Part 4

– Azután azt mondá, hogy majd én fogom a herczeget és vadászkiséretét elkalauzolni arra a helyre, a hol a bölénynyel találkoztam, még azon éjszaka. Akkor még egyszer adott innom a kulacsból. Én attól aztán úgy elálmosodtam, hogy eldültem a földön s elaludtam a tűz mellett. Egyszer azonban egy haramia jól oldalba rugott. Meg akarta tudni, hogy alszom-e igazán? Én fölébredtem a rugásra, de mégis úgy tetszett, mintha alunnám. Hallottam, hogy mit dödörögnek a zsiványok maguk közt. Hogy a czimboráikat összecsődítik, vannak kétszázan, s mikor a herczeg a vadászkiséretével lejön az erdőbe a bölényt keresni, egyszerre körülfogják, foglyul ejtik s akkor aztán rémséges nagy váltságdijat fizettetnek érte, azon megosztoznak. Azt is mondták, hogy nekem is adnak belőle s aztán felvesznek a czimboraságba. Nem is nagyon bántam. Hisz ezek vitéz czimborák, hátha még egyszer én lehetek a vezérük. Egész életemben mindig azt hallottam, hogy rabolni vitézség.

– Hát aztán megtetted, a mit a haramiák rádbiztak?

– Meg biz én. Eljutottam Lepoglava alá s a mint ott egy hajdúval találkozám, mondám neki, hogy láttam az erdőn a bölényt. De csak hogy a tenyerén nem vitt a herczeg elé. Annak is elmondtam, a mit láttam és tapasztalék. Nem kellett semmit hozzátennem, nem volt mese. A ki nem látta a bölényt, az nem tudja elmondani, milyen a bölény. A herczeg nagyon megörült a beszédemnek, s rögtön rendeletet adott a sáfárjának, hogy engem öltöztessenek fel jó tiszta ruhába, olyan ágról szakadt is voltam! Ez a jósága úgy meglágyította a szivemet. Valami nagy keserűség fogta el a torkomat, sirva fakadtam. A herczeg azt kérdezte, miért sirok? «Azért, mert olyan czudar gonosztevő vagyok. Én téged most kelepczébe akarlak csalni, hogy majd mikor a bölényre mégy vadászni, a haramiák elfogjanak, magukkal vigyenek, nagy váltságdijt fizettessenek érted.»

– No az becsület volt tőled.

– Meg is lett a jutalma. János herczeg megdicsért s aztán leküldött a csatlósaihoz, hogy tartsanak jól. Másnap pedig erős vadászkisérettel elindult az erdőbe az én vezetésem mellett, de elébb éjszaka két csapat muskétás lett két oldalra elbujtatva, a kik a rablókat körülfogják, a míg azok a herczeget akarják kézrekeríteni. Egész csata lett abból, én magam is részt vettem benne, puskával a kezemben. A rablók egy része elesett, más része fogságba került, de a harámbasa egy csapattal kitört a kelepczéből és elmenekült. A fogoly rablókkal röviden elbántak, valamennyit felakasztották az erdő szélében az út mellé. Engemet aztán pártul fogott a herczeg s rövid időn felvitt magával Buda várába, egy időre maga is ott telepedett le. Ott bizony henye életet éltem a cselédség között, egész nap lebzseltünk, egyéb dolgunk sem volt, mint a lovakat, hintókat tisztogatni a sártól. Mikor aztán a herczeg megint vissza akart térni Horvátországba, engem oda hivatott magához, s azt mondá: «te édes szolgám, nem jösz velem Lepoglavára, mert ha ott a rablók elkaphatnak, a minapi elárultatásukért majd nagy kegyetlenül bánnak veled; hanem lemégy Erdélybe egy muskétás hadammal, az én vajda-hunyadi váramba s ott vársz, a míg ismét érted nem küldök. Nem fogok rólad elfelejtkezni.» Ott felejtettek biz engem öt esztendeig.

– No ott ugyan nem sok hasznos dolgot tanulhattál.

– De igenis tanultam, lóháton karddal, kopjával verekedni, aztán meg magyarúl, lengyelül, oláhul beszélni.

– Az is szép tudomány.

