Part 13

– Az is csak a tessék-lássék végett van elrendelve, nehogy a törökök vegyék ostrom alá a hozzánk menekült Péter vajdát, mert ha azok kaphatják meg, sok szép titkot kisajtolhatnak belőle, a minek a seprüje a mi torkunkra forr. Igy azonban a mi Batthányi Orbánunk szépen odaplántálta magát a Csicsó vár kapuja elé s nagy gondja van rá, hogy valakit oda be ne eresszen. Pro forma egy-egy taraczkot el is süttet a falak ellen, de kárt nem tesz bennük. Majd aztán, ha Szolimán haragja elpárolog, a török sereg a tél elől hazatakarodik, akkor kieresztjük Csicsó várból Péter vajdát s itt eldugjuk. Otthon nincs rá nagy szükség, a szultán Istvánt, Péter öcscsét tette meg helyébe hoszpodárnak.

Ekkor aztán megnyugodott benne a király, hogy valóban helyes dolgot cselekedék a barát, a midőn ilyen merész fordulattal kerülte meg a nagy veszedelmet.

Másnap csakugyan ott volt Nagyváradon Junisz bég.

A királyt együtt találta Fráter Györgygyel.

– A nagyúr haragja olyan, mint a háborgó tenger, mely az erős hajókat a sziklához paskolja. Azt kérdezteti tőled, János király, ki ellen gyüjtéd a sok ezernyi hadakat Magyarországon és Erdélyben? Avagy nem a te urad és császárod ellen-e?

Fráter György felelt a király helyett.

– Bizonyára nem ő ellene, hanem a németek és oláhok ellen, a kik megtámadásunkra szövetkeztek.

– Nekem Erdélyben az urak azt mondták, hogy a török ellen hivtátok fegyverbe a népséget.

– Az természetes. Ha a német és oláh ellen fegyverkezünk, akkor azt hireszteljük, hogy a török ellen kardoskodunk.

– Ejh te barát! te olyan vagy, mint a kigyó, ha elől fognak meg, hátul csuszol ki, ha hátul fognak, elől csuszol ki a markunkból.

– A megtörtént dolgok beszélnek. A mint arról értesülénk, hogy a felséges szultán Ferdinánd hadait megtámadta Dalmácziában s ostrom alá vette Klissza várát, mi rögtön haddal támadtuk meg Ferdinánd legerősebb várát, Kassát, s erős harczok után, nagy vérontással, ostrommal bevettük azt, s ez által elvontuk Ferdinánd haderejét Klissza felmentésétől. Vidd magaddal e fényes diadalnak a hirét a felséges szultánnak.

– Tüstént viszem. Csak még egy másik kérdésre is ilyen jó feleletet tudj adni. Hát Erdélyben mi oknál fogva gyüjtöttétek össze a nemest, székelyt, szászt táborszámra?

– Arra is az igazság feleljen meg. Nyilvánvaló volt előttünk Péter vajda nagy készülődése, a kinek egyéb szándéka nem volt, mint Erdélyt megrohanni. Hadseregünk egyenesen ő ellene volt felállítva, s a mint ő, hadserege maradványaival Erdélybe áttört, azonnal szembeszálltunk vele, hadaival együtt berekesztők Csicsó várába, s nem tekintve a csikorgó téli időt, folyvást töretjük ágyuinkkal a falait, s bár ő kétségbeesetten védelmezi is sánczait, mi nem irgalmazunk neki, de falai alá fogjuk őt temetni!

János király e kegyes sohajtást szalajtá ki a száján:

– Az volna a legjobb.

– Úgy hiszem, minden kérdésedre tökéletesen megfeleltem. Monda Fráter György a tolmácsnak.

– Nem tökéletesen. A szultán haragszik, a nagyvezér neheztel, a basák elégedetlenek, én is az vagyok. «Szót» várok tőled. A mit eddig mondtál, az mind csak a szó-fia volt! Öreg szót várok tőled, igazi szót, érthető szót!

– Azzal is birunk. Ő felsége János király már elrendelé, hogy a mint megérkezel, a riskásás tálad alá legyen letéve az ezer arany, a mit kegydijul igért neked.

