Part 5

– Tehát pap volt, a ki főbe ütött, mondá Zápolya Tomiczkynak. Bizonyítja az a sebhely a homlokodon. A püspöki gyűrünek a pecséthelye tökéletesen. A Locus Sigilli!

Aztán Györgyhöz fordult.

– Honnan tudod te a püspöknek a nevét és czímét?

– Ott vártam az előpitvarban, a mint az urak egymás után megérkezének, az ajtónálló elkiáltá a neveiket, mikor beléptek.

– Hát talán azt is tudod, hogy ki volt az, a ki közbe lépett, megakadályozva, hogy Tomiczky úr az ütést visszaadja.

– Annak a neve Emericus Perényi, regni palatinus.

– Szófia beszéd! kiálta erre közbe két-három úri vendég. Ez a ficzkó részeg! Hisz a nádor Geréb Péter.

– Ennek az embernek igaza van, mondá Zápolya. Geréb Péter meghalt, s az országgyülés Perényi Imrét választotta meg.

Iszonyú lárma támadt erre.

«Hiszen mi ott sem voltunk ezen az országgyülésen.»

– Hittak bennünket, de nem mentünk el. Majd fizetjük a markális büntetést a meg nem jelenésért. Utyessenovichnak igaza van.

– Ki az az Utyessenovich? Hát van a szolgáknak vezetéknevük?

Zápolya tovább kérdezősködött.

– Hát annak a neve nem jut eszedbe, a ki a királyné mellett állt, s annak a fülébe suttogott, a míg Tomiczky úr hozzá beszélt?

– Az volt: Thomasius Bakácsius, archiepiscopus Strigoniensis.

– És azután elmondta a neveiket azoknak az uraknak sorban, a kik a dulakodás közben Tomiczkyt megragadták s a teremből kitaszigálták, a latin czímeikkel.

– Hát tudsz te diákul? kérdezé Zápolya.

– Egy szót sem tudok; csak a mit az ajtónállótól hallottam, azt tartottam meg.

S aztán elmondta azoknak az uraknak a neveit is, a kik a lengyel urat titkos suttogásokkal biztatták. Zápolya biztos hiveire ismert bennük.

– Bámulatos emlékező tehetség! Monda Zápolya.

– Ennek az embernek egy kalendárium van a fejében, szörnyüködék Tomiczky. Én most sem tudom egynek sem a nevét. S ez egy hallásra megtanulta valamennyit.

«Ez táltos! ördöngős!» kiabáltak a vendég urak.

– De legnevezetesebb az, monda Zápolya, hogy a mi neveket az én hivem, Utyessenovich György elszámlált: azokból a ki ellenségünk, az mind egytől-egyig érsek püspök, prépost.

Általános volt a felháborodás a főpapság ellen a vendég urak részéről. Felugráltak székeikről, odarohantak Zápolyához, haragjuk kifejezését a fülébe ordítani; a ki távolabb esett, az hangosabban kiabált: egymásra árvereztek. Egyik azt ordította, hogy haddal kell megrohanni a püspökök rezidencziáit s kiforgatni őket a várkastélyaikból: a másik az uton hazatérett akarta őket fogságra ejtetni. «Le kell foglalni a dézmájukat!» volt a leghangosabb indítvány. «Áttérünk mind lutheránussá!» harsogtatá a fiatalabb nemzedék. «Árulás van Budán!» dörgött közbe egy neki pirult arczú dalia: «eladják az országot a németnek!» Akadt egy bátor vitéz, a ki felugrott a székre, onnan kiabálta, hogy össze kell szedni a bandériumokat, s egész sereggel indulni azonnal Budára, majd az ilyen násznép előtt Lengyel László engedelmesebb király lesz, s odaadja esze nélkül a leányát. Egy ősz hazafi csítitotta volna a tüzeskedőket; de az ő indítványa valamennyien túlment: «össze kell hívni az országgyülést s törvényt hozni a király és királyné által tervezett országeladás ellen!»

Nem volt elég az urak lármája: a tornáczokból uraik hangját hallva, mind betódultak az iródiákok, fegyverhordozók, azok is segítettek a lármát szaporítani.

