barátságos békejobbot nyujt felénk, a jó Péter vajdát a hamis mérgezési hirrel Ferdinánd király ellen felbőszíteni? s a szultán haragját Ferdinánd ellen lobbantani?

Verbőczy is szekundált ebben a királynak.

– Erre felelj barát.

Fráter György vállat vont.

– Hát ez útbaigazítás volt Péter vajdának, hogy mivel védelmezze magát a szultán előtt. Szolimánt pedig jobban meg nem haragíthatja a vajda, akármit mondjon is Ferdinánd királyra, mint ha ez a kettőtök között megkötendő békeszerződés ki lesz hirdetve. Egyébiránt, ha sajnáljátok urak, hogy Péter vajdát ilyen útba tereltem, fussatok utána; még nem mehetett messze, hivassátok vissza s világosítsátok fel róla, hogy csak tréfa volt az egész.

– Nem! Nem! Nem! Csak hadd menjen Allah hirével! Ez volt az egyhangú vélemény az asztalnál.

Fráter György aztán még egyszer teletölteté a serlegét.

– Nem csak háromszor iszik a magyar: négy az igazi szám. Ittunk a királyért, Zápolya Jánosért; kinek fejét mai nap a korona és a férfibüszkeség nimbusza köríti. A király koronát, a férfi asszonyt érdemel. A kinek szive van, ne szánja a kivánságát, kiáltsa lelke szerint: éljen a mi leendő királynénk «Lengyel Izabella».

Már erre a szóra nem is lelkesedés, hanem tombolás volt, a mi kitört. Az urak kirugták a székeiket maguk alul, odarohantak a királyhoz, össze-vissza gratulálták: mindenkinek kinyilt a szive, s azt mondta a szája. Ez hiányzott Magyarországnak! Egy asszony! egy szeretett királyné!

A trombitások és török siposok a terem karzatán rázendíték a palotás nótát, a riadót, az andalgót: egymás után a «háromszáz özvegy asszony tánczát», a pohár csörgött, a sarkantyú pengett, az egész királyi udvar tánczra kerekedett; dobogott a palló, reszketett az ablak, ujjongott minden ember, kiabálva «vivát Izabella regina!» Még a jó Verbőczy István is, elfeledve az in-zsábáját tánczra kerekedett, s megragadva Fráter Györgyöt, azzal járta el a Kállai-kettőst. – Mikor besötétült, fáklyatánczot jártak. Míg a világ világ lesz, nem lát ilyen örömdáridót Nagyvárad!

VIII. FEJEZET. IZABELLA.

Itt volt tehát Zápolya János álmai megvalósulta előtt!

A korona és a szerelem utáni vágya beteljesült!

Most töltötte be életének ötvenedik esztendejét.

Lett belőle fiatal vőlegény, ifjú férj. A legszebb királyleánynak a férje.

Izabella akkor huszonegy esztendős volt.

Sugár, amazoni alak, eszményi szép arczczal, melynek minden vonása igérte a boldogságot s követelte az örömeket, kék szemeiben az olaszszal vegyült lengyel vérmérsék lángja égett, arczszine azzal a tündéri halványsággal birt, melyet a rögtöni indulat hajnalpirosra fest, a buslakodás még hidegebb szinnel von be. Ajkai rendesen duzzogásra álltak; de ha oka volt rá, nevetni is tudtak, s akkor igézővé tették.

Kár, hogy olyan ritkán volt oka nevetni.

Három főurat küldött János király, mátkáját elhozni, Krakkóba. Fráter György szemelte ki őket. Az egyik volt Brodarics, váczi püspök, a másik Verbőczy, kanczellár, a harmadik Perényi Péter, Felső-Magyarország főkapitánya.

Ez utóbbi főur nem régiben tért vissza János király zászlói alá. Láttuk őt már, mint János király koronaőrét, ki a koronával együtt átpártolt Ferdinánd királyhoz. A visszapártolásra ismét igen tisztességes rugói voltak.

