Part 3

– Ha csak meg tudok neki felelni. Hanem elébb azt szeretném tudni, hogy ki lesz az, a ki nekem parancsol; mert minden bolondnak szót nem fogadok.

– Szeretem, hogy válogatsz a gazdákban. Ez pedig olyan úr, a kit elfogadhatsz; mert az a szepesi gróf: Zápolya János.

– Ah! Az a fiatal főúr.

– Még gyerekebb, mint te vagy. S az is épen olyan válogatós a szolgákban, mint te az urakban. Kezemben a commissiója, a mit Tomiczky által küldött. Egy olyan legényt keres, a ki fiatal, katona volt, talpig becsületes, rá lehet bízni az egész házat; nemes származású, jó indulatú, nem részeges, nem menyecskés, – és a mellett se irni, se olvasni sem tud.

– No ez mind összetalál. Ilyen vagyok én.

– Magam is mindjárt rád gondoltam.

– S aztán mi volna ez a szolgálat?

– Ennek a czime «Magister kaminarius».

– Mi az ég csodája az?

– Majd megtudod, ha benne leszesz. Fizetés egy esztendőre negyven oroszlános tallér. Szép pénz! A judliumnak sincs több.

– «Magister kaminarius!» – Zápolya Jánosnál!

– Ez az én jövendő uram király akar lenni, monda a vitéz.

A várnagy bámulva nézett rá.

– Hát te hol veszed ezt?

– A lengyel beszélte a király előtt, – az, a kit kidobtak.

– Tomiczky? S te értesz lengyelül? Akkor hát sokat megtudtál. No hát én még többet tudatok veled. Bizonyára ez a Zápolya János akkor, midőn Mátyás király meghalt, igen kicsiny volt még: az ország rendei hétfelé kapkodtak, hogy kit tegyenek meg királynak! Zápolya István felkapta a kis fiát karjánál fogva a levegőbe: «héj csak te ekkora volnál most: akkor téged tennélek meg királynak». – János «ekkora» már, s nem felejtette el, a mit az apja mondott.

– Szolgálatába állok.

– Úgy én megirom számodra a beajánló levelet a szepesi grófnak. Most aztán meg kell válnod, fiam, a lovadtól, mert azt a hivatalt, a mi rád néz, nem végzik lóháton.

– Majd búcsút veszek a «Ráró»-tól.

– Aztán a kardodat is le kell tenned.

– Már attól nehezen szakadok el. – Kedves jó kardom! Hányszor segítettél ki nagy veszedelemből. Ha megszorítottak, azt mondtam: «nem vagyok egyedül, ketten vagyunk: én, meg az én kardom!» Nézze meg az élét kegyelmed: egy csorba sincs rajta. Mert soha sem gyaláztam meg a kardomat azzal, hogy az ellenség csapását felfogjam vele, hanem én vágtam elébb. – Tegye kegyelmed valahová a sutba. Visszajövök én még egyszer valaha az én jó kardomért.

Azzal leoldotta az övéről a kardját s megcsókolta a pengéjét, aztán átadta a várnagynak.

– Ne busulj fiacskám, biztatá a várnagy, majd kapsz e helyett más oldalfegyvert az új gazdádnál.

Ez egy kissé megnyugtatta Györgyöt.

Szente uram aztán utasítást adott neki.

– Most aztán elmehetsz Tomiczkyhoz, a ki Zápolya Jánosnak a totumfacja s vele együtt utazhatol kocsin Szepesváraljára, ha ugyan szeretsz a bakon ülni.

– Bakon sem szeretek ülni, a lengyelt sem becsülöm semmire, mert hozzám goromba volt, parasztnak nevezett, de meg főképen azért nem akarok az ő kiséretében kocsin utazni, mert az nekem nagyon sokáig tart. Tudom én, mi az a kocsival döczögés? Egy nap egyik toronytól a másikig. Ha én gyalogsorban lábam alá kapom az ösvényt, három nappal hamarább megérkezem Szepes-Váraljára, mint a lengyel a maga gebéivel és tyúkteleltetőjével.