Csak egy ember ült nyugodtan az aztalnál. Tomiczky. Ki volt éhezve: lakozott. Az embernek a szája kétféle czélra van rendeltetve: az egyik a beszéd, a másik az evés, s azt mondja az írás, hogy «nem attól kárhozik el az embernek fia, a mi a száján bemegy, hanem a mi a száján kijön». Tomiczky tartotta magát az elsőhöz. A nagy lárma alatt sorba huzogatta maga elé a tálakat, s alaposan elbánt velük; hasonlóan cselekedett a kancsókkal is.

György ott állt az urának a háta mögött. Valami olyan érzése lehetett, mint az ördögidézőé. Ezt a felháborodást az ő szavai idézték elő. Hogy olyan jól emlékezett a püspökök neveire és czímeikre. Nézte, hogy hullámzik az egész tengerszem attól az egy kőtől, a mit ő beledobott.

Azonban a legnagyobb lárma is el szokott mulni magától: a harag megemészti maga magát. Utoljára csillapíttatlanul is elhallgattak az urak s mindenki Tomiczkyra nézett, a ki nagy nyugodtan törögette a diótörővel a mandulát, annak a jeléül, hogy már eleget ivott. Úgy tett, mintha nem is tudna magyarul; pedig az imént magyarul beszélt.

– No hát, Tomiczky! Mi a te tanácsod? Szólítá fel Zápolya.

– Elmondanám, ha szóhoz juthatnék.

– Beszélj! Elhallgatunk.

– Hát legelőször is ezt a sok csürhenépet küldjétek ki a teremből. Ez nem országgyülés. Ennyi fülnek nem kell meghallani a tanácskozásunkat.

Zápolya intésére a janitorok kituszkolták a nem oda való szájtátókat az ajtón. György is menni készül velük; de Zápolya visszaparancsolá: «te itt maradsz, rád szükség lehet.»

Igaz: fát kellett rakni a kandallókba.

– Hát legelső dolog az, hogy válasszunk magunknak egy előlülőt, a ki a tanácskozás rendjét vezesse. Mondá a lengyel.

«Zápolya! Zápolya!» kiáltozák az urak.

– Én szépen megköszönöm, monda az ifjú szepesi gróf. De én itt vádló vagyok, peres fél, biró nem lehetek. Üljön az asztalfőre Tomiczky.

Elfogadták. Tomiczky is egy szóra fölkelt a helyéből s elfoglalta a karszéket, a melyet Hedvig herczegnő üresen hagyott.

– Hát mindenek előtt, urak, tartsunk rendet. Hárman-négyen egyszerre ne beszéljünk. Sőt ha én nekem megengeditek, majd sorba veszem mind azokat a tanácsokat, a melyet elmondtatok, névszerint megilletve azoknak támasztóit; s majd azután hozzácsatolom a magam okoskodását.

Ez nagyon helyes methodus. Az előlülő fogalmazza a szónokok véleményeit.

Tomiczky lengyeles accentussal beszélt magyarul; de ahoz szokva vannak a görbe felföldön.

– Legelébb is kegyelmednek a tanácsát veszem elő, Homonnai Drugeth Ferencz uram.

(György figyelt: most ismertették meg vele név szerint is a nevezetessé leendő főurakat.)

– Kegyelmed azt javasolja, hogy le kell foglalni a püspökök dézsmáit. Jól van. Megbocsátnak tisztelt barátaim, az Ártándy testvérek, ha az ő javaslatukat nem vizsgálom, a püspököknek haddal megrohonását. Ezt maguk is visszaszivják, majd ha egyet aludtak rá. Tehát a püspökök javadalmait lefoglalni jó lesz. De nem arra a czélra, hogy azt az urak egymás között feloszszák; hanem hogy azt a gregárius papság, meg a szerzetes rendek megjuhászítására fordítsák. Ha a falusi papokat, meg a barátokat a püspökök ellen hadba tudjuk vinni, az lesz a legjobb stratagema.

Általános helyeslés fogadta az indítványt.

– Azokat az ascétai életet folytató barátokat pedig, a kik a világi vagyonra nem tekintenek, a püspökök világi fényüzésének megutáltatásával kell ezek ellen fordítani. A mezítlábos barát a legfélelmesebb ellenfele a biboros főpapnak.

(Ez a mondás nagyon megragadt György lelkében.)

