Part 22

János király ellenállás nélkül vonulhatott végig a magyar Alföldön egész Lippa váráig.

A török felé kellett neki tartania. Szolimán szultán már akkor szövetségese volt János királynak, ő parancsolta neki, hogy igyekezzék vele szembe találkozni, a ki egész haderejével megindult a segítségére.

A míg Fráter György a magyar hiveket nyerte meg János királynak, az alatt Laszkó Jeromos megszerezte számára a hitetlenek barátságát.

(Már tudniillik, hogy a keresztyének a törököket nevezik hitetleneknek, a törökök ellenben minket tisztelnek meg ezzel a czímmel.)

«Gyaur köpek!»

Laszkó Jeromos igen jól tudott törökül.

A török nyelv nagyon nehéz nyelv!

Mikor a gyaur odamegy Sztambulba a magas portához, valami instancziával, nem azt kérdezi tőle a török, hogy:

«Mit kivánsz?»

Hanem azt, hogy:

«Mit hoztál?»

Attól függ, a mit hoztál, hogy mit kivánhatsz?

Ha eleget hoztál, akkor minden ajtó kinyilik előtted, a hol csak kopogtatsz. Ha semmit sem hoztál, az is becsukódik mögötted, a melyiken nem kopogtattál. Gyaur köpek vagy. Bedugnak a Jedikulába: ott is felejtenek.

Laszkó Jeromos, mint tapasztalt országkupecz nagyon jól tudta már a leczkéjét. Sztambulba megérkezve, soha sem kereste a hivatalos kapukat a magas portához, hanem igyekezett a kis ajtón bejutni.

Felkereste legelőbb is a nagyvezér Ibrahim kegyenczét, Gritti Alajost, az olasz renegátot.

Fényes eredetü volt a pribék. Törvénytelen szülötte a velenczei dózsénak. Aranyműves, zsibárus, kerítő, alkusz a nagyvezér szolgálatában.

A nagyvezér, Ibrahim magasan álló történelmi alak. Ő hozzá vesztegetéssel közelíteni nem szabad. Arravaló a kegyencz titkárja, Gritti Alajos. Az veszi át az ajándékokat. S aztán igazságosan megosztozik a gazdájával.

Az ajándékokat meg felülmulják a fényes igéretek.

Laszkó Jeromos még azokban sem fukar.

Itt van előttünk most egy üres ország. Gazdag föld, arany, ezüstbányák, sóbányák, munkás jobbágyok, teherviselésre szoktatott baromnép. Ebből lehet kipréselni valamit.

Gritti Alajos jó lesz bele kormányzónak, időjártával majd királynak is. Ez a Zápolya Jankó öreg legény már, kalugyer, nincs felesége, semmi ijafija. Ha nagyon makacs az életben maradáshoz, egy kis olasz aqua toffanával lehet rajta segíteni. A magyarnak aztán mindegy. Eltüri, akárki legyen a királya. Csak magyar ne legyen, vagy német. Ezt a kettőt nem türi maga fölött.

Ezzel a kecsegtetéssel megnyerte Laszkó Grittit, Gritti Ibrahimot, s Ibrahim a szultánt.

Szolimán elfogadta ünnepélyes divánban János király követét, a ki lábaihoz tette a magyar király hódolatát.

A szultán kegyesen fogadta a követet.

– Eddig az enyim volt Magyarország. Most átruházom azt a te királyodra. Megvédelmezem őt minden ellensége ellen. Biztosan alhatik mind a két fülére. Ezt fogadom kardomra és a prófétára! S ha az egész hatalmam utána veszne is, megtartom őt az ő országában.

Ezzel bocsátá vissza Laszkót Zápolyához.

Azonban az ellenkirály sem volt rest. Ferdinánd megtudta a lengyel udvar által, hogy Zápolya a szultán szövetségét keresi.

Legegyenesebb lett volna ugyan ekkor az ellenkirálynak a keresztyén uralkodóknál szövetségest keresni a «hit» közös ellensége ellen. Hanem hát az ősi hiba megvolt, mindent utána csinálni az ellenségnek. Ferdinánd király oda futtattá a maga követét Sztambulba. Tudva volt előtte, hogy Zápolyának nincs több harminczezer aranyánál. Ferdinánd tehát a maga követének adott százezer aranyat. Ez aztán elég lesz a visszavágásnál!