– Ez már «szó» volt. Okos szó. – Mondd tovább.

– Azonkívül ő felsége meghagyá nekem, hogy azonnal, a mint az utak járhatók lesznek, indítsam el ő felségéhez, a szultánhoz az ő követét a hódolatul felajánlott százötvenezer aranynyal, mely Gyulafehérvárott van letéve.

– Ez már szép «szó» volt! Ez épen elég lesz a nagyvezérek és a basák felgerjedt haragját lecsillapítani. De hát még mit tudsz? Találd ki! Azt gondolod a szultán semmiért tette meg az utat Sztambultól Jászvásárig? s még csak a fiainak való vásárfiát se vigyen haza?

– Én azt gondolom, hogy az a százötvenezer arany…

– A pénz csak polyva a nagyúr előtt, a mit a baromfiainak elszór. – Imhol, te barát, olyan serény eszű vagy, mikor valamit el akarsz kapni, s olyan lomha elméd van, a mikor adásról vagyon szó! Hát én nekem kell téged helyes erkölcsre tanítanom? – Tudjad, hogy midőn a felséges padisah Ferdinánd király tartományát megtámadtatá, a bécsi követ rögtön ottan termett Sztambulban, s a szultán kegyelmét megnyerni serénykedett. Nogarolának hivják az istentelent. Hozott magával a fölséges szultán számára ajándékul egy pompás arany vedret, mely kivülről is mesterségesen van kiformálva. De midőn a tetejét felnyitják, akkor egy gyönyörűséges óramű támad elő benne, mely a nap járásán kivül a holdfertályokat és a hónapokat is mutatja. A padisah szive ugrált örömében, mikor ezt a remeket meglátta. Nem tudott tőle megválni. Oda vitette a legbelső szobájába, a hol a kadinája lakik. Azt tolmácsoltatta velem Nogarolának: «még is csak Nándor király (így hivja a németet) az én legkedvesebb fiam!» Most már tudod, hogy micsoda «szót» várok tőled, barát?

– Végére tartottam, mondá Fráter György. Én is tartogatok János király nevében egy ritka szép ajándékot a nagyúr számára. A minap, hogy Uj-Bálványos várát elkezdém építtetni, a hajdani Sarmisegethusa helyén, egy földalatti boltozatban feltalálták a hevéreim Decebal, utolsó dák király sirját, a kit Traján, római császár elpusztított. Ott meglelék a dák király arany pánczélját és sisakját. Nehéz barbárkori munka mind a kettő. Ezt az ősi, megbecsülhetetlen kincset szántam én Szolimán szultánnak, a mi régiségénél fogva bizonynyal többet fog érni a mai kor minden czifra ötvösműveinél.

Ezt a nagybecsű ősleletet még Zápolyának sem mutatta meg eddig Fráter György, pedig itt volt az már a kincstárban. A király nagyon sajnálta, hogy ezt felajánlá a püspök Szolimánnak. Inkább vett volna neki még kétszerte drágább órát Németországban, a mely órát is üt, kukorít és csilingel. De már az ajánlatot nem lehetett visszavonni.

Junisz bég is elismeré ennek a kincsnek a valódi értékét.

– No te barát, ezzel kiverted a sakktábláról a németek «ugróit». Erre azt fogja mondani a padisah, hogy «János király még is csak a legjobbnál is jobb fiam én nekem». – Mert tudjátok meg azt, hogy a felséges padisah csak «egy» szót tud németül és egy szót magyarul. Ha a némettel van megelégedve, akkor azt mondja neki, hogy «dobre!», ha pedig a magyarral van megelégedve, akkor azt mondja, hogy «dobró!»

S e fölött nincs mért fejet csóválni. Mert a mikor Szolimán elé egy németet vittek, az bizonyosan cseh volt, ha pedig egy magyart vittek, az horvát volt, vagy legjobb esetben – lengyel. S így ő felsége bizton hihette, hogy «dobre» németül jelenti azt, hogy «jól van!» – «dobró» pedig magyarul. – Az a fő dolog, hogy azt mondja, hogy «dobró».

Ez pedig el lett érve ezúttal Decebál dák király arany fegyverzetével.

