Part 16

A királyné reszketett a haragtól, mikor a német udvaronczainak elbocsátását elolvasták előtte. Az udvari káplán olvasta fel az iratot. Mikor pedig arra került a sor, hogy a király és a királyné pénztára fölött egy választmány ellenőrködjék, akkor haragra kelve kapta ki a káplán kezéből az iratot a királyné s tollat fogva, saját kezével törlé ki azt a passust az irásból, odairva mellé a margóra: «unus rex: unus princeps!» (Egy a király, egy a fejedelem!)

Mikor aztán a végére került a sor, ott már általános hahotát költött a felolvasott felirat.

– Most bujik ki a szeg a zsákból!

– Most látunk már át a szitán!

– Ha keresik, hogy ki az oka a sok szerencsétlenségnek, s mikor megtalálták: kegyelmet kérnek számára. Török Bálint, Héderváry vesztette el Belgrádot. De mind a kettő «nostras», hát azoknak kegyelem kell. Bünbakot keresnek, s az én legyek, a nádorispán. Hanem a vajda, Zápolya János, a ki nem jött a seregével a megsegítésemre: az kapjon jutalmat. Vegye el a király a hiveitől az Ujlaky birtokokat, a kik közt már kiosztotta, s adja oda Zápolyának, hogy annak még több tehetsége legyen ellene cselt szőni. Hohó atyafiak! ez nagyon vékony takácsmunka!

– Zápolya kreaturája az egész rákosi gyülés! Mondá Szalkán.

– Itt van Budán a fondorkodó vajda, de nem mutatja magát, – bizonyítá Thurzó. Még pénzt kérni sem jött elő, pedig egész vértes zászlóaljjal szállt meg a Szentgellért alatt, az öcscsével együtt.

– Még hódolatát bemutatni sem jött fel hozzánk; szólt neheztelve a királyné. Az öccsét küldte maga helyett. Betegséget szinlel.

– Ravaszkodás tőle! Azért bujik el, hogy ne keressék benne a zűrzavar keverőjét.

– A királynak vissza kell utasítani e vakmerő kivánalmakat. Ezt a szót már többen ismételték.

Csak a pápai követ tartotta meg józan igazságérzetét.

– Distingváljunk. A mi igazságos és teljesíthető a rendek kivánalmaiból, azt meg kell nekik adni.

Elővették: sorba járták. Ezt nem lehet! Ez lehetetlen! Ez meg épenséggel lehetetlen!

Valakit tömlöczbe kell csukatni a bevádolt főméltóságok közül.

De ki legyen ez az áldozat?

Fortunatus Imre ez egész patália alatt egy szegletében a teremnek sakkozott a velenczei követtel, mint a kit épen nem érdekel az egész dolog.

– Hallod-e? A te nevedet emlegetik! szólal meg egyszer az ellenese; az olasz nem értett magyarul.

– Hallom. Arról beszélnek, hogy valakit a nemesség lecsillapítása végett be kell csukatni a csonka toronyba. Én vagyok a legolcsóbb gonosztevő, engem csukatnak be.

Sárkány országbiró odalépett hozzá s a vállára ütött.

– Jer velem valahová.

– Tudom. A csonka toronyba. Végzem a partiet. Sakk matt! Csak azt kérem, hogy a szakácsomat is csukják be velem; mert Frangepánnal egy vályuból nem eszem.

– Aztán ne tarts semmitől. Én leszek az itélő birád; ha arra kerül a sor.

– Meg ha téged is addig agyon nem vernek.

Az alkincstárnok vidám czimbora volt; a mennyire gyülölte a nemesség és a nép, annyira szerették az udvaronczok. Szerencsés Imrét a királyi várlakból egész csapat fiatal széltoló kisérte a csonka toronyig, mely előkelő foglyoknak börtönül szolgált. Ezt a bebörtönözést másnap tudatta a király Verbőczyvel: megtoldva az igazságszolgáltatást még azzal a kegyelmi ténynyel is, hogy a börtönbe került Szerencsés Imre helyett Frangepán Kristófot kibocsáttatá a csonka toronyból; de azzal a kötelezettséggel, hogy rögtön üljön lóra s vezesse a királyi zászlóaljakat Boszniába, Jajcza fölmentésére. A derék dalmata főur végre is hajtá dicsőségesen a rábizott feladatot, elverte a török ostromló sereget Jajcza alól. A fődolog azonban az volt, hogy Zápolya leghatalmasabb párthive el legyen jó messzire távolítva a királyi udvartól.

