Part 12

– Hát biz ő kelme azt csinálta, hogy kálomistává tette az egész várost és maga is kálomistává lett.

Hah! Mekkora kaczagás támadt erre a bolondériára! A király a vékonyait fogta a két tenyerével nevettében.

Ilyen bolondot csak az a félkotyó képes kigondolni a felfordult eszével. «Bolond lyukból bolond szél!»

Csak Fráter György nem nevetett, ő már tudta, hogy mi történt vala Debreczenben.

A király adatott egy darab aranyat a bohó postásnak, a mit az a markában megköpködött, ráolvasva: «apád, anyád idejőjjön», ezzel «jó etyepetyét» kivánva a királynak, elkotródott.

Nyomban másnap megérkezék Török Bálint, magával hozván a kétszáz debreczeni huszárt, a kiket a király ablakai előtt felállított.

János király nagy gyönyörűségét találta az igazi ősmagyar vitézekben, a kik úgy oda voltak nőve a lovaikhoz, mint megannyi Centaurusok. Majd a felhajtott gulyát is megtekinté: azok is mind czímeres ökrök voltak. Nagyon meg volt elégedve Debreczennel.

Délben aztán a püspöki asztalnál ülve, ebéd vége felé, (okos ember nem beszél, a míg jól nem lakott) a király kivánatára előhozakodék jó Török Bálint a Debreczenben viselt dolgairól.

Ott voltak az asztalnál Verbőczy István főkanczellár, Frangepán kalocsai érsek, Brodarics veszprémi püspök, Verancsics egri püspök, Eszéky pécsi püspök, Fráter György és több világi urak. Azonkívül Wese, lundeni érsek, Ferdinánd követe, ez azonban nem tudván magyarul, nem értette Török Bálint előadását.

Annak pedig igen külömböző hatása volt. Ott, a hol az anachoreta papról, s a király elleni anathemáról volt szó: a király jött nagy haragba; a hol a püspökök iránti tisztelet felmondásáról beszélt Török Bálint, ezek gerjedtek fel: mindenki korholta a lázadó apáturat s egyházi disciplinát, deficientiába helyezést emlegetett. Midőn azonban a vége következett, a nagy katasztrófa, akkor csak elhültek valamennyien. Török Bálint pedig kérkedő hánykódással mondá el a nagyszabásu intézkedéseit, s mikor végre oda jutott, hogy az apáturnak a feje fölül elhordták a házat, akkor már a kaczagástól alig tudott beszélni. – De már akkor csak maga kaczagott.

Az egész asztaltársaság Fráter Györgyre nézett; különösen a király látszott a püspök szájából várni a szót.

Fráter György pedig nagy hidegvérrel szólt oda halkan Verbőczynek, úgy, hogy a király is hallhatta:

– Ő Felsége most azt szeretné, hogy ha én haragudnám ő helyette. De engem már ez nem lep meg, én már tegnapelőtt tudtam az egész debreczeni dolgot. Az én perspektivám messze ellát.

– Hát ha Debreczenig ellátott a perspektivád, mondá a király, nem tudtál közbelépni?

– Nem! Mert az én perspektivám messzebb is ellát Debreczennél: egész a «smalkaldi szövetségig».

Erre a szóra egyszerre lehült mind a királynak, mind a püspököknek a haragja.

– Habet rectum! Monda Wese érsek, kinek megmagyarázták a dolgot.

A király is leönté a boszuságát egy pohár aszuval.

– «Il faut donc fair bonne mine au mauvais jeu».

Török Bálint látva, hogy ő az ura a helyzetnek, tovább fejtette a præpotenskedését, s a püspök asztalánál, annyi főpap jelenlétében, elkezdé magasztalni a kálvinista zsoltárokat, hogy azok milyen szépek. Sőt felhivatá a magával hozott debreczeni kántáló diákokat, kik harmoniás kántusban énekelték a mulatozó conviváknak a templomi énekeiket.

