Part 21

Mind a hatra elragadt a pestis a fehér asszony ölelésétől. Mire visszaértek Tarnovba, egyszerre mind ágynak estek. S egynap egyik, másnap másik, sorban meghalt mind a hat, György káplán temette el őket egyenkint. Csak a hetedik maradt meg, a ki nem ölelte meg a fehér asszonyt.

Ezt cselekvé a «wlcana» (a hogy Szerémi czímezi szlávdiákul a fehér asszonyt, talán «farkasnőt» jelent.)

Ez a rémeset oly hatással volt János királyra, hogy ettől fogva bezárkózott a szobájába, oda adatta be magának az ételét az ablakon át, egész nap eczetben mosdott, kámforral füstölte a szobáját, s ha valami követ jött hozzá, a kivel beszélni kellett, annak kívül kellett maradni az ajtón, a küszöbre pedig odatettek egy medencze parazsat, arra fenyőmagot hintettek s ennek a füstjén keresztül beszéltek egymással.

Ezzel a félelemmel aztán ő maga adott igazságot a lengyel királynak, hogy viszont az is elzárkózzék ő előle és az általa küldött kengyelfutók elől. De még a vidám bratankik is mind elszeleltek Tarnovból, a házigazdával együtt a pestis hirére. Maga Zápolya is menekülni készült, ha lett volna, hová?

XXIX. FEJEZET. A TITKOS ELLENSÉG.

Ezt a kis bajt is hamar elfelejtették. A pestis megszünt. A házi gazda, a vígczimborák visszatértek s velük együtt a jó kedv és tivornyázás. Lassankint szállingóztak Zápolya után magyarországi hivek is. Odavetődött Verbőczy István, a hajdani nádorispán. Ez ugyan unalmas egy czimbora volt. Mindig lamentált, pityergett, egyre sírt a haza sorsán, meg a saját magáén, hiába biztatta Zápolya, hogy ne vegye olyan igen szivére ezt a mostani állapotot. «Lám én mennyit elvesztettem! Koronámat, birtokaimat, még is nevetem az egész bolondságot.» Azért Verbőczy csak sirdogált. Utoljára János király odarendelt melléje egy apródot, hogy egy kendővel törülgesse a könyhullatásban telhetetlen főúrnak a szemeit.

Majd meg Pozsonyból vetődött oda egy régi katonája, a Bodó Ferencz harczosai közül. Attól kérdezé János király, hogy mit beszélnek a «német magyarok» ő felőle.

– Megmondhatom, a mit magam fülével hallottam Báthory István szájából: elment Zápolya Lengyelországba, beállt a krakkói kollégiumba diáknak, hogy tanuljon valamit, megunta a magyar bort, egy kis lengyel sörre vágyott.

– No hát ha visszamégy, mondd meg az uraknak, hogy igen is tanultam már annyit a lengyel iskolában, hogy nem sokára visszatérek s leteszem az egzámentet az ő hátukon, hogy jajgatnak bele, a lengyel sörből is eleget ittam már, s majd a söprüjét ő alájuk öntöm.

De nagyon csalatkozott János király, a mikor azt hitte, hogy ő már eleget tanult Lengyelországban! Még csak a kezdetén volt a studiumának.

Fráter György nógatására, hogy tenni is kellene már valamit s nem várni poharazás közben, hogy mikor nyitja meg Zsigmond király Litva vár ajtaját a «ci devant» sógor vendéglátására, rászánta magát Zápolya, hogy tesz egy lépést országának visszafoglalása ügyében. Írt a szász nagyfedelemnek, ki azon időben ellenséges lábon állt Ferdinánddal, kérve tőle fegyveres segélyt és hadviselésre való pénzt. Ezzel a levéllel útnak indította egy kengyelfutóját Szászországba.

Arra nem is gondolt János király, hogy valamennyi lengyel szolgája mind titkos zsoldosa Bona királynénak.

S a lengyel királyné a legkegyetlenebb szivű ellensége volt Zápolyának.

Ha gondolkozott volna rajta, magától is rájöhetett volna, hogy mi okból ungorkodik ellene Sforza Bona?

