Part 10

De azt még is előre gondolhatá, hogy ha rá engedi magát arra a gyávaságra biratni, hogy leghívebb tanácsosát, Fráter Györgyöt (egy püspököt, felszentelt papot!) kivégeztessen, igazságtalanul, egy országos rabló, egy renegát halálának kiengeszteléseül, hát akkor megérdemli, hogy valamennyi híve mind itthagyja, s az utolsó jobbágy is bezárja előle az ajtaját.

– Beszélj te magad Fráter Györgygyel, mondá Junisz bégnek.

– Jól van. Hivasd elém. Beszélni fogok vele.

A király a püspökért küldé az apródját.

– Én addig a kápolnába megyek, imádkozom Istenhez, hogy adjon kedvező kimenetelt a ti értekezésteknek.

– Jól van! Eredj imádkozni. – Majd meglátom, milyen csodákat tud tenni a keresztyének Jehovája.

A király a kápolnába vezető ajtón kiment. Egyedül az oltár előtt tudott még oltalmat keresni. Midőn nincsen, ki segítsen, jövel Jézus! jövel Szent László hős király, védszentünk, segíts te Beata Virgo, patrona Hungariæ!

A püspök ott várt az elfogadási teremben, megtudva Junisz bég idejöttét, s nyomban a király eltávozta után belépett a szobába.

Az arany kaskétás, ékszerektől ragyogó muzulmánnal szemben nemcsak az ő egyszerű, fehér papi talárja képezett merev ellentétet, de még inkább az a merev aszkétai arcz, mely semmi indulatot el nem árul.

– Légy üdvöz, kezdé a szót a barát. Megérkeztél erdélyi utadból szerencsésen. Örülök rajta.

– Kevésbé fogsz örülni, ha elmondom, hogy mit hoztam magammal. Bizonyosságot Ogli bég megöletésének okozójáról.

– Azt könnyen megszerezhetted. Mindenki tudja, hogy Kún Gothárd kapitány fogta el és az is végezteté ki Gritti Alajost.

– Szivem barát! Ilyen olcsón meg nem szabadulsz a Morhut verméből. Jó is volna az egész vétket egy embernek a sarujába dugnod, a ki már nincs ezen a világon. Nem Kún Gothárd a vétkes, hanem a ki ezt neki parancsolta. Te voltál az.

– Mivel bizonyíthatod?

– A te saját leveleddel, melyet Paksi által küldtél a vajdának, Majláthnak.

– Annak a tartalmát te nem tudhatod, mert Majláth István nemes lovag, a ki árulást nem követhet el.

– Nem is árulásképpen tudatta velem, hanem egyszer borozás közben mondta el mámoros fővel; leveled így szólt: «bánjatok el a renegáttal érdeme szerint, én fogom a király kezét».

– Tehát te, igazhitű muzulmán létedre, bort ittál, hogy titkokat kicsalj egy nemes lovagból?

– Hja szivecském: a czél szentesíti az eszközöket.

– Ezért Allah meg fog téged büntetni!

– Az ne legyen a te gondod. Védelmezd te csak a magad üdvét.

– Jó. Tehát én irtam azt az erdélyi vezéreknek.

– A király tudtával.

– A király akarata ellen, a ki elég gyönge szivű lett volna az áruló Grittinek dandárával segítségére menni. Én tartóztattam vissza.

– Akkor az egész bűnvád a te fejedre háramlik.

– Viselem.

Erre a török biztos kihúzta az erszényét s kiválasztva belőle egy kis rézpénzt, azt odadobta az asztalra.

– Akkor azt mondom én teneked, Fráter György, hogy látod-e ezt az oszporát? Ez a legkisebb rézpénz a török birodalomban. Én ezért az oszporáért megveszem a te fejedet.

Ezt olyan jó tréfának tartá, hogy elnevette magát rajta.

Fráter György felvette az asztalról a «kis pénzt», beletette a kis zsebbeli breviariumába s azt visszatette ismét a zsebébe.

– Köszönöm, Junisz bég. Megtartom az oszporádat. S majd meglátod, hogy milyen drágán fogod te ezt tőlem visszaváltani.