Szente uram helyeselte György szándékát s azonnal pennát faragott; megirta Zápolya János tiszttartójának az ajánlólevelet; azt átadta Györgynek, öt denár utiköltséggel, meg egy somfa suhogóval együtt s azzal, letelvén a huszonnégy órai büntetés idő, útra bocsátá őt, Istennek hirével.

Mikor kilépett György a királyi várból, megüté a somfabotjával a czifra várkaput.

– Ki fogsz te még egyszer nyilni én előttem!

Lóháton jött fel Budavárába s gyalog jött ki belőle.

Igaza volt, így hamarább elért a Kárpátok alá, mint ha Tomiczky hintaján döczögtette volna magát, a hol még az a mulatsága is meg lett volna, hogy a hol dülős az út, le kellett volna szállnia és tartani a hintót, s ha elesteledtek, a lámpást vinni a lovak előtt a sáros uton.

Szente uram levele a Zápolya tiszttartójának szólt, a ki megértvén a benne foglaltakat, azonnal utasítá a sáfárt, hogy vigye magával a legénykét és öltöztesse fel a Zápolya nemzetség udvari egyenruhájába, a milyen megilleti a magister kaminariust.

Igen szép jelmez volt, sötétvörös dolmány, zsinór helyett ezüst tölgyfalavelekkel, buzavirágszín nadrág, lengyelesen pötyögős szabású, hosszúszárú sárga csizmával. György csinos ficzkó volt benne.

– No most még hegyébe jön ez a «melledző».

A melledző parasztviselet. Az úri-rend a nevét sem ismeri. Zord éghajlat alatt hordják. Olyanforma, mint a mellvért, bőrből, csak elől fedi a termetet, hátulja nincs.

– Mirevaló lehet ez? Kérdezé György a sáfártól.

– Hát hogy a tűz ki ne likaszsza a szép ruhát.

– Tűz? – Ebből azt itélte György, hogy ő rá valami olyan feladat vár, a hol ellenséges tűzbe kell rohanni. Ámbátor ez a borjubőr melledző a muskéta-golyót bajosan fogja fentartani.

Azután kapott még egy széles övet, mely a melledzőt szorosan a derekához csatolta. Az övnek volt egy nyujtványa, a mi egy lyukas tokban végződött. Ilyen van a bőröveken, a melybe az egyenes kardot, vagy a vadászkést szokták dugni.

– Hát a fegyver, a mit beledugjak, hol légyen?

– A fegyver? Mondá a sáfár. A biz itt van. Itt a baltád.

– Balta? Hát minek nekem ez a balta?

– Hát, a mikor szükséges, a fát felaprózni vele.

– Fát felaprózni? Hát mi az én hivatalom?

– A te hivatalod? Komám. Hát nem megmondta a budai várnagy? «Magister kaminarius».

– No igen, magister kaminarius. Hát mit jelent az?

– Azt jelenti, hogy a te dolgod a kastélyban a kandallókat befüteni s a tüzet folyvást eleventen fentartani. «Kandalló-mester» vagy.

György odadobta a baltát a sáfár lábához nagy mérgesen.

– Vezessen kegyelmed a főispán elé!

Ez olyan hangon és olyan tekintettel volt mondva, hogy a sáfárnak a szája is tátva maradt ijedtében.

– Meg ne egyél, vitéz katona! úgyis odavezetlek.

S átvitte Györgyöt a várkastélyba s vezette a míg sok szobán és folyosón keresztül eljutottak a czimerterembe. Annak a nagy vörösmárvány kandallójában lobogott a hasábokból megrakott tűz.

– Ez lesz az egyik kandallód. Mutatá a sáfár Györgynek.

A terem egyik szárnyajtójánál ácsorgott a janitor.

– Pokválem, janitor, üdvözlé a sáfár tótul az ajtónállót, odabenn van a serenissime?

– Azt hiszem, hogy odabenn van, mladipán, mert most hallottam prüszkölni.

– Mondtad rá, hogy «prosit?» No hát eredj be, jelentsd be, hogy itt van az új magister kaminarius.

A janitor bement, meg kijött s mutatá a könyökével Györgynek, hogy bemehet. A sáfár nem ment vele. Az ajtónál azt mondá neki, hogy «zbógom» s azzal visszatért.