Tomiczky folytatá a rekapitulácziót.

– A mit Tornallyay Jakab uram mondott, hogy legyünk lutheránusokká: ez olyan fegyver, a mi bizony mondom, majd magától is kiguvad a hüvelyéből; de tartok tőle, hogy egyszer a markolatja a kezünkbe szakad, s a pengéje ellenünk fordul.

– Azt én sem helyeslem, szólt közbe Zápolya. Én a vallásra nem alkuszom.

– A mit Athinay Deák Simon czimboránk tanácsolt, hogy szedjék össze az urak a bandériumaikat, s aztán menjenek fel «cum gentibus» Budára leányt kérni, azt sem tanácsolom. Bár úgy vettem észre, hogy Zápolya János grófnak ennél a szónál nagyon szikráztak a szemei. A fegyvert hagyjuk a végső esetre. Ulászló királyt nem kell bántani. Azzal az én királyom jó akaratát változtatnók ellenkezőre. Nem kell a királyt megalázni. Nem az embert kell tekinteni, hanem a koronát. Akármilyen alak üljön is ott az ország első székében, annak hódolni kell, mert különben szétbomlik az egész világi rend. Én részemről tisztelettel hódolnék meg a trón előtt, még akkor is, ha ez a «fa-jankó» ülne benne.

Ezzel a szóval a Zápolya háta mögött álló magister kaminariusra mutatott.

Rengeteg hahota zendült fel e tréfás mondatra. Az urak hanyatt dültek karszékeikben s az asztalt verték ökleikkel, úgy nevettek e képtelen furcsaságon.

György látta a hahotázó arczokat, s valamennyinek az a képe égette bele magát a lelkébe.

Valami dæmoni akaraterő a jövendők fényét gyujtá fel előtte. Hátha egyszer ti, hahotázó büszke nagy urak: Drugeth Ferencz, Homonnay Jakab, Somlyai Báthory István, Czibak Imre, Kun Gothárd, Deák Simon és a két Athinai és a többiek mind, lehajtott fővel állnátok előttem: szavaimat várva és rettegve!

A hahota elpihent; a cselédre nem ügyeltek tovább. Elsápad az arcza? vagy tűzlángba borul? ki törődik vele?

Tomiczky folytatá.

– Az országgyülés egybehivása volna a legjobb tanács. De ez csak a király akaratával történhetik meg. Azt kellene megtudnunk, hogy kinek van a gyöngelelkű királyra föltétlen befolyása, és a ki a mellett nekünk is őszinte hivünk?

– De hát lehet ilyen ember a világon? szólt közbe Zápolya.

– Valósággal van. De hogy ki? azt nem tudom. Mikor a trónteremből kituszkoltak, én a várpalota lépcsőtornáczán megálltam, bevárva, a míg a csatlósaim előállítják a hintómat. A lépcsőtornácz fölött van egy kiálló donjon. Egyszer csak egy összenyomogatott papirgöngy esett a lábamhoz. Felnéztem a donjonra, annak az ablakai mind le voltak zárva redőnynyel. Valakinek a redőnyök között kellett utánam leskelődni, s azt a czédulát ledobni. Azt eldugtam a kalpagomba s csak a hintómba ülve bontottam ki; nevezetes titok volt közölve benne. Ime itt van a czédula nálam «Ulászló király és a királyné eljegyezték Anna királyleányt Maximilian unokájának, Ferdinand herczegnek.»

Erre a szóra a harag és elszörnyedés zivatara tört ki újból.

– Itt van a pozsonyi titkos szerződés folytatása! kiálta Báthory István.

– Azt már besavanyította a rákosi országgyűlés, a hol ki lett mondva, hogy idegen vérből származott királyt nem vállal többet az ország! felelt meg rá Kun Gothárd.

– De a római király azt izente erre a magyaroknak, hogy az ő ereiben is magyar vér buzog. Leány-ágon a Habsburg Árpád-ivadék, mondá Zápolya. S ha Anna királyleányt Ferdinand herczeg kapja meg, bizony elkapta vele a magyar koronát is.

