Part 15

A visszavert ostrom után odasettenkedék Móré Mihály az elrekesztett várkapuhoz s odahivatta Oláh Balázst, az albánt. Az is meg volt sebesülve, valaminthogy az utolsó küzdelemben az életben maradt hetvenkét magyar közül egy sem maradt sebzetlenül.

Szent Jehova Isten atyám! Micsoda hetvenkét magyar volt ez! Ezeket kellett volna megtartani irmagnak az egész nemzet ujjáalkotására! Ötvenkilencz napig verték a százezernyi ellenséget, vérüket pazarolták, s még mindig volt elég vérük a hazáért feláldozni való! Micsoda nagy ellenmondások ezek!

Móré Mihály, az áruló pribék, elmondá vezértársának, minő nagy kitüntetésben részesült ő a törököknél, a miért átszökött hozzájuk, mutogatá a himzett kaftányt, a mit a szultántól kapott, biztatta, hogy hagyjon fel a további ellenmondással s adja meg magát hetvenkét vitézével együtt.

De Oláh Balázs azt felelte vissza, hogy inkább e falak romjai közé temetkezik, hős vitézeivel együtt, mint hogy zászlaját meghajtsa a félhold előtt.

Ekkor aztán a ráczokhoz fordult Móré Mihály, azokat ösztökélte, ott aztán engedelmesebb szivre talált. Azok elfogadták a Móré Mihály által küldött kegyelemigéretet, melyben a szultán az egész várőrségnek szabad elvonulást biztosít a várból.

Másnap megjött a kegylevél a szultán aláirásával s azzal együtt a diszkaftányok és vont aranyos fosztányok (ujjatlan köntös) a két al-bán és hadnagyaik részére, mire azok kinyiták a várkaput s kivonulván, odavezettetének a hatalmas török szultán elé. A törökök pedig elfoglalák a fellegvárat.

Oláh Balázs és hetvenkét vitéze nagy kitüntetésben részesült a török szultán előtt. Mindnyájan gazdagon megajándékoztatának, s miután elébb megkisérté a szultán, a mohamed hitére való áttérítésüket, a mit ők állhatatosan megtagadának, a török tábor sátrainak árkán túl kisértetének.

Ott azután megrohanták őket a török besliák, s egytől-egyig legvágták őket. A sebesült Oláh Balázs ép kezével feltartá magasra a szultán menlevelét, mely arany tintával volt irva, de biz őt összeapríták a besliák a kegylevéllel és a díszkaftánynyal együtt irgalom nélkül. Ilyen volt a török hűség!

Történt pedig ez kisasszony havának huszonkilenczedik napján, a mely napon keresztelő szent Jánosnak feje vétetett, a mely napon csontjai egybeszedettek s Julianus császár által megégettettek, a mely napon feje megtaláltatott, a mely napon mutatóujja megtaláltatott, «ecce Agnus Dei!» – Ezen a napon veszett el Magyarországnak és a keresztyénségnek leghatalmasabb bástyája, Nándorfehérvár.

No legalább volt miről énekelni a hegedüsöknek jó darab ideig, Oláh Balázs vitéz haláláról, Móré Mihály czudar árulásáról, ezek a lantosok voltak ez időben a magyarok lábonjáró hirlapjai.

A királyt beteggé tette Belgrád elbukása. Vissza sem tudott térni Budára a tolnai táborból, ott maradt Mohácson.

A kormányon levő főurakat is megriasztá egy kissé az az eset. Innen is, onnan is elősunnyogtak s a királyhoz siettek. Igyekezett mindenki eléje jutni, hogy magát kimentse. Minthogy a hiba közös volt mindnyájukkal, annálfogva senki sem akart abban részes lenni. Egyik a másikra kente a mulasztás vádját. A nádor az erdélyi vajda veszteglésével mentette ki magát, a vajda a nádor határozatlan előre-hátra kóborlásával, mind a ketten az élelmezés, fegyverkezés hiányával, nem volt sem kenyerük, sem lőporuk. Ennek a hiánya megint a primást terhelte, a ki pisetarius regni, az meg a zsidóra hárított mindent, Szerencsés Imrére, az nem küldte el a pénzt, a kincstárnok ellenben bebizonyítá, hogy ő adott elég pénzt Hédervárynak, de az, nem hogy a naszádosok zsoldját fizette volna ki, a kik segíthettek volna Belgrád felmentésében, de a pénzt megtartotta magának régibb követelések fejében, úgy, hogy utoljára Héderváry, a belgrádi al-bán, a ki kinn rekedt, meg a gyámfia, Török Bálint kerültek bele a csávába.