Fráter György tudta azt jól, de neki zár volt a száján.

A kengyelfutó, a kire János királynak a szász fejedelemhez irott levele bizatott, elébb odavitte azt Litva várába a királynéhoz.

Bona királyné egy krakkói aranyművest hivatott magához s azzal egy tökéletesen hasonló pecsétnyomót vésetett, a minőt Zápolya használt, annak a czímerével és köriratával. Ezzel a praktikával fel lehetett bontani János király levelét s ismét lepecsételni.

A levelet elolvasták s aztán utjára eresztették.

A rendes időben, a mi alatt oda, vissza lehet jönni, megérkezett e kengyelfutó a szász fejedelem levelével, melyben ő felsége értesíti felséges kollegáját, hogy nagyon örül, hogy szolgálhat neki. Rögtön küld a segítségére tizenkétezer harczost s a hadviselés költségeire negyvenezer aranyat.

Ez örömhír fölött nagy volt a jubiláté János király környezetében.

A futár ismét nyargalt oda vissza, azzal a magyar szóval, hogy «adjad Uram Isten, de mindjárt!»

A visszatérő futár aztán még jobb hireket hozott.

A szász sereg meg is indult, még pedig Slézián keresztül. Minthogy pedig a sziléziták, mint Ferdinánd király hivei nem akarták megengedni az átkelést, fegyverrel törtek maguknak utat s ostrommal foglalták el Olomoch városát (melyet bajos dolog megtalálni a térképen), s e városon tizennyolczezer márkát vettek hadisarczban, azt is a többi pénzhez csatolták s küldik János királynak. Itt van már a határon, csak érte kell menni.

Ez a hír még nagyobb örömöt támasztott. János király rögtön társzekereket fogadott, mert ennyi hordó pénznek az elszállítására az kell; arra felültette Fráter Györgyöt, meg a káplánt, mint két legbiztosabb hivét, hogy menjenek eléje a pénzthozó követeknek.

Azokkal szépen össze is találkozának, de egyebet, mint jajveszékelést, nem találtak náluk. Útközben a gonosz hajdemákok, a veres inges haramiák megrohanták őket, a pénzt mind elrabolták.

Ezzel a keserves hirrel tértek vissza János királyhoz.

Nagy volt a keserűsége és boszúsága e miatt Zápolyának, de hát látott ő már ennél több kincset is elveszni néhanapján. Csak elnyögte a veszteséget. Ellenben ismét levelet írt a szász fejedelemhez, sürgetően kérve, hogy noha a küldött pénz sárba esett, de legalább a hadsereget küldje gyorsan, hogy még idején betörhessen vele jó Magyarországba.

Ezt a levelét is elvitte a kengyelfutója elébb Litva várába.

Bona királyné aztán e sürgető levél helyett iratott egy másikat János király nevében, a melyben ez arra kéri a szász fejedelmet, hogy őszre fordulván az idő, ez évre már elkésett a hadmivelés. A magyar felkelő hadak nem szeretnek télvizben táborozni. Azért jobb lesz, ha a szász segélyhad nem jön be az idén.

Ezt a levelet vitte el a futár a szász fejedelemhez.

A szász fejedelem aztán erre a levélre megint egy keserű és fanyar választ adott János királynak: «hogy ha te magad is félsz a téli háborútól s előre fázol a vizben hóban czafolástól, akkor én is megyek haza a téli szállásomra s várhatsz rám, a míg megmelegszem».

Zápolyát majd a guta ütötte meg haragjában, mikor azt a levelet olvasta! Hisz ő épen az ellenkezőt irta a szövetségesének. Rögtön keresteté a levélhozó fullajtárt, de már az akkorra úgy elszelelt, hogy nem lehetett megtalálni.

Most már aztán Zápolya is versenyt lamentált Verbőczyvel.

Ki nem birta találni, hogy ki az, a ki ő vele azt a kegyetlen játékot űzi.

Fráter György tudta azt jól.