– Ezért kellene az országgyülést újból összehívni a Rákoson, szólt Tomiczky, hogy az kényszerítse a királyt leányának Zápolyával leendő eljegyzésére. Az, a ki a királynak azt a titkát birja, okvetlenül legbizalmasabb embere Ulászlónak; és hogy az a titkot közölte velem, az csalhatlan bizonyítéka annak, hogy alattomban Zápolya hive. De hát ki lehet az?

A czédulát kézről kézre adták; latinul volt irva. Egy sem ismert rá az urak közül az írásra.

– No de hiszen itt van ez a hórihorgas! szólt Tomiczky. A ki mindenre emlékezik. Nos! Magister kaminarius. Hát most nyisd fel a szádat. Ott voltál; szemfüleskedtél. Jó spion lenne belőled. Hát ki volt az? milyen alak volt, a ki azután, hogy engem elbucsuztattak, odasettenkedett a donjonba? Neked azt látnod kellett.

Erre Martinuzzi György azt felelé:

– Fajankó csak kandallót tud fűteni.

S azzal megfordult a sarkán s ment hasábokat rakni a tűzre.

Zápolyának tetszett ez a letromfolás.

– Nemes legény ám a fiu, a kit nem lehet per tu szólongatni.

– A «fajankót» nem vette be a nyaka. Toldá a magyarázatot Athinai. Kutya is haragszik az orráért.

György aztán el is hagyta a termet, s többet nem tért vissza.

Hanem este, midőn Zápolya szobájába tért lefeküdni, ott találta Györgyöt a kandallóval foglalkozva.

Megszólítá.

– Hát most mondd meg nekem magamnak, láttál-e valakit a trónteremből a donjonba lépni, midőn Tomiczkyt kituszkolták?

– Láttam.

– Milyen alak volt?

– Alacsony, szikár termet, sovány, sápadt arcz, símára borotválva, mélyen bennülő szemekkel, sürü szemöldökkel; fekete selyem talárt viselt, veres öv volt a derekán.

– Pap volt?

– Igen is. A király gyóntató papja Hammel Mihály.

Zápolya felugrott a fekhelyéről, a hol már neki vetkőzve végig nyujtózott s újra elkezdett öltözködni.

– Ezt rögtön tudatnom kell Tomiczkyval. Miért nem mondtad ezt meg neki, mikor kérdezett? Megharagudtál rá a gunyszóért?

– Nem, kegyelmes gróf. Én nem tudom mi a harag! Én még akkor sem vagyok haragos, mikor karddal verekedem.

– Hát akkor mért tagadtad el, hogy tudod ezt?

– Azért, mert arra gondoltam, hogy mikor egy gyóntató pap elárulja az ő urának, a királynak a legnagyobb titkát Tomiczkynak, ott én nekem ugyan vigyáznom kell, hogy el ne áruljak valamit, a mi az én uramnak a titka, ugyanazon Tomiczky előtt; mert ki tudja, mi közük van ezeknek egymáshoz?

– Helyes eszed van, György, monda Zápolya, elbámulva szolgájának rendkivüli belátásán. S aztán ismét csak levetkőzött és lefeküdt. Tehát ne közöljük ezt senkivel.

György ellenben másnap mindent megtudott, a mit az urak egymás közt határozának. A magyaroknak az a szokásuk, hogy az összeesküvésüket ki szokták trombitálni.

Egyelőre abban állapodának meg, hogy az Ulászlópárti főpapoknak lefoglalják a dézmáját; a pátrizáló szerzeteseket megnyerik propagandacsinálásra a megyékben, hogy az összehivandó országgyülésre mentül több Zápolyapárti nemest toborzzanak; s az Ulászlópártiakat (az asszonyok rábeszélését felhasználva) otthon maradásra birják.

III. FEJEZET. «NEM FÉRFI, CSAK INAS!»

György lassankint beletörődött az állapotjába. Megszerette a kandallóit. Jó barátjául fogadta mindennapi társát, az emésztő tüzet, a lángot, ezt a hatalmas elemet, mely nem épít, nem teremt, nem tenyészt, csak fogyaszt és pusztit, és még is ő a fentartó eleme mindennek, a mi él. Órahosszant elbámult az izzó zsarátnakba, hallgatta a gyertyánfa-hasábok pattogását, nézve, hogy támad a nyers fából a füst, hogy változik lánggá; a láng felcsap magasra, elszakad, fellebben, még ott is láng marad; ember nem tudja, mi az?

