Part 23

Ilyen hiábavaló beszélgetéssel tölté a két koronás fő azt a drága időt, melynek minden perczre fordulót képezett egy ország történetében.

Fráter György nem állhatott ellent a szivének. Megszólalt. A királynak szólt: halkan, de elhatározottan.

– Király! Beszélj a császárral az ország dolgairól.

Az elszörnyedés felhördülése tört ki minden ajkról.

Hogy egy halandó – egy rabszolga – egy pap meg mer szólalni kérdezetlen a nagyúr szine előtt. Egy kutya el meri ugatni magát a szentek szentjében! A török vezérek handzsáraikhoz kaptak, a magyar urak halálra ijedtek, maga János király is elsápadt.

A szultán büszkén fölemelte fejét.

– Mit mondott az a barát? Kérdezé a tolmácstól.

A tolmács megérteté a szót.

– A barátnak igaza van.

A magyar urak föllélekzettek.

– Mi a neve annak a barátnak? Kérdezé a nagyúr.

– «Fráter György.»

– Nem fog nálam feledékenységbe menni.

A magyar urak irigykedve néztek Fráter Györgyre.

Azzal a szultán inte a környezőinek, hogy hagyják el a sátort valamennyien. Mind kimentek s a sátornyilás nehéz függönyeit is leereszték. És azután teljes egy óráig maradt a bezárt sátorban János király a szultánnal. Hogy ott mit végezének, az titok maradt mindenki előtt.

A szultán jelt adott a sátor függönyeinek széthuzására s arra a királyt, annak jobbját mind két kezében tartva, kivezeté a sátorából s búcsut vett tőle.

Mikor János király felült a paripájára, a szultán azt mondá neki:

– Ejnye atyámfia: de szép lovad van! Hogy hiják?

– «Kopott»-nak.

Az a ló «szepe» ló volt (szürke veres szeplőkkel).

– Hol tudtad ezt szerezni? Nekem nincs ilyen szép paripám.

János király rögtön leszállt a lováról s felajánlotta azt a szultánnak, a mi annak nagy örömet okozott.

(Még a szultánt is meg lehet vesztegetni.)

– De már most nézd meg te az én lovaimat; monda a szultán, s a hogy magyar földesurak szokták tenni a vendégeikkel, karöltve vezeté el a királyt az istállóiba s az ajándékba elfogadott paripájáért kiválasztott a számára hármat viszonajándékul. De a magyar urak azt mondák, szakértők lévén, hogy bizony nincsenek a török szultánnak olyan derék lovai, mint János királynak.

A kisérők is meg lettek ajándékozva egy-egy török paripával; a szultán bámulatát fejezte ki a fölött, hogy a barátok milyen biztosan ülik meg a nyerget; mire a pribék felvilágosította, hogy az a két szakállas pap valamikor lovas katona volt, vitéz harczos. A min fölöttébb bámult a szultán; a kinek egyszer kard volt az oldalán, hogy tudott az attól megválni?

A királyt azután elvezették a számára felütött sátorba, s a kisérő uraknak is külön sátorokat adtak s diszőrséget rendeltek melléjük.

Ettől fogva egész Budáig a magyar király a török szultánnak utitársa volt: – vendége: – foglya.

XXXIV. FEJEZET. A TRÓNFOGLALÁS.

A török müezzimek a déli szurát énekelték, mi alatt a szultán imaszőnyegére leborulva végezte ájtatosságát. János is csendes misét tartatott a sátorában Szerémi Györgygyel.

