Part 2

És igen nagy lőn a csalatkozása. A betoppanó alak nem volt valami papi méltóság, hanem egy fényesen felcziczomázott dalia, festői lengyel öltözetben, hónaljáig felkötött karddal az oldalán, vidám, kihívó tekintettel; a ki az első belépésnél úgy tett, mintha ez az egész társaság csupa régi jó ismerőseiből állna; a legelsőnek, a kit megkapott, megragadta a kezét, a tenyerébe csapott, aztán a keblére ölelte s jobbról balról megcsókolta, a legérzékenyebben üdvözölve őt lengyelül. Azzal, hogy értett-e az üdvözölt abból valamit, vagy sem, épen nem törődött, folytatta az ismerkedést. Föl sem tehette, hogy lehessen valaki ebben a palotában, a ki ne tudja azt, hogy ki az a «Pan Tomiczky».

György azonban megeszelte, hogy Ambrus mester az ujon érkezettnek a nevét épen nem rovatolja a magyar főurak kategoriájába, hanem egy sorral alább jegyzi be az ő neve és czíme után. Ambrus mester pedig alaposan ismeri az udvar körüli dörgést.

György értett lengyelül. A Corvin János hadai között sok lengyel szolgált, azoktól ragadt rá. Körülbelül kivette Tomiczky bőbeszédű ömlengéseiből idejövetele czélját. Zápolya János, a szepesi főispán küldi őt ide, hogy számára a király leányát feleségül megkérje. – Az urak azonban nem akartak lengyelül érteni.

Így aztán lassankint megritkult a várakozó-terem, a főrendek egyenkint beszivárogtak a trónterembe, künn csak az instans plebs maradt még. Tomiczky egyedül rekedt a fényesek közül hátra. – Boszús is volt e miatt s nagy lépésekkel mérte végig diagonalis vonalban a várakozó-termet, minden fordulásnál odakiáltva Ambrus mesterre: «hát én mikor jövök?»

– Azonnal, azonnal; válaszolt a diák.

György vitéz udvarias akart lenni, elmozdult a helyéről Ambrus mester oldala mellől s odalépegetett az ablakhoz. Arról is értesülni óhajtott, hogy vajjon a katonái végrehajtották-e pontosan a megbízását. Nagyon meg lehetett velük elégedve. A téren fel voltak halmozva a zsákmányból rakott trofeumok művészi összeállításban, a szökőkut körül pedig ki volt tüzködve a huszonnégy dárda, mindegyiknek a hegyére odaszúrva egy-egy levágott deli-fő, a homlokbőrébe szúrt kerecsentollal, a mint a szél végig sepert a téren, azok a feltűzött koponyák olyan szépen integettek, nagyokat bókolva a királyi vár felé.

György arra gondolt, hogy ezt csak bele fogják festeni még Marcus krónikájába.

Szinte megrettent, a mint a nevét hallá kimondani.

Ambrus mester őt hívta fel a trónterembe lépésre, Tomiczkyt megelőzve, a hogy a várnagy utasította.

György alig talált az ajtóra, pedig ugyancsak két alabárdos állt kétfelől az ajtófélnél. Ambrus mesternek kellett rajta egyet taszítani, hogy útba igazodjék.

Mikor aztán az ajtó kitárult előtte, csaknem elveszett a szeme fénye.

Előtte állt a roppant terem mélyén a pompás mennyezetes trón két karszékkel, az egyikben ült a király, a másikban a királyné, s kettőjük között állt egy kis leány, a királyleány. Az lehetett három esztendős. Ezen akadt meg a szeme legjobban. – Hát ezt a kis gyermeket kérik feleségül?

Ez a gondolat egészen megzavarta az agyát.

Egészen elkábítá az eléje táruló látvány. Magyarország főrendei egy csoportban. Valóságos vásári kiállítása a prémnek és szakállnak. S ennyi bozont között csak három sima arcz: a királyné, a király, meg a kis királyleány. A király arcza olyan, mint egy becsületes jó matrónáé, a fehérségig halovány, kissé puffadt, a mitől kövérnek látszik; de ez nem az egészség duzzadása rajta, mert szemeit pöffedt, vörhenyes karikák szorítják össze; szemöldökei alig látszanak, olyan világos szőkék, orra buczkós. Fején valami, nagyon alacsony, gyöngygyel körülvett sapakot visel, mely hasonlít a falusi asszonyok csepeszéhez; vállait hermelin prémes palást nyomja, melynek nagyvirágú arany szövete egész termetét takarja; csak a két szikár keze látszik ki belőle, a miknek egyikével a trón karját fogja.

