Part 7

Rájött, hogy az egér elsőbbséget ád az átlátszó pergamennek.

Az egér nagy inyencz. A pergamennek azt az átlátszóságot a tojás fehérben és színmézben áztatás adja meg. Azért azt jobban szereti az egér megrágcsálni, mint a más fajta bőrlapot.

S György megjegyzé, hogy az átlátszó pergamen mind Corvin Mátyásnak a névaláirásait viseli.

Így talált nyomára a sajóládi eredeti donatiónak.

Mikor rátalált, nem kiabált heürékát, nem futott haza a kolostorba az örvendetes hirrel; hanem nagy csendben maga elé tette a hosszú terjedelmes adománylevelet, s elkezdte azt lemásolni egy üres pergamentekercsre, mely halomszámra állt a thékában a leiró diákok rendelkezésére. Senki sem vette azt rajta kívül igénybe. Mátyás király halála óta egyszerre századokkal esett vissza a nemzet. A negyvenezer tanulóra épített nagy egyetem falai betetőzetlen rom gyanánt álltak a vár végén, s a királyi várban csodának mutogatták azt a diákot, a ki még irással foglalkozik.

Egy reggel még is látogató került a Corvin-könyvtárba.

György ott dolgozott az okirat másolatán, (melyben minden betünek hasonlítani kellett az eredetihez), a leiró hely ablakmélyedés volt, mely az ölnyi szélességű falban egész czellához hasonlított. Észre sem véve, hogy valaki bejött a könyvtárba, nesztelen léptekkel, posztótalpú czipőben, csak akkor riadt fel, mikor a véletlen látogató már előtte állt.

A király volt. Dobzse László.

Mennyire megváltozott azóta, hogy egykor előtte állt.

Akkor sem volt valami daliás, hódolatot parancsoló alak. Simára borotvált arczával olyan volt, mint egy vén asszony. Most pedig tökéletesen vén ember volt.

Szakála, bajusza hosszúra eresztve, a királyné halála óta nem borotváltatta az arczát. Arczszíne fakósárgás, szemei ónszínű karikák közé mélyedve, hosszú, kiálló fogai miatt az ajkai nem csukódtak össze, öltözete fekete kantus volt, a mi tele volt pehelylyel: annak a jeléül, hogy egész öltözötten szokott az ágyban heverni.

Fráter György azonnal ráismert a királyra s tisztelettudóan felállt előtte, szerzetesi üdvözlés módján két kezét keresztbe téve a mellén s fejét mélyen lehajtva.

A király azonban nem emlékezett ő rá. Egyébre sem igen emlékezett ő már. Nem is láthatta a barát arczát, inkább a lehajtott fején a kiborotvált pilist. Azon a véleményen volt a király, hogy valami astrologust lát maga előtt. A ki a könyveket búvja, az nem lehet más, mint csillagjós.

Megszólítá a barátot. Latin nyelven beszélt. Ez volt a közvetítő tolmács a király és a magyarok között.

– Mondd meg nekem bölcs férfiu: látják a megholtak, a mi itt a földön történik?

Fráter György készen megfelelt a kérdésre.

– Szent Chrysostomus azt mondja a Homiliáiban, hogy az idvezültek lelkei igen is látnak mindent, a mi holtuk után az ő kedveseikkel történik; ellenben az elkárhozottak örök vakságra vannak vettetve.

– Az üdvözültek között van az én királyném?

– A királyné lelki üdveért tartott szent misék és requiemek után azt kétségtelennek kell mondanom.

A király nagyot sóhajtott. Nehéz tehertől szabadult meg a lelke. A hangja mindjárt biztosabb lett, a mint tovább kérdezősködött.

– Tehát a megboldogult királyné lát engemet, mikor egyedül vagyok s a képe előtt állok? És hallja azt, a mit ő hozzá beszélek?

– Ez meg van adva az idvezülteknek.

A király suttogásra fogta a szót.

– Hát a két gyermekét látja-e a királyné?

– Bizonyára látja őket s őrködik fölöttük.

A király szemei felvillantak, sovány arczát valami ravasz mosolygás huzta ránczokba.