– A váltságot már megmondtam. A szultán haragszik. Ibrahim nagyvezér boszut követel. A kormányzó megöletőjének lakolni kell. Ha te vállalod el a bűnt, a te fejed hull a porba; ha a királyra hárítod, az övé.

– Talán még nem.

– Szivem barát! Itt nincs alkudozás. Te okos ember vagy, pap vagy, jó hazafi vagy, János királynak nagy híve vagy. Megitélheted, hogy az egész országodra vészt, pusztulást, királyodra futást, trónról leesést idézz-e elő azért, hogy ezt a te borotvált fejedet megtartsd? Kire támaszkodol? Ha kihirdetem a szultán itéletét, saját katonáid fognak megölni. Vess számot magaddal és térj a lelkedbe. Önfeláldozásod hőstett lesz, a mivel hazádat mented meg. Én sok ilyen esetet láttam már, a minő a tied. Derék, nagy emberekét! Te is az vagy. Nem tagadom. Látod, az ilyen esetekre, nálunk ozmanoknál minden magasban ülő nagy ember el van készülve. Basák, helytartók mindig ott viselik a mutató ujjukon a pecsétnyomó gyűrűjökben a gyorsan ölő mérget, mely az itélet végrehajtása elől megszabadítja őket. Látom, a te ujjadon is ott van a talizmán-gyűrű. Ismerem a formájáról. Ilyen az. Meg akarom mutatni, hogy milyen nagy tisztelettel vagyok irántad. Megengedem neked, hogy bemehess ezen az ajtón, mely a kápolnába vezet, s imádkozhass. A királyod is ott van. Bemégy, mint élő ember s kijösz, mint holt ember. A többit elvégzi egy kés. Te azt már nem érzed. Eredj a kápolnába.

A barát arczán különös mosoly vonult el.

– Tehát Ibrahim basa, a nagyvezér, olyan nagyon kivánja az én fejem levágatását?

– A királyét jobb szeretné; de a tieddel is megelégszik. – Ibrahim nagyvezér követeli ezt – s Ibrahim karja hosszú.

– No hát az én karom még hosszabb! Levágattam én már Ibrahim nagyvezérnek a fejét!

– Megőrültél, te barát? Az iblisz szállt beléd? Vagy hashiszt ettél, attól beszélsz félre?

– Ott áll biz az, a Demir kapu előtt, arany tálra fektetve. Ha nagyon sietsz, még ott találod, tizenkét napig lesz közlátványra kitéve.

– S ez a te parancsolatodra történt, jámbor barát?

– Az én intézkedésem következtében történt. Én adtam át Memhet bégnek, a szultán magyar tolmácsának Ibrahim basa leveleit, melyeket a kivégzett Grittinél találtak, s melyekből kitudódott, hogy Ibrahim és Gritti egy húron pendültek, összeesküvést koholtak a szultán ellen. Ibrahim magát akarta magyar királylyá, Grittit Erdély fejedelmévé emelni; sőt egy levélben még azzal is fenyegetőzött, hogy ha Szolimán ennek útjába áll, Szelim szultán sorsára fog jutni.

– Ezt te mind most fundáltad ki.

– Memhet bég gyűlölte Ibrahim basát istentelen magaviseletéért, hitetlen voltáért, átadta a szultánnak a nagyvezér leveleit. A vége halál lett.

– Nevetnék rajtad, ha nem szánakoznám inkább fölötted.

– Hát majd talán ennek a levélnek inkább hinni fogsz, melyet az éjjel kaptam gyorsfutár által Sztambulból. Meghallgathatod, nem titok.

Fráter György elővette a zöld erszénybe kötözött pergamen tekercset.

«Én, Memhet bég, Csendereli, a padisah szolgája – irám ezen levelet te neked Fráter György Utyessenovich, a király szolgájának, Dzsemadi-el-avvel hónap huszonkettedik napján, csillagfeljövetele után, Abdesztán mosakodás előtti órában, a tsiragán palotában».

«Allah akbár! Szelám az olvasónak!»