Az egyik az volt, hogy egyszer a vitéz hadvezért a törökök elfogták, s csak azon feltétel alatt bocsáták szabadon, ha szavát adja, hogy ellenük többet nem harczol, s ez igérete biztosításául magukkal vitték Péter úr fiát, azt ott nevelték Sztambulban a szultán udvaránál. Péter úr jó apa volt és becsületes hazafi. Sokszor kérte a törököktől a fiát; de azok azt kivánták tőle, hogy adja át nekik váltságdijjul a birtokában levő magyar végvárakat, a mire a derék nemes azt felelte, hogy a fiáért a hazáját meg nem rontja. Majd Ferdinánd által akarta kikönyörögtetni a szultántól a fiát, el is ment Sztambulba Ferdinánd követe, Laszkó Jeromos ez izenettel, a kinek ott egykor sok szerencséje volt. De annak már ottan jól elkészítette a feje alját Fráter György. A régi patronusok, Ibrahim és Gritti helyén, ott volt Lufti basa és Memhet bég, Zápolya baráti, azok orrát, fülét akarták levágatni Laszkónak, örült bizony, hogy a saját fejét is épségben hazahozhatta. – Fráter György ellenben biztatta Perényit, hogy a fiát kialkuszsza a szultán kezéből.

A másik oka Perényi Péternek a Zápolyához átpártolásra pedig az volt, hogy ez a hatalmas főur maga is áttért a Kálvin és Czwingli hitvallására. (Különös jellemvonása a kornak, hogy a tulbuzgó Ferdinánd udvaránál levő magyar főurak hozták be magukkal a reformácziót, mint a Thurzók, Perényiek, Török Bálintok: sőt magát a király testvérét, az özvegy Anna királynét is azzal gyanusítják, hogy titokban Luther vallását követte.)

Perényi Péter tehát, ezen vallásos érzületnél fogva is Zápolyához szított, a kinek a debreczeni zwingliánusok és a székesfehérvári lutheránusok iránt tanusított kegyes elnézése azt a jó hirt szerzé, hogy ő alatta a reformaczió hiveinek üldöztetése nem lészen. Elég világosan nyilatkozik erről Perényi levele Ferdinánd királyhoz.

De még egy harmadik ok is volt, mely Perényi Pétert Zápolya hűségére visszavezérelte.

Többször feljegyeztük már, hogy az akkori magyaroknak az a nem dicsérendő szokásuk volt, hogy mindenkit gunynevekkel ruháztak fel (a mit még ma sem hagytak el).

Ha Zápolyát «Katalin vajdának» hivták még a hivei is, úgy Ferdinándnak is kijutott. Őt pedig «Pelbárt»-nak nevezték a körülötte levő főurak is. Nem azért, mintha Ferdinánd király tudományos munkálatokban hasonlatos lett volna a nagyhirü tudós temesvári magyar püspökhöz, hanem azért, hogy épen olyan nagy görbe kampós orra volt, mint annak. Ferdinánd király pedig véghetetlenül haragudott ezért a gúnyolódásért s Pekry Lőrinczet ezért záratta el örök börtönbe. Már pedig ennek a rossz tréfának a szerzője senki sem volt más, mint Perényi Péter. Annál fogva a Pekry Lőrincz példája őt végképen elvadította János király táborába.

Mind ezeket az apró adatokat össze kellett gyűjteni annak a megértetésére, hogy miért bizta meg János király épen Perényi Pétert azzal, hogy legyen vőfénye a menyasszonyának Krakkóból Buda váráig kiséretében.

Korona! Korona! Nem minden korona válik díszére a férfi homlokának!

Egyébiránt Perényi Péter életkorára nézve egyenlő volt Zápolya Jánossal és Fráter Györgygyel.

Hanem a férfi életkorát nem az regulázza, hogy mennyit visel a vállán, hanem hogy mennyit bír el?

(Ez tendentiósus egy phrasis!)

Ezer lovas vitéz kisérte Lőcsétől Budáig a királyi menyasszonyt.