– Egyszer aztán jött a parancsolat a vajda-hunyadi várőrséghez, hogy gyors iramodásban siessen a Vas-Kapuhoz a herczeg hadaihoz csatlakozni. Az én uram megkezdte a Dunán túl a törökök ellen dicsőséges hadjáratát. Mindenütt ott voltam a testőrhuszárjai között s magamviseletével kiérdemeltem, hogy zászlótartónak kinevezett. Hadnagygyá is megtesz vala, ha írni és olvasni tudok. A nikápolyi csatában levágtam a török szarácsiak vezérét páros viadalban. Ezért azzal jutalmazott meg a herczegem, hogy én rám bizta a király és a királyné számára kiválogatott hadi zsákmány felszállítását Buda várába. Hej, micsoda csába reménységek között mentem oda! Azt hittem piros csizmát adnak, aztán azt kaptam, hogy kilöktek a várból s még a lovam is elvették.

Ez emléknél összeszorítá a torkát a keserűség az ifjúnak. Egész gyermekes panaszhangon mondá:

– De hát miért? De hát miért? Hát tehetek én arról, hogy a királynénak olyan gyönge szive van, hogy nem tudja az ellenség levágott fejét utálat nélkül meglátni? Hisz azért királyné, hogy ne legyen olyan gyönge, mint más asszony.

Zápolyának tetszett ez a kifakadás.

– De hát nem soká fájt nekem az, hogy a királyi várból kitették a szüröm, mert nyomba jött utána az a hír, hogy az én jó gazdám, a dicső János herczeg meghalt. Ez a nagy fájdalom elnyomta azt a kisebbet.

– Derék fiú vagy, György.

– Most pedig meg vagyok vigasztalódva, hogy a jó uram helyett kaptam egy másik jó urat. Olyan hiven fogom szolgálni kegyelmességedet, mint a hogy szolgáltam a régit s ha Isten megsegít, talán még annál is jobban.

– El is várom tőled. És most azonnal bevezetlek a hivatalodba. Itt az én szobámban csak egyszer kell a tüzet megraknod, délben, én nem szeretem a meleget. Hanem a czímeres teremben már korán reggel kell tüzet szítanod mind a két kandallóban, s azt időnkint élesztened, ott egész nap mindig akad vendég úr, a ki a dőzsölő asztalnál ül s azoknak eddig az volt a szokásuk, hogy koczkát vetettek egymás között, ki tegyen ismét fahasábokat a tűzre? mert a pórt nem türik a teremben, itt pedig nemes ember, a ki szolgálatot tegyen nem akad. Azután a herczegnő, az anyám szobájában kell befűtened a kandallót, de mielőtt belépsz, háromszor kell kopogtatnod az ajtón, s addig várnod, a míg egy sípszó nem felel belülről. Akkor aztán jönni fog egy fraj, a ki felnyitja előtted az ajtót. Mikor belépsz, semmi üdvözletet nem kell mondanod, se «jó reggelt», se «dicsértessék»-et, csak a kandallóhoz menned, felszítanod a tüzet s aztán csendesen eltávoznod.

– Azért vannak ezek a sarok nélküli saruk.

– Gyere utánam.

Zápolya néhány hideg szobán keresztül elvezette az új szolgát a nagy czimerteremig.

Hosszu, komor, sötét terem volt az, ódon freskó festményű falakkal és márvány oszlopokkal, melyeknek közeit családi czimerek, fegyverekből összerakott trofeumok diszíték. Magas nehéz pohárszékek két oldalon, ezüst és aranyozott billikomokkal és vedrekkel megrakva, többnyire műremekei az olasz ötvösművészetnek. Két pánczélos vasember a két ajtó mellett. A terem két végében roppant nagy kandallók, a mikben egész máglyatűz égett. A terem közepét elfoglaló nagy tölgyfaasztal mellett ült «már» valami tíz vendég úr, vagy talán «még». Lehet ám, hogy a tegnapi vacsorától feledkeztek ottan.

Mikor Zápolya belépett a terembe, hangos üdvözlettel fogadták:

– Adjon Isten, a mi nincsen!

Ez az igazi magyar üdvözlet.

A válasz pedig az rá, hogy «vegye el, a mi van!»

Hát ezuttal mind a két kivánság beütött.

– Atyafiak! mondá Zápolya, itt a rég keresett magister kaminarius. De nagy hírt hozok, meghalt János herczeg.

