Part 20

Ferdinánd király komoly ember, nagyon is sötét kedélyű, hitbuzgó és szerfölött józan, nem talál bele a «sirva vigadó» magyar életmódjába. Nem ül le velük kvaterkázni, bratinázni, nem issza ki egy hajtásra a «widerkom»-ot. Magyarul sem tud. Annál jobban megteszi János király a példát, mulatozása a dévajságig, az izetlenségig megy. Sok embert, a ki a zöld asztalnál híve lett, a fehér asztalnál vadított el magától.

Igy volt Török Bálinttal és Czibak Imrével.

Mikor Czibak szétverte Cserni Jován hadát, s Török Bálint a sebesült fekete czárt lenyakaztatá, a levágott főt, diadaljelül felvitték Budára János királyhoz.

Zápolya nagy lakomát rendezett ennek az örömére s az asztalra épen magával szemben odahelyezteté egy ezüst tálra a levágott főt. S aztán valahányszor egy áldomást ivott, egy pálczával ráütött a halott fejre.

Török Bálint kicsufolta érte. (A hogy érdemlé.)

– Akkor ütögetted volna azt a fejet, Jankó komám, a mikor még eleven volt!

– Bizony te is csak akkor vágattad le, a mikor már más lelőtte.

Czibak Imrének felkeveredett a gyomra ettől a látványtól s ott hagyta a király asztalát.

Ha még csak a terített asztalát hagyta volna ott! De ott hagyta a terített csataterét Tokajnál s elvitte a dandárát az ütközetből s e miatt veszté el a király a csatát.

Szintén ilyen végzetes lakomája volt János királynak az, a melyet Várday, az esztergomi primás tiszteletére adott.

Neve napjára hítta meg a király Budára az egyházfejedelmet, mire az rangjához illő pompával le is jött Esztergomból. Győr, Tata, Komárom, Esztergom erős várai még ekkor Zápolyát uralták.

A király előtt ismeretes volt a primásnak az a gyöngéje, hogy nem szereti a sertéshust. Érzékeny gyomra volt. Kénytelen volt diétát tartani.

A pompásan felterített lakoma-asztalt főpapok, főurak ülték végesvégig, legfelül a király, jobbján az érsekprimás.

A legelső étekfogás volt a czifrán feldiszített vadkanfej.

A primás ehez hozzá sem nyult.

Azután hozták a bocskoros levest, összevagdalt disznóvesével, tüdővel, májával, jól megborsolva.

A primás ennek a szagát sem állhatta. Hiába dicsérték előtte, milyen jó.

Akkor következett a töltött káposzta kalbászszal, sertésfarkakkal.

A primás azt is elutasította.

Azután hozták a sült malaczot.

Ez sem neki való volt.

Következett a «lengyel nyelv» mézes, mandulás, mazsolaszőlős lével. Ebbe sem mártotta bele a kanalát a primás.

A «bundás zsemlyéhez» sem nyult hozzá, mert az meg disznóvelővel volt töltve.

Majd meg «rácz pitét» hoztak, de azon is megérzé a sertéshús vagdalékot s érintetlen hagyta.

És így a vendégül hivott egyházfejedelem a király asztalánál egészen éhen maradt. Ha igazi királyi szellem sugallta volna Zápolyát, hát akkor azt kellett volna tennie, hogy a tréfa meglevén, hozassa elő a jó drága becsináltakat és gyönge gyomornak való kókokat a primás számára s aként békítse ki. De ezt elmulasztotta a király s nagyon jól mulatott az egész asztaltársasággal a fölött, hogy a primás éhen maradt.

Nagy hiba volt János királytól. Ha már a buzgó pápista nem tisztelte az egyházfejedelmét, tisztelte volna a magyar házigazda a meghivott vendégét.

Ez a tréfa nagyon sokba került Zápolyának. Elveszté vele a primás és az egész papság barátságát.

Hítta aztán ismét ebédre magához a primást, jóvá akarta tenni a rosz tréfát, de a főpap azt felelte neki:

«Köszönöm, van nekem itthon tulkom, borjum, tyukom elég, hogy tisztességes ebédet főzessek magamnak. Disznótorra nem járok.»