De volt is «mit» kisérni. Egész szekértábor szállította Izabella udvari személyzetét, s azoknak a parádés czókmókját. A királyleány nyolczlovas piros hintón utazott, a főudvarmesternője, a délczeg, amazoni termetü «Mineróna» herczegnő, hatlovas zöld hintón; a többi udvari frajok bőrfödeles lengyel kocsikon, se szeri, se száma nem volt a társzekereknek, melyeknek ponyvája alul mindenféle tarka-barka szerzet bujkált elő a budai várudvaron. Volt ott kukta, szakács, frizér, czimbalmos, hárfaverő, bohócz, majomtánczoltató, még hat kutyapeczér is, a kik ugyanennyi pár czorkára fűzött sinkoránt vezetének, aztán solymár, kürtös, apród, csatlós, hajdu, kengyelfutó, törpe, lyüki és még a gyöngébb fajtából apácza, lantverőnő, vajákos asszony, kuruzsló, kártyavetőnő, hajfonó leány, himző, varró-cselédek, egy szóval minden, a mi egy jól nevelt királyi menyasszony háztartásához megkivántatik.

Egyszerre megelevenült tőlük a budai királyi várlak, melyet Fráter György hirtelenében lakhatóvá alakított. (Csunyául el volt hanyagolva a török gazdálkodás alatt.) A finnyás mazurok ugyan nagyon fintorgatták az orrukat, hogy nem találtak annyi kényelmet, mint otthon Krakkóban, hanem aztán kiadta a pompát a Zápolya kincsek sokasága, a mihez foghatót megint a lengyel udvarnál nem láttak.

A király a lépcső alján fogadta a menyasszonyát, ki igéző szemérmetes bűbájjal nyujtá eléje félkeztyüs kezét. A boldog vőlegény gyönyörrel értette ajkaihoz a rózsás ujjak hegyét, szerelmes üdvözletét rebegve menyasszonyához. Ellenben, a midőn Fráter Györgyöt meglátta Izabella a király oldalán, annak a nyakába borult, s azt egy egészséges csókkal üdvözölte, a királynak mondván:

– Ő az én lelki atyám!

(– Átkozott barátja! dörmögé János király Perényihez, hamarább kap csókot a királynémtól, mint magam, a férj.)

Még a megérkezés napján megtartatott az esküvő, azonnal, a mint Izabella pompás menyasszonyi köntösébe felöltözött. A szertartást a Szent-György templomában végzék, a hová a menyasszonyt négy nemes apród által emelt gyaloghintón vitték. Az esketést Fráter György maga czelebrálta, a kinek ez a kitüntetés jutalmul adatott, ámbár rangra és idősbségre Frangepán és Brodarics elébbvalók voltak.

Elérte hát azt Fráter György, a mi után egész életét törte, hogy a második sakramentumot is átadhatá annak a nőnek, a kit már a keresztelő medenczénél kiválasztott, nem magának: az országának, hogy királynét csinál belőle. Betelt a legmerészebb terve!… Huszonegy esztendeig következetesen épített rajta… A lehetetlenségeket valósággá tette… Nagy embereket, ivadékokat összetört, összezúzott, hogy a poraikkal az útját kiegyengesse… Királyt teremtett, vőlegényt nevelt a számára… Küzdött a fátummal, és leküzdte azt… És ime most kinyujtja reá áldó kezét, – «a mű be van fejezve.»

… Az esküvőt nagy lakoma követte, mely benyult az éjszakába. A nagy trónteremben a magyar és lengyel igreczesek felváltva hangicsáltak szebbnél-szebb nótákat, a fiatalság tánczra kerekedett, járta a palotás, a mazur, a minét, meg a radovacska. A királyné mindannyiban részt vett és nagy tűzzel járta. A magyar és lengyel ifju leventék egymással versenyezve vitték tánczba. Minden tánczhoz más öltözetet váltott a királyné. A táncz-szünetek alatt a bohóczok, olasz jonglőrök játszottak komédiát.

De a király is helyt állt magáért, tánczolni nem szeretett, ellenben reggelig győzte az áldomásviszonzást a lakomázó asztalnál.

Csak hajnalhasadtakor hagyták abba a vigalmat, a királyné a mazurkázást, a király a bratinázást, s akkor mentek, kiki a maga szobájába, nyugodni.

