Part 8

A primás és a pápai követ már ott ült, két egymás melletti zsellyeszékben a mennyezet alatt, midőn Dózsa György oda került.

Már a lováról való leszállása sem volt valami diszes. Úgy szökött le róla, a hogy a csikósok szoktak; holott úgy kellett volna neki leszállni, hogy a lábát a csatlós térdére tegye.

Ezért az oldala mellett járuló pap, kinek egyik kezében egy vas feszület, a másik kezében egy hatalmas furkós bot volt, fenhangon meg is dorgálta. Ez volt a «Nagybotu Lőrincz», a czeglédi plébános.

Ennek az intésére ráadta a fejét Dózsa György, hogy mikor az ünnepi emelvény felé járúl, a sisakot levegye a fejéről, s azt az ő kezében hagyja: úgy menjen a papi fejedelmek elé.

Dózsa György félreérté a dolgát: azt hitte, neki is fel kell lépkedni a három lépcsőfokon, harmadiknak a már ott ülő két alak közé. Azonban fegyvertársa, Lőrincz pap, visszarántá a palástjánál fogva s eszére adta, hogy neki le kell térdepelni ott az alsó lépcsőre s elvárni veszteg, hogy mi történik vele.

Erre megzendült a trombitaszó, melybe szépen belevegyült a klerikusok templomi karéneke, melynek végeztével Bakács érsek felállt a zselyéből, s a diszes tokba rejtett királyi pergament levelet kibontva, felolvasá belőle az összes nép előtt II. Ulászló rendeletét, melyben vitéz hivét Dózsa Györgyöt kinevezi a hitetlenek leküzdésére felgyülekezett tábornak teljhatalommal ellátott fővezérévé!

Az ágyúk dörgése viszhangzott a budai hegyekről.

… Fráter György onnan a vastáblás ablakból minden szót meghallott.

Teljhatalmu fővezére az egész keresztes tábornak.

Tegnap még egy fakó altiszt és ma már fővezér!

Valami incselkedő gonosz szellem, (tán maga a Belzebub) oda sugdosott a fülébe: «lásd, ez te lehettél volna! Azon a helyen most neked kellene állnod! Ez a dicsőség te neked volt szánva! – Mit cseréltél rajta?»

A primás után következett a pápai nuntius. Az is felállt a helyéről s kezébe fogva a nagy fehér selyem zászlót, közepén veres kereszttel, átnyújtá azt Dózsa Györgynek. Lőrincz pap magyarázta a népnek a biboros pap szavait. A pápa küldi azt egyenesen Dózsa Györgynek, hogy e megszentelt, megáldott zászlóval vezesse a hivők táborát a pogány hitetlenek ellen győzelemre.

Midőn e szent jelvényt átnyujtá a vitéznek a biboros pap, Dózsa György fölemelkedett a helyéről, a zászlót magasra lobogtatva; holott épen e ceremonia alatt térden kellett volna maradnia, a hogy körülötte az egész népség letérdelt, még a fegyveres vitézek is féltérdüket meggörbiték.

Lőrincz pap hasztalan rángatta, nyomta lefelé Dózsát, annak nem akart meghajlani a térde. Bakács érsek arcza haragpirtól lángolt már.

A finom arczu olasz főpap ajkain mosoly vonúlt el. Őt nem hozta zavarba a nyers barbar erőnek túlhabzása. Elővette a tarsolyából a kis ollócskát, s a saját veres övéből kivágott vele egy keresztet. Azután oda inte magához az emelvény mellett álló szűzek közül egyet s megbizta vele, hogy tüzze fel ezt a kisebbik keresztet a fővezér mellére.

Ezért aztán mégis csak le kellett újból térdepelni Dózsa Györgynek.

Az a jelenet mindenkinek a szivét meghatotta: a midőn az a szőke hajú szép szűz a durva hadfinak a mellére feltüzködte a biboros paptól kivágott veres keresztet. Az egész nép térdre borúlt, mellét verte és imádkozott. Végül a szép leány saját fejéről levéve a koszorút, azt Dózsa György homlokára tette.

Fráter Györgynek elvette az eszét ez a látvány.