A Biri leányasszonyhoz nem járt többet ebédelni. Meghasonlott vele. A fraj szemére vetette a csalfaságát: «parolát adott kend, hogy lakodalmat tartunk, a mikor a grófunk elhozza a királykisasszonyt; de már akkor tudta kend jól, hogy nem lesz abból semmi, mert ott volt, a mikor a lengyelt kikosarazták. Hamis kendnek teste lelke!»

Azontúl együtt falatozott a kápsáló barátokkal. Azokból soha sem fogyott ki a kastély.

A főurak szavuknak álltak. A püspökök, nagyprépostok dézsmáját és egyéb világi javadalmait prédára bocsáták. A panasz egész a pápáig felhatolt; II-ik Gyula pápa a királyhoz irt levelében szemrehányásokat tett e szavakkal, hogy «Magyarország bárói és nemesei a tized megtagadása, az egyházi tulajdon elrablása s a clerus ellen szórt durva fenyegetések által azon törekesznek, hogy országodban az egyházi rend csorbulást szenvedjen, vagy jobban mondva, végkép elnyomassék.» Annál nagyobb beczézésben részesültek a szerzetesek.

A sokféle vándorló barát között különösen megszeretett György egy pálos szerzetbeli frátert; a kit a köznép «fehér barát» czímen ismert. Frater Antonius volt a neve. Két kerekű laptikával járt, a mely elé egy szamár volt fogva, azzal gyüjté össze a kegyes adományokat: bort, buzát, szalonnát. Egy noviczius is járt vele. Egész világi dicsőségük állt egy fehér csuhából, annak a csuklyája volt nehéz időben a fejtakaró; a lábukon egy szijjal felkötött fatalp.

Ezekkel szeretett György legjobban beszélgetni. Fráter Antonius írástudó és világlátott férfiu volt; sok országot, sok népet ismert, s azokról örömest beszélt, a hol szivesen hallgatták. A beszéde ugyan nem minden paraszt fülnek való volt, mert szerette az allegoriákat, a képes mondatokat, a miket nem kellett szó szerinti értelemben venni. De György azonnal megértette a példabeszédes szójárást, s ez által kedvenczévé lett a barátnak.

Egy este a kápsálásból csak egyedül tért meg a fráter Antonius a laptikájával; a novicziusnak csak a csuháját hozta magával vissza. Azt mondá, hogy útközben meglepte a pestis s meghalt a világnak. Megszokott állapot volt ez akkor Magyarországon.

György azt kérdezte fráter Antoniustól, hogy nem fél-e a pestisben elhalt fráter-csuháját magával hordani a talyigáján?

– A ki Isten nyomdokán jár, az nem fél az Isten angyalaitól. Felelé rá a kegyes ember.

És aztán egész éjjel térden állva imádkozott, másnap is bőjtöt tartott; ez volt az ő hathatós védelme a veszedelem ellen.

Reggel György ismét a rendes szolgálatát követte, óra szerinti pontossággal. Mikor rákerült a sor, kopogtatott a herczegnő pitvarának az ajtaján. A fraj bocsátotta be, s György ment egyenesen a kandallóhoz, a tüzet felszítani.

Biri leányasszonyt boszantotta az, hogy a legény rá sem ügyel, utána ment, ingerkedett vele.

– No! hát megvan még kend a kaminárius mundérjában? Azt gondoltam, már felvette a barátcsuhát. Mindennap meggyónik kend annak a vén bakszakállas barátnak? Ugyan mit tud kend neki meggyónni? Hiszen kend egy olyan pipogya, nyühöge, kákompilli anyámasszony katonája, a kinek elébb kölcsön kell valami bűnt kérni a komájától, ha meg akar gyónni. Se iszik, se káromkodik, se nem legyeskedik. Hej valami nagy gonosznak kell a kend szivében lakni, hogy olyan jámbornak mutatja magát.

György rá sem nézett, ott guggolt a kandalló előtt s fujtatta a tüzet.

A leány oda könyökölt a két vállára s úgy dudolt a fülébe:

«Nem vagy legény, nem vagy: Nem mersz csókot kérni; Lássad, én lyány vagyok: Még sem tudok félni!

A mellékszobából hangzott a sipszó. Ismételve hangzott.