Hahó! Milyen örömriadal támadt erre. Az urak a billikom fenekével ütötték az asztalt. «De már erre nagyot iszunk!»

De egy közülök mégis elszégyelte magát a jövevény előtt s magyarázatát adta az örömnek.

– Már tudniillik annak az örömére, hogy van már magister kaminarius, nem kell magunknak sors szerint fát rakni a kandallóba.

De Györgynek több esze volt ám, mint hogy azt elhigyje. Valamennyi arczon olvasta az igazságot, irásból nem tudott, de szemekből tudott olvasni, hogy nem az az oka ennek a diadalmas hálálkodásnak, hogy adott Isten, a mi nem volt eddig, egy alkalmas kandallófűtőt, hanem hogy elvette, a mi legjobban útban volt, az igazi törvényes és méltó trónkövetelőjét a roskadozó magyar királyi széknek: Corvin János fejedelmet, Zápolya versenytársát.

György hozzálátott gépies egykedvüséggel a hivatalos feladatához, rakta az új hasábokat a lankadozó tűzre. Az urak folytathatták az eddigi beszélgetést, a minek új elevenséget adott a most hallott nevezetes halálhír.

Volt egy közöttük, a ki csitítá a többit: «halkabban urak! Zsindely van a háztetőn». Ez Györgyre czélzott. Erre aztán Zápolya diákul mondogatott valamit az uraknak, a miből nehány szó, az oláhhoz hasonló, megragadta György figyelmét: principis vexillarius, nobilis, fidelis: (a herczeg zászlótartója, nemes, hűséges) litterarum ignarus (írástudatlan): ő róla beszélt. Az urak meg lettek nyugtatva s hangosabban folytatták a beszélgetést.

– Most átmegyek az anyámhoz, e gyászhírt tudatni vele. Mondá Zápolya az uraknak s aztán Györgyhöz fordúlt s megszólítá a czímén: «magister kaminarius! jöjj velem: majd bevezetlek a herczegnőhöz».

Györgynek egészen melege lett attól a szótól. A herczegnőhöz! Hát szinről-szinre fogja látni Zápolya István büszke özvegyét: a hajdan hirhedett szépséget. Tán még most is az?

Csalódott azonban: a bevezetés alatt nem a herczegnő volt értve; hanem csak annak az udvari frajja, a ki a kopogtatásra kinyitá az ajtót. A leányasszony hamis szemű, szőke fehér személy volt, gödrös piros orczával, fitos orrocskával, a ki előtt nem nagy respektusa lehetett Zápolyának, mert be sem ereszté az ajtón: fogta a kilincset, úgy állta el az útját, s azt kérdezé tőle: «mi lesz úrfi»?

– No Biri, hát be sem eresztesz? Fölkelt már az anyám?

– A herczegnő még nem kelt föl. Ott kinn tágasabb.

Szemtelen persona! Jegyzé meg magában György. Így beszélni az én urammal! Miért nem üti pofon?

De nem ütötte bizony, hanem azt mondta: «no hát majd későbben jövök» s hátralépett. Aztán előre tolta Györgyöt a leányasszony elé.

– Hanem ezt a legényt csak bocsássa be a szobába. Ez a magister kaminarius. Budáról jött.

A kisasszony dévaj kedvvel csapta össze a kezeit s pajkos vidámsággal monda:

– Ejnye, édes lelkem, más rózsája! Kend ugyan helyrelegény! Hát kend lesz a kandallómester? No ha elalszik a tüze, csak szóljon nekem: adok kölcsön.

No ez már épen szokatlan beszéd volt György előtt. A dalmatáknál megköveznék azt a leányt, a ki így beszélne a legényhez.

Azzal a leányasszony igazságot tett a két kopogtató között: Zápolyát az egyik kezével kitolta a két ajtó közül, Györgyöt pedig bevonta az ajtón a másikkal. S azzal bezárta az ajtót kulcscsal.

S akkor is egész fenhangon fecsegett. Még ott csak az előszoba volt, tulajdonképen a fraj lakása. Itt elébb megállítá Györgyöt.

– Hát hogy hívják kendet, galambom?

– Martinuzzi Utyessenovich…

– Jaj, ne azt a hosszút mondja, hanem a rövidet.