Történt pedig ez a hétországra szóló találkozás «Sarlós Boldogasszonynak» az ő napján, mely napot száz év előtt Orbán pápa az ünnepek közé emelt annak a fogadásául, hogy a törökök Európából kiűzessenek. Valamint ugyanezen napot a régi rómaiak is ünnepül avatták fel annak az emlékére, hogy e napon fordította el Coriolánnak az anyja társnőivel együtt azt a veszedelmet Rómáról, hogy saját fia, az örök ellenség hadait vezetve, a hét halom városát elpusztítsa. A quiritesek e dicső tett emlékére építették fel a «templum fortunæ muliebris»-t (asszonyi szerencse templomát), melynek oltárán a római matronák szerencséjét képviselő rézszobor felavatásakor megszólalt: «rite me matronæ dedicastis!» – «Jól szenteltetek engem az asszonynak.» Hajh hogy János királynak nem élt anyja! – A magyarok Coriolánjának nem volt Volumniája!… A magyarok királyának arczán meglátszott a szomorúság, midőn hiveinek sátorait körüljárta. Maga a káplánja «taborunculának» nevezi azt. Ezen a táborocskán túl, mely maroknyi hű társain kivül csak zsoldosaiból és cselédjeiből állt, bárhová tekintett, egy roppant néptömeget látott maga előtt, melynek arcza, beszédje, viselete idegen, vallási szertartásai pedig annyival megdöbbentőbbek, hogy a muzulmán fegyveres a szent neveket mindig emlegeti ugyan, de olyankor arczra borul és nem fenyegetőzik az öklével az ég felé, a hogy a mi magyarjaink teszik.

Mikor igy egy dombon állva, szomorkodni látta őt Fráter György, odament hozzá és megszólítá.

– Uram király. Te most azon elmélkedel magadban bizonynyal, hogy ime itt volnál már az országod közepén és még senki sincs itt a hiveid közül, a kik hiva-hivtak, a kik a lengyel határon riadva üdvözöltek; a kik fegyveres kézzel utat törtek a számodra, a kik az ellenkirály seregét megüzték.

– Valóban kitaláltad a gondolataim járását, monda János király. Hol van Athinay Simon? Hol az Artándyak? Hol Homonnay, a Drugethek, hol a legközelebbi atyámfia jó Petrovich Péter? És az ő vitézlő dandáraik? Senki sem jön hozzám.

– Ide hiába is várod őket. Hogy remélhetnéd azt, hogy a magyar urak ide gyülekezzenek fel hozzád; meg a nemes vitézek, százával, ezrével, a hol elvesznek a félelmes török had tengerében. Hisz azok rettegnek a töröktől, az ős ellenségtől. S bár arról bizonyos vagyok, hogy a mit a szultán te neked fogadott kardmarkolatjára, szakállára tett kézzel, azt ő te irántad meg is fogja tartani: de ki áll jót arról a baromsokaságról, mely martalócz módra kalandoz a tábor szélein, a sok gyülevészről, a ki nem ismer se Istent, se embert, hogy az fel nem konczolja az ide vetődő magyar zászlóaljakat? A magyar nép inkább előled fut, mint hogy eléd jőne.

– Igazad van. Hát mi tanácsot adsz?

– Szólj a nagyvezérrel, hogy szállíttasson át bennünket, csekély, néhány százból álló fegyveres csapattal a Duna pesti partjára. A mig a szultán roppant tábora a budai oldalon vonul fölfelé, mi a balparton tartunk vele egyenlő járást. Akkor azután utunkba eső magyar helységekben magunkhoz vonhatjuk a hiveinket: nem fognak félni a török sokaságtól.

Jó tanács volt. A király megfogadta. A negyvezér átszállíttatá a királyt és kiséretét a Duna balpartjára s eként a Dunát közbehagyva, vonult Zápolya táborkája a szultánéval együtt fölfelé. Ilyenformán egy-egy csapat magyar csakugyan összeverődött János király körül; de még mind hadnagyok nélkül; fiatal emberek, kalandor leventék csatlakoztak hozzá; azok közül, a kinek jobb lova, fegyverzete volt, azt mindjárt kinevezték hadnagynak. Fővezér is támadt közöttük, Szokoli Bencze személyében. Elébb Czibak Imrét kinálták meg vele; de ő csekélylette ezt a tisztességet.

Pedig idő ugyan lett volna a megmozdulásra. Sarlós Boldogasszony napjától Lőrincz vértanu napjáig tartott a török tábor és vele együtt János király felvonulása az apostagi révig. Itt a révnél egy karaván kalmárral találkozék össze a király dandára, a kik Kecskemét tájékáról élelmi szereket szállítának, jó nyereség reményében.