«A hogy kivántad, én rögtön megérkezésem után átadtam a szeraszkiér leveleit a padisahnak. (A kinek dicsőségét hirdesse ég, föld és minden élők, a kik ezekben laknak!) A midőn a nagy úr elolvasá a leveleket, a két kezével a szakállába markolt és azt megrázta erősen, a mi haragjának és elkeseredésének jele. Azonnal elküldé a csausz-agát Ibrahim basáért. Midőn a szeraszkiér belépett, a nagy úr azt parancsolá neki, hogy álljon meg az ajtóban. Két bosztandzsi (mivelhogy a padisah kerti kiöszkjében volt) keresztbe tett kardokkal állt mögötte. Akkor a nagyúr felmutatá Ibrahimnak a legutolsó levelét, melyben az ő urát Szelim szultán sorsával fenyegeti, e szavakkal: «te irtad ezt a levelet?» Erre a nagyvezér, mint a kit villám ütött meg, arczczal a földre borult, e szavakat kiáltva: Allahnál a kegyelem! Jash Allah!»

– Hazugság az egész! dörmögé közbe Junisz bég.

Fráter György tovább olvasá a levelet.

«Ekkor a szultán parancsára a csauszok megragadták Ibrahimot, s legelőször is az ujján levő pecsétnyomó gyürüjét huzták le, melyben halálos méreg vagyon, azután levetkőztették mezítlenre, s adtak rá világossárga selyem köntöst, mely a halálnak színe, a kezeire pedig elefántbőr keztyüket huztak, hogy magában kárt ne tehessen.»

– Ezeket a szokásokat hallhattad másoktól. Szólt közbe Junisz.

«Ez alatt a szultán előhivatta Lufti basát, az anatoliai béget, a ki Ibrahim basának esküdt ellensége.

Junisz bég megrendült: «ez való igaz. Nagy titok volt ez.»

«Lufti basa, a nagy úr parancsára azonnal összehivatá a diván tanácsot, a szultán ült elől. Ibrahim basát törvény elé állíták. Nem tagadhatá el bünös voltát. A diván tanács, személy szerint megszólalva, kimondá fejére a halált, fényes érdemeire való tekintetből, selyemzsinór helyett kard által.»

– Most foglak el a hazugságon! A padisah is halált mondott-e Ibrahim fejére?

«A padisah azt mondá, midőn a nagyvezér halálitéletét eléje tették aláirás végett, hogy engedjenek neki egy napot a meggondolásra, hogy megölesse-e leányának férjét, legkedvesebb hadvezérét? még ha az ő saját élete ellen esküdött is össze.

– Ez hasonlít a valósághoz… suttogá Junisz bég.

«Ennek a napnak az estéjén nagy sikoltozás támadt a szultán kiöszkje előtt, egy kétségbeesett hölgy, szétszórt hajakkal, keresztül tört a bosztandzsikon egész a szultán belső szobájáig. Ez volt a szultán kedvencz leánya, a kinek az atyja azt a hizelgő nevet adta «Gül-güz»: «rózsás szűz.»

Junisz bég remegni kezdett, «ezt nem tudhatja más, csak a meghittek!»

«A hölgy megragadá a szultán köntösét mind a két kezével és azt mondá, «te nem öletheted meg az én férjemet Ibrahimot! Emlékezzél rá, a midőn engemet feleségül adtál a nagyvezérhez, menyegzőm napján, én azt könyörögtem tőled, hogy férjemet soha meg ne ölesd, a mi a sorsa minden nagyvezérnek. Bármit vétsen is ellened, bármilyen nagy csatát veszítsen, bármivel vádolják ellenségei, férjemet soha halálnak ne add! És akkor te, Szolimán szultán, megesküdtél nekem, Gülgüz leányodnak, megesküdtél apád sirjára, hogy a míg élsz, Ibrahimot meg nem öleted. Emlékezel-e esküdre szultán?» Erre a padisah azt mondá a leányának: «Bizonyára emlékezem rá, menj haza békével, a mig én életben vagyok, férjedet, Ibrahimot meg nem ölik.» Az asszony megvigasztalva távozott el.»

Junisz bég most már hinni kezdett. Szeme szája felnyilva leste, mi lesz a vége ennek a regének?