A többi kivánságaira a nemességnek azonban azt izente a király, hogy azokat elébb a nemes uraknak a főurakkal együtt kell jól meghányni vetni.

A nemes urak visszaizenték: «no hát jőjjenek azok a főurak a közös tanácskozásra».

A főurak erre megint átizentek, hogy ők csak a király kiséretében hajlandók átmenni a Rákosra.

No hát jőjjön velük a király is. Izent vissza a nemesség.

Erre megint a király izent át, hogy mindjárt megy, mihelyt a nemes urak megszavazzák a hadi költségeket.

Akkor a nemes urak kezdtek rájönni, hogy ő velük azok odafenn a magas Budavárban tréfát üznek.

No hát ők is csináltak egy tréfát.

Megszavazták a hadi költségeket, de olyan módon, hogy az a főpapoknak fizetett dézsmából teljen ki.

Ez a tréfa meg odafenn nem találtatott nevetni valónak.

Az érsekek, a nuntius, Campeggio kardinalis, mind tiltakoztak a papi jövedelmek lefoglalása ellen.

S a sok ide-oda izengetés alatt eltelt a két hét, a mi az országgyülés tartamára szokott rendelve lenni. A régi jó országgyüléseken a követ urak nem kaptak diurnumot, se szálláspénzt; hanem a tarisznyából éltek, sátor alatt háltak; mikor aztán kifogyott a tarisznyából az eleség, s nagy ideje volt, hogy az ember tisztát váltson, akkor vége volt az országgyülésnek, haza mentek.

Most is az következett be. A nemes urak megharagudtak, hogy a király nem is hederít a kivánságaikra; az egy Szerencsés Imre, hogy becsukatott, az csak annyi, mint «pokolban egy varga». Kapták magukat, összeczihelődtek, lóhátról kimondták a határozatot, hogy majd egy hónap mulva «cum gentibus» jönnek össze egész seregestől Hatvan alá, s megtartják az «ős országgyülést».

Azzal szétoszlottak; százötven választott magyar nemest itt hagytak, hogy vigye meg a hirét a budaiaknak, miszerint az országgyülés feloszlott; de majd egy hónap mulva teljes sokasággal egybe fog seregleni Hatvanban. Szivesen látják a királyt egész udvarával együtt.

Ebből aztán rémséges zűrzavar támadt a királyi udvarnál. A király levelet bocsátott a szétfutott nemesek után, hogy meg ne próbálják a hatvani országgyülésen seregestől megjelenni.

A királyné udvaronczai pedig a nemesség szétoszoltával azt tartották első dolguknak, hogy a börtönre küldött Szerencsés Imrét nagy hűhóval előhozták, visszavitték a palotájába, s ott azután a szerencsés kiszabadulás örömére nagy dáridót csaptak; a kicsapongó tivornya zaja kihangzott a fényes termekből az utczára.

A ficzánkolásnak sirás lett a vége. Még ott volt Budán az a százötven nemes, a kiket az országgyülés felküldött deputáczióba. Azokat elfogta a düh ez arczátlan ingerkedésre. A mint beesteledett, összeszedték maguk mellé a főurak hajduit s megrohanták fegyveres kézzel Szerencsés Imre palotáját; betörték a kapukat, leverték a fegyveres cselédséget, a tivornyázó vendégek a házigazdával együtt a hátulsó ablakon át menekültek meg az ostromlók dühe elől s kötélen ereszkedtek le a bástyafalakról, úgy futottak át Pestre. A nemes deputátusok pedig miután mindent összetörtek a fényüző alkincstárnok palotájában, felfeszíték a kincstára vasajtaját s az ott talált hatvanezer aranyat elvitték magukkal. Nincs rá adat, hogy valaha beszámoltak volna vele.