A pihenő napon a szabad ég alatt isteni tiszteletet tartatott a király a káplánjával, sátorban rögtönzött oltár előtt s azon kalmárok is megjelentek, térden állva ájtatoskodni.

A káplán beszéli, hogy a tulsó parton volt felállítva a szultán nagyszerü sátora, félholdragyogtató aranyos kupolájával.

Forró déli napsütéssel rendkivüli tünemény támadt az égen: a mit a természettudósok manapság «álnapnak» («halo») neveznek.

Megdöbbentő annak valóban a látása; életemben én is csak egyszer láttam azt: 1849-ben, azt is Lőrincz nap tájékán. Az igazi nap elhomályosodik, olyan halavány lesz, mind a hold, körülötte egy nagy fényudvar támad, mely a fél eget nyalábolja; s a fényes szérü tetején és alján egy-egy álnap támad, egészen hasonló az igazi naphoz, mig a két oldalán kisebb félnapok pilácsolnak. És aztán a három egymás fölött álló napkisértetet egy fénykorong köti össze. Az egész ég maga sápadt és szintelen.

Ezt a fénytüneményt a magyarok bámulták az apostagi pusztáról.

Az egész ott látszott függeni a törökök tábora fölött, melynek közepén kimagaslott a szultán sátora.

A kalmárok fürmendere, egy kegyes férfiu, névszerint Kalomán Detrik, azt kérdezé a király udvari papjától, a ki a misét végezte:

– Mit jelentsen ez a csoda odafenn az égen, uram?

Szerémy György serény volt és tudós a dologban, hogy azt mindenkinek megmagyarázza.

– Ez az égi csoda azt jelenti, hogy nem jól fog sétálni törökök császárja ezen a mostani bécsi utján.

(Azt már elmondta a hiveinek Zápolya, hogy a szultán Bécset akarja elfoglalni.)

– Hogyhogy tudod te ezt György atya?

– Hát nézzétek ezt az égi látmányt. Ottan áll egy király a nap fölött, fején az angyali korona (Szent Istváné), két kezében tart két fényes kardot, melyek hegyeikkel összeérnek; a lábai alatt, fejjel lefelé fordulva egy másik koronás király. Ez a jel a török szultán sátora felett függ s bizony azt jelenti, hogy a keresztyének királya a pogányok fejedelmét ezuttal a lába alá fogja gázolni.

Most már mindenki megérté a természeti tüneményt s ugy látta, a hogy azt a káplán megmagyarázá.

– Hej, hej! Monda a kalmár, nem is tudom én se felfogni, se kitalálni, hogy bizhatik János király a törökök császárjában.

Mire az udvari pap azt mondá, idézve a szentirás szavait:

– Valóban «átkozott az, a ki a királyokban bizik, az emberek fiaiban.»

Szép világosságot vet ez a szó arra a lélekhangulatra, mely János király legközelebbi környezetében uralkodott.

Mikor Ráczkevi alá érkezett a király, itt jött eléje a legelső hódoló küldöttség. Ezek voltak a szigetlakó ráczok. Ajándékot hoztak s szépen könyörögtek, hogy csak attól a kegyetlen Török Bálinttól védelmezze meg őket. János király aztán megvigasztalta a ráczokat: ne féljenek semmit. Török Bálint seregét szétverte már Péter vajda.

Itt egy csausz érkezett át a Dunán dereglyével, a szultán parancsát hozva a királyhoz, hogy most már gyorsított menetben siessen Pest felé: a török tábor indul Buda alá.

Mikor a gubacsi pusztára elérkezett János király s ott éjszakai állomásra felütteté a sátorait, jelenték a felállított őrök, hogy a Dunán négy evezős bárkával közelít a part mentében egy magyar öltözetü főúr.

Sisak volt a fején, pánczéling a dolmánya fölött; másodmagával jött lóháton. A másik lovas egy fehér zászlót vitt előtte, s trombitaszóval adott jelt. Mind a zászló, mind a trombitajel ellenség táborából érkező követet hirdetett.