«A kedvencz leány eltávozásával ismét összehivatá a szultán a divántanácsot, Lufti basát, a kit szeraszkiérré nevezett ki és a Sheik-ul-Izlámot, eléjük terjesztve, hogy őt erős esküvése tartja kötve, miszerint kedvencz leánya férjét, Ibrahimot, a míg él, halálnak ne adja. Ekkor a Sheik-ul-Izlám előhivatta a főmuftit Abul-Nahnumánzádét, a ki az egész alkoránt könyvnélkül tudja. S a főmufti, megértve a nehéz dolgot, kikereste az alkoránból a 122-ik szúrát, melyben ez olvastatik: «a ki aluszik, az nem él.» Ezen szent mondásra hivatkozva kimondá a divántanács, hogy e szerint Szolimán szultán kivégeztetheti Ibrahimot az alatt, a míg maga alszik, mert akkor nincsen életben. S a szultán ebben megnyugodott.

Junisz bég üvöltött a harag és rémület miatt.

– Gyaúr! Ha te most hazudsz!

– A levél beszél, nem én:

«A padisah ekkor arra kérte a divántanácsot, hogy Ibrahimot az ő saját görbe késével végezzék ki, melyet mindig öve mellé dugva visel,[3] melynek markolatja drága piros kláris, zafirkő pecsétnyomóval a végén. Damaszk aczél pengéjén arany betükkel a halottbucsuztató mondás: «Dámeh Allah, hu teála remaéti.»

Junisz bég görcsrángatta reszketéssel támaszkodott a falhoz, érthetetlen, szótagolatlan ordítást hallatva.

«És a midőn a muezzim az éjféli szúrát éneklé, a minarében a szultán alvásának ideje alatt, levágta a khankiár Ibrahim basának a fejét a szultán saját görbe késével és elvitte azt a Demir kapuhoz s kitette a királyok és nagyvezérek számára rendeltetett arany tálra. Én is bele mártottam az ujjamat a vérébe, s irám neked ezen levelet azon véres ujjal. És most megyek az Abdesztán mosakodást végezni.»

«Allah nagy és hatalmas! Allah kérim!»

Junisz bég meg volt dermedve a rémülettől, majd görcsös zokogásban tört ki.

– Oh barát, te rettenetes vagy! Ne szólj meg érte, ha uramat, barátomat megsiratom.

– Pedig ez még a kisebbik okod a sirásra, Junisz bég. Magad mondád, hogy megszokott dolog ez te előtted. Nagy emberek feje, arany tálon felmutatva. A ki szolga, urat is talál egy helyett másikat. Hát csak bizd te a sirást az asszonyokra. Nálunk magyaroknál az olyan férfinak, a ki sirva fakad, asszonynevet adnak. Beszéljünk a te saját ügyedről.

– Az én ügyemről? kérdé bámulva Junisz bég.

– Arról bizony. A kivégzett Grittinél megtalált irások között te neked is volt egy leveled. S erre a levélre is én tettem rá a kezemet. Ebben az irásban te ajánlkozol Grittinek a titkos szándékait a szultánnál előmozdítani, ha ő viszont a te czéljaidnak megfelel. Elismered, hogy te a római király sztambuli követének lekötötted a szavadat, hogy János királyt megrontsad s ezért te néked a német követ ezer arany évdíjat igért.

Junisz bég fakósárga lett az ijedtségtől.

– A mit a leveledben igértél, hogy a bécsi kormánynak jó szolgálatokat fogsz tenni, azt itt jártod-keltedben ugyan be is váltád. Egész Erdélyt eltérítetted a János király iránti hűségből s áthajtottad a római király zászlója alá. Mit gondolsz, Junisz bég, ha ez a te leveled a padisah kezébe kerül, és az nekem, ha élek, egy szavamra, ha hirtelen halok, a hallgatásomra megtörténik, mi vár te rád akkor a tsiragán palotában?

Junisz bég széttépte a köntösét a mellén.

– Barát! Add vissza az oszporámat! S vedd meg te rajta most az én fejemet.

– Én pap vagyok és nem khankiár.

– Te csak egyszer ölsz meg, ha visszatérek Sztambulba, száz halál vár reám. Azzal a pénzzel fizetsz nekem, a melylyel én fizettem te neked. Ez az igazság a földön.

– Nem Junisz bég! A keresztyének Istene nem boszuálló. Az én vallásom azt tanítja, hogy «a ki engem kővel hajít meg, azt én kenyérrel hajítsam vissza.» És ismét azt tanítja, hogy «nagyobb öröm van az égben egy megtért bünösön, hogy sem mint száz igazakon, a kik soha sem vétkeztenek.» Én téged nem akarlak elveszíteni, hanem meg akarlak nyerni. A bécsi követ te neked ezer aranyat igért azért, hogy János király ügyét megrontsad: én nem igérek neked, hanem adok ezer aranyat azért, hogy a mit elrontottál, javítsd helyre.