– De hát hogy ismerheti a fiát a királyné? holott elébb meghalt, mint az a világra jött?

(No most megfogta a csillagjóst!)

– Szent Ágoston szerint az égben levők látják nem csak a jelenlevőt, de a jövendőt is.

– Az mind a csillagokban van megírva? Hát mondd meg nekem bölcs ember: fog-e emberkort érni az én fiam?

– Bizonyára, az egész ország azért imádkozik.

– Lesz-e neki olyan ősz haja, mint nekem?

– Isten megadja, hogy legyen.

(Úgy is lett. Husz éves korában már ősz hajú volt II. Lajos.)

Dobzse László egyre jobban kezdte hinni, hogy astrologussal beszél. Még többet kivánt tőle.

– Kérdezd meg a csillagoktól, bölcs ember, vajjon megboldogult Fülöp herczeg várandós özvegyének posthumus szülötte fiu lesz-e, vagy leány?

Györgyöt nem vitte rá a lelke, hogy gúnyt üzzön az elmebeteg királylyal. Kitérő feleletet adott.

– A mindenható gondoskodni fog róla, hogy Lajos királynak magához méltó hitvestársa támadjon.

(Ulászlónak titkos szerződése volt Miksa királylyal, hogy a születendő gyermekek egymással összeházasíttassanak, mielőtt egyik is, másik is tudta volna, hogy mi lesz az újszülöttek neme: fi, vagy leány?)

Ezt tetszetős válasznak vette Dobzse László. Fráter Györgynek pedig arra az esetre, ha az özvegy főherczegnő még is fiút találna szülni, fenmaradt az a védelme, hogy hiszen Lajos király Fülöp herczeg nagyobbik leányát is nőül veheti: az ara négy éves volt, a vőlegény kettő.

A királynak még egy nagy gondja volt. Kezét a barát vállára tevé s úgy súgta a fülébe.

– Mit mondanak a csillagok: lesz-e Maximilian király római császár?

– Lesz és még sem lesz az. Volt György részéről az oraculum.

A király unszolta, hogy adja világosabb értelmét a szavainak, de György nem adott több választ.

(A pálos barátok összeköttetései kiterjedtek Németországra: ezeknek az előre vetett árnyékából tudhatá György, hogy Miksa király meg lesz ugyan választva császárnak, de a római út és a császárkoronázás elmarad.)

Dobzse László e kérdések tétele után hosszasan és mereven bámult a semmibe, néha órákig el szokott így mélázni, lelkének teljes sötétségében, míg egy új ötlet ismét világot nem lobbantott az agyában.

Ilyen godolatszikra volt az, mely ezt a kérdést intézteté vele a baráthoz:

– Kit fog az én Zsigmond öcsém maga mellé királynénak választani, ha egyszer a lengyel trónra kerül? Hán? Szólnak erről a csillagok?

– Csak homályos útmutatást adnak. Zsigmond király nem fog királyi vérből származott nőt hitvesévé tenni.

– Ezt mondják az aspektusok? Hát miféle nőt?

– E felől be van még zárva előttem az ég.

– Kutasd tovább, bölcs ember! Kérdezd meg újra a csillagokat!

– Megteszem, a mire véges elmém képes.

– És aztán nekem elmondod?

Megmondhatta volna már akkor Fráter György a királynak, hogy lengyel Zsigmond Zápolya hugát szándékozik királynévá tenni, de jó oka volt rá, hogy ezt a titkot ott hagyja még egy ideig a csillagok között.

A királynak az járt az eszében, hogy lekenyerezze a tudós embert.

– Megjutalmaználak, bölcs asztrologus, igen örömest, de lásd: üres a tarsolyom. Egy dénárt sem láttam már Epiphanias óta. A míg szegény megboldogult királyném élt, mindig volt arany pénz, ezüst tallér a tarsolyomban, most nem tudom, hová lesz a pénz? Nem tudom.

S ennél az emléknél nagy könycseppek csordultak ki a szemeiből, végig az arcz barázdáin, a kuszált szakáll közé. Aztán összetevé a kezeit a mellén s némán mozgó ajkairól látszott, hogy egy paternostert mond el magában. Fráter György együtt imádkozott vele némán, a végmondatot egyszerre mondták el fenhangon mind a ketten: «sed libera nos a malo. Amen.»