Majd behivatta a Debreczenben szegődött hegedüsét, Tinódy Lantos Sebestyén diákot s azzal énekelteté a históriás énekeket Zsigmond királynak és császárnak az ő cselekedeteiről, különösen Tar Lőrincznek pokolban járásáról. A poéta lant pengése mellett énekelt.

– Énekbe hallottam, vagy volt, vagy nem volt, Tar Lőrincz, hogy pokolban járt volt. Egy tüzes nyoszolyát ő ott látott volt. Négy szeginél négy tüzes ember állt volt.

– Szózatot ott Tar Lőrincznek adának: Az nyoszolját tartják Zsigmond királynak. Érsek, püspök két paraszt urak voltanak. Az négy ember hamis urak voltanak.

– Érsek hamis dézmáért kárhozott. Kanczellárius levél váltságért kárhozott. A két nemes úr dulásért kárhozott. Hamis vám szörzésért egyik kárhozott.

– Nagy sok csodát Tar Lőrincz látott volt. Egy tüzes kádferedőt ott látott volt. Zsigmond császár, hogy benne feredett volt. Mária király leányával ott forgódik volt.[6]

– Ezt Császárnak Tar Lőrincz megmondja. Ezt felelé: leszen arról nagy gondja. Mint ő ágyát pokolbul kiiktassa, És hogy menyországra igazgathassa.

Az ilyen nótákért már egyszer Lantos Sebestyén diákot kikergette a házából Fráter György. Ellensége is volt azóta a poéta mindvégig. És most püspök korában türnie kellett ezt a profán virginálást a saját rezidencziájában. A Lantosnak jó Török Bálint volt a patronusa.

Ez a szó: a «smalkaldiak» kötve tartá kezét és nyelvét a magyar főpapnak: kényszeríté hidegre tenni a haragját.

És még azonfölül Török Bálint egyetlen hadvezére volt Zápolya Jánosnak ez idő szerint, a kiben ész és tapasztalat van nagyobb hadmivelet vezetésére. Sokat el kellett tőle tűrni. Tehát csak hadd énekelje a debreczeni kántus a zsoltárt, Tinódy Sebestyén a Cancionalét.

Igy történhetett meg, hogy a legkatholikusabb király s a legerélyesebb püspök és miniszter szemeláttára, úgyszólván a szárnyaik védelme alatt megalakulhatott a magyar Alföldön a «kálvinista Róma». Hanem e naptól fogva Enyingi Török Bálintnak a neve oda lett fölirva Fráter Györgynek abba a lajstromába, a melyben minden név veres plajbászszal van keresztül húzva.

VII. FEJEZET. PÉTER VAJDA.

Ilyen messzelátó perspektivája valóban csupán Fráter Györgynek volt, a többiek mind nem láttak tovább annál a tájhatárnál, a melynek a szélén saját önző vágyaiknak délibábja játszott. Némelyiknek a vallás is eszébe jutott, de az is csak a kardinális kalap miatt, a haza senkinek sem. A király maga is csak a régi álomképét üldözte, királyleányt hozni haza nászban. De az eljegyzettet csak úgy kaphatta meg, ha a császár és a római király elébb elismerik Magyarország királyának.

Ezért volt olyan engedésre kész a békealkudozásoknál, a miket követei folytattak Bécsben és Nápolyban. Kész volt odaadni koronát, palástot, papucsot, kardot Ferdinándnak, csak adja meg neki a királyi titulust, s hagyja békén megülni a lakodalmát ős Buda várában. Akkor aztán kész átengedni még életében Buda várát, Temesvárt a császárnak, szállja meg azonnal, még János király életében német és spanyol hadakkal, halála után pedig legyen a János királyt uraló országrész is minden népével együtt, nemes, polgár, pap és paraszt mindenestül örökösen Ferdinándé. Hogy erre valami országgyűlésnek a helybenhagyását is kikérték volna, arra a gondolatra ugyan nem vetemedtek. Ősi szabadság? Alkotmány fenntartása? Eszükbe sem jutott. A Ferdinánd-pártiak legalább megtartották a tisztességet. Pozsonyban diétát ültek, a maguk királyától az ősi szokások tiszteletben tartását követelték. Megadták a módját.