Csak az az egy hiba történt, hogy nem jól volt megválasztva a követnek a személye Hobárdanácz kapitány uramban.

Ez a vitéz főúr már volt említve egyszer Fráter György történetében, s még egyszer hallatni fog magáról.

Franczia történelmi kutforrásunkban (Bechetnél) találjuk felőle azt az adatot, hogy boszniai kapitány volt, s nehéz harczokat vivott meg a törökökkel. Azoknak egy hirhedett vitéz vezére volt Kászon basa, a kivel sok csetepatéja volt Hobárdanácznak.

Egyszer aztán, ősi szokás szerint, a sok viszály eldöntése végett, csatatéri párbajra hivta ki Hobárdanácz Kászon basát.

A két hadrendbe felállított hadcsapat előtt ment végbe a két dalia küzdelme, karddal és háromszögletű tőrrel.

Négyszer rohantak egymásra, lóháton, a vezérek; mind a négyszer Hobárdanácz kapott sebet a török basa szablyájától.

Ekkor ötödször is összecsaptak, s ez utolsó viadalban oly szerencsésen csapott Hobárdanácz Kászon basa nyakához a pallosával, hogy annak a feje lerepült a lova elé.

A szultán megsiratta Kászon basában legjobb vitézeinek példáját.

S ennek a győztes megölőjét küldte el követül Ferdinánd Szolimánhoz.

Már maga a követnek a személye is gyülöletes volt a szultán előtt.

Hát még az a mód, a mivel a szultán trónja elé lépett.

Nagy hóbortos volt! A helyett, hogy a százezer aranyat Ibrahim nagyvezérnek adta volna, magát a szultánt akarta vele megvenni.

Azon kezdte, hogy a nagy summa pénzt felajánlva a szultánnak, követelte tőle ennek fejében, Nándorfehérvár, Szabács, Zalánkemény, Pétervárad, Ujlak, Szendrő és még tizenkét határvidéki várnak visszaadását.

A nagyvezér keserűn kiálta közbe:

– Ugyan csodálom, hogy magát Sztambult is nem követelitek magatoknak a százezer aranyatok árában.

A szultán pedig legmagasabb haragra gerjedve felelé:

– Uratok még eddig nem érezte a szomszédságunkat, majd ezután érezni fogja. Mondjátok meg neki, hogy majd személyesen jövök a látogatására, teljes erőmmel és hatalmammal, s majd odaadom neki a kivánt várakat! De jól elkészüljön a vendéglátásra, mert sokad magammal jövök!

Hobárdanácz erre is büszkén felelt meg: «ha mint jó barát jön a szultán, úgy fogadjuk, mint vendéget, ha mint ellenség jön, úgy állunk elébe, a hogy már ismeri a voltunkat».

S ezzel egészen elrontotta Ferdinándnak a dolgát a szultánnál. Szolimán János király ügyét tette magáévá.

Szolimán arra utasítá Ferdinánd követeit, hogy várják meg, a míg a levelét megirja az urukhoz. Négy hónapig kellett nekik a levélre várni, s akkor kaptak egy olyan irást, a mit senki sem tudott Bécsben elolvasni és lefordítani.

S ez alatt Zápolya megfészkelhette magát Magyarországon.

XXXII. FEJEZET. A VILÁGOSVÁRI TRÉFA.

Télre fordult az idő. «Itten van már Simon Judás: Jaj te neked inges-gatyás!» Azt tartja a magyar közmondás. János királynak a hadai nagyon megcsappantak. Hóban, sárban nem szeretnek verekedni. Annyi fegyveres népe volt csak, a mennyivel Lippa várát megvédelmezhette. A lengyel segédcsapatok száma is leolvadt háromszázra. Mivelhogy a lengyelek többnyire az asszonyaikat is magukkal hordták a hadjáratba: ott ült az asszony az ura mögött hátul a nyeregben; asszony nélkül ők el nem lehettek; tehát ha az asszony haza kivánkozott, annak a szava bizony erősebb, mint a kapitányé: hát csak meg kellett fogadni.