Szerencséje volt Györgynek, hogy a könyvtárban már látta a király arczképét, kitalálhatta, hogy kihez intézze a megszólítását.

– No csak előre, vitéz! buzdíták, a kik közel voltak hozzá.

A katona szabályos léptekkel járult a trón elé s elmondá a hadnagya által szájába rágott mondókát, nagy lélekzetet véve.

– Felséges király! Az én uram, Corvin János herczeg küldi felségednek ezt a kardot, a mely Csendereli Mehemet beglerbég szablyája volt, ki a nikápolyi csatában esett el.

S azzal átnyujtá a királynak a bolgár helytartó kardját.

Ulászló maga is mosolygott rajta, mikor azt a kardot a kezébe nyomták, a szemeiben látszott a kérdés, hogy «hát már én aztán mit csináljak ezzel a karddal?» S odanyujtá azt a királynénak. Azonban a királyné sem tudta a drága ajándékot kellőleg appreciálni. Az meg odaadta azt a kis királyleánynak. Az aztán nagyon megörült neki. Megfogta a két piczi markával, s nagyot nevetett a kardmarkolatra faragott dæmonfő szemébe.

Ekkor eszébe jutott Györgynek a mondóka folytatása.

– Azonkívül sok drága zsákmányt küldött János herczeg felségednek általam, aranyban, ezüstben és drága portékában.

– Zsákmány? Hol van? kiálta közbe egy hang s a hangadó fő előtolakodott a sokaság közül.

Ennek a főnek a tulajdonosát e névvel hallotta György az ajtónálló által bekiáltani: Pruisz Chrysostomus, episcopus Varadiensis, thesaurarius regni.

De mielőtt válaszolhatott volna, valami zavar támadt a teremben.

Tomiczky, a lengyel, odakinn összeveszett Ambrus mesterrel, hogy minek bocsátá be ő előtte a köztisztet? Utoljára erőszakosan berontott az ajtón, mielőtt az öt percze betelt volna, s ott találva maga előtt a katonát, azt erőszakosan félre lökte.

– Czo félre, paraszt!

S maga állt a helyébe a király elé.

«Czo félre, paraszt!»

Ez a szó egyszerre új lélek világát gyujtá meg a vitézben.

Hogy őtet parasztnak czimezik, s félretaszítják a király elől.

Más nemes embernek a vére tüzlánggá gyuladt volna fel erre a szóra: az ő vére egyszerre lehiggadt, valami dæmoni kevélység fagyasztotta át. Úgy érzé, mintha egyszerre a boltozatig nőne fel a fejével, s onnan nézne le erre az egész társaságra.

Hát csak «paraszt?»

Nem volt már előtte chaosz. Szemügyre vette egyenkint az alakokat. Egyszerre tíz alakot is meg tudott figyelni, s itéletet hozni felőlük. A nevére valamennyinek emlékezett. Az ott a király mellett jobbrúl Bakács Tamás, a primás. Innen rajta az a nagy fekete szakállú, Szathmáry György, a pécsi püspök. Az a daliás alak, a ki a trón oszlopához támaszkodik, s a királynénak nyájas szavakat suttog, Perényi Imre, az új nádorispán. A királyné magas, nyulánk hölgy, fehérpiros arczczal, vékony ajkakkal, nagy fekete szemekkel, mik fölött az egyenes szemöldök csak nem összeérnek, az álla szívalakú és kétfelé osztott. Öltözete granátszin bársony, gyöngyökkel himezve.

Tomiczky baljában a kardját, jobbjában a prémes kucsmáját tartva, toppant a trón elé, s fél térdét meghajtá előbb a király, azután a királyné előtt, akkor egy mazurka bókot csapva, összeüté a sarkantyúit, s azután a balkezét a csipőjére nyomva, jobbjával a süvegét magasra emelve, megkezdé az üdvözlő szónoklatát a királyhoz.