Percz mulva ismét mosoly derült a király arczán.

Eszébe jutott, hogy hiszen kincstár ez, a hol ő most van! S ennek a tudós embernek semmi sem lehet oly nagybecsű ajándék, mintha egyikét az asztalon levő Corvin-codexeknek adományozza neki. Rátette a száraz, csontos kezét egy pompás maroquin-kötésű Attavantesre.

– Ime bölcs férfiu, ezt neked ajándékozom.

(Így szokta Ulászló – alamizsna gyanánt – szerteszét ajándékozgatni Hunyady Mátyás kincseit boldognak boldogtalannak.)

Fráter Györgynek lelkében egyszerre fölébredt az alkalomfogó szellem. A király kegyosztó kedvében van ma.

– Fölséges úr. Hálásan köszönöm meg ajándékodat. De az én szegény kolostoromban ily pompás codexnek nem lenne méltó elhelyezése. De ha szabad alázatos esedezéssel járulnom felséged elé, inkább kérném adományoztatni ezt a pergamenlevelet, melyet épen most másolgatok, kolostoromnak egykori adománylevelét.

Fráter György olyan kicsinynyé tudta összehuzni magát, a mikor ezt kérte, mint a hogy egy macska össze tud görbedni, mikor a madarat el akarja kapni, mint a hogy egy barát össze tud lapulni, mikor valami nagy dolgot készül elragadni.

Dobzse László jó szivű király volt. Elgondolta, hogy ennek a szegény barátnak mennyi tintát, czinóbert, miniomot és ultramarint el kell fogyasztani, a míg ezeket a czifra betüket mind lemásolgatja, hadd essen túl rajta; «habeat sibi!» (birja békével), mondá Fráter Györgynek, elviheted azt az irka-firkát.

– Kegyeskedjék felséged ráirni az engedelmét, hogy a várnagy megengedje a pergamen levelet magammal vinnem.

– Dobzse! dobzse! mondta rá Ulászló s reszkető betükkel odairta a pergamen végére a «Mathias Rex» után: «affirmavit Vladislaus II.»

VI. FEJEZET. A MI URUNK.

Épen a flagellatio napja volt, a midőn Fráter György ezt a nagyérdekű okiratot a király kegyelméből megnyerte. Joga volt hozzá Isten és emberek előtt, az ő szerzetének az eredeti adománylevele volt az. El kellett azt dugnia csuhája rejtekében, nehogy a szigorú pœnitentia rendjét egy örömhirrel megzavarja.

A kívül egyszerű barátcsuha belül el volt látva számos rejtekkel, melyeknek a francziáktól átvett szokás szerint megannyi elnevezése volt. «Galerie» volt a neve a derékon körül futó tüszőnek, iratok számára. «Abime» a hónalatti zseb húsnemű adományok gyüjtésére. «Armenienne» a pogácsáknak. «Precieuse» az olló és borotva megőrzésére. «Necessaire» a gyógyító cseppes üvegeknek és csodatevő gyökereknek. «Proprette» a zsebkendőnek, a könyökön «Devote» a kereszt, olvasó, agnus Dei számára, «Discrete» a csuklyában a kiosztandó szent képecskéknek. Ha pénzt kapott a barát, fogadalma tiltván annak viselését, azt a «Libertine»-be csusztatta, mely a faczipő talpára volt alkalmazva. Ekként nem hordták magukkal a barátok a pénzt, hanem rajta taposának.

Fráter György még az arczvonásain sem árulta el az örömöt, mely a testvérek közös öröme volt. Ezen a napon is alávetette magát az éjféli korbács-szertartásnak.

Csak másnap, a Rorate után, vette elő a drága ajándékot, a két királytól megerősített adománylevelet, átnyujva azt a főapátnak.

– Gloria in excelso! rebegé a főapát, midőn felnyitá az összehajtott pergament, s megölelte, megcsókolá az előtte térdeplő frátert, és fölemelé őt magához és ismét megcsókolá az arczát.

