Part 1

JÓKAI MÓR ÖSSZES MŰVEI

NEMZETI KIADÁS

LXXXII. KÖTET

FRÁTER GYÖRGY. II.

BUDAPEST

RÉVAI TESTVÉREK KIADÁSA

1898

FRÁTER GYÖRGY

TÖRTÉNELMI REGÉNY

IRTA

JÓKAI MÓR

II. RÉSZ

BUDAPEST

RÉVAI TESTVÉREK TULAJDONA

1898

I. FEJEZET. AZ ELSŐ BANKÓ.

A szultán visszatért Sztambulba, pusztulást, inséget hagyva maga után mindazon a vidéken, a melyen táborával végigvonult.

Pesten és Budán háromezer jancsárt és besliát hagyott a török nagyvezér, Kászon vajda és Momyn vajda vezérlete alatt, a kik fölött parancsnokolt a szultán kegyencze, Gritti Alajos.

Ezek pedig olyan istentelenül viselték magukat a városban, hogy asszonynak, leánynak veszedelem nélkül nem lehetett kimenni az utczára fényes nappal. A templomokat és temetőket is megfertőztették.

Ezeknek a barátsága miatt olyan gonosz hire futamodott János királynak és a pártjának, hogy a pápa excommunikálta mind a királyt, mind a vele tartó magyarokat.

– Így mi nem öröködünk meg Magyarországon. Monda Fráter György a királynak, midőn egy este egyedül maradának.

– Hát mit cselekedjem?

– Gyűjts hadsereget a magyarok közül, hogy a magad erejével védhesd meg magadat s a törököket haza küldhesd.

– Ahhoz elébb országgyűlés kell, mely a nemesi fölkelést elrendelje.

– Ne várj te a nemességre, azzal már megpróbáltad a harczot Ónodnál, Tokajnál, Szinnánál. Fordulj a parasztokhoz, a kikkel bejöveteled napjaiban győztél.

– A parasztnak meg zsold kell. A kincstár üres. Az arany, ezüstbányákat az ellenkirály bírja. Adót, füstpénzt senki sem fizet, mert senki sem jár utána. A sóbányák Athinay Deák Simonra vannak bízva, de az csak ad calendas græcas biztat a jövedelemmel. A harminczadok jövedelmét Gritti veszi által, de annak a kasszájában alig gyűl össze annyi, a mennyi az ő saját pompás udvartartására s a török had zsoldjára elég: annak is a nagy része hamis pénz.

– Bízd rám a kincstartást s én megtöltöm a hadi pénztáradat.

A király rábizta Fráter Györgyre a kincstartóságot, teljes hatalmat adott neki a király nevében intézkedésre.

Fráter György azon kezdte, hogy lement Kolozsvárra, a hol már volt egy könyvnyomtató intézet s ott nyomatott sok százezer forintra menő papirosjegyeket: aranyra és ezüstre szólókat. Kétféle pénzjegyeket nyomatott. Külön a pápistáknak, külön a kálvinistáknak. Amazokét díszíté a kereszt, emezekét a kakas jelvénye, mind a kettőt Magyarország czímere. Az egyiken felül ez állt: «Dicsértessék a Jézus Krisztus», alul: «Minden lélek dicséri az Urat.» A másikon pedig felül: «Az erős Isten uraknak Ura!» alul pedig: «Erős várunk nekünk az Isten.»

A jegyek szóltak aranyakra és forintokra és ki volt rajtuk írva, hogy azok minden adófizetésnél elfogadandók s a harminczadoknál és sóhivataloknál kész aranynyal és ezüsttel beváltandók.

Akkor aztán szétküldé a biztosait Fráter György bort, buzát vásárolni.

Azon évben ugyan meghallgatta a teremtő azt a zsolozsmát, hogy:

«Ez esztendőt megáldjad! Bő zsírral ékesítsed!»

Olyan termés volt buzában és rozsban a Tisza és Temes közt, hogy nem győztek elég vermet ásni az áldásnak. A gerezd is ontotta a levét: hitelben is adták a bort.

Fráter György pótom áron felvásárolta a fölösleget.