– Én rablókkal és hamisítókkal vagyok itt körülvéve! zugolódott a király s felkerekedett egész kiséretével, otthagyta Tarnov várát s megszállt egy közeli kis városban. Ott pedig az első éjjel felgyujták a feje fölött a házat, a melyben megszállt, a király utoljára is kénytelen volt valamennyi szekerével együtt a körülkerített templom udvarán letelepedni s maga ott hált a czinteremben.

S még most sem vette észre, hogy ez mind terv szerinti «hozott Isten!»

Ez mind Sforza Bona praktikája.

János király úgy tett, mint a szenvedélyes lutrijátékos, a ki a számait minden lutriba berakja, a hol csak húznak, abban a hitben, hogy valamelyiken csak kihúzzák. Elküldözte a követeit a franczia, angol, portugál királyokhoz, a velenczei dózséhoz, segélyt esedezve, de bizony a számai csak nem jöttek ki sehol.

A szász fejedelemmel való felsülése után néhány napra megérkezett Francziaországból a követe László Jeromos, egy egész hosszú litaniáját hozva magával I. Ferencz király szövetségi pontozatainak, melyekben elmondatik, hogy mit tegyen János király I. Ferencz kedvére, Ferdinánd és Károly császár kárára, hogyan verje meg őket, hogyan foglalja el s ha meghal, kire hagyja az országot? s akkor aztán a franczia király fog neki hadisegély fejében küldeni havonkint 20 ezer livert s egyszer mindenkorra egy királykisasszonyt hitves társul. De mind ezt tartsa titokban, mert Ferencz királynak fiai túszul vannak Károly császárnál, a hova cserében kerültek a csatában elfogott atyjukért. Ezuttal azonban pénzt nem küldött ő francziasága.

Tehát «nesze semmi, fogd meg jól! Ne szólj semmit, de még azt is lassan mondd».

– Felséges uram! Mondá ekkor Fráter György Zápolyának, azt látom én, hogy mink Verbőczy uram könyhullatásaival s a külső fejedelmek biztatásaival soha sem foglaljuk el Magyarországot.

– Hát kire támaszkodjam?

– Én ismerek egy derék embert, a kinek minden meg van adva Istentől, hogy Magyarországot meghódítsa, csak akarja.

– Hol van az az ember?

– Itt áll velem szemközt. Te vagy az magad János király.

– S hol vegyem a hadsereget?

– A magyaroknál. Saját hazádfiainál.

– S hol vegyem a hadiköltséget?

– Azt is magadnál találod. Szekereid vannak megterhelve arany, ezüst marhával. Holt kincs, a minek nem veszed se hasznát, se dicsőségét. Ezekre a kincseidre, ha zálogba tennéd, kaphatnál harmincz-negyvenezer aranyat.

– Kinek van Lengyelországban negyvenezer aranya zálogra kölcsönadni való?

– Zsigmond királynak van.

– Az igaz. De ki tud Zsigmond királyhoz férkőzni, hogy vele beszéljen?

– Beszélek én.

– Nem bocsát senkit magához, a ki tőlem visz követséget.

– Engem be fog bocsátani.

– Nagy fába vágod a fejszét, lelked rajta.

A barát utra kelt, minden kiséret nélkül, egyes egyedül.

Jól ismerte az emberi sziveket. A mint megérkezett Litva várába, csak a nevét kellett kimondania a major domus előtt, azonnal megnyilt előtte minden ajtó.

A czensztochovai apáturnak éjjel-nappal szabad bejárása van Zsigmond király palotájába.

XXX. FEJEZET. A VÉDŐ ANGYAL.

A király belső szobájában fogadta a barátot, a hová még udvarnagyai sem voltak járatosak. Kezét nyujtá neki s magával szemközt leülteté.

A király mellett, egyenlő magas faragott támlájú karszékben ült Bona királyné, a másik oldalán pedig a királyi csemete, Izabella. Karcsu, nyulánk hajadonná nőtt fel a leány, kit tizenöt év előtt megkeresztelt a fehér barát, midőn annak az egész országban nem akart senki a keresztapja lenni. Nagy sötétkék szemei elárulták ábrándos lelki világát, ajkai erős szenvedélyre vallottak, de még a szűzi ártatlanság bimbójába zárva. Olyan volt, mint egy álomtünemény, karját apja térdére nyugtatva s arczát kezére fektetve.