Fráter György egy szegletbe vonulva nézte a mulatságot éjfélig. Akkor elhagyta a vidámság termeit. Csak egyedül ő neki jutott eszébe, hogy ez a lakodalmi nap épen húshagyó keddre esett. A hogy Szerémy följegyezé. Farsang utolsó napja! Törvény szerint csak éjfélig tart a vigasság órája, azzal vége a Carnispriviumnak, kezdődik a hamvazó szerda… Haza ment a püspöki palotájába, leveté a fényes főpapi köntösöket, felölté a fehér csuhát, a faczipőt, s botját kezébe véve, kiment a «német temető» kis ajtaján a várból. És aztán felkereste hajdani tanyáját, a pálosok kolostorát. Lába alatt ropogott a hó. A várban ropogott a táncz. A szép kolostornak csak a romjai álltak még. A török dulárok felégették azt, s azóta senkinek sem volt rá gondja, hogy ujra betetőzze. Hanem a régi carcerek megmaradtak. Azoknak egyikében ütötte fel tanyáját egy öreg remete, a kiről az egész tájat «remetevölgynek» nevezték el. Ezt kereste fel Fráter György a hires királyi lakodalom éjszakáján.

Talán épen abban a földalatti oduban térdepelt a remete lábainál, gyónását végezve, a melyben egykor lángoló hallucinatióit végig álmodta, Dózsa György fantazmagoriáját.

Nagy tehernek kellett nyomni a lelkét, hogy csikorgó téli éjszakán, friss hóban, mezitláb elzarándokoljon bűnét meggyónni, absolutiót keresni… egy erdei remeténél.

Valjon nem azt mondta-e a remetének:

«Megbántam, a mit egész életemben tettem, midőn a végére értem.»

Meggyónni lehetett volna azt más papnak is, de megvallani nem.

Másnap délre virradván az idő, megtartatott a lakadalom után szokásos «kárlátó», «tyúkverő», melynek végeztével az egész királyi udvar felkerekedék Székesfehérvár felé. Ez úton már János király egy hintóban utazott Izabellával, hites feleségével, jó bundákba beburkolva.

Másnap ment végbe a koronázási ünnepély Péter-Pál templomában, mely egészen megtelt a király nemesi kiséretével. A polgárság közül senki sem lábatlankodott, külömben is hátul lett volna a helyük.

Itt is Fráter György volt, a ki a koronázási szertartást végrehajtá, az angyali koronával érintve Izabella hófehér vállát. Ez volt a harmadik sakramentom, melyben Fráter György választottját részesíté. A koronázási körmenet tartása elmaradt, mert egész nap szakadt a hó.

A koronázási ünnepélyt is követé a fejedelmi lakoma, de az igrecznek hely nem adatott, lévén ez a nap szent nap, épen nagy bőjt kezdete.

Estenden figyelmezteté is az udvari apácza a királynét, hogy a táncznak ezúttal békesség adassék, s kiki menjen szépen a vecsernye után nyugodni az Úrban.

És eként elérte János király, hogy a boldog együttlétet élvezheté a királynéjával a székesfehérvári királyi palotában, a hol három nap és három éjjel senki sem háborgatá a boldog házastársakat, az étekfogók kivételével.

Annál sulyosabb megpróbáltatásnak volt kitéve Fráter György.

Őt ezen három nap alatt többszörösen meglátogatá a bűbájos Mineróna kisasszony, a királyné főudvarhölgye.

Ismeretes a legendákból Szent-Antalnak a megkisértetése a pusztában, a csábító nőalakot öltött Azraël daemon által.

Hasonló kisértetnek volt kitéve Fráter György, hasonló eredménynyel. Hanem, a mi a legenda iróknak nem jutott eszébe, a midőn Szent-Antal visszaborzadását a daemoni csáb ellenében igazolták, az kijutott Fráter Györgynek.