Lengyelországban pedig ugyanazon évben nagy volt a szárazság. Magas ára volt az életnek. Fráter György nagy társzekerekkel hordatta át Halicsba a magyar terményeket s ott készpénzt kapott értük: teljes értékű jó lengyel aranyat és tallérokat.

Rövid időn megtelt a király hadi pénztára. Zápolya azonnal megbízta Nádasdy Tamást és Czibak Imrét a hadtoborzással. Volt ember elég, a ki fegyvert fogjon, csak fizessék a zsoldját. Nádasdy a Dunán túl, Czibak Imre Erdélyben gyűjté a zászlóaljakat, maga János király Pesten, Budán alakitott magyarokból, ráczokból derék csapatokat. Nem nézték már le a királyt, mert tudott fizetni.

De annál nagyobb volt a morgolódása a két kincstárnoknak: Diák Simonnak és Gritti Alajosnak, mikor a kasszáikat tele látták keresztes és kakasos papirosokkal. A nép fizette már az adót nagy buzgósággal, csakhogy szabaduljon a czédulájától; vették a sót mázsával, a kiknek máskor fonttal mérték; rengeteg jövedelme lett a sóbányáknak. Csakhogy az mind papiros volt.

Azt ugyan Fráter György megint mind átvette készpénz gyanánt s aztán ismét bort, buzát, vágómarhát, posztót, sáfránt, füszerszámot vásárolt rajta: maga volt pék, korcsmáros, szatócs, olajkáros. S az üzlet pompásan sikerült. A király hadi pénztára mindig aranynyal, ezüsttel volt tele, a tavernicus, pisetarius, kamarás és bérlő ládája pedig töltekezett czédulákkal. Ezek aztán kénytelenek voltak az ország jövedelmével beszámolni, mert a papirospénzből nem csináltathattak kelyheket, tálakat, miként a hajdani boldog időkben. S ez volt a fődolog: hogy Fráter György rendszere mellett nem lehetett lopni! Az érczpénzt ő vette át a terményekért s azt a király fordította az ország czéljaira. Ők ketten nem loptak.

Hullott is a szidás a barát fejére, mint a jégeső.

Hanem János királyon segítve lett.

II. FEJEZET. A HÉT VENDÉGFEJ.

A rákövetkező télen át a Budán maradt magyarok elég vígan farsangolának. Télen nincs hadjárat, a Duna is végig be van fagyva; gályákkal nem lehet járni. Az ember mit csinálhat ilyenkor okosabbat? Iszik, meg tánczol.

A mint kitavaszodott az idő, János király Fráter Györgygyel együtt leutazott Erdélybe, Kolozsvárra, a hol a barátnak sikerült a nemzeti rendeket, épen úgy, mint a székelyeket és szászokat János király pártjának megnyerni. Ezzel egy hatalmas mentsvárat szerzett meg a nemzeti ügynek. Erdély magában egy külön ország. Az alatt Bánffy János kormányzott Pest-Budán a király nevében.

Időközben a Ferdinánd-pártiak, felhasználva a király távollétét, egy merész kézcsapással megkisérték Budát elfoglalni, de biz ők Kászon vajda török ezredeitől véresen visszaveretének s egész Esztergomig üzetének.

A nyár derekán aztán nagyobb készülettel jöttek vissza. Ferdinánd király Roggendorf Vilmos tábornokát küldé le az ostromló sereggel Buda visszavivására. Voltak abban a seregben németek és csehek, spanyolok, Károly király segédhadai és a magyar németpárti urak ezredei: Török Bálint, Báthory András, Bánffy Boldizsár és a Thurzók vezetése alatt. Nagyszámú ostromágyúikat vitorlás gályák szállíták alá Ó-Budáig.

Ezekkel szemben állt János királynak a védelmére Momyn vajda és Kászon vajda török dandára; egy pár ezer ember, Petrovich rácz zsoldosai s Nádasdy és az Ártándyak mezei hadai. Mindössze három ezer harczos. Az utolsó napokban szaporítá a védő tábort a Sztambulból visszetérő Gritti négyszáz lovassal.

De a Ferdinánd-pártiak ostromló serege sem ment többre kilencz ezernél.

Valódi komédiának látszik, hogy Magyarország két ellenkirálya ilyen hadseregeket állított egymással szembe.