Erre Zápolya azt a dölyfös észrevételt küldé a primásnak:

«No már látom, hogy kegyelmed is csakugyan török már, mert azok irtóznak a sertéshustól».

A mire a primás még gorombább levelet küldött Zápolyának.

«Én pedig azt látom, hogy te csakugyan tót vagy, mert az szereti úgy a malaczot!»

Igy csinálják az ellenségeket.

XXVI. FEJEZET. AZ «EGY» MAGYAR.

A keresztesi ütközetben, a hol a hű vitéz Bodó Ferencz, Zápolya legjobb alvezére megkisérté a hadi szerencsét megfordítani János király javára, a Zápolya elleni harag lett a győztes.

Bodó arra számított, hogy Török Bálint dandára, mely hozzá közel volt, az ő szembetámadása alatt egyszerre oldalba fogja támadni Kacziáner (a magyaroknál «Kóczány») Ferdinánd-párti vezér seregét.

Megfordítva esett le a koczka.

Török Bálint már akkor Ferdinánd király pártján volt. Az a magyar dandár nem török volt már, hanem német.

Bodó Ferencz maga került két tűz közé.

Mikor nemrég még jó barátját, kenyeres pajtását, Török Bálintot látta ellenségül a hátába nyomulni, hüvelyébe taszította a kardját s megadta magát kényre kegyre.

A csatatérről aztán azzal a csapattal együtt, melynek élén előre rugtatott, elvitték a német táborba. Nagyon szép társaságot talált ott már együtt. Csupa magyarból állt a német. Ott volt már Pekri Lőrincz is, a másik János párti dandárvezér, aztán meg a derék Bakics, a ki az ország zászlóját vitte János király előtt a székesfehérvári koronázás napján. Ez is elhozta a ráczait. Azokat ráczoknak hitták, akármelyik táborhoz szegődtek. Meg is érdemelték!

– Hozott Isten, pajtás! Kiálta örvendező nevetéssel Pekri, mikor meglátta, hogy Török Bálint hozza magával Bodót. «Csakhogy megint összekerültünk!»

Bakics szaporítá a kaczagást.

– Kész a párti! Vagyunk négyen. Játszhatunk durnyit.

S mindjárt előhuzta a tarsolyából a német kártyát, a mit a magyarok harminczkét leveles bibliának hinak. (A brandenburgi ismertette meg a magyarokkal ezt a nemes élvezetet. Áldott legyen az emlékezete! Ne ülnénk meg a négyszáz esztendős jubileumát, mikor ősapáink az első «ferblinél» «blindre» «hozom»-oztak?! – Mingyárt a millénium utáni esztendőben lesz!)

Bodó Ferencz azt mondá a kaczagva fogadó czimboráknak, hogy:

– Én hiszen durnyizni leülök veletek, s ha megkináltok egy kupa borral, azt is megiszom az egészségetekre, – meg a magam kontentumára, – de egyéb közös dolgot nem csinálok veletek, mert én már egyszer János királynak tettem le a parolámat s én meg nem rágom a szijat.

Török Bálint kinevette ezzel a komolykodásával.

– Ugyan mi a csudát szeretsz rajta? Hát király a Jankó? A bizony csak olyan «magagyütt» király, senki se hivta. «Elmehet kend, a hogy jött kend.» – Nem drótozni való fazék a magyar korona! Mit kapkod hozzá? Mindjárt «volt-nincs» lesz annak a predikátuma. Hagyd őt a töröknek.

– Tartom őt a magyarnak, s ha ti azt követelitek tőlem, hogy én is kitérjek németnek, akkor inkább veressetek lánczra, zárjatok börtönbe, mert én az adott hűséget, hitet, becsületszót meg nem szegem.

– No hát pajtás, lánczra sem verünk, tömlöczbe sem zárunk, meg se keresztelünk, meghagyunk a magad pogány hitében. Mondá neki Török Bálint. Hanem hát nekünk is add hitedet, vitézi paroládat, hogy közülünk el nem szököl, magadat hadi fogolynak elismered. Akkor aztán a kardodat, lovadat visszaadjuk. Járhatsz a táborunkban szabadon.