Mert mi férfiak, természetünknél fogva is (ez már el van ismerve), az erényességre hajlandók vagyunk, de főleg, a midőn a szép asszony jelmezébe öltözött gonosz lélek elénk teszi a «kontót», hogy ennyi kell köntösre, ennyi butorra, kocsira, szinházra, fürdőre, ékszerre: summa summarum, «kétszázezer arany!» ez sok embert egyszerre anachoretává tesz. Eliszonyodunk a bűntől, mikor megtudjuk, hogy milyen drága!

Fráter György egyuttal kincstartó is volt. Nála állt az ország pénze.

Mineróna kisasszony három napig czirógatta a barátot, lelkére kötözve, hogy mennyi minden uj pompa szükséges a budai vár helyreállítására, hogy az egy lengyel királyleány által lakható legyen (rá ment volna az egész adó, a mi a szultánnak fizetendő vala), hogy a harmadik napon Fráter György úgy elszökött a királyi udvarból, hogy még csak a czimét sem hagyta hátra, hogy hol keressék?

– De hát mit fösvénykedik úgy a barát, panaszkodék Mineróna kisasszony a királynénak, hiszen János királynak vannak arany és ezüst bányái, sóbányái, nagy uradalmai, s nagy számu alattvalói, a kik mind adót fizetnek? S most már katonát sem kell neki tartani, mivel hogy a békét mindenfelé megkötötte.

A királyné udvarhölgyei és udvaronczai aztán megállapodtak abban, hogy ez a barát egy valóságos vámpyrja a királynak, a ki annak a vérét szívja, s erről majd adott alkalommal fel fogják a fölséget világosítani.

A koronázás utáni harmadnap reggelén a királyi pár arra ébredt, hogy a palota ablakai alatt igen szép reggeli zenehang és ének volt hallható, kinn a piaczon.

A királynénak ez rendkivül tetszett, a király azonban szertelenül felháborodott rajta. Hivatta Szerémy Györgyöt, a káplánját s azt mondá:

– Tudd ki, hogy ki merészel s hogy merészel nagybőjtben virginálni az utczán?

IX. FEJEZET. MIRE JÓ A LUTHERÁNUS VALLÁS?

Szerémy György káplán le sem ment, hanem stante pede megfelelt a királynak.

– A fehérváriak azért muzsikálnak a mai napon, mivelhogy ők lutheránusok és nem viseltetnek semmi hajlandósággal sem a nagybőjt, sem a kisbőjt megtartásához.

De már ezt János király nem hagyhatta megtorlás nélkül.

Még épen a királyné hálószobájának ablaka alatt mernek virginálni, kornyikálni az Istentől elrugaszkodott eretnekek! Fel kell hivatni a birákat, előljárókat a király szine elé azonnal, majd ő maga fog beszélni a fejükkel.

Lesz kriminális inkviziczió!

Szerémy megvitte a parancsot a korlátoknak s Verbőczy (maga is nagy inkvizitor és lutheránusüldöző lévén) sietett azt foganatosítani.

Nagybőjt első vasárnapján! reggeli mise előtt! világi nótákat énekelni a király ablaka alatt!

Izabella királyné addig könyörgött a királynak, hogy ő milyen nagyon szeretne egy ilyen kegyetlen inkvizicziót látni, míg az beleegyezett, hogy legyen hát ott mellette, de semmiképen ne próbáljon a bűnösök mellett könyörögni. A királyné ellenkezőleg azt fogadta, hogy még szigorúbb lesz magánál a királynál is.

A megrendelt órára (a király elébb a szent misét végzé a házi kápolnában Szerémyvel és azután kollácziózott a magyar és lengyel urakkal) beállítának a felidézett előljárók.

A király kemény szavakkal támadt reájuk.

– Ti pártütő eretnekek! Azért idéztettelek benneteket királyi szinem elé, hogy feleljetek meg nekem, fejvesztés terhe alatt, erre a két kérdésemre: először is, mi kifogástok vagyon ti néktek a szent katholikus vallás ellen? Másodszor, mi jót találtok a lutheránus vallásban? Ha ki nem elégítő feleletet adnátok, majd következik a «nyujtó» és a «vizital»!

A királyné nagyon meg volt elégedve királyi férjének e hatalmas fellépése által, odatette a karját a király vállára s úgy nézte angyali kegyetlenséggel, hogy mint fognak most mingyárt halálfélelembe esni a pogányok.