– György.

– Ah! Ez szép név! Ez az én bálványom! Gyuri, Gyuricza, Gyuszika! Melyiket szereti kend legjobban?

– Én csak azt szeretem, hogy «György».

– Jaj akkor én nekem mindig «Gyöngyöm»-re fog menni a szám.

– Hát hol van az a kandalló? Ezzel a kérdéssel gondolta György, hogy véget fog vetni a fecsegésnek.

– Az itt van a herczegnő szobájában; odamegyünk.

– Hát nekem szabad oda belépnem – «ilyenkor»?

– Kendnek mindenkor szabad belépni ebbe a szobába, a mikor csak a kandallót meg akarja rakni.

– És a grófnak nem szabad az anyja szobájába lépni?

– Nem bizony, gyöngyömadta. Mert hát tudja, magának megsúghatom bizodalmasan, tartsa ide a fülét. A herczegasszonynak az arcza most is olyan gyönge és friss, mint húsz esztendős korában volt; s ezt azzal szerzi meg, hogy éjszakára mindig két szelet vékony marhahúst tapaszt az arczára, a mit rápólyáznak, s azt le nem veszi onnan, a míg csak föl nem kel. Így nem mutathatja magát a grófnak.

Györgynek a körme hegyéig lövellt az ijedtség: azt hitte, hogy ennek a titoknak a meghallása által maga is bűntársává lett valami szörnyű összeesküvésnek. Megtudni, hogy a herczegnő nyers rostélyos szeleteket borongat a szép arczára! Hisz a ki ezt kibeszéli, az méltó a fejvételre!

– No hát csak jőjjön kend utánam szaporán.

A fraj felnyitá az ajtót György előtt.

Rettegett! Ha megtalálja látni a herczegnőt, azzal a különös ábrázattal!

Megkönnyebbült aztán a lelke, mikor az ajtón belűl került. Nem láthatott ő abból a szobából semmit. Az ajtótól kezdve egész a kandallóig egy pompásan kifestett spanyolfal volt húzva. A kandallófűtőnek ezen belűl volt a járása. A tűz már égett a kandallóban.

A fraj magyarázta neki a dolgot.

– Ez eddig a frajok bajlódása volt, ugyan jó, hogy kendet ide hozták; mi mind összecserepesítettük a tűzrakással a fáin kezünket. Hát a kend keze micsoda dologhoz szokott?

– Kardforgatáshoz.

– Kardforgatáshoz? Hát kend katona volt? Tán épen lovas katona? Jaj, ne mondja! Mert mingyárt én is meggyuladok, mint az a gyertyánfa! Olyan ember, a ki vág, lő, szurkál! Ez az én bálványom.

A hálószobából sipolás hangzott. Ez a frajnak szólt.

– Megyek már. A «sárkány» sipol. Aztán tudja kend, mikor ebédre csöngetnek, az első csöngetés szól a cselédségnek, arra ne menjen kend le a refektoriumba; mikor másodikat csengetnek, az az uraknak szól, arra se hederítsen kend, mert kend nem szolgál fel az asztalnál; hanem mikor harmadikat csengetnek, akkor tartson kend ide az én szobámba. Ekkor a herczegasszony, meg a kisasszony ebédel, a maradék mi hozzánk kerül ki frajokhoz. Kendet is beveszszük magunk közé. Meglássa, úgy élünk, hogy Laczi király sem él jobban.

Ismét sipoltak a hálószobában.

– Megyek no! Hisz a gróffal kellett a dolgot végeznem. No!

György egészen furcsának találta az állapotját.

Katona korában sokszor meg kellett becsülnie a komiszkenyeret, a mi a tarisznya fenekén ott maradt szárazon, de az is jobbízü volt, mint ez, a mire most utalva van, lakoma-maradék herczegnői asztalról, megosztva az udvari frajokkal, s aként megszolgálva.

– No hát ez is katonasors.