Hanem annál inkább igyekeztek János király követei megszerezni egyet is, mást is, a mi «utile és dulce» (hasznos és édes) uradalmakat, várakat, fejedelmi évdíjat, még az özvegy királynéról is le akarták húzni a jegyköntösét, kiváltképen nagy óhajtásuk volt a bányavárosok és aranybányák után. Ha Ferdinánd átadja Jánosnak az aranyat, ezüstöt meg a pénzverő műhelyt, akkor aztán csináljon az országgal, a mit akar!

Ferdinánd már ilyen szóra fakadt: «én azt kivánom Jánostól, a mi az övé, ő meg azt kivánja tőlem, a mi az enyém!»

Végre Károly császár dönté el az alkudozást azzal a szóval, hogy meg kell hát adni Zápolyának mindent, a mit csak szeme-szája megkivánt s még azon fölül egy portugál királyleányt feleségül, ráadásba.

Volt aztán nagy öröm és dáridó Nagy-Váradon, mikor a császár követe, Wese lundeni érsek közeledett a mindkét részről ratifikált békekötéssel Nagy-Várad felé! Statiléó, erdélyi püspök félnapi járóra eléje kocsizott s Török Bálint ötszáz főnyi lovas bandériummal fogadta a béke hirnökét. A német érseket aztán úgy jóltartották a diszlakomán, hogy rögtön kilelte a hideg s két hétig nyomta az ágyat s itta az iszonyú sok ipecacuanhát s addig nem is tért magához, a míg minden doktort, mediczinát ki nem dobott az ajtón. Betegsége napjaiban szorgalmasan látogatta Fráter György, a kinek az érsek nagy fogvaczogás és didergés között mondogatá el apródonkint a magával hozott békeokirat pontozatait. A király és a főtanácsosok titkolták előtte. Féltek, hogy valami okosabbat talál mondani, a mivel az ő okosságukat fenakasztja.

A mint aztán az érsek fellábbadozott, az országtanács ülésében felolvasták a békekötés szövegét. Mindenki helyeselte. Fráter György szavazata hagyatott utoljára. Rettegve nézett mindenki az arczára. Borzasztó egy ilyen ember a tanácsban, a kinek több esze van, mint a mennyi kivánatos.

Fölöttébb örvendezett a püspök, hogy a békekötés a két király között ilyen közmegegyezéssel létrehozatott, felmagasztalta a két fejedelem erényeit, elismeréssel adózott a közbenjáró tanácsosoknak, végül csak arra kérte a főurakat, hogy ezt a békeszerződést tartsák addig titokban, a míg Károly császár és Ferdinánd király derék seregei megérkeznek Buda és Temesvár alá, mert ha elébb kitalálják ezt az egyezkedést hirdetni, Szolimán szultán hamarább ott terem e két fővárosban a maga seregével s elkergeti mind a két királyt, s csinál Magyarországból török szandzsákságot.

Erre a szóra minden arczról eltünt az öröm ragyogása. Erre az egyre senkisem gondolt. Szolimán szultánról meg is feledkeztek.

– Méltóságos urak, a béke nem olyan olcsó, mint mi óhajtanók. Bizonyára igaz, hogy «si vis pacem, para bellum». Ha a két király meg akar osztozni Magyarországon, ha a császár el akarja foglalni az ország fővárosait, elébb a szultánnal kell leszámolniok, a kinek mind a két király hűséget fogadott s egymással versenyezve keresi pártfogását. Én nem mondok ellent annak, hogy mondjuk fel mind a ketten ezt a megalázó hűséget a szultánnak, s szabadítsuk ki Magyarországot a török pártfogás rabigája alól, de akkor nyuljunk az erszényhez és a fegyverhez. Vitéz alattvalója mind a két királynak bizony nagy számmal van, csak fegyver, jó ellátás és vezérség legyen. De a míg ez készen nem áll, addig ezt a békekötést trombitaszó mellett kihirdetni annyi volna, mint az alvó mándrucznak a szakállát megczibálni. Uram János király, tőlem, együgyű szolgádtól eddig sem kérdezted, hogy mit cselekedjél? ezután se kérdezd. De azt tudjad, hogy a midőn erre a békekötésre a pecsétet rá akarod ütni, elébb a kardodat kell kihuznod, mert annak a markolatán levő zafirkőbe van vésve a pecsétnyomó czímered.