Junisz bég azzal a szóval vett búcsút Fráter Györgytől: «még visszatérek!» – Szives házi gazdájának nem nagy örömére.

Szavának is állt Junisz bég, mert új esztendő napjára ismét visszakerült Nagyváradra. Ezuttal a szultán és a nagyvezérek üdvözletét hozta a királynak. Nagyon meg van elégedve a padisah János fiának a dolgával, a miért az Ferdinánd fiával ölre kapott. Már most csak dulakodjanak vitézül. Ha a magyarok és a németek egymást ölik, akkor nem kénytelen a szultán ölni mind a kettőt. Junisz béget azonban azzal a megbizással küldé vissza János királyhoz a szultán, hogy tudja meg, van-e hát elég katonája? Nem kell-e neki «segítség»?

Fráter György megfelelt a kérdésre, igen is van elég hatalmas hadserege a királynak. Debreczen alatt áll húszezer ember, ugyanannyi Erdélyben Majláth vajda alatt, nem kevesebb Temesváron és Lippán Petrovicscsal, azonkívül a felvidéken Bebek és Perényi seregei, összesen nyolczvanezer harczos, a kikben lángol a harczvágy, csak az idő kiengedését várják, hogy táborba szálljanak a németek ellen. Lehet, hogy hamarább is, ha Ferdinánd fővezére, Fels Lénárd megkezdi a támadást.

Csak egy hadvezér kerestetik még, a ki az összes hadakat vezesse.

Megkináltatott e nagy hivatallal Török Bálint, de ő azt vetette, hogy neki esküdt barátja és fegyvertársa Fels Lénárd, annál fogva ő az ellen nem harczolhatna egész lelke szerint. S az ilyen gyöngéd érzelmek tiszteletreméltók a katonáknál. Minthogy pedig a többi főkapitányok is húzódoztak e nagy megtiszteltetéstől, utoljára elvállalta a fővezérséget Fráter György.

Nagyon csóválta erre a fejét Junisz bég.

– «Circumdederunt»-tal fog végződni az a háború, a hol püspök viszi a fővezérséget.

Pedig hát Fráter György nagyon is jó generálisnak vált be.

Először is a maga hadseregét igen jól élelmezte, azután pedig kimélte minden gyors menetektől. Mire Debreczentől a Tiszáig felvonultak, akkorra kitavaszodott.

– Soha sem hittem volna, hogy ilyen hosszú az út a Hortobágytól a Tiszáig, mondá Junisz bég, a ki mindenütt a nyakán volt Fráter Györgynek, mint a rossz lelkiismeret.

Tokaj alatt szintén összetalálkozott a két ellenséges hadtest. A németek is magyarok voltak. S mivel hogy mind a két szemben álló ellenség értette egymás nyelvét, nagy patvarkodás lett ebből, iszonyú lárma, fenyegetőzés és szitkozódás, mely már csaknem tettlegességekre fajult. Elvégre a német-magyarok átlátták, hogy nagy kisebbségben vannak, s kegyetlen haraggal félre vonulának.

– Hallod-e Fráter György! Nem háború ez, hanem országgyülés! mondá Junisz bég.

– De most jön a bunkója. Lásd meg a várostromot.

Tokajt aztán egy hajrá kiáltással bevették János király katonái. – Derék szomjuságuk lehetett!

Az ostrom után végig lovagolt Junisz bég, Fráter György kiséretében a városon. A piaczon szerteszét hevertek a temetetlen vitézek.

– Hallod-e Fráter György, nem halottak ezek, hanem részeg emberek.

A tokaji diadal után komolyan hozzálátott Fráter György a hadvezetéshez. Kiosztá a parancsot Bebeknek, Perényinek, hogy a míg ő szemben fogja megtámadni Fels Lénárdot, az alatt ők oldalt és hátul üssenek rá, Majláth pedig az erdélyi sereggel erősítse a derék hadat.

A két főnemes vezér méltóságán alul valónak tartá, a baráttól parancsot elfogadni s külön a maga szakállára támadta meg Fels Lénárdot, az aztán külön megverte mind a kettőt, utoljára Fráter Györgyöt, a kinek Majláth nemcsak hogy segítségére nem jött, sőt az első ágyúszóra úgy megindult hátrafelé, hogy még a barát hadai sem érték utol, pedig azok is elég jól szaladtak. A Kőrösig meg sem álltak, annak a hidját is leégették maguk mögött.