A harmadik csengetésre György csakugyan megjelent Biri leányasszony szobájában. Az csak egyedül volt: a többi frajokat el tudta másfelé dirigálni. Györgyöt nem épen a herczegi konyhamaradék csalogatta oda, mint inkább az ösztön. Az urak ott a teremben egész fesztelenül beszéltek előtte olyan dolgokról, a mikről ő többet tudott mint azok; hanem az előzményeiket nem tudta a maga fejétől kitalálni. A királyleány-kérés volt a beszéd tárgya. György az ő gyors lábaival gyalogsorban jócskán megelőzte Tomiczkyt, a ki födeles hintójával nem jöhetett olyan serényen. Ő megmondhatta volna már nekik, hogy mi lett a leánykérés kimenetele, de hát a kandallófűtőnek nincs szava az urak tanácsában.

– Jaj, lelkem katonám! sápítozott Biri leányasszony. Bizony Isten elveszti az ember a lelkét ezzel a mi herczegasszonyunkkal. Mennyi kinom volt ma vele. Semmi sem tetszett úgy neki, a hogy tették. Ha annyi arany volna a tarsolyomban, a hány pofont ma az öltöztető frajok kaptak tőle, ugyan gazdag volnék! Csak úgy repült a fejükhöz doboz, köcsög, a mi a kezébe akadt. Nekem meg folyvást ott kellett ülnöm a rundellában, s a mint egy hintó berobogott az udvarra, meglesnem, hogy ki érkezett. «Tomiczky jött?» Mikor aztán más úrnak a nevét mondtam, akkor az lett a nevem, hogy «ostoba szajkó!» mintha én tehetnék arról, hogy nem Tomiczky szállt ki az ekhó alúl, hanem Ártándy. Akkor aztán kijárt egy pofon a fésülő frajnak, hogy megrántotta a haját. Tudja kend, hogy ki az a Tomiczky?

– Most jövök Törökországból.

– No hát én megmondom, hogy kicsoda? Ez a mi urunknak a követje, a ki kérő násznagy képében ment fel Buda várába a király leányát megkérni.

– Hát van a királynak már olyan nagy eladó leánya?

– Oh, kend nagy buksi! Hisz a királyleányt nem azért veszik el, hogy asszony legyen belőle. Azt majd itt a várban apáczák nevelik. Az csak arravaló, hogy ha a vén király meghal, az urunkra maradjon a koronája.

– Most már értem.

– Jaj lelkem katonám, itt minálunk ilyen szellet van. Az urfi király lesz, a kisasszony meg királyné. Azért sereglenek ide most olyan csapatostul a vidéki urak, hogy a mint a várvavárt nagy örömhirrel visszatér a Tomiczky, mind fölkerekednek s ezer lovassal indulnak meg Buda várába a királyleányt elhozni. Az lesz ám a dáridó! Akkor mi is lakodalmat tartunk! Kend én velem, én meg kenddel. Ugyebár kincsem katonám?

– Jó lesz biz az. Majd ha az urunk a királyleányt hazahozza.

– Csapjon fel rá!

– Felcsaphatok.

– Eb, a ki megbánja.

Nagyon könnyű volt ez a felcsapás Györgynek: ő már tudta, hogy Tomiczky küldetése megzápult.

Ezért aztán jól megtraktálta Biri leányasszony.

Azonban Györgynek sietnie kellett, mert nagyon megszaporodott a dolga. Folyvást jött az uri vendégsereg, a várkastély minden kandallójában tüzet kellett szítani.

Másnap még több előkelő uraság érkezett: az udvaron hemzsegett a sok czifraruhás jövevény, cselédség, csatlós, huszár, hajdu, kocsis, vadász, az előszobákban az apródok, íródeákok, s a ki ilyen alkalommal el nem marad: a sok kápsáló barát.

György szóba sem állt velük. Dolga után látott.

Mikor a herczegnő szobája ajtaján bekopogtatott, hogy a kandallóban tüzet rakjon, ismét Biri leányasszony nyitotta előtte az ajtót.

– No lelkem katonám, ma ugyancsak a körmünk közül fogunk falatozni, mint a héja, a mit a konyhából felkaphatunk; mert ma a herczegasszony, a kisasszonynyal meg az apáczával együtt az urak asztalánál ebédel. Nagy lakozás lesz. Valamennyi szakács, szakácsné, kukta egész éjjel spékelte a vadat, törte a mandulát, szegfüszeget. Ilyenkor, a mi az uri asztalról lekerül, mind elkapkodja a sok pákosz léhűtő útközben.

– Hát aztán minek az örömére lesz az a nagy dinomdánom?