Erre a szavára Fráter Györgynek Wese érsek felelt meg azzal a biztatással, hogy bizonyára Károly császár és Ferdinánd király teljesen el van szánva e békekötést Szolimán szultánnal szemben is fentartani s hadaikat János királyéval egyesíteni fogják a közös ellenség visszaverésére.

Ez a szó lángragyujtá János király álmatag lelkét. Egy pillanatra fölébredt a régi hadvezető Zápolya, a büszke hazafi. A főurak, egyházi fejedelmek mind egy szívvel-lélekkel fogadkoztak, hogy ki fogják állítani a szükséges haderőt. János király fölhatalmazá Fráter Györgyöt, hogy vessen ki adót, szerezzen pénzt a hadiköltségre, Majláthot, hogy gyűjtsön hadat Erdélyben, Török Bálintot, hogy öltöztesse fegyverbe a hajduságot, Petrovich Pétert, hogy fogadja zsoldba a rácz hadakat, ő maga családja minden kincsét kész föláldozni hazája szabadságáért, s ha kell vére hullását sem bánja.

S ez a föllobbanó láng nem is szalmatűz volt. Azon hónapok alatt, a miket Wese érsek Nagyváradon töltött, tízezernyi dandárok gyülekeztek össze János király zászlói alá, Erdélyben, az Alföldön, a temesi bánságban, a Kárpátok vidékén, derék hadvezérek alatt, mint a Bebekek, Perényiek és maga Török Bálint, kinek egész öröme telt bele, hogy ismét a régi, sokszor meggázolt ellenségre húzhatja ki kardját.

Ez időköz alatt Nagyvárad nem csak Magyarországnak volt központja, királyi székhelye, de valóban egy sarkalatos forgója az európai politikának.

S valóban, ha Európa uralkodói egymás között békét tudtak volna kötni, azokkal a vitéz hadseregekkel, melyek egymás ellen áldatlan háborút viseltek, véget vethettek volna a török uralomnak a keresztyén Európában. Ferdinánd királynak derék serege volt, de az mind el volt foglalva a német hitszakadárok elleni harczokkal. Öt protestáns fejedelemség, azok közt a szász, porosz és würtembergi és tizenkét német város kötött ligát a reformáczió védelmére a hitbuzgó Ferdinánd ellen. Ez volt a «smalkaldi szövetség». Attól függött a török elleni nagyszerű hadjárat sikere, hogy a smalkaldi liga abba hagyja a harczot, s maga is egy hadsereggel segíti meg János királyt. A csehek, lengyelek szintén megigérték a segédcsapatok küldését. Velencze hajóhadával ajánlkozott a törököt megtámadni, III. Pál pápa lelkesítő szavakkal buzdítá a fejedelmeket az egymás közötti békére s hadaiknak egyesítésére, sőt maga is zsoldos ezredeket fogadott s azokat hajóra szállítva a dalmata partokra küldé. Magyarországon is mindenki, nemes és paraszt, egyformán felbuzdult a török elleni hadjáratra. János király feltámadt harczi kedve még a moldvai hoszpodárra is elragadt. Péter vajda, a ki már Gritti veszedelme alkalmával is kimutatta a foga fehérét, Fráter György felhivására húszezer főnyi oláh harczossal igérkezett a magyarokhoz csatlakozni, a közös török rabigának összetörésére.

Minő dicső hivatás volt ekkor Zápolya lelkére bizva! Élére állani a keresztyén Európának s a czivilizácziót, a szabadságot, a keresztyén erkölcsöt a jövő századok számára megmenteni. Hogy ő maga is át volt hatva e hivatás ihletétől, bizonyítja az a szava, melyet a lundeni érsekhez intézett.