Bodó Ferencz ráállt az ajánlott kapituláczióra, s mind a három kapitánynak a markába csapott, adott szavának megerősítéseül.

Akkor aztán bevitték a tanyájukra, bort hozattak. (Közel volt Eger.) Egy nagy dobnak a fenekén kártyáztak éjfélig. Bodó volt a legkülömb legény közöttük. Mind a hármat leitta, s elnyerte a pénzüket a durnyin. Az egész tarsolyát megtöltötte vele. Mikor az utolsó is lefordult a tábori székről, (a rácz Bakics volt az, a bácskai legtovább győzte, de Bodó meg székely volt) odasettenkedik a sátorba az alvezér csatlósa.

– Kapitány uram! Mind olyan részeg az egész őrség, mint a tök. A lovaink fel vannak nyergelve. Most már «illa berek! nádak, erek!» arra futhatunk el, a merre akarunk.

Bodó Ferencznek magának is nehéz volt a feje, azt se tudta már, hogy égen jár-e, vagy a földön? Engedé magát a szolgája által a nyeregbe feltolatni, s aztán hagyta a lovát a kapiczányon vezettetni.

Észrevétlenül kijutottak a labancz táborból. A magyaroknak nem szokásuk előőrsöket felállítani. Túzokoknak való az, a kik félnek a puskástól.

A síkra kiérve aztán belevágták a ló vékonyába a sarkantyút, neki ereszték a kantárszárát s vágtattak csillagirányában a Tisza felé.

A csípős éjjeli szél ott a rónasíkon kifujta a vezér fejéből a mámort. Csak egy kamuka dolmány volt rajta, a jó medvebőr kaczagányát leveté mulatozás közben, az ott maradt a sátorban, a vágtató nyargalástól megizzadt, s aztán annál jobban fázott, mikor lépésre fogták a járást. A gyomra is követelte a jussát. A mulatságban nem eszik az ember, hanem csak iszik s attól aztán még rebellisebb lesz a belső része.

– Jó volna most valami csendes tanyán valami meleget bevenni, mondá a csatlósnak.

– Ahun látok valami világot! Tán valami tanya lesz ott.

Csakugyan egy magányos tanya volt, szántóföldek közepett. Nyitva kapu, ajtó, be lehet bátran menni. Szegény ember lakja. Az istállóba is beköthetik a lovaikat, üres az egészen.

A házba benyitva, csak egy öreg embert találtak a szobában, mely egyúttal konyha is volt, az asztalon egy faggyumécses égett, az öreg a mellett ült, előtte egy könyv, tán a «Szentek hegedűje».

Fel sem kelt, mikor a vitéz urak beléptek.

Pedig azok szépen köszöntötték, magyarul, ráczul, «adjon Istennel», «zbogommal».

– Van-e itt valami harapni való? kérdezé az alvezér.

– Van… Mordult az öreg, de hozzátett egy olyan szót, a mi sehogy sem szép.

– De nem kivánjuk ingyen, fizetünk érte. Itt van egy arany.

– Akkor van posajtott káposzta.

– Hát szalonna nem volna hozzá? Ezért a másik aranyért.

– Akkor szalonna is lesz.

– Aztán ha tüzet rakna kend s megfőzné hevenyén a káposztát a szalonnával, még egy harmadik arany is előugrana.

Arra aztán tüzet is rakott az öreg gazda a bogrács alá s megfőzte a «korhelyleves»-t.

Mikor készen volt a meleg étel, kitöltötte az öreg egy nagy fatálba s adott két nagy fakanalat a vendégeinek hozzá.

A szolga ugyan hozzálátott, de Bodó Ferencz csak úgy foghegyen szürcsölgeté a káposztalevet, homlokát tenyerére támasztva nagy búsan.

– Min búslakodol, vitéz uram? szólítá meg az öreg gazda. Midet hagytad el?

– Azon búslakodom, hogy elhagytam a becsületemet. Szavamat adtam az ellenségemnek, hogy nem szököm el a táborából, hitemet adtam rá, ezért meghagyta a lovamat, kardomat. S most van kardom, lovam, van szabadságom is, de nincs becsületem.

– A bizony nagy veszteség.

– Mit mond kend erre öreg?