Szerencsés Imre palotája ott volt a Szent-György-téren, közel a királyi várpalotához. A király az erkélyről nézte az egész patáliát, a mint az udvaronczai az ablakon ugráltak ki, vállat vont rá, jól esik nekik.

A nemes urak után azonban következett a csőcselék. Arra a hirre, hogy kirabolták a nemes urak a «zsidó» palotáját, felkavarodott a két város minden Sisera-hada; s neki indult a zsidóváros megostromolásának.

S a szörnyeteg étvágya kielégíthetetlen. A zsidó után következik a főúr, meg a főpap. A budai várlak ablakaiból, utczákat széltében ellepő néptömegeket láttak minden oldalról előhömpölygeni. A főurak, midőn hajduikat keresték a saját védelmükre, rémülve látták azoknak a libériáit a lázadó csapat élén, az ő saját hajduik voltak a vezetők.

Mindenki a királyi várba futott, melynek védelmére talpra állt Szente uram száz főre becsülhető királyi várőrségével.

A királyné és a megrémült udvarhölgyek most már egészen komolynak találták a fordulatot. A fellázadt népsöpredék nem ismer semmi tekintélyt, annak nincs félelme se az aranyos, se a biboros palást előtt. A nádort pedig a saját hajdui szidták szemtől-szembe.

– Ez Zápolyának a műve! dühöngött Báthory. Rég el kellett volna azt az embert fogatni és egy fejjel megkurtítani!

A legnagyobb szorongattatás pillanataiban trombitaharsogás hangzott a fehérvári kapu felől s a meredek úton fölfelé vágtatva jött egy csapat vértes lovas zárt hadsorban.

– Ezek Zápolya katonái!

«Miért jöttek most?» ez a kérdés.

Talán közös lázadást csinálni a király ellen támadt néppel? Azt most megtehetik. Kezében van a vajdának a király, királyné, az egész országtanács s ez mind ellensége.

A vértes lovagok azonban nem a király vesztére huzták ki a kardot, hanem a megmentésére. Közé vágtak a lázadó tömegnek s egy lélekzet alatt tisztára volt seperve a várlak előtti tér. Zápolya György hadnagya, Bodó Ferencz vezette a lovasokat. A lázadókat szerteszéllyel üzték a vajda katonái.

Maga a vajda pedig hordszéken hozatta magát a királyi lak kapujáig.

Ott kiszállt s kardját mankónak használva, ment fel a király elé. Arcán látszott az átszenvedett forró láz nyoma; nagy magas homlokán egy sor piros gyöngy vonult végig egyik halántéktól a másikig, a felrakott nadályok vérszipolyzásának nyoma. Olyan volt az, mint egy diadéma.

– Halálos betegségem ágyából szálltam le; mondá a vajda a királynak, hogy felségedet megmentsem a gonosz lázadóktól.

A király megölelte a vajdát s a királyné megcsókolta a homlokát (azt a diadémos homlokát), szabadító angyalának nevezte.

És ezzel Báthory nádorispán meg volt bukva.

Zápolya és testvére lettek a nap hősei.

S miután Zápolya még az elbujt Szerencsés Imrét is fölkeresteté s biztosítá felőle, hogy a nemességgel szemben pártját fogni kész s a kincstárnoki állásra őt tartja a leghivatottabbnak, ez által az egész udvar kegyét elhódítá.

Még hozzá, hogy a német udvaronczokat is biztosítá, hogy nem engedi őket eltávolíttatni, ezzel épen minden szivet megnyert magának.

És aztán volt a kiséretében ezer pánczélos lovag, a kiket a testvére vezénylete alatt felajánlott a királynak, személyes védelmére.

Zápolya egyszerre az udvar kegyenczévé emelkedett.

Minden jól volt már. Semmitől sem lehetett tartani többé.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

És ez alatt a török elfoglalta Szörény várát!