György két ajtón keresztül jutott be a szepesi gróf szobájába.

Komor, sötét szoba volt az, falai faragványos tölgyfatáblákkal borítva, hosszú góth idomú ablak szines üvegkarikáin keresztül szürődött be a világosság kívülről, nagyobb fényt támasztott benne a kandalló parázs tüze; medvebőrrel terített kerevetek a fal mellett, az asztal körül alacsony támtalan ülőkék, az ablakkal szemben sötét rámában egy hatalmas pánczélos vitéz arczképe, egy szögletben egy szétnyitott triptika, remek festményekkel a kandalló párkányán arany és ezüst billikomok és vedrek. Egy egész falat elfoglaltak a mindennemű fegyverzetek.

Zápolya János ott állt a kandalló előtt, violaszin bársony zubbony volt rajta, a tűzfény egyfelől, másfelől a szines ablak derengése világította meg alakját. Szép szabályos, nemesvonású arcza volt, alig pelyhedző bajuszszal büszkén fölvetett ajka fölött, annál sűrűbb szemöldei s szokatlanul magas homloka, mely a szemöldök csontoknál erősen kidudorodott. Haját elől üstökbe csavarintva, hátulról rövidre nyirva viselte.

Kezében volt az a levél, melyet a budai várnagy intézett a tiszttartóhoz. Annálfogva informálva volt már.

– Te vagy Utyessenovich Martinuzzi György, kérdezé az előtte álló ifjutól.

– Nemes Utyessenovich Martinuzzi György, ismétlé kiegészítve az ifju.

– Igen. Nemes. Úgy kivántam. A kit a budai várnagy, mint magister kaminariust rekomendált be hozzám.

– Kegyelmes úr, én elfogadtam e szolgálatot, ámbár a diák neve után nem tudtam, hogy mi az? De kegyelmes uramnál bármely szolgálatot elvállaltam volna, ha a kocsisi, vagy lovászi lett volna is. Nincs is semmi panaszom az alacsony sors ellen, a mibe beálltam, csupán attól vagyok idegen, hogy én az oldalamon ezentúl baltát viseljek. Én nemes vitéz vagyok, a kinek a tomporát sohasem verte más, mint kard. A balta a parasztok fegyvere, a pakulároké, én azt az övemben nem hordozom.

Zápolya meglepetve nézett az ifju arczába s aztán a vállára ütött.

– Ember vagy fiu! Az én emberem vagy! Ilyent kerestem én. Igazad van.

Azzal odament a fegyvergyűjteményhez, kikeresett belőle egy dákost, elefántcsont markolattal, ezüstveretes tokkal, s azt oda nyujtá Györgynek.

Györgynek az arcza lángvörös lett egyszerre. Ekkora kincs nem talált volna rá soha. Csak úgy zihált a melle, mikor azt a dákost az öve tokjába illeszté.

– Te katona voltál? kérdezé Zápolya.

– Igenis, kegyelmes úr, János herczeg huszárezredénél. Vele jártam a bolgár hadjáratban; onnan szállítottam fel huszonnégy szekérrel a zsákmány javából a király és királyné számára. Azok között volt huszonnégy levágott deli harczosfej. Én azokat kitüzettem, tudatlan észszel, a nagy szökőkút körül dárda hegyére, s ennek a láttára a királyné úgy megrémült, hogy elfutott; engemet pedig kikergettetett a palotából.

Zápolya ajka gúnymosolyra vonult.

– Azt elképzelem, – dörmögé halkan. – És hát azután mért nem tértél vissza a te régi uradhoz, János herczeghez?

Az ifju felelni készült; de csak annyit tudott elmondani:

– Azért, mert… akkor a görcs az állkapczájába állt; a két szeme megtelt könynyel; akárhogy szorította is össze az ökleit, nem birta visszatartani, kitört melléből a fájdalom zokogása. – «János herczeg meghalt!»

Zápolya arczán e szóra összevillámlott az a kettős világítás, a tűz és a napfény, valami a rémületből, s valami az örömből.

– János herczeg meghalt!