De könnyen tragédia lett volna abból, ha Fráter György nem áll a résen.

János királynak senki sem volt igaz híve. Ezek az urak, papok, katonák mind csak a saját szerencséjüket vadászták.

János király, a mint megtudta Roggendorf közeledését, megparancsolá Czibaknak, a kit Erdély vajdájává nevezett ki, hogy jőjjön gyorsan Budára segélyére. Czibak el is jött, de csak a hajduit hozta magával, az erdélyi sereget otthagyta a Királyhágón túl, s midőn ezért a király megtámadta, azt felelé neki:

«Hisz ezt sem tudod élelmezni, a ki már itt van.»

Egész Buda várában nem volt több nyolcz ágyúnál. De még az is sok volt, mert pattantyus nem akadt hozzá több, mint kettő. Az egyik egy Augustinus-barát volt: Fráter András, a másik egy László nevű ezermester. Azon kívül volt még egy német pattantyus is, de az szándékosan annyi puskaport tömött az ágyuba, hogy rögtön szétrepedt. El kellett csapni. Golyójuk meg épen nem volt. A király tizenkét dénárt fizetett a polgároknak minden behordott ágyúgolyóért, melyet a németek belövöldöznek; azokat lövöldözteté vissza. Az ellenpártiaknak pedig hatalmas ágyútelepeik voltak: egy nap száz lövést is tettek a várfalakra. Azonban tüzes golyókkal nem lövöldözének s így a házakban kárt nem tettek, különösen ügyeltek pedig arra, hogy a királyi vár tájékára ne tévedjenek a golyóik.

Annálfogva a polgárságnak nagy mulatságára szolgált az egész ostromjáték. A nemesség is részt vett abban, naponkint kirohanva lóháton a várkapun, a midőn a szemben levő német táborból szintén előnyargalának a magyar labancz urak a bandériumaikkal s ott aztán a mezőn előre-hátra nyargalásztak, mintha lovagjátékos kontratánczot járnának, a kardjaikat összecsapodták, de senkit meg nem vérezének, ellenben a János-párti kapitányok a Ferdinánd-pártiakkal egész diskurzust folytattak, sőt egy ízben Török Bálint Ártándy Balázsnak egy szatyorban két csukát is ajándékozott, vigye fel Zápolyának, jó lesz tormával. Azoknak a halaknak a gyomrában pedig levelek voltak elrejtve a János-párti vezérekhez.

Fráter György ismerte jól az embereit, de úgy tett, mintha semmiről sem tudna. Hadd mutassák ki még jobban a foguk fehérét.

Egy reggel azonban, a midőn a német táborból ismét előszáguldottak a magyar leventék, kötekedő szóval hivogatva vitézi ellenkezésre a várbeli magyarokat, a hirtelen felnyitott kapun Ártándy magyarjai helyett Gritti török szarácsijai rohantak ki rájuk. Abból aztán komoly verekedés támadt, mely nem maradt halottak nélkül.

És ezen gorombaság után a német tábor magyarjai helyett a spanyolok álltak az első csatába, mint a kiknek nagyobb gyönyörűséget okoz a törökökkel verekedni. Néha egész rótákban, de egyenkint is kiálltak a vitézek összemérkőzni. Egy izben egy spanyol lovag rugtatott ki a vár előtti mezőre, párviadalra hivogatva a várbelieket. Erre egy gyalogos janicsár jött ki a kis ajtón, egy szál karddal. A spanyol vitéz neki sarkantyúzta a paripáját s halálos döfést mért felé a hosszú spádéjával. A janicsár azonban félrecsapta a spádét a kardjával s oldalt ugorva, balkézzel megragadá a hidalgó selyem palástját, mely arany skófiummal volt kivarrva. A spanyol eleget gyakdosott feléje a spádéjával, de a janicsár folyvást rángatta a palástjánál fogva s e miatt sohsem bírta eltalálni. E közben folyvást forogtak egymás körül, mint Ezékiel próféta viziójában a szárnyaiknál összenőtt kerubimok, a kétféle néző közönség nagy mulattatására: a spanyol egyre szurkált, a török egyre ránczigált; utoljára is az okosabb engedett: tudniillik a selyem palást, az leszakadt a lánczáról s a török kezében maradt. Ekkor aztán a spanyol lovag megfordult s hazament palást nélkül, a török is megtért a várba a kezében maradt czifra palásttal.