S azzal kitett a csuhája zsebéből egy piros selyem erszényt, melynek hálószövetén átcsillogott az arany pénz.

Junisz bég odaomlott térdre a barát elé, s annak a fehér csuhája szegélyét s a mezítelen lábait csókolta.

Ebben a pillanatban lépett ki János király a kápolna ajtaján.

Mikor ezt a jelenést látta: a czifra, aranybogláros török béget az egyszerű szerzetes lábainál heverve, a király háromszor keresztet vetett magára:

– Itt Isten van közel! Ő míveli ezt a csodát!

Fráter György pedig lehajolt és fölemelé karjánál fogva a béget.

– Kelj föl testvér. Isten fölvilágosította a te lelkedet, hogy megismerjed az igazságot. Ime mondjad meg a királynak, hogy őt tisztának és minden büntől ártatlannak találtad.

Junisz bég hátrafordult s a király előtt mellén összetett karokkal meghajtá magát.

– Uram, a te igazságod a napfénynél világosabb. A te hű tanácsosod meggyőzte arról az én lelkemet. Hájraddin sah óta nem volt igazságosabb fejedelem náladnál.

– És most vissza fogsz térni Erdélybe, derék Junisz bég, monda Fráter György. És ujra eljárod azokat a várakat, kastélyokat és városokat, a melyeket előbb meglátogattál, hogy az igazságot kitanuljad; és elmondod mind a vajdáknak, mind a királybiráknak, a kapitányoknak és tanácsbiráknak, hogy a felséges padisah igazságot szolgáltatott, a midőn Gritti Alajosnak pártfogóját, Ibrahim nagyvezért lefejezteté, Bég Ogli nevét pedig a bitófára szegeztette s azt a török krónikákból kitörülteté! És hogy János királyt a fölséges szultán palástjával betakarja, és minden trónja előtt térdeplő szolgafejedelmeknél nagyobbra becsüli, s ellenségeit vaskézzel fogja lesujtani.

– Valóban ezt fogom mondani.

– És aztán midőn Sztambulba visszatérsz, s a padisah fölséges szine előtt megállsz: azon kezded, hogy nincs a széles föld népei között, a kiket a nagyúr árnyéka betakar, hivebb testvére a töröknek a magyarnál.

– Bizony azt fogom mondani.

– És nincs szeretőbb fia a padisahnak János királynál.

– A mivel csak igazságot fogok mondani.

– És most távozzál békével. Az ég angyalai őrizzék a te lábaidat a megbotlástól, a te elmédet a megfeledkezéstől.

Junisz bég a térdéig hajtotta a fejét, az elbucsuzásnál három izben a királynak kezet csókolt, Fráter Györgyöt pedig megölelé s megcsókolta a szakállát.

Fráter György az eltávozónak arab nyelven mondá:

– Üdvözlöm Lufti basát, az új szeraszkiért. Ugyanazon barátságot fogom vele éreztetni, a melyet Ibrahim basával éreztettem.

Junisz bég ravaszul csóválta a fejét.

– Annak az kevés lesz.

– Tehát még többet.

(Az a «barátság» tudniillik tízezer arany évenkinti ajándék volt.)

– Hja bizony barát-barátom, a szeretet drága virág, a mit öntözni kell; – ingyen terem a gyülölet, a mi dudva.

A szultán követének eltávozta után János hirály áhítattal sóhajta fel:

– Szent László tehát még most is tesz csodákat az ő magyar nemzete oltalmára.

Valóban tesz. Még több csodát is tett. Azt, hogy egy hónap mulva valamennyi erdélyi főúr, a kinek már kengyelben volt a lába, hogy lovagol Bécs felé, szépen megfordítá a lovát s odajött Nagyváradra János királynak a hódolatát bemutatni, s Fráter Györgyöt lelkesen üdvözölni. És Nagyszeben város, melynek bástyáit két hónapig sikertelen vivta Majláth István vajda: odaküldé a biráit önkényt János királyhoz, a kik városuk kulcsait piros bársony vánkoson hozták eléje.