Volt ugyan még egy dandára János királynak Nagyváradon, a hűségben megmaradt Czibak Imre alatt. Czibak Imre hatalmas egy vezér volt, a minek mértékét adja az a róla feljegyzett adat, hogy mikor a király asztalára tizenhat sült kappant felhoztak, abból Czibak Imre maga nyolczat meg tudott enni. Nem mindennapi ember volt!

Csak az volt a nagy baj, hogy Lippa és Nagyvárad között esett Világosvár. Azt pedig Balika rácz vezér tartá megszállva. Ez viszont Ferdinánd király híve volt. Ez által János király és Czibak Imre egymástól el voltak zárva.

Bevenni az ellenséges várat, ostromló sereg kellett volna: meg ágyú.

Ágyút ugyan kapott Zápolya Lippa várában hat darabot, de azokkal senki sem tudott bánni.

Hát a mit ágyúval, hadsereggel ki nem lehetett vívni, azt elvégezte Fráter György papokkal és asszonyokkal.

Világosnak csak azt a várat nevezték, mely a meredek hegytetőn épült: a hegy lábánál elterülő város neve volt «Siri».

A várat bevehetlenné tették a természetalkotta meredek sziklafalak; a sziklába vágott alagút vezetett fel egész a kapujáig; a külső tekervényes útat mély árok zárta el a kapunál s ahhoz egy felvonó híd vezetett, a kapu bástya lőrései csatakigyókkal és szakállas puskákkal voltak megrakva.

Mikor Czibak Imre a fekete czárt tönkre verte a Maros mellett, annak egyik alvezére, Balika, ide menekült Világosvárba, a Cserni Jován által összerabolt erdélyi kincsekkel együtt. A sok ezüst, arany marhán kivül, még több száz szép fiatal özvegyasszonyt is hurczolt magával a fekete czár, a kiknek a férjeit útközben leölette. Ezeket is oda vitte magával Balika. Papot, urat megöletlen, templomot kifosztatlan nem hagyott Balika, a meddig a keze elért. A Siri város templomában sem maradt meg más, mint egy Péter nevű kántor. Ez énekelt, imádkozott a nép előtt; de egyéb szertartásokat nem végezhetett. Pedig a jobbágynépnek nagy óhajtása volt az egyházi malaszt után, mely nélkül ember nem élhet.

Balika nagy szolgaságban tartá a jobbágyakat. A mit termesztettek, annak a javát elvette tőlük s felhordatta a várába; ott a buzát a száraz malomban ő velük őröltette meg, s éjjel-nappal ötven jobbágynak kellett hajtani a taposó-malmot, mely a száz ölnyi mély várkútból a vizet felhajtotta; s azoknak is maguknak kellett a saját élelmükről gondoskodni.

Fráter György, kitanulván ezeket az állapotokat, azt fundálta ki, hogy János király által kineveztetett egy Mihály nevű papot az üresen levő siri-i eklézsiába plébánosnak. Ezer forint lett igérve a papnak, meg a gyulafehérvári prépostság, ha a tervet szerencsésen dülőre viszi.

Ez a Mihály pap legelőször is maga körül gyüjté a város presbitereit, s elmondatá az ő sűrű panaszaikat a sok nyomorgatások felett, melyeket a Balikától s az ő martalóczaitól el kell szenvedniök. Se marha, se szép leány nincs biztosságban tőlük; de még az oltári szentség sincs.

– No látjátok: ennek mind a Báthory István az okozója, a ki Ferdinánd királynak a nádorispánja, Világos várának pedig földesura. Ő küldte ide a Balikát. Ha ti a János király hűségére térnétek át, akkor a Balikától megszabadulnátok; jó kegyelmes várurat kapnátok.

A vének bevették a jó szót s hűséget esküdtek János királynak.

Ekkor Mihály pap meghuzatta a toronyban a harangokat, s felküldé a várba Pétert, a kántort, izenettel Balikához.

A várbeliek elcsodálkoztak a szokatlan harangszón s kérdezék a kántortól, hogy mit jelent az?