XX. FEJEZET. AZ ŐS-ORSZÁGGYÜLÉS.

Zápolyának jó időben jött segélye nagy fordulatot idézett elő az udvarnál. A király azonnal visszavonta a hatvani országgyülést betiltó rendeletét; sőt azt a választ adá a százötven nemes küldöttnek, hogy saját magas személyében fogja megnyitni az ős-országgyülést, a minőt száz év óta nem látott az ország. Ezzel a nemesség szive meg lett véve Zápolya számára. A királyné maga is rajongott a daliás vajdáért.

Színjátéknak remek volt ez. A tragœdia hőse egyúttal szerzője is annak. Van ebben egy hatalmas hős, a kinek a jóslat koronát igért s a ki e jóslat beteljesültét a saját kezére bízza. Akármerre tekint szerte az országban, saját magánál nem talál trónra méltóbb alakot. Se szív, se fő, mely arravaló, sehol. Egy országgyülésen már meghozatta azt a törvényt, melyben kimondja a nemzet, hogy ha a trón megürül, többé mást, mint magyart abba be nem ültet. Most még egy ős-országgyülésnek kell létre jönni, mely a trón mellől mind azokat a főurakat elsöpörje, a kik Ferdinándot akarják a magyar korona örökösévé tenni. II. Lajosról már mindenki úgy beszél, mint veszendő emberről. Husz éves s már elérte az emberi kor legvégső határát, haja ősz, arcza ránczos, összetöpörödött, nullának hivják, árnyéka csak már a királynak. A királyné pedig fiatal, ideges, temperamentumos, álmatag vágyaktól sóvárgó. Milyen világos megoldása volna a gordiusi csomónak, ha ausztriai Mária ülne a trónon együtt a nemzetválasztotta magyar királylyal!

A sczénázás ügyesen volt bogozva. Egy lármás országgyülés, melyben a hős nem szerepel, súlyos betegségben fekszik; aztán egy zivataros néplázadás, melynek tetőpontra emelkedésénél egyszerre megjelenik a hős s a rettegő királynét megszabadítja. A lázadókat kardlappal verik szét. Senki sem sérül meg. A nemes lázadók megkapják az alkincstárnok hatvanezer aranyát s meg vannak vele elégedve. Ellenben a máglyára itélt Szerencsés Imre az új országgyülés által hivatalába visszahelyeztetik s kárpótlásul megkapja a réz- és arany-ezüstbányák bérletét, a miből eddig a Fugger-ház duskálkodott. És így a német fizeti a birságot s annak mindenki örül. A németek pártja pedig földig van verve. Most azután csak egy kis türelem kell, a míg a fonnyadt, féregfurta gyümölcs lehull a fáról.

És ha nem akar magától lehullani?

A király egész udvarával s a külföldi követekkel együtt indult el a hatvani országgyülésre, a két Zápolya vértes lovassága volt az udvar díszkisérete és oltalma.

Útközben meg kell hálni Besnyőn, a hol a király és udvara a kolostorban lett elszállásolva.

Éjszaka a nemesség szószólói a Budáról jött főurakkal s a felsereglett egyházi méltóságokkal értekezletet tartának a templomban, melyen Szalkán érsekprimás elnökölt. Ez is Zápolya hive volt már. Derék államférfi volt, mindig arra fordult, a merre a szél fútt.

Az értekezlet minden tagja megszólalt. Sorban valamennyien arról okoskodtak, minő adókat kellene az országnak kivetni, minő hadseregeket összehozni, hogy a fenyegető ellenséggel, a törökkel, győzelmesen megmérkőzhessék a magyar nemzet.

Egy fehér csuhás barát maradt utoljára, valahol a hátulsó padban, a kire nem is nagyon ügyelt senki. Mikor felállt beszélni, néhányan ráismertek s sugdosták a szomszédaiknak: ez az a Fráter György, a kinek mindig valami «extra» jön ki az agyából.

Most is azt tevé, a teljes czímű megszólítás után, melyben megadta a rendeknek a «tisztelendő, méltóságos, tekintetes és vitéz» titulusokat, tartott egy olyan beszédet, melyben egyenkint visszavette tőlük mind a tiszteletet, mind a méltóságot, mind a tekintetet, mind a vitézséget.