Aztán a bécsi urak is felhagytak egyszerre azzal a nagy nevetéssel s küldték nagy sietve a lundeni érseket Nagyváradra a békekötés föltételeivel. Magyar urak, Bebekek, Perényiek, a pécsi püspök, Zápolya pártjára keltek. Egy nagy hadjárat meg volt nyerve s csak egy ember esett el benne: a nagyvezér, Ibrahim.

VI. FEJEZET. JÓ TÖRÖK BÁLINT.

«No de most már gyere sorra Debreczen!»

János király nagyon jól emlékezett rá, hogy Junisz bégnek a megjelenése épen abban a kegyes szándékában rekeszté vala meg, hogy a debreczeni refraktáriusokat a barátelüzésért s a schizmatikusok számára elkobzott kolostor sacrilegiuma miatt méltón megfenyítse. Hogy ebből a nagy veszedelemből ily csodálatos módon megszabadult, első kötelességének tartá a debreczenieken példát szolgáltatni, hogy abból azután az egész Alföld tanulhasson.

Egy kicsit Fráter Györgynek a truczczára is tette. Ez az ember olyan fennyen hordja az orrát, mintha neki lett volna benne része, hogy ez a nagy veszedelem elfordult a király fejéről. A helyett, hogy a dioecesise dolgai után látna, minduntalan a magas diplomácziába ártja magát; a békepontozatokat s a bécsi követek eljárását kritizálja. Holott neki állott volna kötelességében az eliminált barátokat visszahelyezni az elvett kolostorukba. Hanem hát Fráter György neheztel ezekre a jámbor barátokra, a miért ezek olyan vendégszeretők voltak. Hogy a király is ő hozzájuk szokott szállni. (Ne szóljunk «Kardosné» asszonyról.) A királytól irigyelte ezt az ártatlan kedvtöltését. Pedig hát azok igen derék hűséges barátok voltak. Azok bezzeg nem hirdették ki a kathedrából VI. Kelemen pápa bulláját, melyben Zápolya Jánost excommunicálja, a miért Szolimánnal szövetkezett, mint a hogy kihirdette az apátplébános Debreczenben a nagy templomban.

Azért nem is szólt semmit az egész debreczeni dologról Fráter Györgynek, hanem a mint megtudá, hogy Laszkó Jeromos átnyergelt a Ferdinánd-pártiakhoz: visszavonta a donatiot, s megtette új hivét Enyingi Török Bálintot Debreczen földesurává. Ezt azután, kellő instrukcziókkal ellátva, megfelelő fegyveres erővel elküldé Debreczenbe. «Majd ránczba szedi jó Török Bálint civis uraiméket.»

A derék hadvezér, régibb csatatéri szokása szerint, saját szeme és füle észlelete után igyekezett megismerni az ellenséget. S ezen a nyomon járva, mindjárt a megérkezése után első dolga az volt, hogy az új hit követőinek a gyülekezetét felkeresse.

Épen nagypéntek napja volt, a midőn Debreczenben széttekinte. Ez a kálvinistáknál nagy ünnep volt mindig, míg a pápisták, bevett szokás szerint, az nap meszelik a házak elejét.

Török Bálint tehát elment a kolostorból alakított kálvinista templomba, a hol igen nagy tisztelettel fogadták. Kurátorok, presbyterek eléje jöttek, bevezették s az első padba beültették. Azután zsoltárt énekeltek; maguk a hivek, hármoniás zengedezéssel, s annak a zsoltárnak igazán szép volt a tartalma is, a dallama is, úgy hogy jó Török Bálint egyszer csak azon vette észre, hogy a zsolozsma őt magát is elragadja s az utolját együtt énekli a gyülekezettel:

«Te voltál és Te vagy igaz Isten: És Te megmaradsz minden időkben!»

Azután felhágott a kathedrába a prédikátor, Bálint Áron uram. Igazi magyaros, nyusztprémes mentében, sűrű gombokkal és zsinórokkal, hosszú haja görbe fésűvel hátrasimítva. Kezében egy kapcsos biblia. Először is elmondá a miatyánkot, a mit állva hallgatott végig az egész közönség. Azt Török Bálint is utána mondá. Mikor aztán az ima végén következett az, hogy «mert Tied az ország, a hatalom és a dicsőség!» akkor felszólalt: «no ezt már ti tettétek hozzá! Hanem ebben nincsen semmi istentelenség.»