– Holnap Mária havának az ünnepe lesz; új pap jött a templomba. Misét fog mondani s Úr vacsoráját oszt a hiveknek; azt jelenti az esteli harangozás.

Erre a sok özvegyasszony odasereglett a Balikához, hogy őket bocsássa le holnap a templomba, Siribe, hadd részesüljenek az Úr vacsorájában, a mit már három év óta hasztalan áhítanak.

– Jól van, mondá a Balika. De nehogy aztán elszökjetek, majd mi is veletek megyünk.

S azzal visszaküldé Mihály paphoz a Péter kántort, hogy csak a Balikáék számára készítse el az Úr vacsoráját, mert ők áhítoznak utána.

Hát hiszen erre számítottak épen.

Másnap az első «készülő» harangszóra lejövének az asszonyok a várból csapatostól; utánuk a Balika martalóczai vezérestől: állig felfegyverkezve. A várban csak gyönge őrséget hagytak.

Szemben találkoztak az úton azzal az ötven jobbágygyal, a kik hétről-hétre fel szokták váltani a várban robotolókat a malmoknál. Mindegyiknek a vállán volt egy félig tölt zsák általvetve; a kezében meg egy bot.

– Mit visztek abban a zsákban? kiálta rájuk Balika.

– Kölest viszünk a magunk élelmére.

– Minek nektek olyan sok köles egy hétre?

– Azt hallottuk, hogy jön János király a törökökkel, megszállja a várat, hát hogy éhen ne veszszünk odafenn.

Balika ráhagyta.

A parasztoknak a zsákjában pedig a köles közé egy-egy jó éles fejsze volt elrejtve. A mint azok a várba felérkezének, elővették a fejszéiket, ráhúzták a botként hozott nyelekre; megrohanták az álmos várőrséget, leverték valamennyit s elszedték a puskáikat. Akkor aztán ők voltak a kerten belül.

De még titkot kellett tartaniok, hogy Mihály papot és az asszonyokat is megszabadíthassák.

A mise és az úrvacsorája végeztével Balika harczosai megint visszaterelték a fogoly asszonyaikat a várba. Azok ájtatos zsolozsmákat énekelve bandukoltak az úton fölfelé; templomi zászlót vitetvén maguk előtt. Közepettük járult Mihály pap, Péter kántorral. Mögöttük jött Balika lóháton, nyomában a sok vitéz fegyveres.

Az asszonyok, a pappal és a kántorral szépen átsétáltak a felvonó hidon. De midőn a Balika is rá akart léptetni a hidra, a lova egyszerre csak megbokrosodott. S arra igen jó oka volt, mert a csapóhid elkezdett fölemelkedni, s ment fel a lánczain vontatva a vezér orra előtt.

– Mit csináltok? gazemberek! ordítá dühösen a vezér. Ereszszétek le tüstént a hidat!

A helyett pedig egészen felvontatták, míg teljesen elzárta a kapuboltot.

A toronyablakban pedig megjelent Mihály pap s kenetteljes hangon mondá:

– Menj el már békével, Balika, e helyről. Itt már eleget garázdálkodtál.

Ekkor vette észre Balika, hogy milyen pórul járt.

Dühös volt, fenyegetődzött: «No megállj, Miska pap! Ha megkaplak, lehúzom rólad a reverendát, bőröstül együtt.»

A parasztok aztán nem szántak a fali puskákból oda lövöldözni közéjük. Erre a martalóczok letakarodtak a hegyről, azzal a szándékkal, hogy megszállják a várat s kiéheztetik belőle a parasztokat.

Csakhamar azonban előjött Fráter György a magyarádi hegyek mögül Czibak Imre hajduival s kiverte Balika martalócz hadát még Siri városából is; az elbujdosott az erdélyi havasok közé.

Ilyen szépen foglalta el Fráter György Báthory István erős várát asszonyok és papok által.

A várban felhalmozott kincseket aztán szétosztá a nemeseknek, polgároknak és templomoknak, a kiktől el lettek rabolva; a fogoly asszonyokat is haza bocsátá a családaikhoz; a hű vitéz parasztokat megjutalmazta, s az olcsón kivivott diadal hirével tért meg János királyhoz.