A barát nem várt a felhivásra, beszélt lelkének teljes hevével, egész ékesszólásával. Elmondá sor szerint hazájának nagy szenvedéseit, hogy folyott a magyar és lengyel vér Mohácsnál egy patakba, testvérré egyesülve a halálban, testvérként várva a feltámadásra. Hogy dúlja azóta ellen és pártviszály e siralomra érdemes országot.

És azután beszélt Zápolyáról, mint arról a kimagasló alakról, a ki egyedül van Istentől küldve a romjaiban heverő országot újra fölépíteni. Leirta daliás alakját, harczban rettenhetetlen bátorságát, önfeláldozó hazaszeretetét, szívbeli jóságát, balsorstól megtörhetetlen vidám lelkületét.

Addig festé lángszinekkel a védenczét, a míg az ifju királyleány szemei megteltek könynyel. Felemelé az arczát a királyhoz s azt kérdé rebegő szóval:

– Ő az én bátyám, úgy-e?

(Azt hallotta már a királyleány, hogy Zápolyának a huga volt az ő atyjának az első felesége.)

A barát beszéde egyre hevesebb lett. Elmondá, hányféle ellenség dúlja most Magyarországot. Egy a török, kettő a német, harmadik a rácz, negyedik az új vallás, a reformáczió és ellenében a túlsoron a vakbuzgó erkölcstelen főpapok, s a ki a legrosszabb ellenség, maga a két pártra szakadt magyar: itt kurucz, ott labancz. Hét ellenség van most az országban!

– S te neked van hited, hogy e hét ellenséget leküzdhetni? kérdé a király.

– Hiszem.

– Ki által?

– Egyik ellenséget a másik által. Hol az egyikkel, hol a másikkal szövetkezni össze, s mikor az megverte ellenesét, akkor a vert félnek fogni pártját s azt keríteni a győztes fölé, kettőt a harmadik ellen egyesíteni, egyikkel sem rontani el végképen a dolgot, s a közben a hivek táborát összegyűjteni, míg elég erősek vagyunk, egyenkint magunkban letörni mindent, a ki nem szövetségesünk. Csak két ezredem volna, melylyel ezt a munkát megkezdhessem, s a hozzávaló költség, megnőne az a sereg, mint a lavina, mire a sikra leér. Még van a magyar vérben őserő, mely a nemzetet újjá teremti. S ha végig pusztította az országot az ellenség, megmaradt alattunk az áldott föld s visszaadja az elvesztett kincseket.

Zsigmond királynak kellett volna erre valamit mondani, de ő csak a prémes kaftánjába huzta a nyakát és hallgatott. A királyné arcza fagyasztó tilalommal fordult feléje, összehuzott szemöldökei, ajkai, szemei parancsolák férjére a hallgatást. Ő maga felelt meg helyette.

– Igen sajnáljuk, tisztelendő szent atyám, hogy rokonunkon, János királyon ez idő szerint nem segíthetünk. Tudva lesz előtted, hogy Zsigmond király és Ferdinánd király között erős békekötés van. A király esküje s Lengyelország érdekei köteleznek bennünket a béke megtartására. Zsigmond király János királynak egy ezredet sem adhat a seregéből s egy tallért sem az ország kincstárából.

– Hát adok én! kiáltá fel a királyleány, felszökve az ülőkéről atyja lába mellől.

Olyan volt az alakja, mint egy mentő tündéré, a ki a fuldoklót kiemeli a habokból.

– Te? szólt a királyné epés nevetéssel, hát hol veszed te a katonákat?

– Hát nincs-e nekem két ezredem? A vörös huszárok, meg a vértes muskétások? Ez idén, születésem napján ajándékozta nekem az atyám. Én hímeztem a zászlószalagjukat. Előttem vonultak el, engem üdvözöltek, mint ezredtulajdonosukat. A mi az enyém, azzal csak rendelkezhetem.

Azzal hizelkedve simult a király keblére, gyönge tenyerével czirogatva az orczáját.

– No ugy-e megengeded, hogy elküldjem a katonáimat az én János bácsikámnak, szegénynek, a kinek nincs katonája, hogy visszaszerezze vele az országát?