«Ha a fejedelmek teljesítik azt, a mit igértek, ezt a mi békekötésünket Konstantinápolyban fogom kihirdetni!»

Azonban a jó szándékot gyorsan kellett volna követni a tettnek. A smalkaldi liga követelte a protestantismus hitelveinek elismerését saját országaira nézve. Ez volt a legnehezebb kő, melyen a nagy mozgalom fennakadt. Ezért nem lehetett Fráter Györgynek Magyarországon ugyanekkor egy protestáns-üldözést megindítani. Azzal a smalkaldi ligát egyszerre maga ellen zúdította volna. Ezért tűrte el nagy békében János király Nagyváradon időzve a szomszéd Debreczennek teljes reformaczióját. Igazságszeretetét, nagylelkűségét és hitbuzgóságát azzal bizonyítá be, hogy Celestin apátot, a kit a debreczeniek ecclesián kívül «sub Jove» hagytak, daczára a király iránti ellenséges magaviseletének, kinevezé székesfehérvári apáturrá, a mit az, a pápa által rehabilitált király kezéből el is fogadott. Egy esztendő mulva aztán Székesfehérvár egész lakossága lutheránussá lett. A királykoronázó város! A szentek, a királyok sirját őrző város! Hét templomával, gyönyörű, ereklyékkel teljes székesegyházával, mely szent Péter és Pálnak volt felavatva, lutheránus várossá lesz! Ha már a Béthel is elszakad a Siontól!

És János királynak ezt is csendesen el kellett tűrni. Fogva volt a keze a smalkaldiak barátságos kézszorításától.

Az idő azonban csak telt az ide-oda izengetésekkel. A magyar urak és Wese érsek egyre szorongatták János királyt, hogy hirdesse már ki a békekötést, Fráter György pedig folyvást azt követelte, hogy elébb állítsák ki a szövetséges fejedelmek az igért hadilletményeket. Addig nem fujjuk meg a trombitát, a míg a katonák a nyeregben nem ülnek. Végre az urak erővel a kezébe nyomták Zápolyának a pennát, hogy irja alá a békeokmányt, Ferdinánd már aláirta.

Ekkor aztán Fráter György a végső eszközhöz folyamodott. Kiragadta a király kezéből a tollat.

– Ne ird alá, királyom! Szálljon az én lelkemre a felelet terhe, hogy a békekötést megakadályoztam. Ez nem békeszerződés, a mit eléd tesznek, hanem tőrvetés, a miben elejtenek. Emlékezzél Gritti esetére vissza, még nem olyan rég mult. Egy hitetlen renegátot, egy gyilkos zsarnokot a fellázadt nép megtorol, elitél, kivégez, megszabadítja vele az országot egy plágától. S mit tesznek ekkor a bécsi és pozsonyi urak, németek és magyarok? Követeket futtatnak Sztambulba, Bagdádba a török szultánhoz, bevádolnak téged, a keresztény királyt, pártját fogják a renegátnak, a töröknek, a gyilkosnak, hogy a szultán haragja által téged megsemmisítsenek. Ezuttal az Isten különös csodatétele megszabadított téged és az országot attól a szégyentől, hogy a koronás királyt lánczraverve hurczolják el Sztambulba, s gyalázatos halállal végezzék ki! Újból, másodszor is oda teszed a fejedet a bakó tőkéjére, az angyali koronával együtt, hogy mind a kettőt egyszerre rugja fel a hóhér. Hisz a mint te ezt a békeszerződést kihirdetéd, melyben országod fővárosait és koronádat odaajánlod a császárnak és a római királynak, a szultán nem várja be, hogy azt meg is tegyed, hanem elárasztja rengeteg hadaival ezt a boldogtalan országot, téged pedig a te szövetségeseid, mint Dávid hadnagyai Uriást, magadra hagynak, hogy martaléka légy a feldühített hatalmasnak. Vészt, pusztulást, vérfürdőt akarsz hozni az országra. Nem hallod, hogy kaczagnak rajtad az ellenségeid, míg én, a ki egyedül szeretlek a világon, én…

Nem tudta tovább mondani szóval, erőt vett rajta a zokogás, odarogyott a király lábaihoz, s térdeit ölelve, kezeit csókolva sírt, mint egy gyermek, a nagy méltóságos urak szeme láttára.

