Part 17

Azután következett a sor a «nádorspán» elcsapására (a hogy az egykoru krónikás a palatinus czimét összehuzta). Ez is egyhangulag lett elhatározva. Azonnal vitte a küldöttség a királyhoz Hatvanba az országgyülés határozatát. A király azt üzente vissza, hogy ehez nincs joga az országgyülésnek, ez a korona pærogativája.

Erre kitört a zivatar. A nemesség hadrendje felbomlott, minden oldalról odarugtattak a királyi sátor és szószék felé. Tizennégyezer torok kiabált összevissza. Egy-egy szónok, a ki a szószékre felkaphatott, ordított torkaszakadtából, de azt a sokaság nem értette meg: csak azt látták, hogy a szája jár, s a karjai kalimpáznak a levegőben, a kocsikon levő asszonynép visítása is belevegyült a zűrzavaros lármába, a miből utoljára csak annyi kerekedett ki, hogy no hát ha nincs joga a nemességnek a nádort letenni, de van joga darabokra felkonczolni, akkor aztán rakja össze ő felsége, ha van hozzá prærogativája!

Azzal nagy tömegekben megindult a nemesség Hatvan felé, kivont karddal.

A tumultus hirére az udvaronczok azt a tanácsot adták a királynak, hogy meneküljön vissza Budára, a mi végzetes veszedelem lett volna. Szerencsére ott volt Zápolya János, a ki a zűrzavar kezdetén a vértes lovasságával előre sietett az országgyűlés szinhelyéről, s elfoglalta a király kastélyához vezető utczák bejáratait, s biztosítá a királyt, hogy felséges személyét semmi veszély nem fenyegetheti. Hanem Báthory Istvánnak tanácsos volt hintóra kapni, s elvágtatni, a míg a nemesség meg nem érkezik. A lovas csapatok aztán egész éjjel nyargaláztak alá s fel az utczákon, s keresték házról-házra az árulókat. Ha egyet-egyet felismertek a hozzátartozandók közül, azt kegyetlenül elpáholták.

Másnap aztán folytatták ugyanezen rendben az országgyülést.

A mise idejét be kellett várni, melyet a szabad ég alatti sátorban Várday Pál egri püspök tartott meg egész czeremoniával, addig a laczikonyháknak nem volt szabad megnyitni a sátor ponyváikat. A ki ez alatt zajongott, azt elzsákolták, azon jogczímen, hogy Thurzó híve, a ki titkos lutheránus, s nem hallgatja a szent misét.

Következett volna, hogy a király izenetét kihirdessék, melyben az volt, hogy a nádor állíttassék rendes törvényszék elé, s ha bűnös, birái által itéltessék el. Valami háromszáz nemes, a ki a középen volt, s hallotta a felolvasott üzenetet, azt mondta rá, hogy nagyon helyes, de a többi tizenháromezer lekiabálta őket, s nem hagyott senkit szóhoz jutni. A kipéczézett főurak neveit hangoztatta mindenki, csuf czímekkel megrakva.

Végre a királytól jött küldöttségnek sikerült szóhoz jutni. Várday János, Kanizsay László, Drághfy János egyszerre jelentek meg a szószéken, s kihirdették, hogy a király beleegyezett a főtanács urak letételébe.

Arra a nemesség, minden tanakodás nélkül kikiáltotta azt a három urat az elcsapottak helyébe kanczellárnak, kincstárnoknak, országbirónak!

Hát nádor ki legyen?

«Zápolya János! Zápolya János!» Kiabálta a nemesség.

A vajda ott állt az üres trón mellett, könyökét annak támlányára nyugtatva. A trón mellett állt egy másik, alacsonyabb biboros szék, az volt a nádor széke. A délczeg vitéz gúnyos mosolylyal fogadta a megtisztelő lármát, mely nevét hangoztatá. Igen! három év előtt még az lett volna a nagyravágyása, hogy ebbe a székbe üljön. De most az neki nagyon alacsony volt. Félretaszítá maga elől a nádori széket, s a királyi ballusztrád szélére lépett. A nemesség, látva, hogy a vajda szólni akar, elcsendesült az egész karélyban, úgy hogy Zápolya érczhangú mondását messze meg lehetett hallani.