Azzal Te Deum laudamusra hivatta össze a testvéreket s maga tartott prédikácziót e textus fölött: «az elsők lesznek az utolsók s az utolsók lesznek az elsők», a melynek értelmét mindenki szivébe vette.

Nyomban összeült a convent, a sajóládi apát megválasztása végett. Titkos szavazás utján esett meg a választás. Valamennyi szavazat, egyen kívül, mely Antoniusra esett, Fráter Györgyöt tisztelé meg e nagy kitüntetéssel.

Valóban nagyra fölvitte Isten a dolgát! Néhány év előtt még Zápolya herczegnő kandallófütője, tudatlan, bárdolatlan katona, és egyszerre apátur! a király kedveltje! Csudák történnek a földön!

Az alantabb rangú szerzetesek egyenkint odajárultak Györgyhöz, kezet csókoltak neki és üdvözölték: «salve sacerdos!»

«Salve Abbas!» végzé a főapát.

– Meghajlok a ti akaratotok előtt, monda György. Én megnyerém szerzetesrendünk számára a királyi adománylevelet, s ti rám ruháztátok az apátság czímét. De maga az apátság még nincs a kezünkben. Azt még a templomosrend tartja elfoglalva. Majd ha egyszer magát a kolostort és annak minden világi javadalmát valósággal visszaszereztem lészen, akkor viseljem e fényes czímet, addig pedig hadd legyek, a ki valék eddig: Fráter György.

S azzal leszállt az emelvényről, melyre a præconisatio alatt felállíták és sorba járulva a társaihoz, visszaadta nekik a kézcsókot. Aztán a főapáthoz fordult: «engedd meg, hogy visszatérjek a rendeltetésem helyére, a királyi bibliothekába és folytassam a munkámat».

Mindenkinek megvette a szivét a lemondása által.

Fráter György ezentúl is minden reggel felgyalogolt a várba s most már a lemásolások czélja el lévén érve, egészen a saját hajlamait követve, tanulmányozhatá a Corvin-codexeket. Kitelt az időből.

A sajóládi kolostor visszaadásának az ügye ez alatt haladt, a hogy akart, hol csigamódon előre, hol rákmódra hátrafelé. A templomosokkal senki sem akart kikötni. Nádornak, országbirónak, primásnak mind másra volt gondja, mint veszekedő barátok közt igazságot tenni.

A király sem jött el többet a Corvin-könyvtárba, hogy folyamodhatott volna a kegyelméhez (a mivel úgy sem sokat nyert lészen). Ulászlót megrémíté a pestis, mely Buda várában kitört. Elfutott előle a gyermekeivel együtt elébb Nagyszombatba ment, azután Prágába. A gyermek Lajost ott is megkoronázták cseh királynak. A külföldről aztán a királyt alig lehetett hazakönyörögni. De akkor sem bátorkodott Budára térni, hanem egyre változtatta a megpihenő helyét Visegrád, Esztergom, Tata között. S minthogy a pestis mindenütt utána ment, elvégre Sziléziáig futott.

Zápolya Jánossal sem találkozhatott Fráter György; mert az még makacsabbul üldözte Dobzse Lászlót nyomról-nyomra a leánykérésével, s minthogy lovas-dandárt hordott magával: a király ép úgy rettegett tőle, mint a pestistől. És a király minden útjában magával hordozta elhunyt neje arczképét, azzal beszélgetett, ha egyedül maradt. Ha valamire rá akarták venni a tanácsosai, csak azt mondták neki, hogy álmukban a megdicsőült királyné jelent meg előttük, az adta nekik ezt a tanácsot: rögtön beleegyezett. Végre a tanácsos urak úgy szabadíták meg a királyt a makacs leánykérőtől, hogy kineveztették vele Zápolya Jánost Erdély vajdájává. Magasra emelték, a honnan nem lehetett neki oly könnyen leszállni, mint az ország főkapitányságából.

E közben az a hír is eljutott Fráter Györgyhöz, hogy egyik nevezetes jóslata beteljesült. Zápolya Borbála királyné lett. Az új lengyel király, Zsigmond jött el érte s fényes menyegzőjét ülte meg vele Krakkóban. («Szép királyné leszek!»)