Úgy beszélt erről, mintha egy gyermek kinálná ajándékba, dobozostól, az ólom katonáit.

– De leánykám! Ez nem tréfa dolog. Szabódék a király.

– Sőt nagyon komoly, szólt Izabella. Ha nem engeded meg, – akkor én meghalok. – Majd meglátod, hogy meghalok. Akkor aztán lesz katonád; de nem lesz kis leányod.

Az elkényeztetett gyermek ezzel a szóval szokta kierőszakolni a szeszélyes kivánságait.

Fráter György tisztában volt már a helyzettel. A király uralkodik Lengyelországon, a királyné mind a kettőn, s a királyleány mind a hármon.

Zsigmond király ölébe vette a makranczos gyermeket, s okosan beszélt hozzá:

– De látod leánykám, a katona zsoldot is kér. Nem elég, hogy János bátyádnak oda ajándékozod a két regementedet. Ahhoz pénz kell, az pedig a János bácsinak nincs.

– Hát van nekem! Pénzt is adok neki!

– No ugyan már mi pénzt adhatnál te neki?

– Hát negyvenezer aranyat.

A király elbámult.

– Te? Negyvenezer aranyat? Hát hol vetted te azt?

A leány lesüté a szempilláit, hogy senki se nézzen a szemébe, s a hajszalagját rágva, kisüté:

– Anyámtól kaptam, nevem napjára, tűpénzül.

– Negyvenezer arany gombostű pénz? Bóna?

A királyné arcza elsárgult, szemei mereven néztek Fráter György arczába.

A barát apostoli büszkeséggel emelkedett föl helyéből, s karját a királyné felé nyujtva, sugá:

– A szász fejedelem aranyai!

A királyné összerázkodott, s fátyolát az arcza elé huzta.

A király felháborodva kelt föl székéből, s reszkető hangon mondá:

– Azt vissza kell neki adni!

(Nem a hajdemákok tartóztatták le a Zápolyának küldött hadi költséget; hanem Sforza Bona olasz condottieriei.)

A királyleány örömében tapsolva futott ki e szóra a szobából, s nem sokára egy kerekes székre téve tolta be a négy hordócskát, a mikbe a negyvenezer arany volt eltéve. A hordók pecsétjén a szász fejedelmi czímer.

«Minő zűrzavar ez?» dörmögé bosszúsan a király nejéhez fordulva.

A «csontfülü» meghallotta azt, s sietett a támasztott galibát elhárítani.

– Óh felséges uram. Én e pénzt nem úgy fogadom el a királyom részére, mint ajándékot, csupán mint kölcsön adott összeget, a melyért zálogban átadom János királynak összes kincseit, melyeket magával hozott.

– Fel van tisztelendőséged erre hatalmazva?

– Itt van nálam János király carta biancaja.

S azzal elővéve a csuklyájából a pergament, kigöngyölíté azt, minden irószerszámot magával hordott, s megirta a záloglevelet a király nevében.

– A hiteles pecsétről majd gondoskodni fog királyné ő felsége. Monda a barát alázatos ironiával.

(– Ördög vagy, nem barát! Suga fülébe a királyné.)

(– Gyónás után megadom rá az absolucziót.)

A király nagyon megszerette a barátot.

– Hát már most elviheti kegyelmed magával a leányom «tűpénzét».

– Nem egészen, csak háromnegyedrészben. Egyikét a hordóknak, tízezer aranynyal itt szeretném hagyni.

– Minő czímen?

– Mint jegypénzt. Mint Izabella herczegnő kelengyéjét. Én, János király teljhatalmu megbizottja, ünnepélyesen megkérem királyom számára hitvestársul Izabella királykisasszonyt.

A nyulánk gyermek lángoló arczát atyja palástjába temette e szavakra.

– Kegyelmed kifoszt bennünket! Kiálta fel a királyné. Mit gondol? Izabella még gyermek.

– És János király még földönfutó! Mondá a király. Majd ha János király Magyarország trónján fog ülni, akkor jöjjön vissza tisztelendőséged a válaszunkért.