A király meg volt hatva, és még inkább megrémülve. Felállt a tanácskozó asztal mellől.

– Tehát beszélj te az urakkal a nevemben, én nekem hagyjanak békét. Én most elmegyek vadászni, a míg visszatérek, süssenek ki az urak valamit. Nekem már zúg a fejem a sok hercze-hurczában.

S ott hagyta az országtanácsot.

Akkor aztán Fráter György letörlé a könyeit s nyugodt orczával ült vissza a helyére s szembe lévén a lundeni érsekkel, elkezdett a tervben levő hadjáratról tanakodni vele, s e közben annyi sarcasmussal, oly satyrai éllel bonczolta szét annak minden okoskodását, hogy a magyar urakat is mind ellene fordítá. Az érsek tapasztalá, hogy Fráter György jobban tudja azt, hogy mi történik Bécsben, Velenczében, Rómában, mint ő. Még arról is van tudomása, hogy az egész hadsereg, melyet Károly császár és Ferdinánd király kiállított, hétezer kimustrált labanczból és háromezer szabad martalócz spanyolból áll, hozzá méltó generális, Laszkó Jeromos vezetése alatt. Ez törököt megverni nagyon kevés, magyart kifosztani nagyon sok.

Az érsek e tanácskozás után azt irja Fráter Györgyről nagy elkeseredésében: «Ez az ember az egyik perczben sirni tud, a másik perczben gúnyosan kaczagni. Valóságos daemon!»

Mindennap megujítá az ostromot Fráter György ellen és az mindennap talált valami új gondolatot, a mivel az érseket zavarba hozza. Már azt is tudta, hogy Károly császár újból háborúba keveredett a franczia királylyal, s e szerint haderejét a török ellen nem fordíthatja. Utoljára az érsek azzal a furfanggal élt, hogy azt mondá Fráter Györgynek, miszerint ő sürgős levelet kapott Ferdinánd királytól, melyben őt magához hivatja, annál fogva nem várhat tovább, ma, vagy holnap kivánja a békekötés aláirását.

– Oh, ha ilyen sürgetős dolga van eminencziádnak, akkor csak méltóztassék még ma utra kelni. Miattunk hátramaradást ne szenvedjen a római császárság. János király még sokáig fog vadászni. Ismerem a szokását.

Wese látta, hogy a saját kelepczéjében fogta meg magát, s rögtön utrakelt bucsúvétel nélkül.

De ugyan zengett is egész Németország Fráter György dicséretétől, hogy soha a föld nem szült ennél ravaszabb, álnokabb világcsalót, a ki még a németet is, még a diplomatát is, még a pap társát is megtudja csalni.

Megérte hát valahára egy magyar ember azt a dicsőséget, hogy a hol keserves rászedésről van szó, ott nem ő az, a ki lamentál, hanem őtet szidják.

A magyar urak is szidták. Kinek-kinek porba esett a pecsenyéje a békekötés megzápulta miatt. Frangepán is kapkodhatott már a levegőbe az elrepült bibornoki kalap után.

János király csak tizenkét nap mulva tért vissza a mármarosi medvevadászatból. Derék medvebőröket hozott haza.

Azonban éktelen haragra gerjedt, a midőn meghallotta Verbőczytől, hogy Wese, re infacta, elutazott. Rögtön hivatta Fráter Györgyöt, s heves szemrehányásokat tett neki a miatt, hogy az alatt, a míg a király vadászni jár, a békeapostolt elriasztja az udvarból.

– Én alá akarom irni a békeszerződést! mondá kategorikusan a király.