A sátán ott állt a háta mögött suttogva: «ez mind a tied volt! A zászló, a kereszt és a szép leány koszoruja.»

Mikor az egész nép térdre borult s imádkozni kezdett, ő is imádkozni akart: elfutott az ablaktól, oda borult a feszület elé és elkezdte az Úr imáját. De csak odáig tudta mondani: «legyen meg a te akaratod». Az már nem jött ki az ajkán. A sátán tele tölté szivét keserűséggel, úgy, hogy túlömlött rajta.

Fellázadt az Isten ellen és pörbeszállt vele!

– Te! Te! Mindenható! Mindent tudó Isten! Ki teremtesz és megsemmisítesz! Mért semmisítettél meg engem? A ki látod a jövendőt, mért takartad azt el én előlem? Nekem adtad az erőt, a tehetséget s másnak adtad a jutalmat, a dicsőséget. Én hágtam fel arra a magasra, miért szólítál le róla? Nekem volt adva, hogy népek vezére, országok felszabadítója legyek, a te kezed taszított vissza, hogy szolgák szolgája legyek s viseljem az elfeledtetés darócz csuháját. Nem tudok hozzád könyörögve fordulni többé! Ha hozzád szólok, csak a panasz hangját tudom felkiáltani! – Ne énekeljétek azt a zsoltárimát! – Itt egy elkárhozottnak az orditása tör azon keresztül.

S a mint a nép üdvrivallásának, a trombiták harsogásának, az inclangoriumok csengésének, a harangok zugásának össze zajdult hangja áttört a vastáblákon: az égre lázadó féktelen indulattól ájultan rogyott le a márvány padlatra Fráter György.

Mikor nehéz aléltából felocsudott, már akkor a vas ablaktáblák lóhernyilásain a leáldozó napvérveres sugárpászmái világították be a sötétes könyvtárt.

Senki sem jött a segítségére. Az ajtó is be volt zárva. De a mai hires napon kinek is jutott volna eszébe, hogy valahol valami könyvtárban lézeng egy fehér barát, a ki nem jön elő a nagy petekre, ugyan mi baj érte?

Kiosonhatott észrevétlenül. A várnagy szobájában is áldomást ittak, a kulcsár már régen készen volt. A Corvina-könyvtár kulcsát felakasztotta Fráter György a fogasra s kiment az utczára.

Minden utcza és piacz teritve volt sárba gázolt fűvel, virágokkal és hímes tojások hajával. Az volt a szokás, hogy a husvéti piros tojásokat minden ember a fehér vasárnapon fogyasztá el.

A várpalota ajtajától kezdve a bécsi kapuig minden lépten-nyomon ittas csoportokra talált, a miktől alig birt megszabadúlni. Lefülelték, noszogatták, hogy ő is vegye fel a veres keresztet: menjen velük a hitetlenek ellen. – A vérmezőn pedig ökröt sütöttek s a körül nagy volt a sokadalom. – Elkerült messze a Mátyás király vadaskertje felé, a hol a mostani Zugliget és Normafa van, onnan tért vissza a pálosok szent Lőrincz-kolostorába. Sötét volt már, csak a szentjános-bogarak világítottak az erdei ösvényen.

A főapát mindjárt meglátta fráter György arczán a lelki változást.

– Pater peccavi! Lihegé György, arczra vetve magát a főnöke előtt. (Atyám vétkeztem.)

És aztán elmondta előtte az egész látványt, a mit átszenvedett. Egész odáig, a hol a feszület elé leborúlva, szájába szakadt az Ur imája.

– Nem tudom ezt a szót kimondani: «Legyen meg a Te akaratod!» Miért a «Te» akaratod? Miért nem az «én» akaratom? Holott te oltottad az emberi szivbe a «szabad akaratot»! Én akartam nagygyá, kitünővé, nemzet vezérévé lenni! Annyi jogom volt hozzá, – két annyi, száz annyi, mint annak a másnak! – És engem elzártál előle, odaadtad az érdemetlenebbnek. Nem tudok imádkozni többé! Ha kimondom «Isten!» a második szó pörpatvar az Isten ellen.