Nagy volt a bámulása a királynak, mikor a sátorába belépő követben magát Nádasdy Tamást ismeré fel: Budavár főparancsnokát.

Első indulata a harag volt.

Nádasdy Tamás a legválságosabb időben hagyta el János királyt, átpártolva Ferdinándhoz. Ő volt az ellenkirály legeszesebb tanácsadója.

Nádasdy mellén keresztbe tett kézzel közelített János király felé; de Zápolya tiltó mozdulattal tartá vissza, rákiáltva: «hogy mersz elém kerülni, áruló?»

Mire a főúr, fejét mélyen meghajtva, rebegé:

«Királyom! Megbocsáss!»

Zápolya érzékeny szivü volt, lágy ember; könnyen állt nála a kiengesztelés, csufolták is érte: «a tótnak vaczkor a fügéje».

Nádasdy a leggyöngébb oldaláról kerülte meg János királyt: az ellenkirályra panaszkodott, annak a hibáit halmozta egymásra. Mert az is kedves ugyan a híres nagy emberek előtt, ha őket hizelegve dicsérik, magasztalják, de még sokszorta kedvesebb, ha a vetélytársukat ócsárolják.

«Ferdinánd király sokat igért, semmit sem váltott be: az országot is itt hagyta, feléje sem jött többet; az országgyülést nem hivta össze, hadainak nem fizeti a zsoldot, azok is rablásból élnek, a helyett, hogy a török ellen készülne, a protestáns fejedelmekkel küzködik: a király helyett Budán a nádor, Báthory István kormányozott volna, ha tudott volna hozzá. De az is, a mint hirét vette, hogy Szolimán jön Buda felé, ugy elszaladt, hogy azt sem mondta meg hova bujik? Budavár védelmét Nádasdyra bizta. De annak nincs védelemhez több ereje kétezer német katonánál s huszonnégy ágyunál. Besserer uram, a katonai főparancsnok, a mint a török Tolnáig jött, maga is kereket oldott: itt hagyta a várat, seregestül. S a nagy zürzavar hegyébe még Ferdinánd király egy fennhéjázó levelet bocsátott ki, a minek kópiáját a várkapura kiszegezték, a melyben ugyancsak nyálazza a markát, hogy igy meg amugy kikergeti a törököt Magyarországból; de sőt még Jeruzsálemet is elveszi tőle. Nem elég, hogy megsiratnak, még ki is nevetnek bennünket.»

Mind ezt nagy kedvére vált hallani Zápolyának. A Ferdinánd-párti magyarok panasza volt az ő legerősebb védelme. Két rosz közül az öregebb jóvá teszi a kisebbet.

Hanem azért még sem fogadta el Nádasdynak a kapituláczióját. Pedig az a süvegében hozta eléje, úgy kinálta Budavárát. Jöjjön minél előbb János király a maga magyar csapataival s nyilt kapukat talál.

– Tudod, Tamás, nem lehet az, hogy én most Budavárát egy ágyúlövés nélkül elfoglaljam, mert azzal megsérteném a hatalmas török szultán büszkeségét, a ki a diadalai sorába kivánja iktatni Budavárának ostrommal elfoglalását, s ha abban én őt megelőzném, én rám bizonynyal megharagudnék. Azért csak eredj te vissza Budára és várd el, a míg a szultán megszállja a várat; engedj a bástyáid oldalába egy pár rést lövetni s akkor tűzd ki a fehér zászlót s aztán kösd meg a szultánnal a kapitulácziót. A szultán nagylelkü: a mit megfogad, azt meg is tartja.

Ezzel a jó utasitással visszabocsátá János király az ellenséges várparancsnokot Budára.

Mikor Nádasdy eltávozott, a király mellett levő magyar urak sopánkodának, hogy még is kár volt a felajánlott kapitulácziót el nem fogadni s a nyitott kapun be nem sétálni a várba.

A király bölcsen megnyugtatá őket.