– Nincs közöttünk méltóbb a nádori méltóságra, mint az, a ki esze és ereje által a nemesség sorából a király személyének képviseletéig emelkedett, Verbőczy István…

E név kimondására egyszerre az egész tizennégyezernyi had felrivallt: «Vivat Verbőczy palatinus!» Az égrengető kiáltás elhatott a királyig Hatvanba.

Verbőczy megrettent. Ezt ő nem így tervezte. Ő Zápolya Jánosnak szánta a nádorispánságot. Ő egyenes lelkű, eszű ember volt. Az egész mozgalomban, melyet megindított és vezetett eddig, nem volt más szándéka, mint hogy az országnak erős kormányt adjon, mely azt végveszedelméből ki tudja ragadni, de saját emelkedésére nem gondolt e mellett. Neki elég volt az a dicsőség, a mit eddig szerzett, hogy első, talán egyetlen törvénytudósa lett az országnak, hogy a törvényeket összegyüjté, az igazságszolgáltatást rendbe hozta. De az ilyen hivatalhoz nem érzett magában semmi erőt. Ez olyan teher volt, mely őt leroskasztá.

De már hasztalan volt minden szabadkozás. A nép szava, Isten szava! hát még ha az a nép csupa nemes emberből áll!

Midőn végre a király ismét megérkezett a trónsátor alá, s a nemesség szónoka, Ártándy szájából megérté, hogy Verbőczy lett kikiáltva új nádorispánnak, nem tehetett egyebet, mint hogy a választást helyben hagyja.

Verbőczy zokogva borult a király lábaihoz, úgy könyörgött.

– Ne tedd a vállamra azt a nehéz terhet, fölséges királyom. Ne add a kezembe ezt a súlyos kardot, a melylyel nem birok. Én egyszerű litteratus vagyok, könyvek között őszültem meg, hogy viseljem én az ország főkapitányságát? hogy üljem meg a csatamént, mint a hadak fővezére? szegény sorsu vagyok, hogy feleljek meg a fényes méltóságnak, melyhez se lelkem, se vagyonom? Szabadíts meg tőle.

Háromszor ismételte e rimánkodását, mindannyiszor a nemesség éljenrivallása nyomta el a szavát.

A király szomorú mosolylyal mutatott a tomboló tömegre.

– Te ébresztetted fel ezt az óriást, te hoztad össze az ős-országgyülést. Ha te nem birsz vele, a nagy népvezér, hát én szegény kicsi király, hogy tegyek ellene? Csak viseld te a magad terhét, én is viselem a magamét.

Azzal inte a király a mögötte álló kanczellár püspöknek, hogy olvassa fel az esküformát az új nádor előtt.

Az egész tábor levette a süveget fejéről, a legmélyebb csend lett, a míg Verbőczy elmondá az eskű szavait az egri püspök után.

Akkor aztán újra kezdődött az üdvrivallás.

Ez örömzaj közepett aztán felolvasá Verbőczy az országgyülés megállapodásait, melyeket a besnyői értekezlet elfogadott. A király szentesíté őket. Az óriás tömeg helyeslést kiálta minden czikkre. Valami háromszázan tudták talán, hogy mi volt az, a mit megéljeneztek, de tizenháromezernek bizony álma sem volt arról, hogy minő sorát a nehéz törvényeknek fogadta el a hatvani ősgyülés.

S mind ez nem tartott három napnál tovább.

Talán érdekes lesz egy részét e határozatoknak elsorolni, hadd lássa a mai kor ivadéka, hogy mire volt képes hajdanában a honfi lelkesedés?

A legelső határozat az volt, hogy az 1521-iki budai országgyülés határozatai a hadjárat és honvédelem költségeire szükséges adókra nézve ujból megerősíttettek.

Voltak pedig ezek az adók a következők.

«Minden nemnemes lakosa az országnak, akár polgár, akár jobbágy, kereskedő, vagy kézműves, fizet minden kémény után füstpénzül egy aranyat.»

«Minden hordó bortól egy forintot, hordó sertől tíz denárt.»