… Dominica in Albis volt: béke napja a kolostorban. A főapát még is vigiliára harangoztatott, s összegyüjté a kápolnában a testvéreket.

Ott azután az egész gyülekezet előtt elmondá reszkető szóval, hogy a sátán gonosz játékot űz a halandókkal: ime a szerzet legkedvesebb tagját megszállta pokoli szelletével, hogy perbe szálljon az Istennel és megtagadja az Ur imáját.

Mindenki elszörnyedt.

A kápolna közepén álló penitentiárius egy szót sem tudott a védelmére felhozni.

Egyhangulag arra itélték, hogy a kolostor tömlöczébe bezárassék, s ott legyen tartva nagy bőjtölés és vezeklés között, a míg az ördög ki nem száll a szivéből.

Fráter György bezáratott a kolostor tömlöczébe, a hol semmi világosság sem volt: csak egy csekély nyiláson át hatolt bele a külső fény egy alacsony ablakon át, mely vasrácscsal volt elzárva.

Ezen az éjszakán pedig a budai várban annyi viaszgyertyákat gyujtának meg, sőt a királyi vár előtt egész viaszoszlopokat, hogy az éjszaka hasonlatos lőn a nappalhoz és Fráter György mind ebből semmit sem lát vala; hanem beszélget a kigyókkal és patkányokkal, a kik mély odujában lakótársai valának.

E mély földalatti oduban tölté Fráter György éjjeleit és nappalait, a melyek egymástól alig különbözének; azt az alacsony ablakot, mely boltozat alatt volt, sűrűn benőtte a folyondár iszalag, mely a világosságot alig ereszti által. Egy fülemüle rakta meg ottan a fészkét, a kinek az a szokása, hogy éjjel épen olyan szorgalmasan énekel, mint nappal, s a mit éjjel-nappal énekel, az mind az Urnak dicsérete.

Ez is csak Györgynek a lelkét háborítá.

«Mit énekelsz, te oktalan szárnyas barom az Úrnak dicséretére? Volt te neked valaha igérve, hogy sas lesz belőled? Lettél valaha arra kárhoztatva, hogy a békák, a varangyok sorsát osszad, s velük együtt kuruttyolj?»

Álmodott-e, vagy ébren volt, azt sem tudta.

A «kereszt feltalálásának» napján megjelent az ajtaja előtt a főapát, felnyitva az ajtaján levő szűk rekeszt, melyen keresztül a kenyeret, vizet be szokták a rabnak nyujtani.

– Fráter György! Megtanultál-e már az Úrhoz imádkozni? Kérdezé a főnök.

– Nem tanultam. Felelé a vezeklő. Folyvást álmokat látok, a melyek közém és a Jehova közé állnak. Azt álmodom, hogy én vagyok Dózsa György. Hivásomra fegyverbe áll az egész nemzet. Előre haladok a szentelt zászlóval. Nyomban jönnek az ország nagyjai. A főpapok, zászlós urak, zászlóaljaikkal. Báthory István, Bornemissza előttem hajtogatják zászlóikat. Az egész nemzet urának nevez. Jöttömnek hirére a hitetlenek tábora futva fut a vivott Knin alól. Elég a nevemet kimondani, hogy a csata győzelemre forduljon. Ez az álmom. Mikor aztán fölébredek, a varangyok mászkálnak a lábaimon. Hogy jönne ajkaimra itt az imádság.

A főapát azt mondá neki: «az ég adjon neked megjavulást!» s elhallgatá előtte, hogy Dózsa György nem a hitetlenek ellen indítá meg a táborát, hanem a magyar nemesség ellen, hogy Pest-Buda környékén elpusztított már négyszáz nemesi udvart, lakóikat lemészárolta, öl, dúl, pusztít három világsark irányában. A negyediken ma verték szélylyel egy seregét Bornemissza nemesekből és polgárokból alakult hadai a Rákoson.

Hagyta őt álmodni tovább.

Pünkösd vasárnapján újból meglátogatta a vezeklőt börtöne ajtajánál a főapát, a mely napot a keresztyének azzal ünnepelték meg, hogy térdet nem hajtottak, hanem fennállva könyörögtek, s ismét megkérdezé:

– Tudsz-e már az Úrhoz imádkozni, Fráter György?