– Mondtam már. Az éjjel megérkezett Tomiczky fullajtárja lóháton. Itt volna már, de a sárosi kaptatónál belerekedt az útba a hintója, a lovai nem bírják felvontatni a tetőre, innen kellett bivalyokat küldeni eléje, a kik kirántják. Délre várják bizonyosra. Lesz aztán hetedhét országra szóló nagy dáridó.

György tudta már, hogy milyen dáridó lesz itt, ha Tomiczky megérkezik, de nem közölte a tudományát a leányasszonynyal.

Midőn újból visszatért a herczegnő termébe a kandallóhoz, Biri leányasszony azzal az örvendetes fordulattal vigasztalá meg, hogy ők ketten mégis kivételesen szép rendben fognak megebédelhetni, mert a herczegnő megváltoztatta a szándékát. Borbála kisasszonyt nem fogják a nagy asztalhoz ültetni, az oda benn a szobájában egyedül étkezik, a herczegnő csak az apácza kiséretében száll le a férfivendégek közé, a kik borozás közben bizonyára olyan beszédeket ejtenek, minőket nem szükséges egy serdülő grófkisasszonynak füleibe venni. És így annak az ebédmaradékát szépen megoszthatják.

György olyas valamit érzett, mintha ő most mind ezen egybegyült zászlós urak, főnemesek, potentátok gyülekezete fölött magasan fölemelkedve lebegne. Ő már látta előre, a mi következni fog, a leforrázott reményeket, a hasraesett dölyföt, a szájba szakadt nevetést, mely egyszerre fogcsikorgatásra válik s olyan kivételes szellemnek érezte magát, a ki mindezt előre tudja és senkivel nem közli.

Talán magának Zápolyának felfedezte volna azt, a mit tud, ha hozzá juthatott volna, de ezen a napon a szepesi gróf úgy körül volt véve udvarló vendégekkel, hogy egy bizalmas szót nem közölhetett vele. De azonfelül is eszében tartotta, hogy egynehány fényes palotából már kidobták azért, mert nem tudta a nyelvét kapiczányon tartani. Szegény embernek ne járjon a szája, ha nem kérdik.

A várban eleven élet volt egész nap. Minden vendég felvette az ebédhez a legpompásabb díszruháját, maga Zápolya is ujdonat bibor mentében jött fel a terembe, midőn anyját Hedvig herczegnőt karján bevezeté.

Hedvig herczegnő a negyvenes években járt; de még mindig hódító szépség volt. Arczbőre oly fehér, mint az alabástrom, haja szénfekete, gyöngyfüzérekkel átfonva. Öltözete túlterhelve drágakövekkel és aranycsipkékkel. Megjelenésére a cseh trombitások a terem karzatán üdvriadót harsogtattak s a vendégek sorba kezet csókoltak neki, kiket Zápolya egyenkint megnevezett.

György ott állt a kandalló előtt és hallotta a főurak neveit.

– Hát Tomiczky nem érkezett meg még? Kérdezé a herczegnő.

A fia felelt rá.

– A kengyelfutója már megérkezett. Ő maga leszállt a tiszttartói kastélyban. Az utazásban olyan defektussá lett az öltözete, hogy más gúnyát kell váltania, mielőtt a társaság elé jöhetne. Az eltart egy pár óráig.

A herczegnő boszusan veté fel az ajkát.

– Még várat magára! Ilyen alkalommal. Adjanak jelt az étekfogóknak. Tomiczky helyét fentartjuk. Itt balrul mellettem. A mikor jön, itt lesz. Kezdjük az ebédet nála nélkül.

Azzal intett az uraknak, hogy foglaljanak helyet. Jobbrul maga mellé ülteté a Clarissa apáczát, a kinek kiséretében jött.

Az urak nem is kináltatták magukat.

Jó jelnék vették, hogy Tomiczky gálába öltözik elébb. Ha valami rossz hírt hozna, azt azon rongyosan, szurtosan is elmondhatná.

S csakugyan már a harmadik étekfogásnál járt az ebéd, (minden étekfogás háromféle ételt jelent), a midőn nagy kardcsörtetve megérkezett a várvavárt násznagy.

Általános «hozta Isten!» kiáltás fogadá a belépőt, ki egyenesen az asztalfőhöz sietett, a hol a herczegnő ült.