– Meghajlok fölséged akarata előtt. Abban az esetben azonban kegyeskedjék fölséged elhatározni, hogy hadseregének élére állva, mely oldalon támadja meg a török szultán hadait? – Az alatt, a míg fölséged távol volt, némi változások történtek a világban, a miknek közeledtéről én már régebben értesülve voltam sztambuli ügyvivőm révén. A szultán megtudta a franczia király követe és a bécsi ügyvivők által, hogy ellene egy nagy európai hadjárat készül. Szolimán nem várta be a támadást, ő maga beküldé a bosznya hadsereget Ferdinánd király tartományába! Klisszát ostrom alá vette. Ferdinándnak pedig annyi serege sincsen, hogy ezt a várat meg tudja menteni. Velencze nem jön. A császár készül a francziákra, a kik ujból hadat izentek neki. Egyedül a pápa zsoldosai védik még Klisszát. Ő szentségén kívül egy fejedelem sem tartotta meg a fogadását.

A király hüledezett.

– Ez nagy baj!

– Ez kis baj. És nem is a mi bajunk. De van egy nagyobb, s az már a mienk. Maga Szolimán szultán, megtudva, hogy Péter vajda is benne van az ő ellene szőtt ligában, nagy hadsereg élén átkelt a Dunán Szilisztriánál, a moldva hadsereget porrá törte. Péter vajda elfutott s ide menekült hozzánk Erdélybe, Csicsó várába. A szultán megállt Erdély határán s Jászvásárból kiküldé Junisz béget felségedhez (holnap itt lesz) azzal a kérdéssel, hogy ki ellen gyüjté össze Erdélyben a magyar király a fegyveres hadakat? Felséged tetszésére van bizva a válasz. Felséged kihirdetheti a császárral és Ferdinánddal kötött szövetséget, s akkor az erdélyi hadsereg élére állva, azonnal megtámadhatja a határon álló Szolimánt. Még most legyőzheti, mert a szultánnak nincs több százötvenezer katonájánál.

A király arczát eltorzítá a nagy rémületnél beálló ideges vonaglás. Lerogyott egy karszékbe.

– Ne gyilkolj az ironiáddal! Lihegé elcsüggedten.

– Előre megmondám fölségednek, hogy ez lesz a békealkudozásoknak a vége. Vagy a bécsiek, vagy a versaillesiak elárulják Szolimánnak a mi hadi tervünket. A mikor aztán Szolimán megelőzi a támadást s ránk rohan, akkor mindenki elugrik mellőlünk s engedik a magyart egy második Mohácsba rohanni vakmerőn, egyedül!

– Igaz, hogy mondtad.

– Jó szerencse, hogy a veszedelem nem a mi fejünket érte legelől. A szegény kis Péter vajdának kellett megadni a példát. De most rajtunk a sor.

János király kétségbeesetten ragadta meg Fráter György kezét.

– Szabadíts meg! Kezedbe adom királyi hatalmamat. Mentsd meg az országot! – Tégy helyettem, a mit legjobbnak gondolsz.

– Már tettem. – Nem várhattam felhatalmazásodra.

– Mit tettél?

– Elfoglaltam a németektől Kassát, s körülzárattam Péter vajdát Csicsó várában, a míg te medvére vadásztál, s ha most jön Junisz bég kérdezni, ki ellen gyüjténk hadsereget? azt feleljük: a németek és oláhok ellen, a kik bennünket fenyegettek.

Ettől a vigasztalástól még jobban megijedt a király.

– Mit cselekedtél? Várostromokat indítál meg deczemberi hóban, fagyban! Vérontást kezdél fegyvernyugvás idején!

– Nyugtasd meg a lelkedet, fölséges úr. Egy csepp vér sem lett kiontva. Kassát elfoglalta Csécsy kapitányunk, a midőn a Ferdinánd-párti parancsnok, Serédy Gáspár uram átszánkázott Gönczre, a felesége nevenapját megülni. A magyar helyőrség kinyitá a város kapuit a mi csapataink előtt maga jószántából, s most mi vagyunk az urak a várban, s birjuk Felső-Magyarország kapuját. Ez a tromf kellett a németeknek a cserbenhagyásért.

– Hát Csicsóvár ostroma?