«Minden igásmarhától öt denárt, juh-, kecske-, sertés és méhkaptár után két denárt.»

«Minden kézműves, a füstpénzen kívül, a műhelyétől egy forintot.»

«Boltos kereskedők az árúk értékének egy huszadát.»

«Házalók minden lovuk után ötven denárt.»

«Molnárok minden kerék után, halászok minden háló után egy forintot.»

«A papok ezüstnemüiknek egy tizedét, a templomok kincseiknek egy negyedét.»

«A zsidók apraja, nagyja, fia, leánya, fejenkint egy forintot.»

(Ennél tökéletesebb adóztatási rendszer soha sem «volt», nem is «lesz» Magyarországon!)

De még önmagára is adót vetett ki a nemesség.

«A nagybirtoku nemesek és főpapok fizessék adóban összes jövedelmeiknek fele részét az ország pénztárába, a kisebb birtoku nemesek pedig adózzanak épen úgy, a hogy a jobbágyok, de még azon felyül fizessenek egy kurta forintot.»

«A füstpénzből a király és a királyné kapjanak huszonöt denárt.»

S hogy ez a begyülendő tömérdek kincs, szokás szerint, «cape-rape» módon szét ne ragadoztassék, annak a megőrzésére állítassék fel egy erős vár az ország közepén, melynek kapuit két főúr és két nemes őrizze.

És ez mind általános felkiáltással lett elfogadva. Nem volt részletes tárgyalás, nem módosítványok, nem névszerinti szavazás, semmi közbekiáltások. Egy szellem, egy lelkesült eszme hatotta át az egész országgyülést, «hisz úgy sem fizetjük meg!»

Azután meg lett alkotva az új államtanács, a nyolcz nemesi miniszterrel.

Elhatároztatott, hogy a király és királyné udvari tisztét magyarok viseljék.

Katonák zsoldja meg lett állapítva, a huszároké havi négy forintban, a puskásoké hatban.

A réz és ezüstbányák bérlete ki lett véve a Fuggerek kezéből, s átbocsátva Szerencsés Imre kezelése alá, a ki csodaeredményeket igért.

És a nagy Ujlaky herczegi birtok át lett ruházva Zápolya Jánosra, a ki ez által egyszerre az ország leggazdagabb főurává lett fölemelve.

(Ez volt tulajdonképen a legvalárdabb föladat, a sokat vitatott Ujlaky örökséget a vajda kezére juttatni. Ezért kellett nádort, országbirót, kincstárnokot megbuktatni.)

S hogy az országgyülés határozatai ne szűkölködjenek tréfás részletek nélkül sem, az is határozatba ment, hogy azt a tömérdek hamis dénárt, értéktelen ezüstpénzt, a mit Szerencsés Imre veretett, (miután már meg van, és el nem emészthető) igyekezzék a király külföldi fizetéseknél elhasználni, takarítsa ki Cseh- és Németországba, s aztán ne eressze be többet a határon.

Ez mind és még a jövő évi országgyülésnek a kihirdetése nehány óra alatt el lett határozva a hatvani sikon, s ezzel az országgyülés rengeteg vivátot kiáltva a királyra, szép rendben eloszlott.

A király kiséretében járt német irástudó, Spervogel, mint szemtanuja a hatvani országgyülésnek, feljegyezte róla azt a dicséretreméltó adatot, miszerint a nemes urak az országgyülés közelében fekvő rozs- és árpavetéseket a lovaikkal le nem tapostatták, sem az asszonyok ludaiban és tyukjaiban kárt nem tevének, ellenben a husnak és pecsenyének, ludnak és kappannak, gyümölcsnek és zabnak azt az árát adták, a mit az eladó kofaasszonyok követeltek érte, a mi őseinknek jó hirnevére a legszebb magasztalás.

Hogy mind ezeknek a nagyszabású határozatoknak mi lett az eredménye, az már kevésbbé dicsekedésre méltó.

Nem elég az üdvösségre az, hogy legyen egy okos ember, a ki parancsol, ahoz még egy bolond is kell, a ki engedelmeskedik. Fizetés dolgában pedig régente is kevés volt a bolond ember.