– Kevésbé, mint eddig. Álmaimban ott látom magamat, a mint Belgrádnál a Dunán átkelve, szembe jön rám a hitetlenek derék tábora, a nagyvezérrel, a próféta zöld selyem zászlójával. Hadseregeink egymásba omlanak. Vérpatakok folynak, tetemhalmok emelkednek. Végre győz a keresztyének tábora. A szent zászló a veres kereszttel az ellenség szekérsánczában lobog. Én ott állok a zászlót emelve, s hallgatom a népek százezreinek hozsánna kiáltását. Egy nyíl röpül a testembe. Éget. Odakapok. Nem nyíl volt. Csak egy patkány, mely megharapott. Én nem Dózsa György vagyok, hanem Fráter György! Fráter György nem tud imádkozni.

És a főapát elhallgatá előtte, hogy Dózsa György épen e héten vívta meg a csanádi ütközetet, melyen a magyar nemesség táborát tönkre verte, Báthory István temesi bánt sebekkel borítottan megfutamítá. A foglyul esett csanádi püspököt, Csáky Miklóst, főpapi ornátusában karóba huzatta, az elfogott nemeseket kegyetlenül kivégeztette.

– Isten adjon neked jobb szellemet.

Ismét magára hagyta a vezeklőt.

A gonosz szellem, mely Fráter Györgyöt megszállva tartá, olyan megátalkodott makacs volt, hogy annak kiűzésére csak apostoli csodatétel volt képes. Eleven képzelődése folyton viziókkal, halluczinácziókkal kápráztatá. Csataképek és várostromok, vérontó ütközetek és diadalünnepek váltogatták egymást látó lelke előtt. A felszabadított rabnépek, bolgárok, görögök, ráczok, minden új diadal után seregestül jöttek zászlóikkal az ő szent hadát szaporítani, mert ő volt annak a fővezére, nem Dózsa György. Mind ezeket az álmait elmondá rendén a látogatására jövő főapátnak, a ki nem akarta még e borút lelkéből elűzni.

Egy napon azt a próbát tették vele, hogy odaküldték hozzá a sötét odujába a volt noviczius társát, egy égő viaszgyertyával, hogy legyen vigasztalására.

A noviczius elmondá neki, hogy holnap lészen Krisztus testének és vérének ünnepnapja, mely napon a vezeklők börtöneikből kibocsáttatnak, hogy a nagy proczesszióban, mely Budavárát körül kerüli, az erőt vesztett ördögöket mimeljék. A trónuson emelt monstranczia után járul Orsolya a szűz társnéival, szent György a sárkánynyal, óriás Kristóf a gyermekkel, Katalin a karddal és kerékkel, Borbála a kenyérrel és kehelylyel, Keresztelő János az Isten bárányával, a sok lámpáshordó és a csengetyűsök. Fráter Györgynek is meg lesz engedve, hogy ez ünnepen láthassa a napot, s a maga ördögét, kitől e napon megszabadul, csufondárosan képviselhesse.

– Apage! kiálta rá Fráter György. Az én szellemem nem hagy el engem. Mindennap Krisztus vérének napja én nálam, mert az én unicornisom mindennap megökleli őt. Ne rontsd el az én sötétségemet, a melyben én látok.

Azzal elfujta az égő gyertyát.

A noviczius rémülten futott ki az odúból e rettenetes beszéd után.

Így múlt el az egész szent Iván hava, nevezetes ünnepeivel, melyek Keresztelő János, szent László király, Péter és Pál apostolok emlékének voltak avatva. György odujából csak őrjöngő kaczaj felelt vissza, midőn az ajtórésen bekiáltották hozzá a dicsőült nevét, kit a keresztyén világ e napon ünnepelt. «Dózsa György a legfőbb szent a kerek földön!»

Saját magát állítá fel bálványnak Dózsa György alakjában és azt bámulá, azt imádá.