– Így gondoltam én is. Ez a pénz csak jegypénz. A jegygyűrűt csak a koronával egy vánkoson fogom a felséges uram kezeibe letenni.

Fráter György két ezred válogatott lengyel katonával tért vissza Zápolyához és három hordó aranynyal.

– Ime királyom, itt van az első csapatod, a melylyel Magyarországra betörhetsz. Hogy felszaporodjék onnan hazulról, arról majd gondoskodom én. Itt van a hadi költség is. Harminczezer arany, zálogkölcsönül a családi kincseidre. Jó kézben lesznek, a királyéban. Negyvenezeret kaptam, de tízezeret ott hagytam belőle, jegypénzül a királyleány számára, a kit számodra megkértem feleségül. Odaigérték, de csak akkorra, ha egyszer Magyarország trónján fogsz ülni. Most megtaláltad azt az egy embert, a ki segít rajtad, saját magadat. Kövesd a lelkedet!

János király keblére ölelte a barátot, s megcsókolá az orczáit jobról-balról kétszer.

– Te vagy az én egyetlenegy igaz hivem![1]

XXXI. FEJEZET. «FLECTERE SI NEQUEO SUPEROS, ACHERONTA MOVEBO».

(Hát ha az égieket nem: a poklokat is megeresztem.)

Ezt a jelszót irják a krónikások János király czímere körül. Maga a káplánja is ezt adja a király szájába, még erősebben kifejezve: «ha az ördögöket hozhatom is fel a pokolból, bizony fel fogom hozni!»

János király az iródeákja, Fekete János által magához hivatta Mehemet béget, a hitehagyott magyart, a kit mind ez ideig átallt elfogadni.

A pribék arra ösztökélte a Lengyelországba futott magyar urakat, hogy folyamodjanak a török szultán kegyelméhez.

A két ellenkirályon kívül még egy harmadik ura is volt Magyarországnak. Szolimán szultán.

«Mit czivakodtok a fölött, hogy melyiteké legyen Magyarország? Egyiteké sem az. A nagy úr birtoka az. A korona nem tesz királylyá senkit, hanem a szablya. A szultán elfoglalta Buda várát, meghált benne, sót, kenyeret evett benne, annálfogva Budavár az övé. Csak az ő palástjának az árnyéka alatt lehet valaki Magyarországon király, a ki a szultánnak hűséget esküszik, s meghódolásul évi adót tesz le a lábaihoz».

Rettenetes volt az a gondolat is!

Magyarország, mint hűbéres állam! A magyar király kengyeltartója a szultánnak! A szabad magyar nemzet adófizetője, hadkövető vazallja a mohamedán népnek!

Nem lehet egy igaz magyarnak ezzel a gondolattal elaludni s ezzel fölébredni.

És még is itt volt a vaskényszerüség, bele kellett törni a lelküket.

A török segítsége, beleegyezése nélkül nem lehetett a beteg országot meggyógyítani.

Az akkori orvosi tudomány bizony megszokta a heroicus kurákat.

Hogy mit végeztek azon a titkos tanácskozmányon, melyet Sztrij várában zárt ajtók mögött tartott Zápolya legbizalmasabb hiveivel, abból nem szivároghatott ki semmi. Csak ketten voltak, Laszkó Jeromos, a lengyel főnemes és Fráter György. Még Verbőczyvel sem közölték a végzést. Nagyon lágy ember volt hozzá.

Még a király káplánja előtt is titokban tarták a dolgot. Pedig ez valóban meggyónni való volt. Szövetséget kötni a keresztyénség hatalmas ellenségével! Behivni az országba Szolimán szultánt, lófarkas zászlóival!

És ezt a «hét főbünök» koronáját még a gyóntató papnak sem volt szabad fülbesugni, még az apát úr sem szabadíthatta meg tőle lelkét. Hisz úgy sem kaphatott volna erre absolutiót.

Ő is elfogadta ez eszmét.

Óh te rettenetes hazaszeretet! Hogy te még a valláson is uralkodol!

Mikor Fráter György a király belső szobájából kijött, meg kellett látszani az arczán lelke küzdelmének, a káplán megszólítá.