Lengyelül beszélt. Ez volt a királynak az anyanyelve.

Annálfogva György megértette az egész előadást. Jobban mint a magyar urak, a kik közül csak a felvidékiek értettek valamit lengyelül.

Különös kivánsága volt a lengyel főurnak. Zápolya János, a szepesi gróf számára kérte meg feleségül a király leányát: azt a kis három esztendős czukorbabát.

Ulászló kényelmetlenül feszengett a helyén. Ha más nyelven beszéltek volna hozzá, jó lett volna a dolga. Akkor a háta mögött álló tisztelendő Hammel uramnak azt mondhatta volna, «quid dixit ipse?» Az megmagyarázta volna neki, ő megtagadta volna rá a feleletet; azt Hammel újból tolmácsolta volna: ez akkor úgy ment volna, mint mikor két ember egyik árokpartról a másikra beszél át. Nem veszhetnek össze, mert nem érik el egymást. De lengyelül kérdezve, lengyel választ kellett adni.

– Mit akarsz? kérlek, hiszen még csak három esztendős a leányom.

– Isten és a szent szűz oltalma alatt nagyra fog nőni.

– De még a szepesi gróf is gyermek, hogy adjunk annak egy királyleányt feleségül?

– Ha lehetett tizennégy éves korában szepesi gróffá tenni.

– De hát mire való volna ez a házasság?

– Az ország nyugalma kivánja. Felséged beteges. Ha ne adj Isten, trónváltozás történik, kell egy legitim örökösnek maradni, a ki a zűrzavaroknak elejét vegye.

– De én nem vagyok beteg. Én nem fogok meghalni. Nekem még lehet fiam is.

S e szónál olyan gyöngéden tekintett a király a viruló szépségű királynéra, ki a lengyel társalgásból nem értett semmit. A király arczát átfutotta a láng, annak a tűznek a lángja, mely ötven éves korában gyulladt ki először szivében.

Most aztán a királynéhoz fordult a lengyel. Ő hozzá már francziául beszélt.

A főurak nyughatatlankodtak a sok idegen nyelven folytatott beszéd miatt. «Loquatur latine!» Kiabáltak közbe. Az ungvári unitus püspök, a ki jól értett lengyelül, fennhangon magyarázta a körülállóknak a király és Tomiczky szóváltásának tartalmát, a mi azokat nagy felgerjedésbe hozta: «Hoc non pergit! Hoc non tolerabimus!» Zúgták haragosan némelyek. Ellenben olyanok is voltak, a kik kedvteléssel sodorgatták a bajuszaikat, a kiknek tetszett a dolog, s odasuttogtak a lengyelnek: «nye bojsza!»

György mindent látott és hallott, de még nem értett semmit.

Egy kis leányt kérnek feleségül egy gyerek ember számára. Mit tartozik ez az országtanácsra? Ez családi ügy. Mi köze ahhoz ennyi bölcs honatyának? Végezzék a szülők magukban.

A mit francziául beszélt a lengyel a királynéhoz, abból már nem értett semmit. De a királyné válaszát még is megértette. Annak az arcza is beszélt. A versaillesi udvar légkörében növekedett, temperamentumteljes nő arczában eleven kifejezést nyert minden indulat, mely szavait diktálta, szeretete a gyermeke iránt, gyűlölete a kérő személye ellen, büszkesége, mely magasabb czélt tűzött maga elé, elutasító heves kézmozdulata. Meg lehetett azt érteni. Az anya is kikosarazza a kérőt.

Tomiczky ekkor a legvégső szinpadi fogáshoz folyamodott. Magához a legközelebb érdekelt félhez fordult; térdre bocsátkozék a kis királyleány elé, s annak mondá el a leánykérő ajánlatát, odakinálva neki a jegygyűrűt, közepén egy ragyogó karbunkulussal.

A kis királyleány pedig, igazi franczia vér! pajkos mosolyra hajnalodó arczczal, fogja a két markában tartott szablyát, s azzal megfenyegette a tolakodó násznagyot. Lefesteni való jelenet volt. A gunnyasztó király, a büszke királyné, a karddal fenyegető gyermek s a térdeplő követ, körül a fényes főrendek.