Egy nagy hatalmas vetélytárs mult el a világból. A legjogosabb trónkövetelő, mert Hunyady Mátyásnak fia és a mellett a mostani báb-királynak leghívebb támasza!

– Pestisben halt meg, mondá György.

Zápolya úgy fel volt izgatva, hogy nyugtalanul járt végig a szobában, míg felindulásának urává tudott lenni. Egyszer aztán oda állt György elé.

– Nagy hírt hoztál vitéz, s ezért magáért nagy becsületben fogsz állni nálam. De még inkább azokért a könyekért, a mik urad miatt fakadtak előttem. Ne hidd, hogy alacsony szolgálat az, a mit kastélyomban elvállaltál. A magister kaminarius én nálam nem cseléd; hanem belső bizalmas ember. Zord éghajlatunk alatt a tüzet folyvást táplálni kell kandallóinkban. A ki azt teljesíti, az minden órában bejáratos hozzám, ha ébren vagyok, ha alszom, és az anyám és a hugom termeibe; az egész ház rá van bízva, lát mindent, a mi történik, tud mindent, hogy kik járnak hozzám az urak közül; meghallja, mit beszélünk, miről tanácskozunk, mert a kandallóinkkal folyvást dolga van. Ezért követeltem annyi virtust tőle, s azonfölül, hogy nemes vitéz legyen. És hogy mindezek fölött irni és olvasni ne tudjon. Nehogy elárulhassa levélben azt, a mit házunknál megtudott. Ez a hivatala a magister kamináriusnak.

– Hiven fogom azt teljesíteni, mondá György, bal kezével a dákos markolatát szorítva, s ugyanakkor a jobbjával Zápolya Jánosé után nyúlt, kezet akart neki csókolni. Úgy volt szokva a régi uránál.

Zápolya nem engedte azt. Erős kézszorításra merevíté meg a jobbját.

– Nemes emberek nem csókolnak egymásnak kezet! – Nekem senki sem. – Fiatal vagyok arra. – Te meg épen egykorú vagy velem. Pajtásom lehetsz.

Ezzel a nehány szóval megvette örök áron Martinuzzi Györgyöt Zápolya János. Jobban, mintha aranynyal vásárolta volna meg. Az egyik ifju bele volt vonva a másiknak a varázskörébe. Ez a varázskör később tábort, nemzetet hódított. A mindenkitől lenézett, a király elől kikergetett ifju talált egy főúrra, egy olyan büszke főúrra, a ki a királynak azt meri izenni: «add nekem a leányodat, mert utánad én akarok a trónra ülni!» és ez a nagyravágyó főúr kezet szorít vele, a szolgájával! s azt mondja neki: «te nemes ember vagy! Nem csókolsz kezet senkinek».

De Zápolya János gyors elméje is feltalálta első pillanatra az előtte álló ifjuban azt a ritka tüneményt: egy hűséges szivet. Az a köny, mely Corvin János halálhirének elmondásakor György szemeit elhomályosítá, beszélt erről a szívről.

Még többet is tett vele Zápolya.

– Szeretnék felőled még többet is megtudni, mondá Györgynek, mint a mennyit a budai várnagy leveléből megértek. Ülj le ide e székre.

– Hadd álljak, kegyelmes uram.

– Fogadd el a kinálást. Előttem a bocskoros nemes is olyan jó, mint a biboros főúr. Csak te ülj le. A paraszt beszél állva.

S kezét vállára téve, kényszeríté őt leülni egy kartalan ülőkére. Maga a kerevetre dült le.

– A te atyád, Utyessenovich Gergely, horvátországi gróf, Kamiezáč várának ura; kinek többi fiai mint hadnagyok szolgálnak a király seregeinél. Miért vagy te egyedül közülök szolgai sorsra kényszerítve, sőt még az apád nevét sem viseled, hanem Martinuzzinak hivatod magadat?