– Mi lelt, Fráter György? Miért vagy oly szomorú.

A megszólításra egyszerre összeszedte magát a szerzetes.

– Hogy ne volnék szomoru? mikor elvesztettem ő felsége bizalmát. Úgy látom, hogy kiestem a kegyéből.

– Csodálom, hogy eddig is részesültél benne. Ugyan mit tudott ő felsége ilyen simplex fráterrel tanakodni, mint atyaságod?

– Visszatérek a hazámba. Mást nem tehetek.

– S ugyan mit fog ott kezdeni atyaságod?

– Felkeresem ujra a kolostoromat.

– De azt ugyan keresheted már. Valamennyi pálos monostort mind tőből kiforgatott a török. A budai főapátságból istállót csináltak. A futaki, ujlaki, attyai kolostorok szét vannak rombolva. Csak a romjaikat találod már. Jobb lesz ha itt maradsz. Vesd le azt a csuhát. Tudjuk, hogy huszár voltál valamikor, káplár voltál, most hadnagy lehet belőled. Szólok melletted egy jó szót a királynak.

– No hát csak szólj.

Azzal beereszté a káplánt a királyhoz. Az pedig igen vig kedvében volt épen, azzal mulatta magát, hogy kézbe vette Mehemet bég tegzét és nyilait, s a törökkel és Laszkóval fogadásból czélba lövöldözött.

Nem is várta meg Fráter György a druszája visszatértét, hanem neki indult gyalog, egy bottal a kezében, egy darab kenyérrel a tarsolyában, meghódítani a magyar nemzet szivét János király számára.

A faczipős barát csuklyájában a királynak teljhatalmú megbizását vitte magával.

Háromszor tette meg ezt az utat keresztül-kasul széles e hazában.

Egyszerű szerzetes öltönye minden gyanut távol tartott tőle. Gyalog járt, senkinek sem tűnt fel. Kolduló barát volt, minden házhoz bekopogtathatott, főpapok székházába, főurak palotájába, barátok zárdáiba, katonák sátorába, polgárok lakásaiba egyaránt szabad járata volt. Az első tapogató szónál megtudta, ki a jó barát, ki az ellenség, emlékébe gyüjté a panaszokat, s abból volt elég, de ennél nem állt meg, biztatta a hiveket, megerősítette az ingadozókat; felkölté az alvó szenvedélyeket s egymagában, a nélkül, hogy valaki sejtené, összeboronálta az egész összeesküvést János király javára; másodszori utjában az egész hadjárati tervet elkészíté, megbizta a csapatok vezetésével a kiszemelt főkapitányokat. És mikor harmadszor is vissza jött Lengyelországból, akkor már magával hozta a felkelési riadót, János király betörésének hirét. És a Ferdinánd-párti főurak és főpapok még csak sejtelemmel sem birtak a felől, hogy egy mezitlábos barát jár itt szerteszét az országban, a ki felfordítja alattuk a nyugadalmas földet, elfoglalja a váraikat, üres tarsolylyal, egy bottal a kezében megveszi a hadaikat, letöri a zászlóikat. Nem úgy, a hogy eddig szokták a betörők, trombitásokat küldve maguk előtt, parádés szekéren ülve, zászlót vitetve maguk előtt, szórva a pénzt tele marokkal, hanem titokban, senkitől észre nem véve, egyedül a «szónak» a hatalmával.

Mikor János király a Kárpátok meredélyein lengyel ezredeivel aláereszkedett, (Verbőczy volt vele) már akkor Fráter György egy kész hadsereggel járt előtte, melyet Athinay Deák Simon és Kun Gothárd vezényeltek.

Ferdinánd dandárai eléjük siettek, Serédy Gáspár, Révay István és Lascano Tamás vezénylete alatt, s Sárospataknál utjokat állták. De e helyütt János király hivei kifenték a csorbát, derék ütközetben szétverték az ellenséget.

Fráter György e diadalhirrel tért vissza Zápolyához, s azzal az örvendetes jelentéssel, hogy Ferdinánd fővezére Kócziány nem tud a nagy sarak miatt Trencsén várából előre hatolni.