Elkövetkezett a szent Jakab hava is. E napon a jó öreg fráter Antonius jött oda Györgyhöz, s egy szent könyvből felolvasta előtte a hatalmas apostol curriculum vitaejét, kit a Krisztus a «mennydörgés fiának» nevezett, ki az ördögökkel czimboráló Hermagenes máguszt a saját dæmonai által elragadtatá és megtéríté, kinek végül Herodes leütteté a fejét, s aztán a tanítványai a holttestét egy üres bárkába helyezve, a tengerre bocsáták, s ime a bárka kormányos nélkül eljutott a spanyol partokra, Compostellába, a hol a szent apostolt ma is ereklyéül őrzik.

Fráter György dühösen ugrott a börtöne ajtajához, s elkezdte azt ököllel döngetni.

– Elhallgatsz vén bolond, álomlátásaiddal. Meséld el azokat a vakoknak, a kik soha tengert nem láttak! Én tudom, mi az a tenger? mert rajta állok, s gályákról ostromlom Konstantinápoly kapuit.

Már ekkor Byzanczig hatolt el rémálmodozásaiban.

Apostolok oszlásának napján ismét odajött a börtön ajtajára a főapátúr, s nevén szólítá.

– Fráter György!

– Mit háborgatsz? Mit ébreszgetsz! Most vívtam meg a döntő ostromot a Romanus kapunál! Ott áll Dózsa György a Zsófia templom előtt, kezében a keresztes lobogóval. Szelim szultánt halva hozzák elém. A Szerály palotája megnyilik előttem. A boldogság kapuja, a melyen férfinak nem volt szabad belépni. A kincstár, az arany trónus, karbunkulusoktól ragyogó. Abba vezetik fel a főpapok Dózsa Györgyöt és megkoronázzák a Komnénusok koronájával, és Kyrie eleizont énekelnek hozzá.

… Igenis, akkor ültették Dózsa Györgyöt a tüzes vas trónusba, s megkoronázták a tüzes vas koronával Temesvárott, miután keresztyénvérben, hazafivérben duló seregét az erdélyi vajda derék ütközetben tönkre zúzta!

De erről nem szól a főapát Györgynek.

Szeliden beszélt hozzá, a hogy őrjöngő hagymázossal szükség beszélni.

– Igen jól van, fiam, tehát miután mindent elértél, a mit a te lelked kivánt, jőjj elő a te vezeklésed odujából, s folytasd a te mindennapi dolgaidat.

Azzal felnyitá előtte a börtönajtót, s leszállva hozzá a nyirkos falépcsőkön, kézen fogva felvezeté őt a világosságra.

Fráter György a börtönajtóban megállt és visszafordítá arczát, nagyot sóhajtva.

– A míg e sötét oduban voltam, Dózsa György vezér voltam, mostan pedig vagyok Fráter György.

– Járjál békével. Monda a főapát. Eredj fel a várba, a Corvin-könyvtárba, ülj le az asztalodhoz, s folytasd a copiákat.

Fráter György elindult. Mikor a kolostor ajtajánál a felfeszített Krisztus szobra előtt elment, az arczát sem fordítá felé, se a keresztjelet nem vetette magára. Nem tudott imádkozni.

Lassan elbandukolt az erdőkön keresztül, majd a népes utczákon végig, melyeken csupa idegen katonákat látott csapatokban járni, s a hogy szoká, a vár hátulsó ajtaján beosont a királyi lakba. Tudta már, melyik szegen áll a könyvtár kulcsa, kérdezés nélkül eljuthatott a régi fülkéig, a hol a könyve és kalamárisa kitárva állt. Egy pók hálót szőtt a könyv és a tintatartó fölé.

Györgynek eszébe jutott a török monda, mely szerint a pók, mely hálóját Mahomed rejteke elé szőtte egy éjszaka, menté meg a prófétát üldöző ellenségeitől. Ez az emlék gondolkozóvá tette. Hátha neki is tiltva van e pók hálóját letépni?

A könyvtár ablaktáblái a piacz felől most is zárva voltak. Künn a piaczon pedig nagy népmoraj zsibongott, melybe később hangos dobverés és trombitarecsegés vegyült.

Fráter Györgynek a lelkében ismét fölelevenült a legutolsó nap látványa. Dózsa György felmagasztaltatása. Ma ez ismétlődik. Talán a harczdöntő diadal hirét trombitálják ma ki a világnak.