A király nagyon el volt keseredve, a lelki bajához hozzájárult még a láza is. Kegyetlenül lehordta az urakat, valamennyit. Különösen kijutott belőle a volt nevelőinek és tanácsosainak, Szathmáry primásnak és Szalkán kanczellárnak, a miért hogy ő előtte az ország állapotját eltitkolták, vele soha semmi komoly dologról nem beszéltek, hanem engedték hivalkodni s a mellett védtelen hagyták az országot.

Unisono azzal mentették magukat az urak, hogy Héderváry a hibás.

A királyt ez még jobban boszantá. Azt veté oda a primásnak, hogy hiszen az ő kormányzása mellett nevezték ki azt az embert belgrádi al-bánnak.

Szathmáry György erre egész hatalmaskodással vágta vissza, hogy ez nem áll, mert Héderváryt még «Dobzse László» nevezte ki al-bánnak.

Ez a gúnynév «Dobzse László», a mi csupa megszokásból szaladhatott ki a főpap száján, teljesen kihozta a sodrából a királyt, oly féktelen haragra gerjedt, hogy elfelejtkezett mind a saját méltóságáról, mind a vele szemközt állóéról, s ez önkivületi állapotban arczul vágta a főpapot!

Szörnyű eset volt ez!…

… Arczul ütni a herczegprimást!… Magyarország egyházának fejét!… A biboros főpapot!…

A primás az első pillanatban a kardjához kapott, a szemei szikráztak. Azután csendesen lehajtá a fejét, két kezét keresztbe tette a mellén.

– A király adta… Isten rendelte így…

Azzal elhagyta a király szobáját. (Igy jegyzé fel ezt Szerémy György, a király káplánja.)

Egy arczulütés a herczegprimás felkent fején! Még ha királyi kéztől jött is az ütés!

Ha más országban történik ez, Német- vagy Frankhonban, arra a királyra az egyház anathemája sujt vissza, annak mezítláb, szőrkötéllel a nyakán kell bűnbocsánatért zarándokolni és addig bezáratnak a templomok, nem szólalnak meg a harangok, temetetlen maradnak a halottak, kereszteletlen az újszülöttek, bezáratnak az ég kapui, megtagadtatik a malaszt, a vigasztalás az egész néptől.

A magyar herczegprimás pedig azt tette a királyi arczulcsapás után, hogy hazament a székhelyére, meggyónt, felvette a halotti szentségeket, hatvanezer arany volt a pénztárában, azt elküldte a királynak, hogy szereltesse fel belőle a várait – azután lefeküdt az ágyába, kezébe adatta a feszületet és meghalt.

Mi ölte meg? A lelki bánat-e? vagy gyorsan oltó méreg? Annak a titkát boldog Isten birja!

XIX. FEJEZET. SOK BESZÉD, SEMMI TETT.

Oh te édes szép magyar nyelvem! Te hangzatos, erőteljes dallama az érzéseknek! – De sok kárt tettél te már ennek a mi nemzetünknek azzal, hogy olyen szép vagy! – Szeretünk hangoztatni, gyönyörködünk benned, beszélünk hosszan és szépen – s aztán azt hisszük, hogy tettünk valamit. Sehol annyi kész szónok nem támad, mint a magyarok között.

Lám a töröknek nincsenek nagy szónokai, ott egy ember szól, a többi hallgat és tesz.

Szolimán szultán Nándorfehérvár bevétele után megszakítá a Magyarország elleni harczot s nagy hadserege zömével megfordulva, ellenkező irányba ment, Rhodust ostromolni.