Legkisebb számítás szerint öt millió aranynak kellett volna begyülni az ország pénztárába. (A mi a mai pénzviszonyokhoz arányítva, egyértékű volna ötven millió aranynyal.) Aztán összevissza nem gyült össze több negyvenötezer forintnál. (Ezért ugyan kár lett volna várat építetni az ország közepén, a pénz megőrzésére.) A nemes urak, meg a papok épen nem fizettek, a paraszt elhajtotta a marháit erdőre, berekre, mikor az adókivető jött, kivetni rá a dénárokat, s a kéményét lebontotta, hogy füstpénzt ne fizessen. A bort inkább kiitták a hordóból, csakhogy adót ne fizessenek tőle, nem lehetett mást megfogni, mint a városi polgárt, meg a zsidót. Azok meg kialkudtak az adóbehajtókkal felében, harmadában. Az adóbehajtó sadduceus pedig akkor sem tartozott az emberi társaság első szinmézéhez, vagy a tokaji bornak az eszszencziájához. Azok a mi pénzt hétköznap beszedtek, vasárnap mind eldorbézolták, s ha már fennemlített Spervogelnek hitelt lehet adni, az adóban lefoglalt borokat a kutyáikkal itatták meg.

Szerencsés Imre, természetesen, a mint a rézbányák bérletét a Fuggerek kezéből kicsikarta, azon volt, hogy a saját hatvanezer aranyát helyre pótolja belőlük, a mit a nemes urak annektáltak: ő tőle is építetlen maradhatott az a torony, a miben az ország kincsét kellett volna megőrizni a négy magyar nemesnek. Milyen optimismus! Négy úr egy csomóban, a ki az ország pénzét megőrzi.

Minden úgy következett be, a hogy azt Fráter György előre megmondá Zápolyának.

A hatvani ős-országgyülés után Lajos király hazatért a fővárosba.

A királyné eléje jött. Nagy volt az öröme, mikor meghallotta, hogy a nemesség a füstpénz egy részét a királyné kincstára számára szavazta meg, s látta, hogy a király épkézláb tért vissza az országgyülésből, s hogy a magával vitt vén totyakos főurak helyett fiatal daliás főméltóságokat hozott vissza. Meg is ülték ennek a lakodalmát Pesten, a pompás királyi kertben. (Ott volt az a mostani operaház helyén.)

Éjszakára kivilágították a várost és Budavárát.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Talán ugyanezen a napon irta VII. Kelemen pápa Ferencz franczia királyhoz azokat a baljóslatu sorokat, melyekben ez mondatik:

«Ki van már tűzve az óra, a melyben a szegény nyomorult Magyarország eltemettetik».

XXI. FEJEZET. A KALANDOSOK.

Minden úgy ment, a hogy Zápolya János tervezte. Az ország főméltóságaiba az ő hívei lettek megválasztva, a megyei kapitányok, kik az ő pártjából szemeltettek ki, elvették a hatalmat a főispánok kezéből, a nyolcz nemes kezében volt a kormány, ő maga elnyerte a nagy kincsű Ujlaky örökséget, úgy, hogy valósággal ő volt már a király az országban, csak a korona hiányzott a fejéről.

Hanem egy nagy hiba történt a számításban. Elmaradt az országgyűlés befejezése alkalmával a mindenkor szükséges és elmulaszthatatlan szankczió.

Mi az a «szankczió?»

No hát a király jóváhagyó aláirása.

Dehogy is az!

Az ökörsütés a szankczió. Ez maradt el.

Hát látott már valaki nádor választást ökörsütés nélkül?

Báthory István uram nádorispánná megválasztatása alkalmából hét napig tartott a dáridó: a nemes urak még mézes bábot is kaptak, a mit hazavigyenek a tarsolyban a gyermekeiknek! a hatvani választásnál pedig azt sem kérdezték az embertől, hogy «mit iszik kend koma?»

Zápolya bizonyosan azt tartotta, hogy nem az ő dolga a traktálás, hanem a nádorspáné: Verbőczy pedig szegény ember volt, neki nem volt módja tizennégyezer nemes urat ősi szokás szerint megvendégelni. Szép szóval, ékes beszéddel jól tartotta ő a nemességet, de bizony kézzelfogható táplálékkal nem szolgált a hiveinek.