És ez az egész diadal nem került egy halottjába sem a János király seregének.

XXXIII. FEJEZET. «TÖBB IS VESZETT MOHÁCSNÁL!»

Szegény János király! Bizony úgy volt Magyarország elfoglalásával, mint az egér a csapdával. Benne van: de nem tud kijönni belőle.

Ott ült Lippa várában, várva a jó szerencsét. A háromszáz mazur lovasán kivül, a kik úgy megterhelték a lovaikat zsákmánynyal két oldalt, hogy alig tudtak mozogni, volt még valami hatszáz török szarácsija, a kik naponkint ott produkálták magukat előtte a nyargalászásban és dzsiridhajításban; egy csomó rácz martalócza is volt; de magyar katonája mentül ritkább volt. Az is pelángyás volt. A főnemesek közül mentül kevesebben nyikorogtatták az ajtaját. Azok felől ugyan a legszebb petrezselyem kizöldülhetett a kvártélya előtt.

Ebben a szorongattatásában ért hozzá a rémhir, hogy Török Bálint (a Valentinus Turkus) jön nagy sereggel, tán húszezer emberrel a megtámadására. Már itt táboroz Debreczenben.

János király kétségbeestében futtatott Péter vajdához Moldovába, hogy segítse meg Török Bálint ellen. A vajda már elébb parancsot vett a török szultántól, hogy Zápolyát meg kell védelmezni Ferdinánd ellen. Péter vajda rögtön felkerekedett s a «senki tartományán», Erdélyen keresztül, eléje került Török Bálintnak s úgy szétverte annak a seregét, hogy még a pora sem maradt. A krónikások tizenháromezerre teszik az elesett magyarokat; bizonyosan két nullával megszaporították az igazit.

De azért János királynak volt oka Te Deum laudamust tartani Lippa várában a lengyeleivel. S miután még háromszáz forintot ki is osztott közöttük, ezzel úgy lekenyerezte őket, hogy elhatározták, még egy-két hétig ott maradni mellette.

Ez időben érkezett meg hozzá egy kengyelfutó Nándorfehérvárról, pecsétes levéllel, két török bombárdás kiséretében.

A levelet elolvasva, a király rögtön utasítást adott a két török pattantyusnak, hogy azt a várfokon felállított hat ágyút egymás után sütögessék ki.

A mi megtörténvén, a nélkül, hogy valamelyik ágyú szétrepedt s a pattantyusokat agyonütötte volna, a király mellett levő főurak ugyan kérdezgeték, hogy mire való volt ez a nagy puffogatás. Mire János király nagy bizalmasan megsugdosá nekik, hogy ez annak az örömét fejezte ki, miszerint a hatalmas Szolimán császár megérkezék Nándorfehérvárra, egész armádiájával együtt az ő trónbaültetése végett.

Ez ugyan nagy öröm volt. – Jön a török!

János király egy kora reggel titokban kiosont Lippa várából; csak a legbizalmasabb hivei kiséretében. Az ott maradókkal nem is tudatta elmenetelét. Mise idejére már elért Aradra. Onnan ment Csanádba, Csanádból Becsébe. Sehol meg nem pihent.

A míg a Bodroghoz nem értek, addig János király nem is szólt felőle a kisérőinek, hogy hová igyekeznek. Csak az éjjeli szálláson, a hol sátort ütének, mondá el a velejötteknek, hogy egyenesen a török szultánnal való találkozásra sietnek, a ki Nándorfehérvárból izent neki, hogy Mohács alatt akar találkozni vele. A szultán Belgrád felől jött.

Hej gyorsabban tudott most Zápolya megérkezni Mohács alá a találkozásra, mint három év előtt!

A míg a révnél éjszakáztak, a beállott sötétben megszökött mellőle valamennyi nemes kapitány úr. Nem maradt ott mellette más, mint Czibak Imre, Verbőczy István, meg három pap: az udvari káplány, Ferencz barát, meg Fráter György.

Mikor hajnalra kelve megérkezett a király sátorába Mehmet bég, a magyar-török, elbámulva monda a királynak: «ej ha! Felséged kiséretében három pap van s csak két katona.»