Nagyon jól ismerhette a magyarokat. Ha Belgrád eleste után rögtön betör Magyarországba, midőn két hadserege volt a magyarnak, a nádor és a vajda vezénylete alatt, midőn Belgrád dicső védelme és eleste minden nemest és pórt elkeserített, midőn a király maga is táborba szállt, elhagyva magától sybarita környezetét, bizonynyal az egész magyar nemzetet találta volna magával szemben s a lelkesedés megduplázza a haderőt.

Magukra hagyta hát a magyarokat, tudta talán, ha a veszély elpihen, csinálnak azok maguk között hadakozást. Megmutatták már Dózsa idejében, milyen dühhel tudja a magyar a magyart rontani, akkor még csak a nemesek és pórok közt támadt az ortály, de most a viszály magva az alsó nemesség s a főurak és főpapok közt volt elvetve, hadd menjen kalászba, majd learatják azt egyesült erővel.

A mint a vihar elvonult a határról, idebenn is kialudt a honfi lelkesedés, visszabujt az áldozatkészség, felébredt helyette a pártviszály, sikkasztóknak, csempészeknek, népsanyargatóknak állt a világ.

A király is visszatért Budára s ott ismét folytak a léha, ledér mulatságok, az esztelen pazarlás. A királyné könnyelmü volt és ideges és a mellett uralkodni vágyó. A király csak a felesége szemeivel látott, annak a füleivel hallott, s nem volt olyan kivánsága, a mit ne teljesített volna. A kincstárnak a feneke kongott már, a harminczadbérlőnek negyvenezer forintot kellett volna befizetni. Volt azonban ennek az uraságnak egy szép papagály madara, melynek az a virtusa volt, hogy a legyeket ügyesen el tudta kapkodni. A királynénak nagyon megtetszett a madár, s a király cserébe a légykapó madárért elengedte a bérlőnek a negyvenezer forintot.

Az éjszakákat végigtivornyázták, reggel feküdtek le, e miatt a király csak délben kelt fel, s nagy álmosan fogadta az ország nagyjai előterjesztéseit, s aztán iparkodott tőlük menekülni, hogy lófuttatásokat rendezzen a Rákoson.

Egyszer aztán azt vette észre, hogy a Rákos mezején sátorokat kezdenek leverni. Sok sátort, egész tábor számra.

Kérdezé, hogy micsoda mulatság készül itt.

Mondták neki, hogy országgyűlés lesz, a mit saját keze aláirásával kegyeskedett összehivni.

Kiváncsi volt rá, hogy milyen lehet egy ilyen országgyűlés?

Eddig is volt ugyan az ő trónralépte óta több országgyűlés, de azokat a nádor hivta össze, a királyi személynök vezette.

Kérdezte a vele volt hopmesterétől, Korlátkövy Péter uramtól, hogy miféle alkalomra készül összegyülni ez a sokaság, az pedig megnyugtatá, hogy semmi baj sincs, csak hogy épen a török most meg Szörény várát kezdi vivni, ezért a rendek valami intézkedést kivánnak tétetni, azonban ezúttal is csak megyék küldöttségei fognak egybeseregleni. – Nem arra mutattak pedig a nagyszámú sátorok.

A lóverseny után a király visszatért a budai várba s ki lévén fáradva, visszavonult a királyné lakosztályába.

Ezek voltak azok az emlékezetes szobák, melyeket még Corvin Mátyás diszíttetett fel olasz művészek által remek mythologiai képekkel s melyeknek enkausztikai festményű ablaktábláira már eddig három boldogtalan emlékü királyné karczolta fel gyémánt gyűrűivel a nevét. (Következett még a negyedik is!) Valami rosz igézetnek kellett ezekben a termekben kisérteni.

A királyné igen derült kedélyben volt ez estén. Udvarhölgyeivel egy nagy czifra bábut készíttetett Zsigmond lengyel király kis fiának névnapi ajándékul. A fababát elnevezték Lenczinek, dévaj czélzásból a királyné egyik apródjára, Héderváry Lőrinczre, a kit a király udvarához fogadott, a midőn az apját, a volt belgrádi al-bánt, a vár elhanyagolása miatt birtokaitól megfosztotta. Az apródnak kellett mintául állni a babához, a míg azt az udvarhölgyek felöltöztették s viaszkból a Lencziéhez lehetőleg hasonló arczot formáltak neki. Ez nagyon sok nevetségre adott alkalmat. A magyarnak pedig az a természete, hogy nem szereti, ha az ő rovására nevetnek. Inkább üssék-verjék.