– Ejh nó! De rá ért valamelyik princzeszre a sipolás! Dörmögé durczásan a fraj, s keresztül rontott a spanyolfalon, mérgében tárva, nyitva hagyva annak a két szárnyát, mely a kandalló előtt össze szokott csukva lenni.

György csak akkor vette észre, hogy a spanyolfal szét van tárva, mikor már a tüzet lobogásra birta.

Az egész női szobán végig láthatott.

A mit látott, az csupa mysterium volt ő előtte.

A tizenhatodik század pompája az első magyar főur várában összegyüjtve. Azok a csodaszép faragványú almáriumok, elefántcsont diszítéseikkel, a damaszkozott aczél szekrények, arany és ezüst szobrocskáikkal; a nagy velenczei tükrök, miknek rámáit művészalkotású nimfa alakok környezik; a czímeres karszékek a legszeszélyesebb támlányokkal, a nyitott pohárszékek megrakva arany és ezüst edényekkel, serlegekkel, a réz állványokon nyugvó kandelaberek; a drágaköves mozaikkal kirakott asztalok; a mennyezetes nyoszolya és az imazsámoly. – És azok a drága szönyegek, melyeken egész mythoszi csoportok vannak szőve, festve, vagy himezve. – És az agyagművészet remekei tarkán váltakozva az ötvös remekekkel; az ezüst reliquiarium, drágaköves ereklyéivel, zománczfestésű szent képével; és az a nagy álló óra, melynek csak fölséges harangkongását hallotta eddig: most pedig látja, hogy mozdulnak meg rajta az angyalalakok s kalapácsaikkal ütik az ezüst harangon az órát; a tűzmadár pedig az alatt szárnyát terjengeti alattuk. – Aztán egy sötét rámából kiemelkedő kép: Sámson, Delilával. Az a csábitó hölgy, fedetlen bájaival, olyan, mintha csak eleven volna. – Egy karszékhez támasztva egy hárfa. – S mindez a kápráztató pompa még rejtélyesebbé téve az ablakok üvegfestményei által szivárványba törött napsugártól.

Györgynek minden érzéke szenvedett ettől a látványtól. Neki fájt ez az érthetetlen pompa! Remegett ebben a tündérvilágban.

Egészen elfeledkezett magáról. Azt képzelte, hogy ő maga is ebbe a fényes világba tartozik. Ura és rendelkező szelleme az ilyen fejedelmi pompának. Mintha álmában látta volna már mindezt s egy ujabb álmában ismét visszatalálna ide.

A hölgyteremnek láthatatlan szellemei is voltak: a zenélő gépek; melyek az óraütésre egymás után megszólaltak. Az egyiknek fuvola hangja volt, a másiké meg olyan, mint mikor vízcseppek hullanak a magasból az álló vízbe. Egy arany szelenczéből egyszerre csak egy parányi madárka ugrott elő; minden tolla zománczragyogásu; az is elkezdett énekelni, mint a fülemüle, s a közben a tollait borzongatta a csőrével, a szárnyait összeverte s a farkát pávamódra szétterjesztgeté.

Ugy gyönyörködött benne, mint egy gyermek.

Ő is ilyenekkel venné magát körül.

Nem is vette észre, mikor egy mellékajtó megnyilt. Onnan nem jött be világosság, hanem valami bűbájos illat szállt végig a termen, mintha virágeső hullott volna.

A puha szőnyegen nem hallatszottak a léptek.

György csak akkor rezzent fel elandalodásából, mikor a tünemény már előtte állt.

Igazán tünemény volt.

Egy gyermeteg hajadon, karcsu és sugár, hosszan leeresztett aranysárga hajjal. E tündérpaláston kivül még csak egy patyolat lepel fedezte a termetét, olyan vékony és finom, hogy mindenütt oda tapadt az idomaihoz. Most szállt ki a fürdőből.

Ez volt Zápolya Borbála herczegkisasszony.

Biri leányasszony kiséretében jött elő a szobából.

Györgynek legelső érzése az ijedtség volt.

Neki nem volna itt szabad látni.

De hát ő nem tehet róla, hogy a spanyolfal szét van tárva.

Zavarában jelt akart adni jelenlétéről. A kezében tartott tüzkotró vasrudat zajosan fúrta a zsarátnok közé.