– Kevés szóval elmondhatom, kegyelmes uram. Atyám Utyessenovich Gergely horvátországi főispán, a mit úgy hinak, hogy «comes»; s ezt grófnak is mondják, a hogy kegyelmességedet is «szepesi grófnak» hiják inkább, mint főispánnak. Vára igenis van az Unna partján épen a török járás útjában. De egyebe aztán nincsen is, csak a vára. A török martalócz seregek falvait elpusztították, jobbágyait rabságra hajtották, gulyáit, nyájait elrabolták, szántóföldei vetetlen maradtak. Én aratást nem láttam otthon soha. Csak a harczos dandára maradt meg az apámnak.

Azzal ő és a felnőtt bátyáim viszont a törökök ellen jártak portyázó kalandokra, s a mi martalékot így ejthettek, abból éltek. A bátyáim az apám első feleségétől születtek. Hajlott korában másodszor is megházasodott az öreg, elvett egy velenczei származású olasz leányt, a Martinuzzi nemes családból. Annak a szülötte vagyok én. Bátyáim sanda szemmel nézték az apám új nászát. Egyiknek felesége is volt, koros hölgynek ismertem már, meddő volt. Ő parancsolt a háznál. Nálunk az a szokás, hogy ha több asszony kerül össze a háznál, az ifjabbnak nyolcz esztendeig nem szabad a szavát hallatni. Csak akkor, ha az idősebb megszólítja. Az anyám még azonfelül nem is tudott más nyelven, csak olaszul. Azt hiszem, hogy ángyom haragudott azért az anyámra, a miért engem a világra hozott, mert neki gyermeke soha sem volt. Onnan gondolom, hogy a mióta eszemet tudom, mindig üldözött, kergetett ki a kastélyból, féltem is tőle s boszantottam, a hol tehettem. Egész gyermekkoromat cselédek és parasztgyerekek között töltöttem. Úgy éltem, mint a koldusgyerekek: erdei gyümölcsöt, gombát, madárfészket keresve. A másét sem kiméltem. A néném azt is megtiltotta a cselédeknek, hogy az apám nevén hijjanak, a minek szégyenére váltam s az anyám neve maradt rajtam: «Martinuzzi».

– És ezért nem tanultál meg írni és olvasni?

– Más sem tanult azt az egész vidékünkön, hisz nem volt egy iskola az egész vármegyében, az anyám sem tudott. Pedig nekem olyan kimondhatatlan vágyam lett volna kikapaszkodni abból a sárból és szennyből, a miben fetrengtem, valami jobbnak lenni, mint a játszó és verekedő pajtásaim. Erősebb voltam valamennyinél, földhöz vágtam, a ki idősebb volt is s egy fejjel nagyobb, mint én. De nekem valami volt, itt-itt, a homlokomban, nem tudom mi az? Valami másra akartam jó lenni, mint verekedésre. Szüntelen ösztönöztem az anyámat, hogy vigyen el magával Scardonába a keresztapámhoz, a püspökhöz, az neki édes testvére. Nagy kamasz voltam már, a mikor rászánta magát, hogy elvigyen oda. Gyalog mentünk odáig, kocsin nem jár asszony, gyerek a mi vidékünkön. Mikor megérkeztünk a szép tornyos városba, épen misére harangoztak. Anyám egyenesen odavitt magával a templomba. Ott az oltár közelében, a hol a vasrács van, letérdepeltetett maga mellé… Én egyre feszengtem a nagy bámulástól. De sok oldalbaütést és fejbelegyintést kaptam a mellettem térdeplő asszonyoktól azért a fenhangon való kérdezősködésért, a mit az anyámhoz intéztem, «mért csinálják ezt? mért amazt?» Tetszett a czeremonia. Végre az anyám azt sugta fülembe, hogy no már most fogjam be a számat, mert a ki odalép az oltár elé, az az én nagybátyám és keresztapám, a püspök. De ugyan a markával kellett befognia a számat, hogy el ne kiáltsam magamat: «jó napot keresztapám!» A szertartás véget ért, csengettek, énekeltek, a nép leborult, a mellét verte, aztán fölálltunk mind, s tódultunk kifelé. Én iparkodtam könyökkel, ököllel utat furni kettőnknek a sokaság között, a miért nagyon megszidtak. A templomból aztán egyenesen mentünk az anyámmal a püspöki palotába. A czifra portás a mint az anyám nevét meghallotta, azonnal bebocsátott. Felmentünk a márvány lépcsőkőn, azután egyik szobából a másikba vezettek. Utoljára egy helyen sokáig megvárakoztattak. Végre bebocsátottak a keresztapám elé. Azért kellet várakoznunk, mert a keresztapám épen ebédelt. Egy nagy gömbölyű asztalnál ült egyedül. Szép piros orczájú, domború termetű úr volt, violaszín selyem kantus volt rajta. Előtte párolgott mindenféle ízletes étek, a minőket én soha sem láttam. Csak a szaga csiklándozta az orromat, arról gondoltam, hogy az valami jó lehet. Az anyám odavezetett hozzá s intett, hogy csókoljak neki kezet. A püspök azonban haladékot parancsolt s elébb kihúzva a zsebéből a violaszin selyemkeztyűt, azt felhúzta a kezére. A keztyűnek az ujjairól gombok fityegtek alá. Úgy nyujtá a kezét nekünk a kézcsókolásra. Azzal az anyámnak intett, hogy üljön le egy zsámolyra, én pedig mellette álltam.