«Eredj oda.» Suttogá neki egy láthatatlan szellem. De az már egy másik szellem volt.

Odalopózott az ablakhoz, s kikémlelt a vastábla lyukán.

A piacz tele volt néppel. Idegen fegyverzetű katonaság képezett négyszögöt sorfalakban.

A nagy szökőkút előtt volt felállítva egy magas bitófa. És annak a horgára kifüggesztve egy emberi fő, egy felnégyelt törzs csonkjával, melyről a jobb kar alácsüngött, a fő vaskoronába szorítva, fekete mind.

A bakó az utolsó kalapácsütést végezte egy fekete táblán, melyre veres betűkkel volt felirva e név «Dózsa György».

S alant a vérveres posztóval bevont emelvényen állva, a királyi herold kiáltá a népnek:

– Íme itt függ amaz istentelen szörnyeteg Dózsa György, ki az országot lángba borítá, sok ezer keresztyéneket legyilkoltatott, városokat, falvakat hamuvá égetett, püspököket és zászlós urakat kínok között kivégeztetett, míg végre az erdélyi vajda, Zápolya János által Temesvár alatt derék ütközetben tönkre veretett, és társaival együtt elfogatott, tüzes vas trónba ültetve, tüzes koronával megkoronáztatott, éhes czinkosai által összemarczangoltatott, s négy felé vágatott. Lássátok népek és rettegjetek!

Fráter György arczra veté magát, s térdein csúszva vonaglott a Krisztus alak elé, s átkarolva a feszületet, forró csókjaival halmozá el az üdvözítő átszegezett lábainak sebeit.

«Miatyánk Isten! Legyen meg a te akaratod! Legyen meg a te akaratod! Legyen meg a te akaratod!»

VII. FEJEZET. PÁRA ÉS LÉLEK.

A pusztában eltévedtnek az édes víz forrása az, a mi a lelkében eltévedtnek az imádkozás. – Fráter György nem győzött eleget inni e forrásból – oly szörnyű szomjazás után.

A várnagy észrevette régi vendége jelenlétét a könyvtárban s bement hozzá a főajtón keresztül. Megijedt, mikor meglátta. György sápadt és szikár volt: a börtön lejárta.

– Hej, édes fráterem, de régen nem láttalak! Talán beteg voltál?

– Sulyos beteg voltam. De már meggyógyulék.

– Látszik az orczádon. A két halántékod majd beszakad s alig tudsz bőrt húzni a fogaidra. Szólj, mit főzessek a feleségemmel a számodra valami lábbadozónak valót? Lesz tárkonyos bárány.

– Köszönöm. Ma bőjt van.

– Dehogy van. Ma ünnep van.

– Nekem bőjt van.

– Pedig az egész város jubilál ma: annak az örömére, hogy ezt az ördögökkel-egyidős Dózsa Györgyöt négyfelé vágták. Hallottál-e erről a gyehennaemberről nagy betegségedben?

– Semmit sem hallottam.

– No hát majd én ide hozom neked a királyi iródeáknak a diáriumát, a melyben fel vannak irva napról napra a szörnyű gonosztettek, a miket ez a pokolpozdorjája elkövetett nyomorult hazánkon. Abból mindent megtudsz.

S odahozta Fráter Györgynek a rémséges krónikát.

Fráter György, mikor először végig olvasta a rémmeséknek azt a sorozatát, egyszerre elfelejtette az egészet. – Mi történt vele? – Az a bámulatos emlékező tehetség veszett volna el nála talán, a hosszú börtönlakás alatt? Az álmait szokta az ember elfeledni, mikor fölébred. – Mikor aztán másodszor is elolvasta Dózsa György történetét, akkor elővette a sirás. Úgy zokogott, mintha mindezeket a rémdolgokat ő maga követte volna el. A mint pedig harmadszor elolvasta a krónikát, fölemelkedett a lelke és hinni kezdé, hogy ő valóban az Urnak kiválasztott embere és mind az, a mi vele történt, Isten különös rendeletére történt: vitézségének kudarczczal jutalmaztatása, szolgai megaláztatása, börtönben senyvedése. A nagyravágyó léleknek, mit Isten keblébe lehelt, Isten meg is határozta az utját. – Most már György világosan látta ezt a meredek utat – az aljától a lonkájáig.