Ilyen hiábavalóskodással töltöttek el heteket, hónapokat.

E közben három szökevény érkezett fel Budára a Ferdinánd-párti táborból: egy magyar, egy spanyol és egy német. Ennek a neve volt Kristóf diák. Megszökésének az volt az oka, hogy koczkajáték közben a pajtásának, a ki a pénzét, palástját elnyerte, dühében levágta a kezét. Hogy az akasztófát kikerülje, átszökött az ellenséghez. Szabadszájú, fecsegő ficzkó volt.

Beszállásolták a várnagyhoz, a ki tudott németül s az jól megvendégelte a diákot, ott volt a vacsoránál Nagy Gergely és Miklós lovász, Keresi Ferencz étekfogó a káplánnal együtt. A király és Fráter György pedig egy oszlop mögé voltak elrejtőzve. A bor nagyhamar felnyitotta a diáknak a száját s a barátságos czimborák kérdezősködéseire híven elmesélte, hogy a német táborban azért halogatják az erősebb ostromot, mert arra várnak, hogy a János király melletti főurak beváltsák az igéretüket, miszerint a királyt élve elfogják s megkötözve adják át a Ferdinánd-pártiaknak; a hintót is készen tartják, négy fehér lóval, a melyen Bécsbe fogják szállitani a fogoly királyt.

A várnagy nem akarta ezt elhinni: «Hazudsz diák! Te most extemporizálsz.»

– De bizony magam szemével olvastam a levelet, a mit Roggendorfhoz irtak; az uraknak neveire is emlékszem, a kik erre ajánlkoztak. Van köztük egy Czibak püspök meg két Ártándy testvér.

A várnagy befogta a diák száját:

– Elhallgatsz, istentelen!

– De igazat mond ez! Állitá Keresi.

A király Fráter Györgygyel észrevétlenül hagyá el a várnagy szobáját s aztán megparancsolá a lakomán jelenvoltaknak, hogy semmit abból el ne mondjanak, a mit Kristóf diáktól hallottak. Ezt pedig felruháztatá diszesen s Gritti Alajos mellé adta íródiáknak. Szegény Kristófnak szomorú sorsa lett utóbb.

Maguknak az emlitett uraknak egy szemhunyorítással sem adta tudtul, a mit róluk hallott, sem a király, sem Fráter György. De titokban úgy intézkedének, mint a kik világosan látnak előre is, hátra is.

Roggendorf végre komolyan hozzáfogott a várvíváshoz. Ágyui négy helyen törtek rést a falakon: az országpalotánál, a Szent Miklós kolostornál, a boldogságos szűz templománál, s a Gellérthegy felőli bástyán. Egyszerre indult meg az ostromló hadtömeg mind a négy rés ellen.

Az országpalota alatti rést a németek és csehek vivták, a kolostor előttit a spanyolok, a templom előttit a magyarok, a Gellérthegyre nézőt a naszádosok.

Ezek ellenében így osztá fel a király a várvédő csapatokat: a spanyol ellen állítá fel a ráczokat, a németek ellen a tótokat, s a magyarok ellen a törököket. A magyar csapatoknak, szégyenszemre, a legártalmatlanabb hely jutott: a Gellérthegyre néző bástya, a melynek magas párkányához csak lábtókon lehetett lejutni. Ezekhez legkevésbé lehetett bizni.

Az ostrom megindulása előtt a király meghagyta a várban levő papoknak, hogy összegyüjtve a koldusokat, rendezzenek nagy bucsujárást és létániát az ég segítségének megnyerése végett. Azok énekelve és imádkozva térdepelték körül a szent szobrot a piacz közepén. Maga a király is együtt énekelt és imádkozott velük.

A harczi lárma minden oldalról növekedett. E közben egy lovas vitéz jött nyargalvást a piaczra a királyhoz.

– Vizet uram! Vizre van szükségünk. Az ellenség felgyujtotta a kolostort. – (Látszott a fekete gomolygó füst a vár végén.)