– Soha sem hittem volna, hogy ilyen rövid az út Tokajtól Nagyváradig, mondá Junisz bég, a ki maga is félpapucsban menekült el a nagy hajczihőből.

Olyan háború volt ez, a melyik egyik félnek sem kellett. A saját pártját nem szerette, az ellenfelét nem gyülölte senki.

Ez alatt azonban a szultán visszavonult a hadseregével Moldvából s Adrinápolyig meg sem állt.

A mint ezt megtudta Fráter György, azonnal sietett a Csicsóvárban ostromolt Péter vajdát értesíteni, hogy nem szükséges már a várvédelemmel fárasztani magát, bátran kapitulálhat a királynak. A mit az meg is cselekedett. Elhozták azután a vajdát Nagyváradra, a hol a püspöki palotában rangjához illő szállást kapott.

Nagy öröm közt dicsekedék el e diadallal János király Junisz bégnek, hogy ime Csicsó vára, a hatalmas, törhetlen erősség ostrommal bevétetett, a vitéz Péter vajda fogságba esett.

Junisz bég sunyi hizelkedéssel gratulált e diadalhoz János királynak, s a mellett a kaftányja belső zsebéből előhuzott egy pecsétes levelet, melyet régóta rejtegetett már, a levél pecsétjén megismerte a király Szolimán nevének lenyomatát. Ez volt annak a titkos pecsétje, mely alatt János királylyal levelezett volt.

A király elrémült, mikor a szultán levelét elolvasá.

Szolimán azt parancsolá, hogy a mint a király foglyul ejti Péter vajdát, azonnal szolgáltassa ki Junisz bégnek, hogy a lázadó fejedelmet az ő haragos ura elé vezesse Sztambulba, a ki maga fog fölötte itéletet tartani.

– Én tudom, mi van a levélben, mondá gúnyos alázattal a tolmács, s Péter vajda lánczának a végét tartom a kezemben.

– Azt még nem tudod, Junisz bég, hogy tartod-e?

– A láncz végét tartom, hogy kinek a nyakán van a láncz örve, azt nem tudom.

Zápolyának nagy kedve lett volna az oldalán levő kurta buzogányát lekapni s az orczátlan követet két oldalt eldöngetni vele.

– Eredj dolgodra, bég! Majd az országtanács fog határozni ez ügyben.

János király rögtön összehivatta a főurakat.

Rendkívül súlyos volt a helyzet.

Egy hadifoglyot kiszolgáltatni más ellenségnek, egy elfogott lázadót kiadni az ő zsarnokának, egy kapituláczióra lefegyverzettet, hit ellenére, vérpadra vitetni! ez magában is olyan tett, a mi ellen a magyarnak minden csepp vére tiltakozik. De hozzájárult még az a rémület, hogy ha Péter vajda Szolimánnak ki lesz szolgáltatva, az mindent kivall János királyra! Hogy ez biztatta őt fel a szultán elleni fegyverkezésre, hogy valóban részese volt a török hatalom ellen kötött ligának, s ezzel Szolimán teljes haragját János király fejére zúdítja.

Megtagadni a kiszolgáltatást? Ez ismét a szultán kegyének elvesztése lenne. A parancs határozottan szólt. A souverain uralkodó követeli lázadó vazallját.

Verbőczy kanczellárnak akadt egy mentő gondolatja e nagy szorongattatásban.

Ki kell szolgáltatni Péter vajdát a szultánnak; de elébb egy lassan ölő mérget kell neki beadni, mely őt útközben elpusztítja.

A főurak bizony helyesnek találták ezt a mentőszert.

Csak Fráter György tett ellenvetést.

– Ej, ej, kanczellárius uram. Nem te irtad meg a Corpus Juris Hungaricit? Nem a te Tripartitumodban van Szent-István király decretuma, mely a méregkeverést istentelen bűnnek nevezi s a méregkeverőt a megölt rokonainak boszuállásra kiadatni rendeli?