A király akkor vette észre, hogy ez a most készülő országgyülés még sem olyan lesz, mint az eddigiek voltak. Mikor a nemes urak át kezdtek vonulni Budára, a menetnek az eleje már a Szent-János templom előtt volt, mikor a vége még a hajóhidon vonult át. Azonfelül pedig mindnyájan lóháton jöttek, karddal az oldalukon.

Szalkán érsek, ki Szathmári György halála után az esztergomi primásságot is elnyerte s azonkívül a kanczellári hivatalt is megtartotta, lelkendezve futott a királyhoz, hogy parancsoljon rá a nemesekre: szálljanak le a lóról, s tegyék le a kardot, ha tanácskozni akarnak. A király kiadta a parancsot Verbőczynek, a kinek az elnöklete alatt a nemesek a Szent-János templomban az előtanácskozmányt tartották; de a nemesség csak ezt a két szót felelte rá: «ma nem!»

Miután az előtanácskozmányban megállapitották az ügyek sorát, ismét visszavonultak Pestre. A jó hangulatot előre lehetett sejteni abból a zajos kiabálásból, a melyet az elrobogó lovasok a kanczellár, a nádor, Szerencsés Imre, s Fuggerek és az országbiró palotái előtt hangoztattak. A királyi várlak ablakaiból kikandikáló udvaronczoknak is jutott abból egynémely szó.

Azon nap reggelén eltünt a királyné lakosztályából a Zsigmond király fiának szánt czifra bábu, a nyalka huszár «Lenczi». Sehol sem találták, mindent tüvé tettek érte. S a játékbábbal együtt eltünt a várpalotából annak az eredeti mintaképe is: az apród Héderváry Lőrincz.

A szökevény apród lopta el a czifra babát. A Rákosra osont vele. A felgyülekezett nemes urak között voltak megyebeli jó ismerősei: rá találhatott a sátorukra, mert minden megyének a czimere ki volt tüzve a sátorcsoport közepén magas pózna végére. Az atyafiaknak aztán beszélt csodadolgokat, a mik az udvarnál történnek. Felmutatta az aranyos bábkatonát, a mit a köpenyébe elrejtve elhozott.

– Nézzétek atyámfiai: ilyen katonákat szereznek a mi királyi udvarunkban. Ilyenekre vesztegetik az ország pénzét. Ezekkel akarják megvédelmezni a hazát!

A nevetséges a leggyilkolóbb méreg: ez az, a mi a vasedényt is keresztül rágja. Az egybegyült nemességet az ország siralmas állapotja még csak elbúsult töprengésbe hozta; hanem az a czifra baba egészen feldühité. Kikapták a bábut az apród kezéből, feltüzték egy lándzsa hegyére s úgy hordozták körül a sátorok utczáin, tajtékzó kaczagással kiabálva: «itt van a királyné katonája! Ez veri meg a törököt!» Utoljára ünnepélyesen felakasztatták egy rögtönzött bitóra czigányhóhérral a czifra bábut, mint valami tetten kapott gonosztevőt. Igaz, hogy csak fabábu volt: de kezdetnek ez is elég; vagy a hogy a magyarok mondják: «domitoriumnak», a mi étvágyat csinál a lakomához.

A Hédervári gyerek pedig egyszerre nagy emberré lett a nemesség előtt; azt minduntalan a vállaikra emelték, s szónoklatokat kellett neki tartani, a míg csak be nem rekedt. Még Verbőczynek is bemutatták, a kinek a sátora ott volt a nemesség sátorai között s szavát vették a personálisnak, hogy az országgyülés kivánalmai közé fel fogja venni a számüzött Héderváry Ferencz elkobzott birtokainak visszaadását. Az apa bünét expiálta a fiu dicső tette.