– Bemenni könnyű Buda várába, de kijönni nehéz. Ha mi, kétszáz magyarok most bevonulunk a várba, az a kétezer német, a ki benn van, minket könnyen elfoghat. Hátha a ravasz Nádasdynak csak az a praktikája, hogy engem és titeket becsaljon az egérfogóba? Akkor egy pallos csapással ugyan hamar véget vethetne az én királyságomnak.

Ezt az okot mindenki helyesnek találta. És e szerint János királyból ezuttal a félelem nagy diplomatát csinált.

E közben a budai oldalon előnyomult a török derék sereg. A szultán a Kelenföldén ütteté fel a sátorát, s parancsot adott az ostrom megkezdésére. A Dunán felszállított ágyuit felállíttatá a várral szemben. A várvédők egy ágyulövéssel sem háboríták az előkészületet.

Az első lövésekre nagy rés törött az István tornyon, a második a középbástyát rongálta meg, a harmadikat nem várta be Nádasdy; de gyorsan kitüzette a fehér zászlót.

A mint meghallotta a szultán, hogy Budavára feladta magát, azonnal sietett, azt saját személyében átvenni.

S minthogy a lövések által a kapu bejárata betemetődött, lóháton nem mehetvén fel a várba, a szultán leszállt a nyeregből, s a fedett lépcsőn gyalog ment fel, nem sajnálva az «arany csizmáit».

Mikor ezt látták odafenn a várban, hogy a szultán gyalog jön fel, arany csizmákban, nagy lett a polgárság között a felindulás. Az utczákon sár volt. A német polgármester, Wolfgang, posztónyiró volt. Nagyhamar kiteríté a posztóit az utczák mentében, s minthogy mind az nem volt elég, a házakból a vánkosokat és párnákat hajigálták le az utczára, hogy a szultán be ne sározza az arany csizmáit.

Nádasdy azonban nem várta be a szultánt, hanem a mint az a keleti fedett lépcsőn felfelé lépegetett, ő az alatt a rejtett lépcsőn Pest felé leballagott, s csónakon átkelt János király kisjenői táborába.

A szultánt a királyi várban csak Szente uram fogadta, az öreg várnagy, a ki minden viszontagságban hiven megmaradt a helyén. Másodizben is végig járta a török császár Hunyady Mátyás pompás vártermeit, s azzal parancsot adott a jancsár agának, hogy rögtön siessen egy zászló janicsárral és tíz zulákkal a pesti oldalon táborozó János királyhoz, s azt minden magyar kiséretével együtt hozza ide, s bánjon el vele utasítása szerint.

Azután a polgármestert és a notáriust hivatta maga elé, s tolmács által tudatta velük rendeletét, mely szerint mindenkinek, a ki Budavárában és városában lakik, életét, vagyonát és szabadságát biztosítja, s az összes török katonáknak, halálbüntetés alatt megtiltja a legcsekélyebb kihágást is a lakosság és a kapitulált katonaság ellenében.

S az ilyen rendeleteknél a szultán szigorusága ismeretes volt. Egyszer egy zászlóalj spáhit megtizedeltetett, azért, hogy parancsa ellenére a buzavetéseket legázoltatták.

Azzal a szultán ugyanazon az uton, a melyen jött, visszatért Kelenföldi táborába. Még az éjszakát sem tölté Buda várában. Az a magyar királynak volt átengedve egészen.

A jancsárok és zulákok jöttek nagy sietve a pesti oldalról Buda várába. Hozták magukkal a magyar királyt és fegyveres kiséretét. Olyan sietve hajszolták őket, hogy a legtöbben azt hitték, hogy most veszteni viszik. A fehérvári kapun át hozták fel a királyt a várba, egyenesen a királyi palotába.

Ott a hajdani trónteremben felállították a trónt, mely egészen török mintára készült, pompás baldakinnal és kerevettel, rendkivül becses és drága trón volt!

Ekkor a csausz-vajda azt kérdé a királytól:

– János király, látod-e ezt a széket?

– Látom.

– Ülj bele a székbe, a hogy az én uram, a szultán megparancsolá, hogy veled cselekedjünk.