– Hát én azt mondom, hogy a ki magyar, megtartja a szavát, a kinek pedig hite nincs, annak Istene sincs.

Bodó levette a süvegét s keresztet vetett magára.

– No kapitány uram, futhatunk már odább, mondá jól bepofázva a szalonnás káposztából, a csatlós.

– Te futhatsz, mondá Bodó Ferencz, mert te paraszt vagy, de én nemes vagyok, engem visszavisz az adott szavam, a honnan elszöktem.

Azzal kiment, paripájára ült s visszatért az ellenséghez.

Török Bálinték már akkor felszedték a sátorfát, bevonultak Keresztesbe. Odáig kellett Bodó Ferencznek őket követni.

Délelőtt volt, mikor megérkezett. A piacz közepén nagy sokadalom volt. Egy trombitás lóhátról hirdetett valamit a népnek. Bodó oda rugtatott a közelébe.

«Ő kegyelme Török Bálint ezredes kapitány uram hirdeti a lakosságnak, hogy a fogoly Bodó Ferencz, János király kapitánya megszegte az adott szavát, megtörte a hitét, elfutott gyalázatosan…

– Hazug vagy beste lélek! ordítá közbe Bodó Ferencz, hazug a gazdád is, beste lélek az is! Itt van Bodó Ferencz! Nem szökött sehova!

Azzal aztán odavezették őt a kapitányok elé.

– Veressetek rám békókat. Adjátok vissza a becsületszavamat. Ti kötözzetek meg! Én nem kötöm meg magamat többé!

Úgy is tettek. Lánczraverték, elküldték a bécsujhelyi börtönbe.

Sokszor megkisérté Ferdinánd király ezt a vitézt a maga pártjához édesgetni. Nem hajolt rá, mindannyiszor visszatért a börtönébe. Ott is halt meg, nyolcz esztendő múlva.

Ez az egy ember megmaradt Isten csodájának, magyarnak, mikor már nem volt több.

XXVII. FEJEZET. A KIRÁLYHALÁL LEGENDÁJA.

Az elpártolt hivek nem csak éles karddal, de még annál élesebb nyelvvel is harczoltak János király ellen.

Elnevezték őt egymás között «Katalin királynak». Azt jelezték vele, hogy egészen elpuhult, elasszonyosodott, czifra öltözetekben hiu, apróságokkal bibelődő; szürkülő haját ólomfésüvel feketíti s a fogait kefével mossa, hogy fehérek legyenek, a körmeit tisztogatja s evés után kiöblíti a száját. Szégyenleni való dolgok ezek! Egy férfinál! egy hadvezérnél! egy királynál! Bezzeg nem használt fogkefét Kinizsi, mikor a kenyérmezei diadal után foga közé ragadta a törököt s úgy tánczolt vele egy kopogóst! Így szeretjük a hőst látni! Sáros lábbal, véres kézzel, lőporfüsttől fekete orczával!

Mikor János király a szinai vesztett csata után kimenekült Lengyelországba, egy legendát költöttek az elpártoltak, mely nagyon alkalmas volt a Zápolyákat meggyűlöltetni az egész magyar nemzettel.

E mesemondás szerint az elvesztett mohácsi ütközet után nem veszett el Lajos király a Csele patakba fulladva, sőt szerencsésen megmenekült az apródjával, Czettricz Ulrikkal együtt s futott tovább Bátta felé.

A vert had többi része is arra felé igyekezett, csakhogy a nagy felhőszakadásban egymást nem láthatták.

Mire a városhoz értek, a zivatar elvonult, az ég kitisztult s a holdvilágnál láthatták, hogy igen nagy csapat lovas gyült már össze az utczákon, a kiket egy vezér hadirendbe állítani törekszik.

Ebben a vezérben felismerték Tomory Pált. Tehát az érsek sem esett el a török ágyugolyóktól, az is megmenekült. A magyarok egymás közt Tomory érseket, a mióta a csuhát felvette, Cseri-basának nevezték széltében furcsa törökös viselete miatt.

Nagy volt az érsek öröme, hogy a királyt meglátta. Ezüst sisakjának koronás tarajáról messziről ráismert.