– Hát nem hívta meg az anyádat az asztalhoz? A testvérét?

– Nem tette azt. Folytatta nagy kényelemmel az étkezést egyedül, ivott közbe-közbe, hol aranypohárból, hol üvegből mindenféle szinü borokat. Azalatt az anyám alázatosan esedezve beszélt hozzá, a mire nyers hangon adott válaszok jöttek. Én nem értettem a beszédjüket, mert olaszul volt, de nagyon el voltam keseredve a miatt, hogy legalább egy ludczombot nem ád a keresztapám, mikor olyan éhes vagyok. Végre mikor elkészült az étkezéssel a keresztapám, kegyes volt engemet is megszólítani horvátul: «No hát te rossz fiú, voltál a templomban? Hát mit láttál a templomban?» Én erre a magam buta eszével az felelém, hogy «láttam bizony, hogy kegyelmed keresztapám a templomban is egyedül ivott, idehaza is egyedül iszik.»

– Hüh! Sziszent fel Zápolya, felegyenesedve fektéből. Hisz ez őrült mondás volt. (Zápolya igen vallásos érzületü volt s nem tűrte szent dolgokban a tréfát.)

– Tudom már, hogy az volt, megtanított rá a korbács. Kaptam aztán abból annyit, hogy három ebédre elég volt.

– De hát nem voltál te azelőtt soha templomban?

– Soha. Vidékünkön minden templom le volt égetve. Egy rácz kápolna volt csupán, az is fából, abba meg nekem nem volt szabad belépnem. Nagy néha vetődött hozzánk egy kószáló barát valahonnan, a ki a tornáczban misét mondott. Annak meg kellett gyónni az egész háznépnek. Én is meggyóntam neki, s azalatt kicsentem a csuhája zsebéből a füstölt kalbászt, a mit az ángyomtól kapott.

– No te rád, nemes vitéz, ugyan sok igazítás elfér.

– Tudom én azt magam is, csak azt tudnám, hol igazítanak meg?

– Hát nagybátyád, a püspök, nem tette meg?

– Az kikergetett a palotájából, hanem elébb jól megveretett. Én aztán elbújdostam a világba. Találtam egy nagy erdőt, abba belebódorodtam, napokig eltévelyegtem benne. Éltem málnával, mogyoróval, a mit az erdő adott. Éjszaka odvas fákban háltam. Megkergetett a farkas, megkergetett a kurta kigyó. A farkast elhajigáltam magamtól kövekkel, a kigyót elvertem husánggal, hanem egyszer valami szörnyeteg nagy állatra kukkantam a bozótban. Soha sem láttam még olyat. Szarva van, mint a bikának, de maga sokkal nagyobb annál. Iszonyú nagy széles feje, vastag nyaka egészen benőve sörénynyel, a két lapoczkája között egy nagy púp.

– Az egy bölény volt!