Fráter György imádkozni kezdett a szép királyné boldog uralkodásáért, de az imádsága elfult a nagy zokogásban. Nem is lett foganatja.

Vannak könyhullatások, a melyek egyenlő értelműek a bűnnel.

Hanem Tomiczkyt látta a budai várlakban megfordulni. Csak az ablakon át látta, nem beszélt vele. Ekkor hizelegte ki Tomiczky Ulászlótól beleegyezését testvére, Zsigmond király házasságához Zápolya Borbálával.

A királyi udvarban Szathmáry György püspök regnált korlátlanul. Ő szedte le az ország jövedelmeinek tejfelét. A parasztból lett egyházfejedelem minden világi és egyházi hatalmat a kezébe gyűjtött, s kénye-kedve szerint bánt a nádorral, tárnokmesterrel. Fráter György mind ezt megtudta régi jóakarója, a várnagy által.

A «dominicana lætare» napján Fráter György a Corvin-könyvtár ablakából nézte azokat a jelképes játékokat, a melyeket ezen a böjtutó vasárnapján szokott mivelni a köznép a budai utczákon és piaczokon. Egy fertelmes, állatból és ördögből összetákolt és tarka színekkel befestett hét fejű alakot huzgáltak végig két kerekű laptikán, melyet az ájtatos nép kövekkel és rothadt almákkal hajigált meg. Ez volt a pokolbeli sátánnak és a többi apróbb ördögöknek a képe, a kiket a régi pogány magyarok hagyományai emlékéből hétféle néven nevezének: Guta, Mirigy, Döbröcz, Manó, Ármány, Fene, Kelevény. Ezt a csodavázat aztán a Szentgyörgy-térre jutva összetépték és szabdalták; rongyait a sárba taposták s ekként azt hitték, hogy már most mind ettől a gonosztól megszabadulának erre az esztendőre.

Ezt a vasárnapot pedig a római katholikusok az «arany rózsa vasárnapjának» nevezik. Ezen a napon szokta a római pápa a megszentelt arany rózsát a keresztyén fejedelmek, vagy királyi asszonyok legkitünőbbjének ajándékba küldeni a maga nuntiusa által. Ezen szentelt arany rózsa készül aranyból, pézsmából, és balzsamból, s jelezi képleg a «Mi Urunkat, Jézust»; a ki a Sáronnak rózsája.

Ebben az évben a római pápa az arany rózsát a magyar királynak küldé meg.

Jó Dobzse László se tudta elképzelni, hogy jutott ő az arany rózsához? – Uj pápa volt, az küldte neki: X-ik Leo, kit még egy hónappal elébb Medicis Lorenzónak híttak; ez még nem ismerte II. Ulászlót; az előde, II. Julius pápa bizonyára nem küldte volna, mert az már ismerte.

Volt nagy processio az arany rózsa átadásakor a budai várban főpapok és zászlós urak részéről, a hogy illett.

Bakács Tamás, esztergomi primás fundálta azt ki a maga nagyravágyó eszével. Mivelhogy római pápává nem birta megválasztatni magát, ámbátor erősen meglakta a szent várost s sok magyar pénzt elprédált benne, hát azt eszelte ki, hogy a hitetlenek ellen megindítandó keresztes háborúnak a vezérévé emeli fel magát.

Az alkalom kedvező vala rá. A török birodalomban nagy volt a belső zür-zavar. Szelim az atyját letaszítá a trónról, a testvérét megölette, országnagyjait lemészároltatta; azonfölül a persa shahhal is háborúba keveredett: itt volt az ideje, hogy egy erős kézzel ledöntsék a félhold uralmát Európában. Az érsek azt hitte, hogy az ő keze olyan erős. Kapisztrán csak egy barát volt, mégis milyen csodákat mivelt a harcztéren Hunyady János mellett.

Csak egy Hunyady Jánost kellett még találni.

Husvét vasárnapján ismét a Corvina-könyvtár ablakából nézte Fráter György a nagy ünnepséget.