De kevés vártatva egy még nagyobb lovas csapat érkezett vágtatva a faluhoz. Ennek a vezérében pedig Zápolya Györgyöt ismerték fel, a vajda testvérét. Őt sem érte halálveszedelem a vérengző ütközetben.

Ekkor azt mondá Zápolya György a királynak:

– Uram. Tartsunk itt pihenőt. Magunk lovastul ki vagyunk fáradva, megszakadunk a futásban. Neked is jól fog esni, ha egy kissé megvacsorálsz.

A király ráhagyta magát beszélni, hogy betérjen a plébánoslakba, a hol a szentatya gazdasszonya rögtön hozzáfogott a vacsorafőzéshez.

Tomory Pál elvállalta, hogy addig, a míg a király vacsorál, a hadi rendbe állított csapatjával őrt állat a piaczon, nehogy az üldöző török rajtuk üssön.

Zápolya György pedig arra ajánlkozott, hogy ő az alatt ott marad a király mellett a plébániában.

A plébánus nem volt ott, mert annak egynehány halálos sebben menekült vitézt kellett az utolsó szentségben részesíteni, a kik a templom sekrestyéjében voltak sorba fektetve.

A király mellett ott volt még a két apródja, egyik Czettricz Ulrik, a másiknak a nevét nem jegyzék fel.

A vacsora elkészülvén, Zápolya György azt ajánlá a királynak, hogy vesse le a nehéz fegyverzetét, a mi alkalmatlan lenne az étkezésnél. A király ráhagyta magát beszéltetni, s Czettricz Ulrik, meg a másik apród lecsatolták róla a vértezetet, úgy, hogy a királyon nem maradt más, mint az az aranyszövetű dolmány, melyre a királyné saját kezével himezte a Jagellók czimerét.

Alig ült a király az asztalhoz, Zápolya György azt mondá a másik apródnak:

– Eredj ki fiam a ház elé. Állj lesbe, hogy nem jön-e a török a hátunkba? Ha lármariadót hallasz, rögtön jelentsd, hogy a királylyal tovább futhassunk.

Csak Czettricz Ulrik maradt még a szobában.

De még hozzá sem kezdhetett a király a vacsoráláshoz, a midőn a vajda öcscse gorombán rá támadt:

– Te! Nyálas király! Beste lélek! Te vesztetted el Magyarországot! Te fosztottad meg az én családomat Lőrincz bátyám örökségétől! Most bizony meghalsz!

Azzal kirántotta az oldalán függő háromélű cseh dákosát s a királyra rohant vele.

Czettricz Ulrik, a helyett, hogy kardot rántott volna a király védelmére, rémülten rohant az ajtónak, ott szemben találkozott a másik apróddal, a ki meg befelé rohant, majd feltaszították egymást.

«Jön a török!» kiáltá az egyik.

«Odabenn gyilkolják a királyt!» ordítá a másik.

Azzal mind a ketten futottak Tomoryhoz a rémhirrel.

Erre a Cseri Basa leugrott a lováról, s azon pánczélosan kivont karddal rohant a plébániára, berúgva az ajtót.

De már későn jött. Az ifju király ott vonaglott a földön három szúrástól halálra sebesülve. Zápolya György ott állt fölötte, a véres tőrrel a kezében.

Tomory Pál elszörnyedve kiálta: «vessz meg, te harapós haramia!» s egy csapással ketté hasítá Zápolya György fejét.

Erre megint a Zápolya huszárjai rohantak a Cseri Basára s felkonczolták kegyetlenül.

Ott feküdt a három halott, a király, a fővezér és az alvezér egymásra hányva.

Tomoryt és Zápolya Györgyöt aztán a katonák egy közös sírba elhantolták, a király holttetemét pedig elásták a partba.

Czettricz Ulrik, a ki e vértettnek szemmellátott tanuja volt, a tusakodásban felkapott a lovára, s elébb Székesfehérvárra, azután Budára futott. Ott megtudva, hogy a királyné Bécsbe menekült, odasietett hozzá, s elmondta az egész történetet. De gonosz jutalma lett érte, mert a királyné azon való haragjában, hogy az apród cserben hagyta a királyt s nem tudta megvédelmezni, lánczra verette a hír hozóját, s a németek csunya halállal végezték ki.