– Az ám. Megmondták később. Ott legelt két tehenével meg egy borjával. A mint meglátott, dühösen rohant rám. Én felfutottam egy fára, akkor elkezdte a nagy fát döngetni a kemény homlokával. Azt hittem, hogy kidönti a helyéből. A szarvaival tépte a gyökereit s bömbölt iszonyú módon. Én szépen beszéltem hozzá, könyörögtem neki, hogy ne bántson, hisz én csak egy szegény gyerek vagyok, soha se ettem borjuhúst életemben, nem vádol a lelkem, hogy valaha a familiájának vétettem volna, de csak nem engesztelődött meg. Ott maradt a fa alatt egész nap. Azt gondoltam, hogy éjszakára majd odább megy. De éjjel is ott maradt. Akkor tudtam meg, hogy ökör, tehén nem alszik soha, ha lefekszik is ébren marad. Reggel egy kis időre elment legelni, de minden neszre figyelt, s a mint meghallotta, hogy én kezdek czihelődni a fáról, egyszerre odarohant s ujra elkezdte a fát döngetni. Az éhségemet csak elvertem a fáról szedett bükmakkal, de a szomjúság majd megölt, a faleveleket rágtam. Egyszer csak este felé puskadurranás hangzott az erdőben, erre a vadállat akkorát ugrott, hogy szöktében megfordult maga körül, s arra aztán a hozzátartozóival együtt neki vágtatott a legsürűbb bozótnak, csak úgy recsegett alatta a csalit. Én aztán nagy sietve lemásztam a fáról s futottam abban az irányban, a honnan a puskalövést hallottam. Ezalatt egészen rám esteledett. Sötét volt, a sok szentjánosbogár csillogott körülöttem. Végre tüzet láttam felcsillámlani a fák között. Arra felé futottam. Nagy tűzrakás volt. Mellette valami harmincz ember guggolt és hasalt, ketten pedig egy fanyárson egész dámvadat sütöttek, még a szarva is rajta volt a fején.

– Bizonyosan orvvadászok voltak.

– Ha még orvvadászok lettek volna! Haramiák voltak, zbojnikok, a kiknek a nevét már sokszor hallottam emlegetni, a «cserveni dolmán» czimborái. Mingyárt rájuk ismertem a veres dolmányukról. A mint engem észrevettek, egyszerre felugráltak, puskáikhoz, handzsáraikhoz kapkodtak, csak aztán csillapodtak le, mikor látták, hogy csak egy fegyvertelen suhancz jön eléjök. Azért mégis meg akartak ölni, hogy hátha kém vagyok. Hanem aztán a harámbasájuk megszánt, «Ne bántsátok! Hátha hasznát vehetjük ennek a ficzkónak?» Azzal oda állított a tűz mellé, hogy nagy fakanállal öntözgessem a nyárson forgó pecsenyére az alatta levő teknyőben meggyült forró zsirt, attól az porhanyóbb lesz. Az alatt kikérdezett, ki vagyok, honnan jövök? Elmondtam neki mindent hegyiről-tövire. A zsiványoknak nagyon megnyertem a tetszését. «Hisz ez nekünk való ficzkó!» A mint aztán a bölénynyel való rémületemet elmondtam előttük, akkor meg nem foghattam, hogy miért ordítanak fel olyan ujjongással, mintha valami elásott kincsre bukkantak volna? A harámbasa odajött hozzám, s vállamra ütött, pajtásnak nevezett s aztán maga vágott le a pecsenye megsült részéből a számomra egy darabot, s a kezembe nyomta, a mit én nagy mohón befaltam. Azután egy kulacsból innom adott valamit, a mi savanyú is volt, édes is volt, s úgy égette a torkomat, mint a tűz. Akkor aztán azt mondá a harámbasa, «jól van ficzkó, holnap szabadon elmehetsz innen, elvezettetlek egész odáig, a hol meglátod Lepoglava várát.»

– Az volt Corvin János herczeg lakhelye.

– Megtudtam azt is. A harámbasa azt mondá, hogy a legelső embernek, a kivel a várkapuban találkozom, csak annyit mondjak, hogy engem a bölény megkergetett, akkor bizonyosan a herczeg eleibe fognak vezetni, s az engem ezért jól meg fog jutalmazni.

– Értem. A bölény olyan ritka vad már az országban, hogy kevés vadász tud egyet elejteni.