Vége is lett a becsületének.

«Ilyen kamuti nádorispánt még nem látott az ország!»

De legnagyobb hiba volt az, hogy a nemesség főfőkolomposát, Ártándy uramat is kinn a hűs levegőn felejtették. Minden híve Zápolyának kapott valami donácziót, csak ő maradt puczéron. Még az a hadnagy is, a ki a budai csőcseléket szétkardlapozta, megkapta a maga részét az országbiró elkobzott jószágaiból. A Héderváry gyereknek, azért az érdemeért, hogy a királyné czifra bábúját ellopta, visszaadták hazaáruló apja lefoglalt birtokait, Ártándynak csak az akkor kapott ütlegek emléke maradt meg. És a hatalmas Zápolya, a ki hires arról, hogy olyan tiszta kezű, hogy soha ő rá azt a csunya vádat nem emelte senki, a sikkasztás, lopás vádját, könnyű neki! A hol más csipeget, markolgat, ott ő nyalábol! Hanem arról elfelejtkezik, hogy a nagy vagyonból másnak is juttasson, a ki belesegítette. Ő csak a katonáira gondol, azokat fizeti rendesen, pedig a ki nem katona, az is elvenné ám a zsoldot.

«Nemesek neheztelnek rá, hogy járkálói nem keresik fel hajlékaiban Isten jó nappal, s egy marék új pénzzel» mondja a krónikás.

A ki nem elégített hivekből támad a legkeservesebb ellenség.

Zápolya János úgy járt-kelt már a fényes királyi várban, mint a ki otthon van. Adta a rendeleteket, királyt és nádort mellőzve, s még a királyné szemébe is nézegetett. És ezt az udvaronczok különösen siettek a király fülébe besugni.

Komoly előkészületek történtek a közelgő háborúra. A király és Zápolya János számára ujdonat pánczélok lettek megrendelve Bertholdnál, a hires pánczélkovácsnál. Egyszerre készült el mind a kettő, egész családi ünnep volt, mikor a két fényes fegyverzetet felpróbálták a viselőikre. A királyné és udvarhölgyei mind jelen voltak a fegyverbe öltözésnél.

A király pánczélja fényes fehér aczélból volt, mesterségesen czifrára vésve s a mellvért ezüsttel kiverve, a sisakja egészen vert ezüstből.

A vajda pánczélja pedig violásbarnára zománczolt aczélból, arany kacskaringókkal gazdagon felékesítve.

A király a kardját nem övezte magára, azt a fegyverhordója viszi utána s csak akkor adja kezébe, a mikor használatra kerül a sor. Jó hosszú pallos az, a szűz Mária képe aranynyal beedzve rajta, a másik oldalon: «in hoc signo vinces».

De a vajda általvető himzett övön hordja magával a kardját s ez az a híres Castriota kard, görbe, és a vége felé szélesebb, arab ákombákom a két lapján, nap, félhold és csillag.

Mind a két fegyverzet egymás mellett látható a bécsi muzeumban mai napság. Szegény Lajos király! de kicsiny, de vézna volt a termeted ahoz a nagy hős lélekhez, a kit magában rejtett, hogy ez a gyerekpánczél elég volt hüvelyének!

Mikor a tükör előtt felcsatolták a karvasait, elcsüggedve nézte a tükörből vékony karjait, a miken igyekezett az izmokat megfeszíteni s szomorú volt a lelke, mikor összehasonlította magát a vajdával, ezzel az életerőtől duzzadó daliával. Még azt is láthatta a tükörből, hogy a királyné azt a daliás alakot gyönyörködve nézi, míg akkor, a midőn a király felé téved a tekintete, az arcza egyszerre elkomorodik.

Az udvaronczok mégis siettek a királyt hizelkedve üdvözölni, milyen pompásan illik rá az a fényes pánczél.

Annak pedig megsúgta a lelke, hogy ez lesz az ő halotti köntöse.

Azután jött a kardok kipróbálása.

Egy ormótlan nagy török fejet állítottak fel, dereka is volt a bábnak, a fején szaraczén sisak kovácsolt aczélból.