S ezt a mesét széltére beszélték az országban és hitték.

Mikor Zápolya felkeresteté a király holttestét s azt Székesfehérvárra vitette, Mária királyné tiltakozott az ellen, hogy ott temessék el, azt követelte, hogy adják át ő neki, hogy a krakkói sírboltba takaríttassa el lengyel őseihez, de Zápolya nem hajtott a szavára.

A papok, kik a királyi hullát beszentelék, suttogva beszélték, hogy a három szúrás helye látható az arany köntösön, a hogy a háromélű dákos által lyukasztotta. De Zápolya nagy hamar bibor halotti köntöst huzatott rá, s a fejére arany koronát tétetett. Aztán nagy sietve eltakaríták a készen tartott márvány koporsóba. Minthogy ugyanis II. Lajos már gyermekkora óta mindig nyavalyás volt, minden évben készítettek a számára, a szerint, a hogy növekedett, egy új márványkoporsót, ha a kisebből kinőtt, faragtak a számára nagyobbat. Ilyen szépen gondoskodtak róla.

Mi igaz, mi nem igaz ebből a sok mendemondából? annak Isten a birája! De hogy ezt mind kitalálták, följegyezték, tovább adták, azt bizonyítja, hogy a régi magyarok is értették az ellenséges nagy emberek erkölcsi megmérgezéséhez. Zápolya Jánosnak ez a hiresztelés többet ártott minden vesztett ütközetnél.

XXVIII. FEJEZET. A LENGYEL FEHÉR ASSZONY.

János király, országát elhagyva, Lengyelországba menekült. Tarnov várában szíves fogadtatásra talált, régi barátjánál Tarnovszky herczegnél, Halics főkapitányánál.

A határon túl már csak lengyelekből állt a hadkisérete, a magyar hadak a Kárpátoknál mind visszafordultak és hazamentek. Csak a fegyveres cselédsége volt magyar, kocsisai, hajdui, belső szolgái, azonkívül egy csoport nemes ifju testőr, azután az udvari káplánja Szerémi György, a ki mind azt a sok érdekes mendemondát följegyezte (gyönyörű scytha-latin nyelven), a melyek a király körül történtek. Volt egy Fekete nevű diákja is a fejedelemnek, a kinek a képe is fekete és aztán a «fehér barát», Fráter György, a kinek a neve, mely alatt egymás közt emlegették «Csontfülű» volt. Mindenkinek volt valami gúnyneve a magyaroknál.

A kimenekülése után nyolcz hónapot tarisznyázott el János király Tarnov várában.

Mulatni jól lehetett a lengyeleknél, ez tudva van. A király szekerei a kincsein kívül jó tokaji borokat is hoztak ki Magyarországból, a melyek nagyon izlettek a lengyeleknek. Csak azt panaszolták, hogy nagyon sok komló van ebben a magyar «serben». Az ő italuk ser lévén, a bort is sernek tartották s azt kifogásolták benne, hogy a míg a rendes seritaltól az ember hátrafelé tántorog s estében a tarkóját üti meg, a magyar italtól előre esik s az orrát töri be.

Hogy Zápolya János miért nem ment egyenesen Krakkóba, midőn Lengyelországba menekült, annak kétféle oka is volt. Az egyik a saját keserűsége Zsigmond király ellen, ki előbb a hugát nőül vette s aztán hazaküldé. Borbálának a titokteljes halála mély árkot vont közöttük.

De még nyomatékosabb ok volt János királyra nézve Zsigmond királyt föl nem keresni az, hogy ez is elzárkózott előle.

A lengyel király, a mint hirét vette, hogy Zápolyát tönkre verte Koczián vezér Szina alatt s az fut Lengyelország felé, rögtön felkerekedett egész udvarostúl, odahagyta Krakkót, bezárkózott Litva várába s az alatt az ürügy alatt, hogy nagyon fél a pestistől, senkit a várba be nem bocsáttatott, a ki Tarnov tájékáról jött levéllel vagy izenettel.

S erre a nagy óvatosságra egészen elfogadható oka volt a lengyel királynak.