A király és a szerzetesek rögtön siettek a kuthoz, mely a Dunáról kapta a vizét, s töltötték a dobosokat: a király maga adogatta fel a vedret. A rabokat kiereszték a börtönből, azok vontatták a lajtokat a tűzoltáshoz.

Leghevesebb küzdelem folyt ott, a hol a Török Bálint magyar hadai ostromoltak. Itt voltak Zápolyának legelszántabb ellenségei. De szemben velük hasonló jó vitézek álltak: Gritti Alajos török besliái.

A beslia, mikor harczba indul, minden öltözetet levet magáról: nincs rajta semmi fegyverzet, egyedül a férfiizmok rettentő pompája egész meztelen dicsőségében kábítja el az ellenséget. Ördögi harczmód ez! Mind a két kezükben egy kard, vérző homlokukba szurva egy sastoll.

Gritti Alajos maga, lóháton ülve, buzdította a harczosait. A résen már gát emelkedett elesett magyar és török vitézekből. Az ostromlók erőt kezdtek venni: mind többen hágtak fel a résen, már a bástya lépcsőzetét is elfoglalták.

Ekkor Gritti a tarsolyába markolt s odaszórta tele kézzel a fényes aranyakat az ellenség közé.

Erre a besliák, mint az őrült démonok rohantak az ostromlókra. A vérszomjjal párosult az aranyszomj. Egy arany megér egy kardcsapást. A magyar ostromcsapat vissza lett vetve. Hét hadnagyuk, a ki elől harczolt, halva maradt, azoknak a levágott fejeit a diadalmas besliák kopjahegyre szurták, s odatűzték a kövek közé. Az ostrom három oldalon vissza lett verve. A tüzet is elolták.

Hanem a negyedik oldalon sikerült a roham. A hol épen a magyar csapatok álltak. Azok elnézték tétlenül, hogy a naszádosok hogyan másznak fel a lábtókon a bástyákra s rögtön hátat adtak, a mint kettő-három felkapott a párkányra.

Fráter György megragadta a király kezét.

– Uram, ha király vagy, ne térdepelj most, hanem állj sarkodra, kapd a fegyvert s öld az ellenséget!

Az utczán már jött rohanva a muskétás had és ordítozott:

«Végünk van! Az ellenség elfoglalta a tornyot, nem birjuk visszaverni!»

– No ha ti nem tudtátok visszaverni, nemes vitézek, hát majd visszaverem én – és a koldusaim! Kiálta a király elkeseredetten. A fájdalom egyszerre hőssé alakítá: kikapta az egyik futó kezéből a puskát. Példáját követték a szerzetesek és a koldusok. Ezek is elhajigálták bucsujáró görbe botjaikat, elszedték a katonák kezéből a puskát s futottak a király után: az István torony felé.

A torony párkányán már akkor négy naszádos állt, négy Ferdinánd-párti zászlóval.

A király hires vadász volt: lelőtte mind a négyet.

A barátok és a koldusok aztán visszafoglalták a tornyot s leverték a naszádosokat a falakról. Ez a példa a budai magyar polgárságot is magával ragadta. Most már ők is kardra kaptak s vitézül megállták a helyet a bástyákon.

S ezzel Roggendorfék ostroma minden ponton kudarczczal lett visszaverve.

Budavára összes harangjai Te Deum laudámusra zugtak.

Az ostromló sereg bontotta a sátorait. A megszállás a balsiker után véget ért.

A diadal után a király nagy lakomát adott a palotában.

A várőrség utolsó lovai szolgáltatták hozzá a sültet.

Hanem azért volt egy pompája a lakomának, a minő ritkán szemlélhető.

Annak a hét előkelő hadnagynak a fejét, a kik a magyar dandárt vezették az ostromnál: odaállíták sorba, egy-egy virágvederbe téve a lakoma asztalra. A király ismerte valamennyit személy szerint.

Elmondá a nevüket, beszélt hozzájuk.

– No te Lőrincz! Jó barátom! Hát így jöttél a látogatásomra? Ellenségképen? Mennyi jót tettem én veled! Milyen nagyon szerettelek! Emlékezel még rá?

Azután a másik fejhez fordult.