Biró uram, a többiek által könyökkel előre tolatva, jobbra is, balra is sandított, aztán felnézett a padlásra, végre csak megszólalt:

– Fölséges király uram, királyné asszonyom, nincs mi nekünk akkorka kifogásunk sem a katholikus vallás ellen, mint a körmöm feketéje. Dicső vallás! melyben idvezültek apáink s mi is szivesen idvezülnénk, mert e szerint bizonyos a paradicsom, mig a lutheránus vallás szerint, Isten tudja, hogy lesz, mint lesz? Tökéletes a pápista vallás az alfátul az omegáig, csak pap ne volna benne!

A király nagyon akart haragos képet mutatni. Perényi Péter magyarázta francziául a királynénak, hogy mit mondott a biró.

– Őrült beszéd! monda János király. Pap nélkül nincs ritus, nincs ceremonia. Örök időktől fogva volt papotok, s meg voltatok vele.

– De ilyen tökéletes még nem volt, mint a milyent most küldött fölséged a fejünkre. Nem vagyunk mi méltók, hogy ennek a nyomdokaiba lépkedjünk, mert ennek csak az angyalok és a martyrok képesek kiállani a réguláját hiba nélkül.

– Hát micsoda régulákat szabott rátok? Bőjtöt? Penitencziát?

– Ha csak azt tette volna! De interdictum alá vetette az asszonyainkat. Törvényt hozott ránk, hogy addig nem szabad férjnek a feleségéhez nyájas szóval közelíteni, a míg elébb meg nem gyónt a papnál. Már most, ha czéhmester komám uram hazavergődött a vásárból késő este, szomjasan, kifáradva, megázva, azzal a szóval: «kincsem, rózsám, adj frissen egy pohár bort, meg egy csókot», az asszony azt mondta rá: «hol a gyóntatóczédula?»

Az urak a markukba kezdtek nevetni.

A királyné, Perényi tolmácsolása után, arcza elé húzta a fátyolát s azt suttogá: «c’est effroyable!»

Török Bálint valamit sugott az udvari káplán fülébe, mire az nagyon vonogatta a vállait s a fejét félreszegte. A király is közel volt hozzá, hogy királyi méltóságát elveszitse.

– De azért nem kellett volna mingyárt lutheránussá lennetek falustul!

– Hja fölséges uram, ember az ember, husból és vérből vagyunk. Mit szólna hozzá fölséged…

– Az egészen más! Rólam ne varrjatok himet! Bolondok! A mi vizen Nagy Kristóf keresztűl gázolt, abba Faraó népestül belefulladt.

Még javában leczkéztette a király a hittagadókat, a midőn megnyilt az ajtó, s mint Deus ex machina, belépett a terembe Czelesztin atya.

A szigoru aszketa egy nagy pecsétes pergament szorított a kebléhez mind a két kezével, úgy járult a királyi pár elé.

Az urak mind kárörvendő mosolylyal néztek Zápolyára.

A király megelőzte az exorcisatiót.

– Jól van jól, szent atyám, tudom, miért méltóztatott jönni, a gyóntató czédula? Igen is. Az udvari káplánom az én gyóntatóm, tisztelendő Szerémy György uram, megmondhatja…

Szerémy György azonban, nehogy hamis tanubizonyságot kelljen tennie, hirtelen kiosont az ajtón.

– Nem azért jöttem ide, fölséges uram, monda nyugodtan az apátur. Tudom jól, hogy az esketési szertartást megelőzi a gyónás és az absolutió. Hanem azért jöttem, hogy fölségedet egy törvény megtartására figyelmeztessem, melyet fölséged megszegett.

– Én szegtem meg törvényt? Hiszen három nap óta kinn sem voltam a rezidencziából s jónál egyebet nem cselekedtem.