Ekkor a főurak sorából kilépett az a fekete szakállú püspök, s odatoppanva Tomiczkyhoz, azt kiáltá neki: «sed non facias sculptile!» s azzal eléje állt, odaplántálva magát a királyleány és a lengyel közé.

Tomiczky erre dühösen pattant fel térdéről, s haragjában belemarkolt az útját álló főpapnak a szakállába.

Erre aztán a püspök úgy ütötte fejbe az öklével, hogy a halászgyűrűjének ott maradt a véres nyoma a homlokán.

Micsoda dulakodás ez a királyi pár szemeláttára!

Jó szerencse, hogy a nádor közbeveté magát: a ki athlétai erejű férfi lévén, nagyhamar szétválasztá a viaskodókat. Tomiczkyba aztán hárman-négyen belekapaszkodtak, s kihúzták tuszkolták az elfogadási teremből, a ki aztán végig szitkozódva valamennyi országnagyon, pattogott még az előteremben, míg nehány híve – Zápolya-pártiak – utána nem ment és le nem csillapítá.

György ámult és tanakodott magában, miért kell ilyen haragnak támadni egy gyermekleány miatt? Ez a terem is egy olyan nyitott könyv volt előtte, melynek a betüit nem ismeri, csak az illusztráló képeket látja benne.

Az egész hátramaradt társaság debacchált: a királyné felállt a helyéről s nógatta a királyt, hogy vesse végét a kihallgatásnak.

Ulászló azonban nagy flegmával volt megáldva a természettől. Az ő emlékezete megkapaszkodott egy szóban, a mitől nem tudott elszakadni. Zsákmányról, arany, ezüst ajándékról beszéltek az imént előtte, a míg ez az alkalmatlan közbe nem rontott a maga esetlenkedéseivel. A zsákmányhozó még mindig itt áll. Ugyan senki sem törődik vele. De a király egy perczig sem vette le róla a szemét.

A nagy hűhó közepett a király felemelé a kezét, s megfordított mutató ujjával közelebb lépésre buzdítá a katonát, kegyes leereszkedéssel intézve hozzá a kérdést:

– Quid tulisti?

(Azt már Szente uram elmondá Györgynek, hogy ez a királynak a rendes kérdése a hozzájárulóhoz s ez azt jelenti, hogy «mit hoztál?»)

E gyakorlati értékű kérdés csillapítólag hatott a felháborodott kedélyekre. György nógatást kapott, hogy beszéljen.

Ő aztán beszélt.

– Az én uram, János herczeg, szinét-javát kiválasztá a Bolgárországban ejtett zsákmánynak, s felküldé azt általam Felségednek. Huszonnégy szekér telt meg a zsákmánynyal. Van közte arany és ezüst marha szép sokasággal, drága török selymek, kamukák és bársonyok, pompás fegyverzetek és nyeregszerszámok, a milyeneket ez országban még sohasem láttak.

Nagy érdeklődés támadt e szavakra.

– Hol van? hol van?

– Íme rendben halomra rakták a kincseket az én katonáim itt a vár udvarán, hogy a felséges király úr és a felséges királyasszony azokat innen a márvány eszterhajról könnyen megtekinthessék.

A király helyeslést bólinta, s egy kérdő tekintetet lopva a királyné felé, annak a véleményét várta.

– Voyons donc. Monda a királyné, s kecsesen fölemelkedék a helyéből.

A főudvarnok intésére két apród félrehúzta a nehéz brokát függönyöket a trónterem erkélyéhez vezető ajtó felől, a palotanagy jött az aranyozott kulcscsal, az apródok kétfelé tárták az ajtószárnyakat, s arra a királyi pár megindult a tróntól az erkély felé. A király jobbján vezette a királynét. Candalei Anna egy fejjel magasabbnak látszott a férjénél, a királyné kezén volt a kis leány.

Ők hárman léptek ki először az erkélyre.

A király kihajolt az erkélyen, s meglátva a kincsek garmadáit, azt mondá, «dobzse, dobzse!»