A király két kezére fogta a pallosát. Vékony karjaiban a sok testgyakorlástól volt még elég erő azt felemelni és lesujtani vele.

Meg is adta az árát a sulyos csapásnak a nyomorult török fej. Sisakja behorpadt, meg is repedt tőle. Az udvaronczok tapsoltak e derék fejedelmi csapásnak.

Akkor aztán Zápolya tette meg a kardpróbát. Ő csak úgy félkézzel húzta ki azt a nehéz szablyát, nem is látszott rajta, hogy nagyon összeszedte volna az erejét. A kard egyet süvöltött a légben, s pillanat után kétfelé hullott a sisak fejestül, de még a dereka is a bábalaknak.

Nem tapsolt senki, nem brávoztak, de az általános elbámulás jelezte a hatást, a mit a hősi erőmutatvány előidézett az udvari társaságban.

És a királyné nagyot sikoltott. Mi volt az?

A király a pallosára támaszkodott. Meg volt rendülve. Talán a törökfejet szelő kardcsapástól? Vagy talán a királyné sikoltásától. Úgy fogta két marokkal azt a pallost, hogy azt lehetett tőle várni, most mingyárt szembe áll a vajdával: «no hát most próbáljuk ki egymáson a kardjainkat!»

Az udvaronczai siettek lekapcsolni a királyról a pánczélzatát.

Lehet a királynak kard nélkül is csapásokat osztogatni.

Másnap a vajdának kiadta a király a parancsot, hogy siessen azonnal Erdélybe. Szolimán ott készül betörni, Erdélyt megszállni. Ott próbálja ki a kardját a török fejeken.

«Hát fusson a kerék!» monda Zápolya s engedelmeskedett a parancsnak.

Ezzel az egyetlen kipróbált hadvezérét veszté el a király a legválságosabb időben.

A megbuktatott főurak pártja nem adta fel a játékot.

A hatvani országgyülés Zápolyát tette az ország valóságos urává.

Azt mondták rá, hogy ez erőszak volt. Tizennégyezer ember, lóháton, karddal az oldalán nem határoz, hanem erőszakoskodik.

Tizennégyezer lovassal szemben nincs törvényes védelem, nincs meggyőző okoskodás. Példa volt rá Báthory nádor, Sárkány országbiró esete, a kiket letorkoltak. De volt egy a főurak közt, a ki a nagy lárma közepett bölcsen hallgatott és nem jött elő a királyi sátorból. Ez volt Thurzó Elek, a főkincstárnok. Hiába kiabálták a nevét, meg az ismertető czímeit, «gyere elő te tizenhat feleségü lator! Te Mén-Marót! Te asszonyok közt főkapitány!» Hallatlanná tette a meghivást.

A többi megbuktatott főúr mind arra biztatta a királyt, hogy kérje fel a sógorát Ferdinánd fejedelmet, küldjön tizezernyi osztrák zsoldost Budára a jövő országgyülés ránczbaszedésére. Thurzó mást tanácsolt. Ne tizezer harczost küldjenek Budára, hanem csak tizezer aranyat. Ez többet fog használni. Zápolya kimélte a pénzét, ezzel elrontotta a dolgát. Ugyanazt a lóhátas országgyülést ellenkező irányba is lehet fordítani. A lónak a feje arra fordul, a merre az abrakos vályut teszik.

A Fuggerek adtak pénzt e czélra. Ötvenezer aranyat. (Ez volt az első korteskedés!) A Fuggercsalád a Thurzókkal sógorságban állott.

«A nemességet megfordítani». Ez volt a jelszó.