– Van katonám elég, felelt János király; de nem hisznek a törökben. Csak a pap mer a martyrhalállal szembeszállni.

Volt pedig még János királynak fizetett cselédsége elég nagy számmal, lovászai és hajdui és három négyesfogatu szekere.

Eközben megérkeztek a török szultán gályái az Iszter folyamon. (A Dunát így nevezték a krónikások.) S azok átszállíták a tulsó partra János királyt kiséretével együtt. Szolimán ott várt reá a mohácsi téren.

Ugyanazon a téren, a melyen négy év előtt a magyar nemzet szine-virágát porba gázolta.

A király egyedül jött.

Mondhatta-e: «ha Isten velem, ki van ellenem?»

Nem vádolta-e minden ingó nádszál, minden nyiló virág ezen a nagy rónán: «te vagy az oka, hogy bennünket magyar vér öntözött! Ha akkor nem jöttél, most minek jösz ide? – Koronát koldulni! Trónusért könyörögni?»

Mikor olyan közel jutottak Mohács városához, hogy a város alatt felütött török tábor sátrait megláthatták, egy kocsi jött rájuk szembe.

Arról a kocsiról leszállt egy serdülő ifju, szép, mint Absolon, tarka selyem köntösbe öltözve; fején biborszinű süveg, lábain sárga szattyán csizma; süvegéről hosszu fátyol csüggött alá; kezében arany tálat hozott s azon egy drágaköves kösöntyűt (vagy násfát), melyet a királynak felajánlott.

Ez az ifju volt Szolimán kegyencze.

Itt leszállt a király a szekeréről s felült a lovára, melyet két kulák vezetett kantárszáron tovább. Egyéb kisérői gyalog követték nyomban.

Egy mérföldnyi távolságra két sorban felállított gyalog janicsár had között ment végbe a felvonulás; az út végtőlvégig tarka és piros szőnyegekkel volt beterítve.

Ilyen tisztességet adott a török szultán a magyar királynak.

A török tábor közepéből, mint egy tündérpalota ragyogott elő a szultán sátora, bibor szőnyegekből összeállítva, aranygombos rudakkal, felül az arany félholddal.

De még elébb következett Ajász basa sátora, a szultán kincstartójáé s azután a nagyvezéré, Ibrahim basa sátora; mindkettő keleti pompával feldiszítve.

Ajász basa sátora előtt lesegíté János királyt a lováról a szultán kegyencze s bevezeté őt a basához.

Itt a basa parancsára, leölték a királyról a magán hozott mentét, dolmányt s felöltöztették himzett török bársony fosztányba, derekára becses indus övet kötöttek, úgy ültették fel ismét a lovára. Régi öltönyeit az udvarnokára bizták.

A nagyvezér sátoránál ismét leszállíták a nyeregből, bevezették Ibrahim basához.

Az üdvözlés után itt ismét lehúzták róla az Ajász basától kapott díszruhákat s még drágább aranyszövetű kaftányt öltöttek rá; drága prémmel szegélyzettet, boglárokkal végig rakottat s amazt odaadták a királyt kisérő Bozza Dömötör nevű csatlósnak.

Itt ismét lóra ültették Zápolyát s úgy vezették a szultán sátora felé, előtte egy csapat zulák járult, aranyos buzogányokkal kezében rendet tartva a bámuló besliák között.

Az egész térség a szultán sátora előtt be volt terítve drága keleti kárpitokkal.

A szultán ott ült, szétnyitott sátorának mennyezete alatt, szinaranyból készült trónusán; gyöngyöktől és drágakövektől ragyogó öltözetében.

Itt leszállt János király lováról s a szultán kegyencze által neki felajánlott kösöntyűt karjára kapcsolva, viszont a saját kezéről, a növendék ujjáról levont egy rendkivüli ragyogású gyémántgyűrűt s azt tevé az arany tálra, melylyel az ifjucska menten a szultán sátorába futott s azt térden állva átnyújtá a szultánnak.

Szolimán is felhúzta János király gyűrűjét az ujjára.

János király a pribék Mehemet kiséretében sietett a szultán sátora felé.