Candalei Anna azonban előbb lehajolt a kis leányáért, hogy azt a karjára emelje, ő is lelásson az udvarra.

Ámde a királyné figyelmét nem a zsákmány kapta meg első pillanatra, hanem azok a dárdahegyre tűzött fejek.

Nagyot sikoltott, s a fejéről leomló fátyollal betakarta az ölében tartott gyermek arczát.

– Ah! C’est infernal!

Azzal kirohant az erkélyről. Megpillantá Györgyöt. Akkor még egyszer felsikoltott.

– Chassez le! C’est un démoniaque!

Azzal siró görcsök közt elrohant a teremből.

A király ott maradt az erkélyen, s gyönyörködött a zsákmányban.

György elbámult a királyné indulatkitörésén. Nem értette azt az Úr szine változását. Csak állt ott, mint a sóbálvány.

A nádor azonban értette, a mit a királyné parancsolt: «Kergessétek el innen ezt az ördöngöst!» S a vállára ütött Györgynek.

– Katona! Bolondot cselekedtél. A királynét halálra rémítetted azokkal a dárdára tűzött fejekkel.

Györgynek ez is rejtély volt.

– Mi nálunk így szokás.

– No hát már most csak hordd el az irhát!

S azzal a nádor intésére két darabont kétfelül karonfogta a katonát, s szépen kituszkolta a teremből, s addig meg sem állt vele, a míg a lépcsőházig jutva, a grádicson le nem taszította.

Így bocsátották el a zsákmányhozót.

(A históriaíró feljegyzi, hogy a királyné soha sem ivott többet annak a kútnak a vizéből.)

György vitéz az alatt, a míg a grádicsokon aláfelé lépegetett, elgondolkodott mind azon, a mit látott és hallott.

Ő egy diadalmas hadjárat zsákmányait hozza fel a királyhoz, melyeket az ő vitézkedése is öregbített, s a király azt se mondja neki, hogy «köszönöm», a királyné haragosan kergeti el a szine elől, s a nádorispán azt monda neki: «Hordd el az irhát!» Legalább az urának izenhettek volna egy nyájas szót, a kinek a nevében beszélt, a ki a győztes hadjáratot az ellenség tartományában befejezte: a királyi vérből származott herczegnek, Corvin Jánosnak. Milyen nagy ellentét! Mátyás király fia, meg Dobzse László között! Hanem hát ilyen király kell a magyar főuraknak és egyházi fejedelmeknek! Micsoda urak, micsoda főpapok! Emlékezett rá, hogy az urának, János herczegnek milyen véres harczai voltak a zárai püspökkel, a ki az alatt, a míg ő a hitetlenek ellen harczolt, a várát elfoglalta erővel, úgy kellett megostromolni, mint az ellenséget. A hideg harag foglalta el egész lelkét. Utálatot érzett egyenkint és egyetemesen mind azok iránt, a kiknek a nevét most hallá, az arczaikat megfigyelte. Csak egy ember iránt érzett valami meleget, azon ifjú iránt, a ki gyermek létére oda mer izenni a királynak, add nekem a leányodat feleségül, mert te öreg vagy már, nyavalyás, ha kidülsz, hadd ülök a helyedbe, a királyi trónra. Ebben az emberben van szív! Hogy is mondták a nevét? Zápolya János! Az apjáról elég rosszat hallott!

A hidegvérű lények haragja még erősebb, mint a melegvérűeké. Még a féreg szivében is van bosszú. S a tehetetlen féregnek kell sejtelemmel birni arról, hogy ő belőle még repülő lény lesz: fegyverrel, ártó fulánkkal ellátott, különben nem furná be magát a földbe, hogy ott bevárja, bábalakban, a míg szárnyai kipattannak.

György nagy elbúsultában szinte beleüté a homlokát Szente uram mentelánczába, a ki szembe jött fel a lépcsőn.

– No, fiam! hát mi történt veled? De hamar végeztél!

– Az történt, hogy kidobtak.

– Tán valami otromba dolgot beszéltél a király előtt?

– Nem én. Hanem a királyné haragudott meg reám.

– A királyné? Hát azzal mi ügyed-bajod volt?