– Ti fogtok nagyszerű törvényeket hozni, de azokat nem fogja megtartani senki. Ti megszavazzátok a rengeteg adókat, de azokat nem fogja megfizetni senki. Ti el fogjátok rendelni a táborhelyeket, de azokon tábor nem fog összegyülni. Ti végig fogjátok hordoztatni a véres kardot az országban, kikiáltatjátok, hogy «veszélyben az ország!» de attól az alvók fel nem ébrednek. Azt kérdem tőletek, hogy ha nem tudunk háborút csinálni, miért akarunk háborút csinálni? Elmélkedjünk róla, hát múlhatatlanul kell mi nekünk a törökkel élethalálharczba keverednünk? Ime a hatalmas Francziaország méltónak tartá szövetséget kötni a török császárral. Hasonlót tett Velencze és Lengyelország. A mi nem volt szégyen francziának, olasznak, lengyelnek, mért volna szégyen a magyarnak? Szolimán szultán maga ajánlotta fel a békét nekünk, követét küldé hozzánk. Mi a békét visszautasítottuk, a követet börtönbe vetteténk. A hatalmas szultán már éreztette velünk a haragját. Szabács, Zimony, Belgrád, Szörény vára füstölgő romjai intenek bennünket. Még nem lépett át a határunkon a török, még mienk Magyarország, sőt Bosznia is a mienk. Hát nem nagyobb hazafiság volna-e tőlünk, ha elismernők, hogy igazságtalan dolgot követtünk el a török követtel s mi ajánlanók fel a békekötést Szolimánnak, mint hogy megszakadásig rakjuk a terheket az országra, s a fegyver élére bizzuk az eldöntést? Hát nem nagyobb megalázkodás-e az a magyar nemzettől, hogy a határon levő várainkat átengedtük megvédelmezésre az osztrák fejedelemnek, mint ha egy-egy jó szóval eltávolítanánk azoktól a török hadsereget?

Tovább nem beszélhetett, lezúgták, elhallgattatták.

De Fráter György e zúgáson keresztül dörgő hangon kiáltá oda:

– Én így fogok szólni holnap a rendek előtt, s meglássuk, kinek ad a nemesség igazat?

Az előljáró tanácskozmány után magához hivatá Zápolya Fráter Györgyöt.

– Hivem vagy-e még, a hogy eddig valál? kérdé a vajda a baráttól.

– Bizonyára, a míg a hazámat szeretni fogom, addig téged is szeretni foglak.

– Tehát te meg vagy győződve a felől, hogy ha Magyarország békét köt Törökországgal, akkor ez a mi hazánk megmenekül a veszedelemtől, bőség és boldogság helyreáll ismét, nyugodt esztendőket élünk?

– Ez hitem és reménységem.

– Most egy másik kérdésemre felelj. Olyan nagyon kivánatosnak tartod-e te Magyarországra nézve, hogy ez a nyomorék, a ki most Szent István és Géza koronáját ingatja a fején, megöröködjön az ország királyi székén, s tán még magához hasonló ivadékot adjon e nemzetnek, s osztrák Máriának nyoszolyája idétlen bábokkal népesítse meg Budavárát?

Ez a kérdés megrettenté a barátot. Mintha egy vulkán tölcsérébe tekintett volna alá, melynek lávái kitörésre készülnek. Ez a végzetes kráter volt Zápolya lelke. Ez az ember inkább látja összetörni a hazáját, csak hogy annak a romjain az uratlanná lett koronát feltehesse a saját fejére. Megnémult, nem tudott felelni.

– Nos tehát! bölcs férfiu! Olvastad Aristoteles «Organon»-ját? Olvastad Lully Rajmond «Ars magná»-ját? Tudod, hogy mi a logika?

Fráter György meghajtá a fejét.

– Vissza fogok menni a kolostoromba, s várok, a míg te jösz oda hozzám…

A logika Zápolyának ad igazat, a hazaszeretet Fráter Györgynek.

Fráter György eltávolítása után szépen lehetett folytatni a színjátékot. Az egész rendezés a szerző lángeszére vall. A barát könnyen összekuszálhatta volna, a ki nem találta meg benne a szerepét.