E neszre a fraj odatekintett, s elkiáltá magát.

– Herczegnő! Egy férfi van a kandallónál!

A hajadon hátrafordítá a fejét, nagy sötét pilláit alig emelte fel a szeméről, parányi gömbölyü piros ajkait alig nyitotta fel, s aztán hidegen mondá:

– «Nem férfi az; csak egy inas.»

S azzal lasankint lefejté termetéről a hozzátapadt patyolatot, először csak csipőig, azután egészen lebocsátá sarkig, s még oda állt a földig érő tükör elé, s ott egyszerre kettős alakban tündökölve, összecsavarta dusgazdag aranyhaját, s azt háromszorosan a feje körül tekerte.

– Hát nem leszek-e szép királyné? kérdezé a frajtól.

– Bizony királyné kegyelmed most is. Hizelkedék a fehércseléd.

György, mint a megigézett, térdelt a kandalló előtt. A lelke külön volt válva a testétől. A zsarátnak közé dugott vasrud megtüzesedett már és sütötte a tenyerét, s az agyának nem volt annyi uralma az idegein, hogy a tüzes vasat eldobassa vele.

Hogyan jutott ki a herczegnő szobájából, maga sem tudta.

Egész nap lázban volt, nem volt se étele, se itala. Mikor egyedül lehetett, zokogott. Alig várta az éjjelt.

Minő álmai lehettek? minő látomásai? minő bűvkáprázatai?

A mint a hajnal pirkadt, a legelső kakasszóra felkelt és lement a szük czellába, a hol a fehér barát éjszakázott.

Meggyónt neki mindent. Az ébren látottat és az álmában kisértőt. Bevallotta szivének minden legtitkosabb gondolatját.

– Atyám! Én tegnap óta nem az az ember vagyok, a ki az előtt voltam. – Mint a kit a vipera megcsipett; idegen méreg lángol minden eremben. – Azt látom, a mi nincs, s nem látom, a mi előttem áll. – Nem tudok megszabadulni a kisértettől, a ki a szivemet megszállta, a kiért vágyom, és kit gyülölök. – Szeretném megölni, a vérét kiszivni, és aztán összetépni. Rém gondolatok üldöztek egész éjszaka. – Azt gondoltam: tüzzel játszom, tüzben dolgozok; tüz lesz a fegyverem. – Felgyujtom ezt a várat, s aztán elragadom őt a fejem fölött égő gerendák közül. – Aztán meg azt gondoltam, hogy elmegyek a Kárpátok közé, a hol a rettenetes hajdemákok tanyáznak; felcsapok hozzájuk: leszek köztük első, kegyetlenebb, vakmerőbb valamennyinél; tulteszek az istentelenségben valamennyi harámbasán s mikor aztán fejedelme leszek valamennyi haramiának, akkor érte jövök: «No ha királyné akartál lenni, itt vagyok én, leszek királyod!» – Ezekkel küzködtem éjfélig; nézd, hogy összeharapdáltam a karjaimat kinomban. – Azután megint megszállta a lelkemet egy véghetetlen nagy fájdalom. – Pöröltem az Istennel! – Mért adtál nekem lelket? Mért nem teremtettél kutyának? Mért adtál elmét, ha nem tudok látni az elmémmel?

– Bizonyára ördög szállta meg a testedet.

– Nem egy ördög, hanem száz! Ha az egyik sirva fakaszt, a másik kaczagásra csiklandoz. – Hallgass meg engemet, atyám. – Mindig ilyen voltam, gyermekkorom óta: makacs, vakmerő, ellenszegülő. Ha azt mondták: ne nézz a napba, mert megvakulsz! csak azért is belenéztem: meg akartam tudni, mi van hát ott a napban? ha mingyárt megvakulok is utána. – Ah, nem a láng fáj jobban, a mitől meggyulladtam, a miben égek; hanem az a jég, a mitől megfagyok. – A mikor azt mondta: «hiszen nem férfi ez, csak cseléd.» Ah! Ettől a tekintettől azt hittem, hogy kővé meredek. Nem férfi, csak egy cseléd!

S azzal egyenesen, a hogy állt, végigveté magát a kőpadlaton, hogy a homloka nagyot csattant, s elkezde hevesen zokogni.