Legelőször is megnyerték a nagy népszónokot, Ártándy Pált, a ki minden mozgalomnál előljárt, de a jutalomosztásnál mindig elmellőzték. Most a jutalmon kezdték. Ártándy aztán megalakította nagy titokban az udvari pártot, fiatal vállalkozó nemes urakból. A pártnak szépen hangzó nevet is adott: «kalandosok» társasága. S hogy feltünő ne legyen a pártalakulás, nem Budán volt az összejövetelük, hanem a szép alföldi városban, Kecskeméten. Kétszázan voltak a kalandosok, jól felfegyverezve és begyakorolva, titkos jelszavukról ismertek egymásra: «pro rege et regina» ez volt a jelmondatuk. A kecskemétiek ugyan nem tartoztak a nemesi osztályhoz, de jó lovasok voltak, nem jobbágykodtak, redemtusok voltak. Szavazatuk ugyan nem lett volna az országgyülésen, de ha Tarczay Miklós és kalandos társai vezették őket, ki kérhette elő az armálist tőlük? Olyan egy ezer kecskeméti igaz magyarnak lóháton bevonulása egy szép áprilisi napon az egész országgyülés arczulatát megváltoztatá.

Az új nádor, Verbőczy, tudós férfiú volt, csak azt nem tudta, a mi körülötte történik.

A kalandosok gondoskodtak róla, hogy a válságos időkben épen eltávolítsák a nádort Budáról. Thurzó (a titkos lutheranus) hevenyében zajos mozgalmat támasztott a felső magyarországi újhit-követők közt. Azok voltak a bányászok.

A lutheranus lázadás hírére Verbőczy hirtelen ott termett Beszterczebányán, társul véve maga mellé a már Lutherkergető híréről ismeretes Rajkay Gáspárt s ketten egyesült igyekezettel hozzáláttak a hæresis kiirtásához. Az eretnekségen kivül még az a bűnük is volt a bányászoknak, hogy magasabb munkabért követeltek, a mi még nagyobb bűn az államférfiak kis kátéjában.

S mig az ország nádora tartotta a nagy inquisitiót, missionariusi buzgalommal, az alatt a kalandosok a vármegyéken gyöngyen átgyurták a nemességet, a maguk hiveit ellátták utiköltséggel, vezérekkel, a Zápolya hiveit lebeszélték, elijesztgették, nem nemeseket is, a kiknek posztó ruhájuk volt, lóra ültettek, a tiszántuli nemességet felbőszítették Verbőczy ellen a hitüldözés miatt, ezek már nagyrészben kálomisták voltak, s ezen a módon egy évvel a lázongó rákosi országgyülés után, s csak tiz hónappal a hatalmaskodó hatvani ős «korultái» után, összehoztak egy olyan szép engedelmes országgyülést, hogy abban még csak irmagja sem volt a Zápolya-pártnak.

Midőn Verbőczy a nagy inquisitióból haza érkezett Budára, csak elbámult rajta, hogy a királyi várlakban mind ott találta a megbuktatott főurakat, Báthory, Sárkány, Thurzó, Tahy diadalmas orczával jött eléje s még csak a keze intésével sem köszönté, Szalkán érsek pedig a mint meglátta az egyik ajtón belépni, maga a másik ajtón kihúzódott. Lármás fiatal leventék, a kiknek az arczát soha sem látta, félretaszigálták az útból, az udvarhölgyek összesuttogtak s vihogtak, a királyné pedig nagyon hidegen szólt hozzá s az egészségi állapotja felől tudakozódott tőle.

Verbőczy vette észre, hogy neki itt letelt az esztendeje. Megfoghatatlan volt előtte ez a nagy fordulat, de minden jel tanuskodott róla, hogy az valóság. Felkereste azonnal a királyt. Elmondá, hogy az udvar arczulatából azt olvassa ki, miszerint ő itt fölöslegessé vált, s kérte a királyt, hogy fogadja el a lemondását a nádori méltóságról, melyet ugyis szive ellenére erőltettek rá.

A király válasza fagyos volt a nádorispánhoz.

– Menjen haza s várja el a rendek határozatát.

Verbőczy hazament budai palotájába s mint aféle tudós ember könyvei között kereste a megnyugtatást.

Reggel azonban a szolgái kizavarták azzal a rémhírrel, hogy az országgyülésen a nemesség Verbőczy fejét kéri.

Csak annyi ideje volt, hogy a várbeli alagúton át elosonhatott s a Dunához érve egy naszádon elmenekülhetett.

Egy órával később már ott voltak a palotája előtt Báthory hivei, a kik darabokra akarták konczolni. Épen mint Hatvanban Báthory Istvánt a Verbőczy hivei.