– Egy csepp sem volt nekem, hanem a mint meglátta azokat a török fejeket, a mik a kút körül dárdára voltak kitűzve, felsikoltott és elszaladt.

– Török fejek! Dárdára tűzve? Hát ki cselekedte azt a bolondot?

– Én biz azt.

– «Ettetmeret a tyúk!» Káromkodék visszafelé fordítva a mondást Szente uram. Meggárgyultál te fiú?

– Hiszen kegyelmed maga is azt mondá, hogy szeretne egy olyan deli-fejet látni.

– Látni hát! De nem dárdára tűzve!

– Hát ezt mi nálunk odahaza így szokták.

– Jaj de nagy bolondot tettél! Most mindjárt szaladj, szedesd le a török fejeket, s dobáltasd a Dunába. No képzelem, a királyné hogy halálra rémült, mikor azt meglátta!

– De hiszen én abban a nagy ezüstkapcsos könyvben láttam egy képet, a hol egy király, meg egy királyné ülnek az aranyos zsellye-székben, s előttük egy garmada levágott fej, a hóhér készül a pallossal levagdalni a többit.

– Hja az régen volt. Az a királyné Vak Béla felesége volt, a ki a férje megvakítóit lenyakaztatá. De a mostani királyné egy finom érzésű dáma, egy érzékeny asszony. Soha sem beszéltél te még asszonynyal?

– Soha.

(Igazat mondott. Még az anyjával sem beszélt, mert az csak olaszul tudott, ő pedig gyermek-korában csak horvátul tanult a cselédektől, Vajda-Hunyadon a várban nem fordult meg asszony, a hadjáratban pedig elfutott előle valamennyi.)

– No te most, mondhatom, hogy szépen magad alá döntötted a forrót! Te most itt nem maradhatsz Buda várában.

– Nem is maradnék, ha ezt a palotát nekem adnák sem. Megyek egyenest a pajtásaimmal vissza az én uramhoz, János herczeghez, s elmondom neki, hogy fogadták az ajándékait fényes Budavárában.

– Dehogy mégy ahoz fiam! Dehogy mondasz te annak egyet is, mást is! Látod ezt ni?

Azzal a várnagy valami furcsát huzott elő a kaftánja alól. Egy fekete pecsétes levelet, a mi egy hosszú nyelű két ágú villára volt feltűzve.

– Látod ezt ni?

– Látom. Paksaméta. De mi a kőnek van ez cserepcsikra tűzve, mint a szalonna, a mit meg akarunk piritani tűznél?

– Hát hogy ezt is tüzön megfüstöljük. Ez a levél olyan vidékről jön, a hol pestis pusztít. Ebben a levélben van megirva, hogy a te kedves urad, János herczeg meghalt.

György halálsápadt lett erre a szóra.

– Meghalt? hebegé, s a falnak esett ijedtében.

– Jól járt szegény, mondá a várnagy. Mi is jól jártunk vele, hogy elköltözött. Nem találta helyét a világban. Lágy ember volt, a ki hozzá támaszkodott, eldült.

György csak összeroskadt ott a lépcsőház szegletében, s fejét két karja közé temetve, elkezdett keservesen sírni.

Szép figura! Egy huszár a ki sír.

Hát valakinek csak kellett Mátyás király fiát megsiratni!

A feleségnek volt már, a ki vigasztalja!

– No fiacskám, te csak sird ki magadat ide lenn kedvedre. Mondá a várnagy. Én sietek fel ezzel a villára szúrt levéllel a királyhoz. A király, tudom, hogy a mint azt meglátja, s azt hallja, hogy «pestis», azonnal befogat s egész pereputtyostúl költözik Csehországba. Majd ha visszajövök, akkor felszedlek a földről, aztán beszéljünk róla, hogy hová dugjalak be.

Azzal csendesen ballagott fel a lépcsőkön Szente uram, jó messze eltartva magától a sokszor felfüstölt gyászhirlő levelet.

II. FEJEZET. MAGISTER KAMINARIUS.

Zord, nedves, érdes idő volt.

Ilyenkor a kihallgatási tróntermet is melegíteni szokták.