S azzal a vajda egy intésére négy csausz megkapta a királyt, kettő könyökénél, kettő a térdeinél fogva, s a levegőbe fölemelve beleültették a trónba. Aztán ismét, meg ismét fölemelték, háromszor behelyezék a kerevetbe. Ez volt a trón elfoglalás czeremoniája török szokás szerint.

Ez megtörténvén, a csausz-vajda következő beiktatási beszédet tartá János királyhoz, még pedig, hogy az ünnepség tökéletes legyen, tót nyelven («Slavonica lingua», valószinüleg bolgárul).

«A legmagasabb Isten megadta neked a szerencsét és hatalmat, hogy a te Magyarországodon uralkodjál, és más tartományokat is meghódíthass. Élj a te hatalmaddal.»

Erre valamennyi csausz, zulák és janicsár három izben arczra borult a király előtt, ezen kiáltással:

«A legmagasabb Isten engedje, hogy mindnyájan meghalhassunk a te lovadnak a lábai alatt.»

Erre ismét felugrának, s hangosan üvölték háromszor:

«Allah! Allah! Allah! Hői!»

S erre valamennyien felkerekedének s gyors iramodással futottak ki a királyi palotából, onnan végig az utczán, ki a várkapun, se jobbra, se balra nem néztek, a hogy nekik meg volt parancsolva.

Nehány percz mulva nem volt egy török sem Buda várában. Zápolya és hivei egyedül voltak Mátyás király dicsőséges palotájában.

Így ment végbe János király trónfoglalása.

XXXV. FEJEZET. IGAZSÁG-E, VAGY MESE?

Zápolya elérte hát, a miről annyit álmodott, s a mit Fráter György Lengyelországban megjósolt neki, hogy ott fog ülni fényes Buda várában, a királyi székben.

Hajh mennyire más volt ez a Buda vára, miként a hajdani, melyet Lajos király idejében látott!

Azt a régit még Szolimán első hadjárata alatt leégették a törökök. A nádor, primás, kincstartó palotái, a Fuggerek hatalmas házai elpusztultak, az utczákon nem robogtak a hajdani fényes hintók, a hordozó zsellyéket nem követte a hajdusereg, semmi kengyelfutó, apród, alabárdos. A leégett palotákat megvásárolták potom áron a szomszédból betelepült német iparosok, a nemesi czimerek fölé ki volt függesztve az olló, a csizma, a perecz, a posztónyiró, a kulcs, a patkó. A hajdani magas, mázolt cserepes tetőket helyettesíté a deszkázott eszterhaj. Szekeret sem lehetett látni a piaczon, a szamár volt az egyedüli teherhordó állat.

Milyen nagy volt még hat év előtt a lárma a miatt, hogy Buda várában egy csoport német rontja a levegőt, a magyar nemesség törvényt hozott, hogy azok mind eltávolíttassanak, most pedig német volt minden, a viselet, a beszéd, az erkölcs. S János királynak az volt a nagyobb gondja, hogy ezeket a németeket rábirja szép szóval, maradjanak itten, mert külömben üres marad Buda vára. Nagy része a lakosságnak meg is nyugodott a biztatásban. Nekik János király is olyan jó volt, mint Ferdinánd.

Élelmi szer elég volt felhalmozva a várban. Nádasdy huszezer emberre számított s féléves ostromra, ahoz mérte az előkészületeit. Aztán kapott kétezer embert, s tartott a várostrom fél óráig. Így aztán annyi liszt, szalonna, bor megmaradt, hogy abból a lakosság között is lehetett szétosztani.

A király magával hordta a szakácsát, az elkészíté az ebédet az udvariak számára (még akkor főméltóságok nem voltak, csak jó czimborák) a várost körülsétálván az urak asztalhoz ülének s hozzáláttak az étkezéshez.

A hosszu asztal nagy sávolyos abroszszal volt leterítve egész az asztal hidjáig. Mikor a király elhelyezkedék az asztalfőn: észrevevé, hogy a kinyujtott lába valami kemény tárgyba beleütődik. Az étekfogónak megparancsolá, hogy nézze meg, mi az? és távolítsa el onnan.