A kora hajnalban utrakelt királyt az eléje jött nemesi küldöttség fogadta, Ártándyval az élén. Ez is hol itt volt, hol ott volt.

Tizennégyezer nemes, lóháton ülve, várt a királyra a hatvani síkon. Nem azért ültek lóra, hogy harczoljanak, hanem hogy tanácskozzanak, törvényt hozzanak.

Tizennégyezer ember, lovon ülve, hármas sorban, félkörben felállítva, oly roppant tömeget képez, hogy nincs az az emberi hang, mely hallhatóvá tegye magát e sokaság közepett.

S a lovassági félkört, ős szokás szerint, egy másik félkör határolja meg, szekerekből összeállítva, melyeknek a rúdja kifelé áll. A szekereket gyékény- vagy ponyvasátor takarja, melynek saraglyanyilásán a nemes urakkal együtt jött asszonynép kandikál elő. Ez a karzat. Közbe markotányos sátorok, laczikonyhák, melyekben czigánypecsenyét sütnek s karczost, méhsert, töltögetnek a megéhezett és szomjazott nemesek kivánságára.

A király és a vele jött főurak számára díszes sátor van felállítva, s korláttal körülzárva, hogy a szájtátó pórnép oda ne lábatlankodjék. Zápolya vértesei vannak fölállítva a korlát mögött.

Szemben a király sátorával gyülekezett össze az a kiválasztott része a nemességnek, melynek már be lett tanítva a maga tennivalója.

Verbőczy fogadta az emelvénynél a királyt, a ki szorongva tekintett végig a felállított fegyveres tömegen.

– Tanácskozásra nagyon sok, ellenségverésre nagyon kevés, monda a király személynökének.

– Ez csak a negyedrésze az összes nemességnek, biztatá a királyt Verbőczy. Felséged szavára a többi is mind táborba szálland.

És ekkor felállt a nagy törvénytudós a szónoki emelvényre s két álló óráig le sem szállt róla. Sok volt a panasz, nagy volt a veszedelem, tömérdek a vád, a mit el kellett mondani. Minden bajnak okozói az ország tanácsadói. Megmenteni csak úgy lehet az országot, ha a király a hűtelen és tehetetlen főhivatalnokokat eltávolítja s helyettük a hiveket és tehetőseket hivja oda. De még az sem elég, az ország zászlósai mellé szükséges egy országtanács, melynek nyolcz tagját a nemességből kell kiválasztani, azok ügyeljenek pénzre, hadra, igazságszolgáltatásra és a vallásra. (Ime a miniszteri rendszer.)

A közel álló nemesség, a ki egészen vagy fülhegygyel hallotta a lelkes beszédet, a midőn annak a végeztével reá appellált a szónok, rárivallt, hogy «mindnyájan azt kivánjuk!» s ez a kiáltás tovább terjedt a félkör két végéig. A mi a centrumnak jó, az bizonyára a két szárnyra nézve is csak jó lehet.

Verbőczy leszálltával, Szalkán érsekprimás lépegetett fel az emelvényre. A mint ennek a bibornoki köntösét meglátták a félkör két végén álló nemesek, a kik nem voltak informálva, rákezdték a kiabálást: «Nem kell a varga fia! Le a cseszkóval! Nincs itt csizmadia műhely! Le a nemesség ellenségével! Szállj le onnan csizmadia, csiszlik fia, üssön meg az Istennyila!»

A két Zápolya nagy sietve belovagolta kétfelé az arczvonalt, felvilágosítva a tekintetes rendeket, hogy a primás a «mi hivünk» már: nem kell lehurrogatni. Erre aztán szóhoz hagyták jutni Szalkánt.

Szalkán nagy bölcsen rövidre fogta a beszédet, csak annyit mondott, hogy ő magától is leköszönt már a korlátnokságról s ezennel leteszi ő felsége kezébe az ország pecsétnyomóját.

Mikor leszállt, még egy gyönge vivátot is kapott az első sorokból.

Következett utána harmadik szónoknak a nádorispán.