– De ez már a negyedik nap. Fölségednek tudnia kellene azt, hogy Gergely pápának van egy rendelete, mely megtiltja a királyoknak az olyan székvárosokban való mulatást három napon és három éjszakán túl, a mely városokban szentek és királyok vannak eltemetve. Ezt a brévét, különös pásztorlevél mellett, alkalmazá Alberik érsek Magyarország királytemető városára, Székes-Fehérvárra. Felséged már a negyedik napot üli itten.

– Ez azt teszi, hogy már most én kerekedjem fel asszonyostul, udvarostul s hagyjam el a várost?

– Azt.

– De édes szent atyám. Lássa főtisztelendőséged, a királyné nagyon megszerette ezt a várost, olyan jól érzi magát ebben a palotában. A budai királyi várlakban mindent ujra kell bútorozni, a török rútul elpusztított mindent. Itt pedig a legjobb kényelemben vagyunk. Nagy tél van. Iszonyú hófuvások betömték az utakat. Gyönge asszonynéppel most utra kelni istenkísértés volna.

Az apátur négyfelé nyitogatta a pergamenlevelet s odamutatott az aranyos kezdő betűkre, a megfakult aláirásra.

– A törvény – törvény. Az egyház nem alkuszik.

A királyné boszusan dobbantott a lábával.

– Én nem értem ennek a törvénynek az okát! monda Zápolya.

– Nem érti fölséged? Azt a magasztos gondolatot, hogy a hol egy Szent-István és vele együtt annyi dicsőült királyok aluszszák örök álmukat, azt a szent helyet ne háborgassa senki világi mulatozással. Ünnepélyekre három nap elég: a többi már csak hivalkodás. – Nem jut-e eszébe fölségednek, hogy itt temetteté el a szerencsétlen II. Lajos királyt, s most annak a sirja fölött tartja menyegzőjét? Nem gondol-e rá fölséged, hogy maga is ide fog jutni egykor, a többi királyok sorába, s akkor az utána következő király itt fog tombolni a sarcophagja fölött!

– Rettenetes ember! Kiálta föl a királyné. Így beszélni a királylyal!

– Én nem a királyokat szolgálom, hanem az Istent. A törvényt felmutattam. A király megszegheti. – A mit mondanom kellett, megmondtam. Lelkemet kimentém…

Azzal, több szót nem vesztegetve, megfordult s üdvözlés nélkül elhagyta a termet.

– Lássa fölséged, ilyen pap ez a pap, monda a városbiró. Midőn a királylyal is így bánik, hát akkor mivelünk, szegény kékbeli emberekkel hogyan végez! Azért, hogy megfeleljek fölséged kérdéseire, azt mondom, hogy tökéletes vallás a katholikus vallás, csak azok a papok ne keveredtek volna bele, a kik fölségedet innen, a saját rezidencziájából, ilyen hóförmeteg idején ki akarják üzni. Mi ellenben, szegény lutheránusok, a kik nem tartjuk se Gergely pápát, se Alberik érseket magunkénak, szivesen látjuk fölségedet a mi városunkban, akár egy álló esztendeig s mi felőlünk énekelhet, muzsikálhat, tánczolhat az egész násznép; mert mi a bőjtöt nem tartjuk: Urunk Jézus szavait követvén, melyek szerint «nem az viszi az embert kárhozatra, a mi a száján bemegy; hanem a mi a száján kijön.» Legyen fölségtek a mi városunk vendége, mig kitavaszodik. A mint az idő megnyilik: szép erdőink vannak, tele dámvaddal, szarvassal, tudjuk, hogy királyné ő felsége mennyire kedveli a vadászatot: nagy örömét fogja itt találni. Maradjanak itt közöttünk: nem lesz semmi botránykozás.

Azzal mind valamennyien odatérdeltek a király és királyné elé.

Perényi félnevetve monda:

– No már most megtudta fölséged, hogy mire jó a Luther vallása?

– Eredj! Te is közéjük való eretnek vagy.

Hanem azért bizony csak ott maradt János király a szép fehérvári palotában egész udvarostól egy álló hónapig, vagy még tovább, nem törődve pápai brévékkel s királyi dekretumokkal.

Kútforrásunk megjegyzi, hogy abból a királyra nem jó, hanem rossz származott, hogy a törvényt kinevette.