A nemesség közt természetesen voltak a királynak őszinte hivei. Ott volt Ártándy Pál, a legnépszerübb ékesszóló, a kit oly áhitattal szokott hallgatni máskor a gyülekezet, mint a papot a katedrában. Ez megkisérté egyet fordítani a dolgon. Hires «peres-patvaros ember» volt, a hogy a kor történetirója nevezi a prókátort. Védelmébe vette a királynét és annak a czifra bábuját s összeteremtettézte a tolvaj apródot, a ki a királyné bábuját elsikkasztotta. De ugyan megjárta vele; a gyerek-ember, az apród került a kert felől; fel volt már vágva a nyelve! De úgy a nyakába keríté Ártándy uramnak a vizes pokróczot, hogy a hires népszónok utóljára csákója vesztével eblábolt el a dühbe jött nemesség közül, elégséges ütleget kapva a hátára s ki lett kiáltva hazaárulónak. Tegnap még «kis isten» volt a neve, ma pedig lett «nagy kutya!»

Ártándy futott rögtön fel Budára: hirül vinni a szép eseményeket.

A főurakat ott találta együtt a királynál. Elmondta előttük őszintén, hogy minő állapot van a nemesség között. Nagy az ő haragjuk; hármat gyűlölnek nagyon: a zsidót, a németet, meg a papot. Negyediknek jönne a török, de arra ráérnek; előbb azzal a hárommal akarnak végezni. A zsidó alatt értették Fortunatus kincstárnokot, a német alatt Hardecket, a császár követét, a pap alatt Szalkán primást.

Az országtanács azt határozta, hogy másnap az országgyülés megnyítására menjen le a primás, Burgió pápai nuntius kiséretében s igyekezzék a nemességet ájtatos hangulatra vezetni.

El is mentek; de a primásnak ugyan rosszul ütött ki a dolga. Alig kezdett el beszélni, minden oldalról belekiabáltak a beszédébe; szidták, csufolták minden gunynévvel; szemére lobbantották, hogy egész háremet tart zsoldos leányokból, hogy ellensége a nemességnek, mert csizmadia volt az apja; zsidó a legjobb barátja! Csak azért vette fel a papi reverendát, mert gyáva a lelke, fél a fegyvertől. Utoljára is le kellett neki ülni és elhallgatni. Utána Burgió beszélt, diákul a nemességhez. Néhányan értették is a beszédét s mindnyájan szépen végig hallgatták s mikor vége volt, vivátot kiáltottak neki.

A pápai követ latin beszédének az volt a tartalma, hogy szavazzák meg a rendek a török elleni hadkészületre való rendkívüli adót, adjanak katonát, ne kivánják az idegenek elbocsátását s a főpapok és főurak iránt legyenek tisztelettel.

E nagy viváttal fogadott latin szónoklat hatása alatt aztán egyhangu felkiáltással elfogadák a rendek a vezérszónokuk által előadott határozatot, mely szerint sem adót, sem katonát nem adnak addig a királynak, a míg a németeket el nem bocsátja az udvarából, a míg Szerencsést tömlöczbe nem vetteti s a nádort meg a primást el nem kergeti a hivatalaikból.

Ebből aztán nagy ide-oda izengetés lett. Először hatvan, azután százhusz tagú deputatió vitte fel Budára a nemesség feliratát a királyhoz, ez alatt kegyetlenül sütötte az ég alatt álló gyülekezet fejét a forró nap; estére pedig rémséges nagy zivatar támadt, mely a nemesek sátrait mind felforgatta s a szónoki félszert is összetörte, ellenben az istennyila a primási palotába is újból lecsapott, a mit a nemesség jó előjelnek számított be: «ime az égi hatalom is a mi részünkön van.»

De ha még csak a mennykő csapott volna bele a Szalkán érsek palotájába! De a királyi várban még nagyobb zivatar eredt meg. Az új bán, Frangepán Kristóf összeveszett Szalkánnal. Frangepánnak övig érő szakálla volt, melyet velenczei fogságában eresztett meg s annak az emlékére tartott meg. Szalkán a bánnak a szakállába kapott, a miért Frangepán Kristóf kegyetlenül arczul üté ököllel; a főurak és főpapok alig tudták a két dulakodó főméltóságot egymástól elválasztani. A király jelenlétében!