Báthory Istvánnak nagy dolog volt a falépcsőkön felmászni köszvénytől megmeredt térdeivel. A közel levő nemesek gunyolódva biztatták: «No öreg! Hát nem olyan könnyű oda felmászni, mint a Mazoni herczegnő nyoszolyájára?»

A nádorispán beszédében keverve volt az alázatosság a dölyffel, majd a bukását érző államférfi, majd a dölyfös dynaszta került benne fölül. A zokogásig elérzékenyült, majd meg a harag hangján követelte, hogy állítsák törvényszék elé s ha bűnös, vágják le a fejét. Kaczagtak rajta. Csupa szánalom volt, mikor megint lebotorkált a falépcsőkön potrohos termetével.

S ez legyen fővezére a magyar hadseregnek!

Negyedik szónoknak következett az országbiró, Sárkány Ambrus, barna, ragyás képű, köpczös, vállas alak. Ez szökve ugrott fel a szónoki emelvényre s bizott a jó torkához, olyan hangja volt, mint a recsegő tárogatónak. Elkezdte a nemességet leczkéztetni. Ököllel ütötte a mellét és a pulpitus deszkáját, ugrott, dobbantott, a süvegéhez kapkodott. Azt állítá «úgysegéljen»-nel, hogy nincs ő hozzá fogható hazafi hűségben, áldozatkészségben három sem az egész országban.

Erre aztán megindult ellene a zivatar a középsátorban.

– Hazudsz! Áruló vagy!

– Gebedj meg a hamis szavaktól!

– Harminczadok bérlője vagy! Szegények nyuzója vagy!

– Korcsmáros vagy! Rossz bort méretsz a csapszékeidben.

– Lócsiszár vagy! Marhakupecz vagy! Lóbőr kereskedő!

– Vágjuk össze az áruló kutyát!

S már kezdtek kirepülni a kardok a hüvelyeikből, de a két Zápolya közbeveté magát s azoknak az oltalma alatt az országbiró valahogy le tudott menekülni a szószékről s elrejtőzhetett a királyi sátor kárpitja közé.

Még azután a kincstárnok Thurzó Elek lett volna hátra, a kinek szószékről igazolni kellett volna a sáfárkodását, de ez már okult az előtte szólottak gyászos példáján s akárhogy kiabálták a nevét: «halljuk Thurzót! Hol van Thurzó! Lássuk a képes felét! Mutassa a szép pofáját!» hallatlanná és látatlanná tette magát, a képét sem mutatta meg.

Ez a rémséges nagy kiabálás idegessé tette a királyt. Felállt a trónjáról, s kijelenté Verbőczynek, hogy ő visszavonul az országgyülésből és a szállására megy Hatvanba. Maradjon ott helyette Verbőczy, azért ő a király personalisa.

A királylyal együtt eltávozának az ősgyülésből a primás, a nádor, az országbiró és a kincstárnok, meg a többi főméltóság, a ki valamiben ludasnak érezte magát.

A tizennégyezer nemes azonban helyben maradt s a király eltávoztával folytatta a tanácskozást, azzal a külömbséggel, hogy most már a markotányosnék is közé keveredhettek a tekintetes rendeknek s szolgálhattak a nyeregben ülőknek borral, serrel és cserepcsikra tüzött czigánypecsenyével, a mi nagyban könnyítette a tanácskozást, mivel hogy semmi sem hat olyan engesztelőleg a felizgatott kedélyekre, mint egy kupa jó bor, meg egy darab bőrös pecsenye.

Hol is hagytuk el a tanácskozást? (Öt percznyi szünet után.)

Igen! A hazaáruló főméltóságok elkergetésén.

A visszatérő kiséret hadnagyai jelenték, hogy Sárkány Ambrus országbiró rögtön szekérre kapott és megszökött.

«No ha megszökött, akkor ezzel «re vera» elismerte, hogy áruló.» A birtokait rögtön konfiskálta az országgyűlés, s fel is osztotta brevi manu az érdemes nemesek között. Egy dominiuma Dobó Ferencznek jutott: Zápolya hadnagyának, a ki a budai lázadó csőcseléket szétverte.