– Hja! püspököm, van még ennél egy régibb törvény, mely így szól: «Salus reipublicæ suprema lex esto». (A köztársaság jóvolta a legfőbb törvény.)

Ez előtt minden más tekintetnek el kellett enyészni.

Úgy lett a terv megállapítva, hogy majd a nagy búcsú lakománál Péter vajda elé egy arany serleget tesznek, melynek a belseje azzal a finom méreggel van zománczozva, mely csak napok múlva érezteti pusztító hatását. – Szörnyeteg gondolat!

Ha ez megtörténhetett volna, egy tenger le nem mosná ezt a szégyenfoltot e nemzet történetéből!

Hogy ezt egy Verbőczy feltehette, egy országtanács elfogadhatta!

A főurak annyi tekintettel még is voltak a király iránt, hogy őt ebbe a rút tervbe nem avatták bele. Elvégezték sub camera charitatis. A pohárnok erre a napra megbetegszik, s egy helyettes inas fogja a mérgezett kelyhet a megfelelő helyre illeszteni. – Ha még Junisz bégnek is lehetne juttatni belőle! – Hanem a török nagyon óvatos. – Régibb erdélyi útjában ugyan együtt dőzsölt a magyar urakkal; de épen azért, mivel akkor ezt a bűnét Mohamed próféta oly erősen megbűntette, soha többet a gyaurok főztéből nem eszik; hanem mindennap ő maga vágja le a birkát, melynek husából saját utazó katlanában készíti el a piláfot és senkinek ahhoz még közel lépni sem szabad. Vizet pedig csak velenczei pohárból iszik s azt maga meríti a kútból.

A királyi asztalnál ez alkalommal az volt a rend, hogy az asztalfőn két első ülés volt: egyik a király, másik a hoszpodár számára, ki szintén uralkodó fejedelem volt. A vajda mellett jobbról volt Fráter György helye.

A régi magyar étkezési rend szerint, egész a harmadik étekfogásig nem szolgáltattak fel italokat, csak a lében főtt ételek után hozták a pohártöltögetők az idei új bort, s akkor kezdődött el az ivás.

Mikor épen az első serlegtöltés sora jött, hozott egy apród Fráter Györgynek egy sürgős levelet. A püspök engedelmet kért a királytól, hogy azt feltörvén, ott az asztalnál elolvashassa.

A levél olvasása közben folyton növekedő felháborodás látszott az arczán, hol az irásba, hol a vajdára nézett s midőn Péter vajda éppen a serleg után nyúlt, hogy azt János király egészségére ürítse, hirtelen megragadta a vajda kezét s rémülettől reszkető hangon kiálta.

– Vajda! Ne igyál abból a serlegből! Az meg van mérgezve!

S azzal felkapva a billikomot, kiönté abból a bort a háta mögé. Rémség volt azt látni, mikor a márvány padlón szétlocscsanó bor, a benne levő gyilkos méregtől, elkezdett sisteregni s gőzt bocsátott magából. (Ezt külömben a márványra, mint mészkőre öntve, minden savanyúság megteszi.)

A vajda hanyatt esett a székében a réműlettől; de még az urak is megdermedtek az ijedségtől: azt látva, hogy Fráter György az ő tervüket elárulta! A király felháborodva ugrott fel helyéből s haragos tekintetét végig villantva az asztaltársaságon, kiálta fel:

– Ki cselekedte ezt?

– Légy nyugodt, felséges úr, mondá a püspök. Nem a te hiveid cselekedték. Hallgasd meg, mit mond ez a levél, melyet jó pillanatban adott kezembe az ég. Bécsi megbizottam irja: «Vigyázzatok és őrködjetek a vajda felett, az itteni urak meg vannak rémülve, hogy a szultán a vajdát Sztambulba küldetni kivánja. Attól tartanak, hogy a vajda ki fogja beszélni, hogy velük szövetkezett Erdély elszakítására. Lassan ölő méreggel akarják őt elnémítani, a mit a király asztalán levő kelyhébe zománczoltak.»

Péter vajda halálsápadt lett a düh és rémület miatt.