Fráter György egy tivornya alkalmával, melyben ő maga részt nem vett, azt mondá a királynak:

– Engedd meg, uram, hogy egy lengyel legendát, a melyet most hallottam jártomban-keltemben, elregéljek neked, a lengyel fehér asszonyról.

– Azt mondd meg, hogy szép-e? S nem fél-e a csóktól?

– Azt mondhatom, hogy szép s más féljen a ő csókjától. Tudva van, hogy lengyelek fehér asszonynak híják az aféle özvegyet, a kinek az uborkafáról esett le az ura s ott törte a nyakát, minthogy az eféle menyecskéknek megkülömböztetés végett fehér kantusban és viganóban kell járni. Történt egyszer, hogy az ifju kameniczi herczeg, Kazimir behivta a fehér asszonyt a házába, a kinek fehér fátyol volt a fején. Azt kérdezte tőle, szép vagy-e te fehér asszony? Arra az leveté a fátyolát. Pirosfehér arcza, tűz szemei, fekete haja, mosolygó ajkai voltak. «Még nem tudom, hogy szép vagy-e? mondá Kazimir, hanem vesd le előttem a testi ruháidat». Erre a fehér asszony elkezdte levetni egyenkint a köntösét, a míg semmi sem marad rajta s folyvást kérdezé, hogy «szép vagyok-e? szép vagyok-e»? S mikor aztán mindent levetett magáról, még akkor sem állt meg a vetkőzéssel, hanem tovább vetkőzött. Tudvalevő: «hét bőre van az asszonynak». Egymásután levetette, míg utoljára csak a csontváz maradt, a meztelen koponyával: «no hát elég szép vagyok-e már herczegem?» S akkor átölelte a két csont karjával, s addig ölelte, a míg a herczeg a lelkét kiadta. Eszetekbe jusson ez a mese, uraim, a mikor a lengyel fehér asszonytól meg akarjátok kérdezni: «Szép vagy-e»?

Zápolyának hideg borzongás futott végig a hátán.

– Ejnye György barát, de átkozott rossz mesét tálaltál fel nekünk mostan. Egészen lehűtötted vele a lángomat.

Szándékosan hozta elő ezt a mesét Fráter György. Messzelátó terve volt azzal, hogy János király tiszta erkölcsét megőrizze épen itt Lengyelországban. Otthon Magyarországban tehet a mit kiván. Ott van a szép Kardosné asszonyom Debreczenben, a kinél legszebb idejét el szokta tölteni, de Lengyelországban hagyja hátra jó hirét.

Azt is tudta, hogy Zápolya nagyon babonás, egy ily kisértetes história megfekszi a lelkét, egy hamar nem fog asszony körül legyeskedni.

Kevésbbé hatott a szivére ez a legenda a király ifjú testőreinek.

Heten ez ifjak közül elkérezkedtek a királytól, hogy bocsássa el őket a czensztochovai apátságba, a csodatevő Boldogságos Szűz képéhez búcsújárásra. A király melléjük rendelé felvigyázónak a testőrhadnagyot, Tornai Jakabot, meg az udvari káplánt.

Az ájtatoskodás után az ifjak betértek egy csárdába, s bőjtös nap lévén, csukát főzettek maguknak tormás lével, magyarosan. A mellett erősen fogyasztották a sört s dalolták a régi nótát: «Fürdik a kácsa Fekete tóba, Készül anyjához Lengyelországba!»

A vidám éneklés hangjára odakerült a csárdába egy fehér ruhás asszony, azt oda ültették maguk közé s belevonták a bratinázásba.

Az pedig nem is nagyon kérdeztette magától: Szép vagy-e? Inkább ő magasztalá a magyar ifjakat: «nem adnék egy magyar legényt tiz lengyelért!» A káplán hiába mondogatta nekik: «pomále! pomále!» azok csak nem hallgattak rá. Csupán egy a hét közül tette meg, hogy felkelt az asztaltól s félrevonult a tűzhely mellé a káplánnal. A többi hat ott mulatott virradatig a fehér asszonynyal, a mikor az megint felvette a fátyolát s odább ment.

A mint a nap besütött az ablakon, a káplán elijedve mondá:

– Mi lelt benneteket, ifju legénykék? Olyanok vagytok, mint a kiket sírból huztak ki!