Tiszteletes Bálint Áron uram aztán felnyitá a kapcsos bibliát s kikeresé belőle a textust, mely szólt e képen:

«Adjátok meg az Istennek, a mi az Istené, és a császárnak a mi a császáré.»

Az erre alapított prédikáczió természetesen arról szólt, hogy Debreczen városa fizesse meg hűségesen, a mivel az ő koronás királyának tartozik; mert ezzel a saját hazájának adózik, s vegye szivére a megváltó ama szavait, a midőn követői a keresztre feszítés ünnepén bőjtöléssel és vezekléssel tanusítják az ő buzgóságukat.

– Hisz ez nagyon okos beszéd: mondá Török Bálint, a kiséretében levő hadnagyokhoz fordulva. Azután felkiáltott a lelkészhez: «kend derék, becsületes pap! Csak végezze kend a miséjét a maga módja szerint.»

A prédikáczió bevégeztével egy vékonyabb könyvet vett elő a lelkész a mente zsebéből s azt felnyitva, felolvasá belőle a hiszekegyet.

A közönség mind felállt; a min Török Bálint nagyon csodálkozott, hogy ilyenkor nem térdepelnek.

A prédikátor csengő, érthető szóval mondá, a közönség utána rebegte a hitvallást.

«Hiszek egy Istenben. Mindenható Atyában, mennynek és földnek teremtőjében.»

– Hisz ez egészen olyan, mint a mi Crédónk, dörmögé Török Bálint.

«És a Jézus Krisztusban, ő egyszülött Fiában, mi Urunkban. Ki fogantaték Szent Lélektől, született Szűz Máriától…»

– Hát ti is valljátok a Szűz Máriát! kiálta fel Török Bálint csodatelve.

… «szenvede Pontius Pilátusnak alatta. Megfeszítették és meghala. Szálla alá poklokra, harmadnapon halottaiból feltámada, felméne a mennyekbe, üle a Mindenható Atya Istennek jobbjára: onnan lészen eljövendő itélni eleveneket és holtakat.»

– Szórul szóra a mi Credónk!

… «Hiszek Szent Lélekben, hiszek egy közönséges keresztyén anyaszentegyházat…»

– Hát nem egy kálvinista szentegyházat?

… «Szenteknek egyességét…»

– Még a szenteket is hiszitek?

… «büneinknek bocsánatját, testünknek feltámadását, és az örök életet. Amen.»

– Hisz ez az utolsó jottáig az a hiszekegy, a mi az enyém, s az egész katholikus világé! Hát akkor mért üldözlek én benneteket?

Aztán még egy zsolozsmára buzdult fel a közönség:

«A Sionnak hegyén Ur Isten, Tied a dicséret! Fogadást teszünk néked itten, Tisztelvén tégedet! Mert kéréseket az hiveknek Meghallod kegyesen Azért te hozzád az emberek Jőnek mindenünnen.»

Az is nagyon megnyerte a tetszését Török Bálintnak, hogy az ájtatoskodás után a népség a legszebb rendben oszlott szélyel. Legelőbb bocsáták ki a kis leánygyermekeket, azután a fiucskákat, akkor következének az asszonyok az ő leányaikkal, majd a délczeg ifju legények, utoljára maradtak a tisztes öreg férfiak, és senki a templom küszöbén ki nem lépett a nélkül, hogy a perzselybe egy darab pénzt ne bocsátott volna.

Török Bálint hátramaradt, hogy a lelkészekkel és a kurátorokkal beszéljen.

– Hallják kegyelmetek. Én katona ember vagyok. Lelki dolgokhoz nem értek. Kis káté, nagy káté az én kezemben nem forgott. Eddig a kegyelmetek rituáléjában semmi megbotránkozni valót nem találék. Azonban én senkinek nem hiszek, mint a saját fülemnek és szememnek. Itt jön harmadnapra a feltámadás ünnepe, majd akkor a magam templomában fogom végig hallgatni a misét s a szerint fogok itéletet tartani, a hogy a külömbséget megtalálom.