Zápolya megelőzően lépett eléje, kezét nyujtva neki.

– Nos? Széna vagy szalma? Mi történt, Tomiczky?

A lengyel összeüté a sarkantyúit a herczegnő előtt, kezet csókolt neki, meghajtá a fél térdét, a kezét a homlokához értette, s latinul mondá az üdvözletet: «Benedicat Deus»!

– Halljuk a szép szót, Tomiczky! kiabáltak a vendégurak. Mi hír Budán?

– Hát az a hír, hogy engem megvertek és kidobtak, mondá a visszatért násznagy. A grófnak hozom a kosarat.

Erre a szóra a herczegnő nagyot sikoltott és görcsöket kapott, a feje hátrahanyatlott a zselleszék támlányára, a kezét a szívére szorítá s hangos zokogás fogta el.

Az urak felugráltak az asztal mellől, de egyik sem tudta, mitévő legyen? A régi magyar asszonyok nem ismerték az idegbajok rohamait.

A kisérőnő szintén nem segíthetett a herczegnőn, mert az is görcsöket kapott azonnal, az ilyen baj példavonó. Férfikéznek pedig nem szabad elájult nőhöz nyúlni.

– György! Kiálta Zápolya a magister kaminariusra. Szaladj a herczegnő frajjához: hozza segítségül a szolgálókat.

György futott lélekszakadva Biri leányasszonyhoz, a kinek egyszerre örömöt is, meg keserüséget is okozott a gonosz hirrel. A leányasszony szokva volt már az ilyen rohamokhoz, tudta, miféle eszentiákat kell hirtelen készletben tartani.

György vissza sem ment addig a czímeres terembe, a míg a szolgálók a herczegnőt és az apáczát ki nem vitték onnan, borzadt ettől a látástól, s azoktól a síró hangoktól. Csak időhaladtával került ismét belül, hogy kötelességét végezze a kandallóknál.

Akkor már az urak ismét az asztalnál ültek s folytatták a poharazást. Az össze-vissza kiabálásból kivehette, hogy Tomiczky elbeszélte már az uri társaságnak, hogy mi történt vele a király tróntermében.

– De hát ki volt az, a ki megütött? Kérdezék egyszerre többen is, de különösen Zápolya sürgölte, a ki szemközt ült Tomiczkyval.

Tomiczky nagyokat nyelt a tányérjába szedett ételből s még nagyobbakat ivott utána, tele szájjal dörmögve.

– Hát tudom is én? Én nem ismerek senkit az udvarnál levő urakból. Nagy szakálla volt. Mikor elém tolakodott, közém és a királyné közé, belekaptam a szakállába s ki is tépem, ha egy levente oda nem ugrik s szét nem választ bennünket.

– De szépen fejbe üthetett, mert most is ott a homlokodon a véres foltja.

– Ketté hasítottam volna bizonynyal, de hárman-négyen odaugrottak hozzám s lefogták a kezeimet, aztán kituszkoltak a teremből.

– Hát azok kik voltak? Főurak, vagy praelatusok?

– Mit tudom én? A ti püspökeitek épen olyan mentében járnak, mint a főurak, pilist nem borotválnak a fejükön, hosszu hajat viselnek, nagy szakállt, bajuszt, kard van az oldalukon. Keresztes aranylánczot pedig a főispánok is hordanak.

Zápolya boszusan ugrott fel az asztal mellől.

– Akkor én magam megyek föl azonnal Budára, megtudni, hogy kik bántották ilyen galádul az én násznagy követemet!

Erre a szóra György odalépett Zápolyához s halk hangon mondá neki:

– Kegyelmes uram! Én tudom, hogy ki ütötte meg a lengyel urat? Az volt Georgius Szathmáry, episcopus Quinque ecclesiensis.

Az urak mind rá bámultak: «nézd, nézd, a kandalló fűtő beleszólal a főurak társalgásába»! És mond olyan szót, a mit érdemes meghallani.

– Honnan tudod te ezt? kérdezé Zápolya.

– Ott voltam akkor én is.

Tomiczky az asztalra csapta a kést, villát.

– Szent Prokópra! Ez a ficzkó csakugyan ott lábatlankodott előttem akkor, csakhogy más gúnyában.