Az étekfogó bebujt az asztal alá, s mikor ismét előhuzta a fejét az abrosz alul, sápadt volt az arcza, egész halálfia lett ijedtében.

– Jézus Mária! Fölséges uram!

– No, mit láttál?

– Nem merem megmondani.

– Mondd meg bátran!

– Egy koporsó van itt az asztal alatt.

Erre a szóra az urak felugráltak a székeikről, csak a király maradt ülve. Ellenben Nádasdy Tamás elkezdett hangos hahotával kaczagni.

– Ne ijedjetek meg urak! Monda a volt várkormányzó. Tréfa van ebben a castrumdolorisban. Ezt a koporsót a derék Besserer generális csináltatá magának, a kit Ferdinánd király Budavára fővezéréül ide küldött. Megesküvék, hogy a várat az utolsó csepp véreig védelmezni fogja, s csak ebben a koporsóban fekve engedi magát kivitetni a várból! Aztán ő volt a legelső, a ki megszökött, mikor a török Eszéknél átlépett a vizen. Én aztán megtartottam a butordarabot, igen alkalmas volt a boros átalagokat elrejteni benne.

Azzal nagy nevetés között előhuzták a csodálatos bortartó ládát az asztal alól. Szép gyantáros koporsó volt, a tetején kiverve ezüst szegekkel «Besserer Szigfrid» neve, a felemelt teteje alatt pedig a boros átalagok.

Ez a koporsó volt az első nevetni való tárgy János király trónfoglalási utjában.

Az ebédre következett délután azonban egészen lerontá a vidám hangulatot.

A várban levő kapituláns német helyőrségből valami négyszázan, s velük együtt mintegy negyven iparos polgár, felgyülekezék a királyi vár elé s ott sorakozva, követeik által tudatták a királylyal, hogy ők nem maradnak tovább itten, hanem hazamennek Bécsbe.

Mind a király, mind a kisérő urak váltig biztatták és rémítgették őket, hogy ne menjenek ki a várból. Itt biztos helyen vannak. Ha egyszer innen kivonulnak, senki sem felel az életükért. De azok megbikacsolták magukat, hogy ők mennek. Sőt még a városbiró, Wolfgang posztónyiró is velük akart menni, a gazdagabb polgárokkal együtt.

A királynak nem volt hatalma őket visszatartani. Nádasdynak pedig nem engedelmeskedtek, nekik nem vezérük többé! Tehát elkellett őket bocsátani.

Az elvonuló német csapatok azután kibontott zászlókkal, teljes katonai pompával, dobverés mellett vonultak ki a bécsi várkapun át a vörösvári út felé. A mint azonban a logodi mezőre értek, egyszerre előrohantak az erdőből a lesben álló janicsárok és lovas szarácsiak s a körülfogott csapatot elnyomták baromsokaságukkal. Egy sem menekült meg a német katonák közül.

A várban maradottak onnan nézték a bástyafokról a kétségbeesett küzdelmet, mely alig tartott egy óráig.

A ruháiktól megfosztott holttestek ott hevertek a török tábor másnapi elvonultáig. A janicsárok a zsidóvárosban vásárt ütöttek a lemészárolt katonák és polgárok öltözeteiből. János király csak az otthagyott hullákat eltemettetni jöhetett elő a várból. Ez volt uralkodásának bevezető lapja.

… Így adja elő a napok történetét a legközelebbről látott szemtanu, Szerémi György káplán.

Mást énekelnek azonban a magyar hegedüsök, s megint mást a török krónikások.

Ezek szerint úgy történt Buda vára megostromlása, hogy Nádasdy Tamás végső lehelletéig védte Buda várát, s a török sereg első rohamát vitézül visszaverte. De miután a törökök egy tüzakna felrobbantása által a várfalon rést ütöttek, a fellázadt német katonák rárohantak a vezérükre, megkötözték s börtönbe zárták. Maguk aztán kapituláltak s átadták a várost a töröknek.