– Engem akartak a bécsiek megöletni! Kiálta rekedt hangon. Azért, hogy ellenük ne valljak! No megálljatok németek: ezt keservesen fizetem nektek vissza!

Verbőczyék kezdtek könyebbülten fellélegzeni. Sejtették már, hogy mit főzött ki ez a barát?

A király a saját serlegét nyujtá a vajdának.

– Igyál az én poharamból vajda.

– Köszönöm. Csak igyál te magad belőle király. Én több bort arany pohárból nem iszom.

Voltak az asztalon szép köszörült üvegből velenczei karafinák vizzel tele, s hozzá kristály poharak (a tisztesség végett). Egy ilyen palaczkból tele töltött egy poharat tiszta vizzel a vajda és azt emelte föl áldomásra.

– A milyen igaz az, hogy én mai napon legkedvesebb barátomat, a bort, megutáltam, s leggyűlöltebb ellenségemet, a vizet, megszerettem, olyan igazán fogadom neked János király, hogy e pillanattól fogva te veled fogok tenni minden jót és Ferdinánd ellen minden rosszat.

S azzal körömpróbáig üríté ki a vizes poharat. A mi nagy eset a magyarok között; de még az oláhok között is! Ha egy oláh azt fogadja, hogy ezentúl vizet fog inni, akkor annak a haragját ki nem engeszteli semmi!

– Hivasd ide, király, Junisz béget azonnal, mondá Péter vajda. Mentül előbb, annál jobb. Hadd vigyen a szultán elé. Nem rettegek már az ellenségeimtől, a mióta a barátaimtól rémledezek.

Junisz béget előhivták.

– Azonnal indulunk Sztambulba! Mondá Péter vajda a követnek. Óhajtok az én uram szine elé jutni s majd elmondom neki, hogy kik az ő igazi ellenségei? Neked pedig, János király, köszönöm az eddigi oltalmat.

Azzal megölelte Zápolyát, s megcsókolta az orczáit.

Fráter Györgynek pedig hűségesen kezet csókolt.

– Az ég jutalmazzon meg azért, a mit velem tettél. Üdv veletek urak!

S azzal kemény léptekkel hagyta el az ebédlőtermet.

Junisz bég hátramaradt hálálkodni. Csupa áldás, csupa magasztalás volt minden szava. Hanem midőn Fráter Györgytől bucsút vett, azt mondá neki:

– No, te barát, ha én valamikor hegedüs leszek, te tőled kérem el kölcsön a hegedűdet, mert az ugyan mind a két oldalán fel vagyon húrozva.

Péter vajda és Junisz bég eltávozásával ismét helyre kezdett térni a társaság ebédelési kedve, mely erősen megzavartatott. A király azonban felkelt az asztaltól s kiment az erkélyre, még egy Istenhozzádot kiáltani a vajda után, kit hat lovas hintó vitt magával, a török küldöttel együtt, egy osztag huszártól kisérve.

A míg a király nem volt az asztalnál, odaszólt Fráter Györgynek Verbőczy kanczellár.

– Bizony, püspök uram, ez is méregkeverés volt, a mit te most elkövettél; csak hogy te még finomabb és gyilkolóbb mérget tudsz keverni mint mi.

(Ha méreg volt, úgy bizonyára nagyon jó méreg lehetett; mert a sikere az lett, hogy Szolimán szultán Péter vajdát az első kihallgatás után ismét kegyébe fogadta s a hoszpodári székébe visszahelyezte; Ferdinánd király ellenében pedig mind végig ellenséges indulatot tartott fenn, míg János királyt ezentúl békében hagyta s mindenfajta ellenségeitől megvédelmezte.)

A király egészen ott felejtette magát az erkélyen; ugy, hogy a testőrhadnagyot kellett utána küldeni, hogy behivja: az urak óhajtják, hogy foglalja el a helyét az asztalnál, addig nem kezdhetnek az áldomáshoz.

A király aztán gyors léptekkel tért vissza.

De nem ült le a székébe.

Odavágta a gyöngyös süvegét az asztalhoz.