– Jarosláv pajtás! Nézzétek ezt a jó barátomat. Gróf volt Morvaországban, tiz vára volt. Még is az én váramat akarta elvenni.

Majd a harmadikhoz.

– Ez is kedves pajtásom volt. Hányszor poharaztunk egymás barátságára. Hét vára volt otthon. És szép felesége. Kire maradnak az apró árvái? Igy jösz hozzám Gotfrid?

– Ez meg itt templomos lovag volt. Vig czimbora! Rá ismerek a szétálló füleiről. De sok tréfánk volt egymással néha napján. Ugyebár Tibáld?

És a király evett és ivott a mellett. Folyvást beszélgetve a rémséges vendégekhez, a levágott fejekhez.

És a magyar uraknak ott kellett sorban az asztalnál ülni látva maguk előtt a halott czimborák kőmerev arczát, üvegfényü szemeit a vádoló ajkakat…

Czibak Imrének híres evőtehetsége elmaradt ezen a lakomán. Egy falat nem ment le a torkán. Annál többet ivott.

Ellenben Gritti Alajos egész falánksággal látott a lakomához, török létére bort is eleget ivott. Azt mondá, hogy az efféle asztaldiszítéshez hozzá van már szokva, felséges urának, a szultánnak ünnepélyes lakomáiból.

Czibak Imrével szemkőzt ült Dóczy János kapitány. Ez is derekasan hozzá látott a gyömbéres tokányhoz, a mit lóhusból veres bor mártással főzetett a király szakácsa. Megszolgált érte. Ő vezette a paraszt zsoldosokat – onnan a szigetből – a czifra ruhás, de lágybélü spanyolok ellen: el is üzte ezeket a falról.

Czibakot boszantá ez az érzéketlenség. Nem hagyhatta észrevétel nélkül:

– Ej ha Dóczy kapitány uram. Bizony ugy hozzálátsz a sült konczhoz, hogy a kutyának sem hagysz belőle.

Dóczy csipősen viszonzá.

– Már hiszen te veled, Czibak Imre, evés dolgában nem mernék kikötni; mert te nyolcz tyuknak megfelelsz egy ülő helyedben; de azt az egyet ma is elvállalom, hogy mind azt az ellenséget csutkástul megeszem, a kit te a mai dicsőséges harczunkban levágtál.

Erre a megbántásra Czibak Imre olyan haragba jött, hogy székéről felugorva egy hatalmas ökölcsapást adott a szemben ülő Dóczy fejére.

Dóczy is felugrott az ütésre s a handzsárját ragadta. Jó szerencse, hogy Fráter György és Frangepán, a két barát ott volt a közelben. Azok közbevetették magukat s csititák a két összekapott főurat, hogy hagyják ezt a vitát máskorra: ne sértsék vele a jelenlevő királyi felséget.

Dóczy ajka tajtékzott a dühtől.

– Rá emlékezzél, Czibak, erre az ütésre! Ezért megfizetek neked!

– Csak legyen hozzá elég kongó pénzed. Vágott vissza dölyfösen a vajda.

– Bizony pengővel fizetek meg érte. Csak te győzd számlálni! Hörgé a kapitány.

Gritti Alajos hideg vérrel ropogtatá az olasz mogyorókat, megkinálva vele János királyt.

S János király ugy tett, mintha jobban érdekelnék az olasz mogyorók, mint annak a két főurnak a czivakodása.

Gritti hét darab felroppantott mogyorót kinált oda a királynak, de volt a tányérján még több is.

– A többi, a mi még nincsen felroppantva, talán még jobb lesz!

Ha értette ezt valaki.

Mogyoró! Emberfej! Mindegy az!

III. FEJEZET. AZ ORGYILOK.

Az árulás nem sikerült. Valamennyi magyar főur mind ellenese volt Zápolyának, még Petrovich Péter is, a kiről köztudomásu volt, hogy «féltestvére», Zápolya István természetes fia. Ezek mind eladták volna őt «huszonkilencz» ezüst pénzért. De még veszedelmesebb ellenségei voltak, a kik nem fujtak egy követ a magyarokkal: Gritti Alajos és annak a barátja Laszkó Jeromos. Amaz egy törökbe ojtott olasz; emez sok fábul faragott lengyel: mindenféle hájjal megkent csalafinta mind a kettő; a ki csak addig tolta János király szekerét előre, a mig maga felkapaszkodott rajta. Most aztán, hogy a tetőre elértek: azon voltak, hogy őt félrelökjék s maguk osztozzanak meg Magyarország birtokán.