A szép, szobadíszül is szolgáló majolikakályhák még azon időben nem divatosak Magyarországon, a kastélyokban kandallók voltak, a közrendűek házában banyakemenczék, vagy kürtős tűzhelyek. A trónterembe pedig nem lehetett kandallót beállítani. A helyett a háttérben volt alkalmazva egy hordozható rézkatlan, török mintára, melyet megtöltöttek bükkfa parázszsal, az sugárzotta ki a meleget; azonkívül a királynak az ülése alá, a ki nagyon fázékony volt, bedugtak egy ezüst medenczét, mely szintén parázszsal volt megtöltve. Később aztán, mikor nagy lett a sokaság a teremben, a nélkül is elég meleg támadt.

Az erkélyajtók felnyitása által azonban ismét hideg jött be a terembe. Ulászló köhécselve tért vissza az erkélyről, s midőn ismét elfoglalta a helyét a trónszéken, egyedül, a királyné nélkül: az udvarnokával előhuzatta a szék alul a parázsos medenczét s rárakta a lábait. – Aztán következett volna, – az urak el levén látva – a közrendűek kihallgatása.

Elébb azonban belépett Szente uram a trónterembe, a hová neki, mint várnagynak, mindenkor szabad bejárata vala. Kezében tartá a vasvillára felnyársalt fekete pecsétes levelet.

A ki azt meglátta, rögtön kitalálta, hogy mi az? Levél a pestises tartományból! A király felugrott a székéről, s legkisebb gyülésfeloszlató trónbeszéd nélkül, két kézre kapva a palástját, elsietett a terem hátulsó ajtaján.

A főrendek pedig ugyan eloldalogtak Szente uram közeléből, ki hasztalan kinálfa fűnek-fának a paksamétáját: nem akadt annak elfogadója.

Utoljára Ambrus mestert szólították be a külső teremből, annak kellett felbontani a gyászpecsétes levelet s felolvasni a rendek előtt a tartalmát. János herczeg udvari káplánja tudatá ékes stylusban, hogy Mátyás király fia az alólirt napon, a halotti szentségek felvétele után, csendesen elszunnyadott az Úrban.

Mély csendesség támadt a gyülekezetben. Mintha egy adósokból álló társaság lett volna, mely előtt azt a hírt olvassák fel, hogy a hitelezőjük meghalt.

– Requiescat in pace… Dörmögé Szathmáry György püspök. S a többiek is utána fohászkodtak.

Soha jobbkor nem halhatott volna meg.

Ambrus mester azt kérdé, hogy a levelet archivumba tegyék-e?

– Isten őrizz! Monda a püspök.

– El kell égetni! kiálták a főurak.

Ambrus mester maga is szeretett mentül hamarább megszabadulni a veszedelmes papirostól s odasietett, a mit legközelebb látott, a trón alatt levő parázsos medenczéhez.

Jó szerencse, hogy a mácsói bán elkapta a gallérjánál fogva.

– Abba ne dobja kegyelmed azt a levelet! Mert akkor a király soha le nem ül ebbe a trónba többé, ha azt egy pestises levéllel felfüstölték.

Végül hát beledobták a levelet a hátul levő rézkatlanba, a hol az lobbot vetett.

Az udvarmester ezután azt mondá Szente uramnak:

– Kegyelmed pedig, várnagy uram, serénykedjék abban, hogy a János herczeg katonái, a kik a szekereket felkisérték, az uruk meghalván, lovaikról leszállíttassanak, fegyvereiktől megkönnyebbíttessenek s aztán Isten hirével szélnek eresztessenek: a vezetőjük pedig, otromba magaviseletéért, melylyel a királynét megrémítette, egy napig árestomba tétetvén.

Az utóbbi parancsot Szente uram aképen hajtotta végre, hogy György vitézt bevitte magához s ott tartotta a saját szobájában egy huszonnégy óráig, nem kenyéren és vizen, hanem jól megvendégelve, budai sajttal és főtt musttal.

– Hát bizony, édes szolgám, itt most a sirás-rivás, buslakodás mind nem használ semmit. Inkább az után kell látnunk, hogy téged valami neked való biztos állásba bedugjunk. Én tudnék a számodra egyet.