– «Eheu, jam satis est!» Megtelt a keserű pohár! kiálta oly indulatos hangon, a minőt régen nem hallottak már tőle. Úgy jöjjön még egyszer a szinem elé Junisz bég, vagy akárki más szultán ebe, hogy én bele fojtatom a püspöktóba! S akkor aztán kirántom a kardomat, s azt kiáltom, hogy a ki magyar, a ki becsületes ember, jőjjön utánam s vágja ki a kardjával a magyarságát, a becsületét. Én ennyi gyalázattal nem hagyom a koronát bemocskoltatni többé! Nem kérek többé tanácsot senkitől, csak a saját szivemtől. Kibékülök a keresztény ellenfeleimmel, ha a fejemet kivánják is a koronával együtt; de csuf bábja a hitetlennek nem leszek többé. Inkább haljak meg, mint egy oroszlán, semhogy éljek tovább, mint egy lánczra kötött kutya!

Arcza izzott, termete kiegyenesült, hangja zengett. Nem lehetett rá ismerni.

De Fráter György épen most ismert rá.

Megragadta a király jobb kezét s szivéhez szorítá.

– Most vagy az igazi Zápolya János, én édes királyom! Ilyennek láttalak, így ismertelek meg, mikor legelőször találkoztam veled. A mikor azt mondtam: te léssz méltó e nemzet vezetésére! Fölébredtél! De soká aludtál! Most mutattad meg a te igazi alakodat. Bizony mondom, lelkünkből beszéltél! S a mikor ideje lesz a vérontásnak, ott fogsz találni mindnyájunkat az oldalad mellett, s mögöttünk fogod találni az egész nemzetet.

S erre az urak mind fölugráltak az asztal mellől, s lelkesülten csördíték össze billikomaikat, szikrázó haraggal kiáltva: «éljen János király!»

Az elhangzott és leöntött áldomás után a király Fráter György vállára tette a kezét.

– Milyen jó sors, hogy te épen most kaptad azt a bécsi levelet, melyben a vajda megmérgezésének szándékát ismertetik veled. Ez a Ferdinánd király…

– Ki ne mondd rá a «pereat»-ot! Ebben a levélben szó sincs semmi mérgezésről, nem innen lettem én annak tudója: nem is Ferdinánd király machinacziója volt az. Ellenben igen örvendetes hireket tudtam meg e levélből. Értsétek meg urak, mi történt Bécsben?

Fráter György felolvasá a bécsi ügyvivője levelét, melyben arról értesíti, hogy Károly császár és Ferdinánd király elhatározták a János király ellen folytatott háboruskodás megszüntetését. A lundeni érsek útban van már az új békepontozatokkal. Azokban János király elismertetik egész Magyarország királyának s meghagyatik az általa birt országrész birtokában, a koronát sem kérik tőle; csupán halála után szálljon a királyság Ferdinándra; az ország alkotmánya biztosíttatik. Nem kivánják Buda és Temesvár megszállását német seregekkel, s vissza adják az elkobzott birtokokat, olyan békekötést ajánlanak, a minőt Fráter György diktált. – És akkor aztán Károly császár és Ferdinánd király közös erővel, békét kötve francziákkal és protestáns fejedelmekkel, egyesítik haderejüket János királyéval, Magyarországnak és a Szerémségnek a hitetlenek elleni megvédelmezésére.

Az volt aztán az üdvrivallás, a mi ezt a tudósítást követte! A billikomok behorpadtak az összekoczintástól; tele torokkal kiáltá mindenki: «éljen Magyarország!»

S ez a kiáltás kihangzott a tornáczra, a tornáczról az utczára, az utczáról az egész városba. Mind, egész Nagyvárad kiáltá egy szivvel és szájjal: Éljen Magyarország!

A király pedig az illendőség törvényét követve, még egyszer megtölteté a serlegét s fölemelkedve karszékéből, az urakat is fölállásra invitálta s előre bocsátván, hogy «háromszor iszik a magyar», poharát emelte fölséges szövetségeseire: Károly császárra és Ferdinánd királyra, mely áldomást a főurak csendes «vivát»-tal viszonzának, ámbár lelkükben bizony nagyon örültek ennek az örvendetes fordulatnak.

Egyszerre vidám kedv pezsdült fel a társaságban.

Az örömzaj csillapultával odafordult János király Fráter Györgyhöz.