A pápai követ, biboros talárban, az arany feszületet vitetve maga előtt jött fel a Szent-György-térre, aranyos mennyezet alatt. A király nevében Szathmáry György püspök fogadta a biboros papot; kivel együtt aztán a várlak templomába vonúlva, ott kihirdeté a követ a pápai bullát, mely teljes bűnbocsánatot hirdet mindazoknak a föld népeinek, a kik a pogány török elleni háborúban részt vesznek s anathemával sujtja azokat a nemeseket, a kik netalán a jobbágyaikat e szent háborútól visszatartják.

Már erre a király annyit sem mondott, hogy «dobzse». Ő éppen akkor kötött három évi fegyverszünetet a török szultánnal. Törődtek is azzal, hogy a király mit kötöget?

Husvét vasárnapja után következett a «fehér hét», melynek minden napját meg szokták ünnepelni, annak az emlékére, hogy az első században a katekumenusok, kik megkeresztelkedének, fehérbe öltöztek, s egy hétig fehér ruhában jártak.

E hétnek minden napján szakadatlanul tartott a keresztes pórcsapatok felvonulása a budai vártérre, kik ott zászlókkal és szuró, vágó fegyverekkel lettek ellátva.

Ezek ugyan nem igen voltak fehérbe öltözve, ellenben a mi szurtos szűr, szőrös guba, zsiros ködmen, daróczkankó van az országban, az mind megjelent velük együtt.

A hadnagyaiknak a pápai követ a fehér héten alkotott agnus Deit osztogatott; mely egy zászlóvivő bárány viaszképében a Megváltót ábrázolja s csodatevő erővel bír, a hogy azt V-ik Orbán pápa versekbe foglalá, midőn az agnus Deit a görög császárnak megküldé:

«Balsamus et munda cera, cum chrysmatis unda: Conficiunt Agnum: quod munus do tibi magnum. Peccatum frangit, ut Christi Sangvis et angit. Praegnans servatur, simul et partus liberatur. Dona defert dignis: virtutem destruit ignis, Portatus munde de fluctibus eripit undae.»

(Balzsamból, tiszta viaszból és szentelt olajból készül a bárány, mely nagy ajándékot te neked adok. A bűnt megtöri, mint Krisztus vére; a szülést könnyíti, a méltóknak jutalmat hoz, a tűz erejét elveszi. S a vízbe esettet kiszabadítja.)

Fráter György hét nap alatt harminczezernyi hadat számlált meg, mely egymást felváltá a vár-piaczon.

A várnagytól megtudta, hogy ezeket mind egy táborba gyűjtik a Rákos mezején.

A nagy hadsereg tehát már megvolt. Csak egy Hunyady János hiányzott még hozzá, a ki azt diadalra vezesse.

Bakács érsek azt is megtalálta.

Volt a nándorfehérvári őrségnél egy székely származásu lovas altiszt: Dózsa György. – (Ez is György!) Ez egy portyázó török csapatnak az agáját párharczban a nyilt csatatéren levágta. (Épen mint Martinuzzi György!)

Ezért a hősi tetteért felhívták ős Buda várába. Egyszerre ünnepelt hős lett belőle.

(Pedig ez nem is hozott szekér számra kincseket és levágott deli fejeket magával.)

A király elhalmozta a hőst kegyosztásaival, a miket trombita szó mellett hirdetett ki a herold a piaczon.

Dózsa Györgynek a király nemesi czimert adományozott, a mire oda volt festve a lovas vitéz a dárdára szúrt török fejjel és hozzá negyven telekből álló nemesi birtokot, kettős zsoldot, arany lánczot és arany sarkantyút!

Fráter Györgynek eszébe jutott, hogy őt egy annál derekabb hőstettért kidobták a királyi várból; neki, a nemesnek azt mondták: «czoki paraszt!»

Hevesen vert a szive a fehér csuha alatt.

Dominica in albis napján, mely a fehér hétre következik, avatták fel Dózsa Györgyöt a Szentgyörgy-téren a keresztes hadsereg fővezérévé.

Fráter György ott nézte végig az ablakból az egész ünnepélyes pompát.