Egyedül Fráter György volt János királynak igazi hive. A fehérruhás barátnak nem volt semmi indulatja, egyedül a hazája sorsa fölötti agodalma. Ő nem szomjazott se világi vagyon, se dicsőség után. Ő nem szövetkezett az áruló országnagyokkal; hanem felhasználta egyiknek a haragját a másik ellen, hogy egyiket a másik által irtsa ki az utjából.

Maga a nép jó volt: az a ki báránybőr süvegben jár; de a kinek már nyusztkalpag, tarajos sisak, tiara, vagy barétum volt a fején, az mind olyan szent volt, a kinek maga felé hajlik a keze.

Roggendorf kudarczot vallott várostroma után a vérszemre kapott várvédők kirohanást intéztek a Rózsák hegyén levő német főhadiszállás ellen s olyan jó sikerrel, hogy Roggendorf a sátora hátrahagyásával menekült a Dunán álló naszádaihoz.

A német fővezér sátorában a többi hadi zsákmány között megtalálták azt a szerencsekereket is, melyet az akkori hadvezérek használtak a hadviselésük alkalmával.

Ez ugyan is egy forgatható kerék volt, melynek talpaira és küllőire különféle signumok, mondások és számok valának feljegyezve: a fergetyü által megindított kerék megállapodása s annak az egy helyben álló figurák és mondások konstellácziója szerint azután világosan ki lehetett találni a hadvezéreknek, hogy mi módon intézzék az ütközet rendjét. A mi igen szép tudomány volt.

Az elfogott németek bizonysága szerint kitudódott, hogy a bécsi csillagvizsgálók bölcs praktikája ezen szerencsekerék segítségével kifundálta, miszerint Roggendorfnak a «rozsomák» havában és a «Mars» órájában kell ostromot intézni Budavára ellen s akkor minden bizonynyal győzedelmeskedni fog. – De bizonyára az egyszer nagyon csalatkoztak a csillagvizsgálók.

János király aztán hazaküldé Bécsbe Ferdinánd királyhoz azt az elzsákmányolt horoscopot, azzal az izenettel, hogy csak használja azt a király bölcsen ezután is, s annak a megkérdezésével csinálják jövőben is a hadvezérei a csataterveiket.

A Ferdinánd-párti sereg, a török naszádoktól üldöztetve, visszavonult Esztergomig.

A primás, Várday Pál, a kibékítő szerepét játszotta a két ellenkirály között.

Ferdinánd király ugyanabban az állapotban volt, a miben Zápolya. Senki sem volt hive: csak az önérdek tartott mellette mindenkit, s a kinek a saját kivánsága nem teljesült, az rögtön áruló lett ellene. – János királynak még legalább volt egy Fráter Györgye.

Egy izben erre a szóra fakadt Ferdinánd király: «Sokat adnék érte, ha énnekem egy olyan hivem volna, mint ez a barát! Fráter György egymaga annyit ér, mint tizezer harczos!»

A primás megkisérté a két ellenkirályt kibékíteni.

Mind a kettő rá volt fanyalodva az egyezkedésre. A fegyvernek nem volt éle a kezükben: nem volt «Brandja» a puskájuknak.

Zápolya Laszkó Jeromost küldé Ferdinándhoz alkudozásra; Ferdinánd pedig Hobardanáczot János királyhoz: a két hajdani ellenlábas követet Szolimán udvaránál.

Hobardanácz már a szultán előtt is megmutatta, hogy két balkezü ember: csak rontani tud. Budára a primás levelével érkezett meg, s a király elé kivánt vezettetni.

Zápolya elfogadta a követet. Hajdanában az is egyik kapitánya volt, mig el nem pártolt Ferdinándhoz: vitéz, vakmerő katona.

Hobardanácz azzal a feltett szándékkal jött János királyhoz, hogy őt megöli.

E tőrdöféssel meg lesz oldva az országos gubancz.