Este volt, midőn visszatért a Szent-Lőrincz zárdába.

A barátok mind kinn voltak a pagonyban: komlóvirág szedéssel voltak elfoglalva. Sert készültek főzni, lakomához való sert.

A főapát messziről meglátta Györgyöt az erdei ösvényen közeledni. Már a lépései elárulták a közeledőnek, hogy más ember tér vissza, mint a ki eltávozott. A reggeli György lehorgasztá csuklyába dugott fejét, az esteli szabadon emeli fel arczát az ég felé.

A megérkező «laudetur Jesus Christus» szóval, térdhajtással és kézcsókkal üdvözlé a főapátot.

– In æternum amen.

– Atyám. Én megöltem a régi embert s feltámasztám az ujat; a hogy az üdvözítő parancsolá.

– Meg volt ez nekünk jövendölve. Keresztül mentél a tisztító tüzön s fényeskedve jöttél ki belőle. Gloria Deo! Ime testvéreid lakomával készülnek boldog megtérésedet felszentelni.

– Miért ez örömünnep, atyám? Azért, hogy nem én követtem el mind ama szörnytetteket, a miket bizonyára szintugy elkövettem volna, mint Dózsa György; ha az Ur másfelé nem téríti utamat?

– A mai ünnepi lakoma annak örömére készítődik, hogy az Ur nem csak a te sorsodat fordítá el; hanem rendünknek is meghozta a diadalt a veszteségből. Ime az történt, hogy a templomosok, a kik a sajóládi apátságot bitorolva elfoglalák, a zendülés alatt összeczimboráztak Barabás pappal, Dózsa egyik alvezérével; de a nemes urak banderiumai széllyelverték őket s a templomosokat levágva a sajóládi kolostort is visszafoglalák tőlök. Ma jött meg a nádor izenete, hogy az apátság, a király rendelete szerint, rendünknek visszaadatott, s várja a megválasztott apátot. E megválasztott apát te vagy. A mai nap a te beiktatásodnak az ünnepe.

A börtönből egyszerre fel a currulis székbe!

– Meghajtom fejemet: szólt Fráter György. Testvéreimnek és te neked atyám legyen hát ez a mai nap a vigalomnak napja. Énekeljétek az öröm zsolozsmáit. – Tartsatok libatiókat s gyujtsatok örömtüzeket. Tegyetek koszorukat a szentek fejeire. Nekem azonban, mennél nagyobb dicsőség ért e napon, annál inkább vezeklésnek és vigiliának napja ez. Engem bocsássatok abba a sötét oduba vissza, a melyben hosszú időket tölték, hadd legyek még ottan holnapra virradóig.

– Mért akarsz a carcerbe visszamenni?

– Hadd lássam most, midőn látó szemeim vannak, a Jehova Istennek dicsőségét, a kit nem láttam, midőn vak valék, és hadd tanuljak azoktól, a kik többet tudnak, mint én. Ime a pinczebolt lakója, a varangy, előjön az ő földalatti lyukából, midőn az Ur zivatarát megérzi és vartyogni kezd, pedig nem hallja a mennydörgést. A sötét szögletben gunnyasztó pók, mikor megérzi, hogy derült idő jön, hálót sző mesterségesen, pedig nem látja a napot. Hadd tanuljak a varangytól és a póktól bölcseséget. A bozótban, mely börtönöm ablakát elsötétíté, egy fülemüle rakott fészket a tavaszszal. Az énekelt ott éjszakánkint. Magamban szidalmaztam: minek dicséri az Urat, holott én perben állok vele. Aztán elhallgatott. Most másodszor újra megszólalt. Pedig ő nem tudja, hogy az égen csodák következnek, hogy Szent Lőrincz tüzes könyei fognak nem sokára hullani csillagok alakjában. Mégis énekre kel. Ime a párahordó teremtések tudják azt, a mit én, a lelkes állat magamtól meg nem értek. Engedj engem az éjszakára visszatérni abba az oduba: hadd tanuljon a párától a lélek.