Nagy ünnepség készült. Korán reggel ágyudörgés hirdeté a világnak, hogy hetedhét országra szóló parádé lesz fényes Budavárban. Fráter György már hajnali felmenetelében egész sereg néppel találkozott, mely a fehérvári kapu felé tolakodott, csak úgy birt a királyi várig elhatolni, hogy elkerűlt a földalatti, később ugynevezett jezsuita lépcsőre s onnan bocsáttatá be magát a hátulsó kapun a kulcsár által. A királyi várnak is minden ablaka meg volt rakva ünnepi úrnéppel. Kivételt csak a Corvin-könyvtár képezett. Oda nem bocsátottak be mást, mint az irásfaló barátot. Az ajtó fölé volt felirva arany betükkel: Procul este profani; a piaczfelőli ablakok pedig le voltak zárva vastáblákkal, a melyeknek a közepén csak egy lóher alaku rés volt hagyva a kitekintésre.

Fráter György mindeneknél elébb, a hogy szoká, az ajtót maga után bezárva, letérdepelt a feszület elé, s elmondá az e napra szóló imádságot, melynek czíme «a szent kenet vitele» annak az emlékére, hogy a szent asszonyok a Krisztus testének megkenésére drága balzsamokat vivének a szent sirhoz. Aztán megcsókolta az elefántcsontból faragott remek Jézus-alaknak a lábát s azzal indult a pulpitusa felé, melyen kiterjesztett könyve feküdt.

Azonban valami gonosz lélek ezúttal megbabonázta a betüket, hogy azok tánczolni kezdtek a szeme előtt s mindenféle rendetlenségeket követtek el, sőt a mit elolvasott, azt rögtön elfelejté.

Nem hagyta békével olvasni a nagy harangzugás a tornyokban, a nagy éneklés, virginálás a piaczon.

Felállt a könyv mellől s odament az ablakhoz. Egy grádicsos zsámolyról elérte a vastáblán levő nézőlyukat s azon keresztül letekinte a piaczra.

Elkábította a látvány pompája.

A tért négyszögben vette körűl a királyi dárdások vértes sorfala, melyen túl nyüzsgött a bámészkodó nép. A tért képező paloták ablakai mind rakva ünnepi ruhába öltözött hölgyekkel.

Maga a tér zöld fűvel és sárga tavaszi virággal volt behintve. A szökőkút márványmedenczéje pedig jegenye ágakkal körültüzködve.

A kút előtt volt felállítva a biborral bevont emelvény, mennyezetéről földig omló szőnyegekkel. Ezzel oldalvást volt egy karzat, az országok czimereivel, a melyet a tollas sisaku kürtösök és sipfuvók foglaltak el. A kút mögött egész erdeje lobogott a megyei zászlóknak.

Ujabb tizenkét ágyulövés után megindúlt a Zsigmond templomából a menet: elől lovas trombitásokkal, a kiknek nyomában a pánczélos alabárdosok jöttek, azok után száz ministrans fiú, veres kantusokban, fehér inggel a kantus felett: ezek keservesen énekeltek; azok után ismét száz fehér ruhába öltözött szűz, majdan következtek a czéhek zászlóikkal és a tanácsurak nagy ezüstfejü pálczáikkal, számos zarándokok; a menet közepén a primás Bakács Tamás, négy főur által emelt baldachin alatt, kezében a szentségtartóval, utána a pápai követ, a kit kétkerekű aranyos laptikában vontatott két fényes köntösű kanonikus. S ő utánuk jövének az egyházi rendek perjelei és a gregarius papok.

Azoknak az elhaladtával tizenkét lovas dobos nyomában jött maga az ünnepély hőse: Dózsa György.

Fehér paripán ült skarlát ruhában, mely gazdagon ki volt varrva skófiummal, fején tollas sisak, válláról hosszan aláomló fehér palást, baloldalán nagy veres kereszttel. Lovát kapiczányon vezette két csatlós.

Olyan büszkén hordta végig tekintetét a zengő sokaságon. Elbizott dölyföt, durva erőszakot fejezett ki minden arczvonása. Semmi öröm, a diadalérzetnek semmi mosolygása nem látszott meg rajta. Homloka, szemöldökei csak fenyegetést tudtak kifejezni.