Szolimán, a mint a király leszállt a lováról, fölkelt a trónról s gyors léptekkel jött eléje s mind a ketten, messziről kitárva karjaikat, egymást átölelték s kétszer megcsókolták. («Miként Judás Krisztust», irja a kisérő pap.) De az nem igaz, hogy a magyar király kezet csókolt volna a szultánnak; ezt csak a török krónikások hazudták hozzá.

Ekkor János király magyar nyelven üdvözlé a szultánt, kivánva neki hosszú életet, szerencsét, jó egészséget, fegyvereinek diadalmat; megköszönte neki, hogy nagy szorongattatásában segitségére jött hatalmas hadseregével.

A pribék tolmácsolá török nyelven a király üdvözletét a szultánnak, mire Szolimán törökül felelt vissza, jobb kezét kardmarkolatára, balját mellére téve, melyet hosszú ragyogó szakálla takart.

A tolmács szerint ez volt a szultán mondása:

«Ugy tartson meg engem Allah, a legmagasabb Isten, a milyen kétségtelenül én tégedet visszahelyezlek királyi váradba, Budára és a te országodba, valamint a szerémségi szigetbe és annak a váraiba, Nándorfehérvár és Szabács kivételével. És a mig engem Allah életben tart, megvédelmezlek minden ellenségeiddel szemben, a mig csak egy szablya marad egy töröknek a kezében. Tehát én bennem bizzál!»

Ezzel megfogta a király kezét, balfelől bocsátva őt maga mellett, a mi török szokás szerint megtisztelés, s ugy vezette be a sátorába.

A király kisérőinek is szabad volt belépni a «nagyúr» sátorába. Ezek voltak, a három pap, Fráter György, Frangepán Ferencz és Szerémi György; a három főúr volt Verbőczy, Pöstényi és Czibak. A szultán mellett voltak Ibrahim nagyvezér, Ajász basa és Gritti Alajos a «mindenes».

A szultán maga mellé ülteté János királyt a széles trónra. Az országnagyok állva maradtak; a trón mögött kuporgott maga alá szedett lábakkal a török krónikás, kinek életfeladata volt, minden szavát a szultánnak pergamenen megörökíteni.

A magyar urak bámulták a pompát, mely a szultán sátorának belsejét diszíté. A kárpitok arany virágokkal áttört nehéz selyemből valának, a szőnyegek drága persa szövöttesek; a trón előtt kiterítve egy roppant királytigrisnek a bőre; szines strucztollakból volt a trón baldakinja. Maga a trón tiszta szinaranyból, kirakva virágmódra szines drágakövekkel; a füstölők és öles gyertyatartók mind aranyból; a függő lámpa hegykristály csészéjéről rubint és smaragdcsapok csüngtek alá; a kárpitokat tartó zsinórokat keleti gyöngyfüzérek képezték. Nehogy a nedves föld a drága szőnyegeket föláztassa, a sátor alá padlózat volt rakva, gyöngyház csigákból és zöld és veres arany ragyogásu kinai tengeri fülekből (halyotys).

A király nem titkolhatá el bámulatát ez elbüvölő pompa fölött, s azt szavakban is kifejezé. A szultánnak tetszett e magasztalás.

De ő is tudta azt viszonozni.

– Valamennyi drágaköveknél, a miket itt szemlélsz, becsesebb az, a melyet te ajándékoztál nekem a gyürűdben. Már rég kivántam egy ilyen szép gyémántot bírni; de hasonlót nem tudtam találni. Ugyan mondd meg, atyámfia, hogyan jutottál ehez a drágakőhöz?

A mire János király ezt felelte:

– Ez a kő Mátyás királyé volt: a Hunyadyé. Annak pedig az én apám volt a kincstartója. Mátyás király halála után csak ott hagyatott ez a drágakő az apámnál.

(Szerzési jog! – De hát koronát lehetett venni rajta.)

Ekkor a török szultán azt kérdezte a magyar királytól:

– Vajjon mennyit érhet, mire becsülöd, ez a drágakő?

Felelé a király:

– Minálunk megér ötvenezer márkát.

– No, minálunk megérne százötvenezer márkát.