A főpapok követelték a bán példás megbüntetését a szent személyen elkövetett brutális erőszakért. A király igazságot tett azonnal.

– Ha én magamra három napi szobaáristomot szabtam, a miért hasonló bünbe estem, kapjon a bán négyet.

Őrült idők!

Az ország vezetői nem tudták már, kogy kitől féljenek jobban? a töröktől-e, vagy a magyar nemességtől? amaz az ország kapuját döngette már, emez Budaváráét.

Ekkor a király lelkében fellobbant az a hirtelen támadó bátorság, mely a gyermekes kedélyeknek tulajdona. Az ellágyult lomhaságból, a vértelen közönyből egyszer-egyszer, mikor rájött a jó órája, átcsapott a legmerészebb hevületbe. Gyönge méla elméknek a szokása ez. Olyankor a fehér arcza közepén egyszerre lángvörös rózsák gyulladtak ki.

Azt mondá Lajos király a tanácstalan tanácsosoknak:

– Ha ti mind féltek a magyar nemességtől, maradjatok távol; majd én lemegyek közéjük – egyedül.

Azok megrettentek, az Istenre kérték a királyt, hogy tegyen le e vakmerő raptusról; de Lajos szilárd maradt.

– Én jobban ismerem a magyar nemességet, mint ti: az tiszteli a királyt és tiszteli a bátor embert.

A király példája a főurakat is felbuzditá, hát ők is vele mennek a nemesek közé mindnyájan, Báthory nádor, Sárkány Ambrus országbiró, Tahy János horvátországi bán, Thurzó Elek kincstárnok és a főpapok, kisérni fogják a királyt a Rákosra. S ezt az elhatározást rögtön tudatták a nemesség küldötteivel. Ezek azonban minden himezés-hámozás nélkül kereken kimondák, hogy nekik nem kell a főurakból senki, mert azok rossz tanácsosai a királynak: ők a királyt egy magában kivánják látni.

Ez ismét kihozta a sodrából az udvari főméltóságokat. Hogy a király egyes egyedül lovagoljon át Budáról Rákosra, keresztül a hidon, végig a zsidófertályon, a Rákos patak mentében, minden királyt megillető fényes kiséret nélkül! Ez őrült kivánság.

– Eredj! Mondá a királyné a férjének. S ez a szó határozott.

S hogy a királyra nézve megalázóvá ne legyen az egyedül végig lovaglás a két város utczáin: a királyné azzal az ötlettel segített, hogy menjen a király hajóval át a Dunán. Ezt helyeselték.

Másnap egy az ország zászlóját árbóczfáján viselő hajó átvitte a királyt a Rákosra. Ágyulövés hirdette az elindulását is, a megérkezését is. A pesti parton a nemesség válogatott banderiuma várt a királyra, a kit nagy vivátozás mellett vállaikon hoztak ki a hajóból s a pompásan felszerelt fehér paripára ültették: úgy kisérték a gyülés helyéig, a hol számára mennyezetes trón volt felállítva: abba, ismét vállaikon emelve, leültették.

A mostani árnyékos városliget helyén még akkor puszta fenyér volt, foltonkint nádasokkal, csincsésekkel tarkázva. Az volt az országgyülés szinhelye: homokbuczkán az elnöki sátor. Egy terebélyes vén vadkörtefa árnyékolta be a király trónusát.

A nemesség nevében a királyt Ártándy üdvözölte, a ki már kiheverte a minapi elpáholtatását, s ismét «népszája» lett.

A hódolatteljes üdvözlés után elkezdé Ártándy a gravamenek felsorolását: ki az oka annak, hogy Belgrád elveszett? hogy a hadak nem fizettetnek? hogy a kincstár üres? hogy rosz, hamis pénzzel tele az ország? hogy a végvárak nincsenek ellátva? Ki az oka mind ennek?

A király azt mondta rá:

«Én nem!»

S ezzel a két szóval itéletet mondott az országot vezető kormányférfiakra.

Mikor egy koronásfő azt mondja: «én nem!» akkor minden kormányférfi a vádlottak padján fekszik már! S azt a padot a régi időkben «deres»-nek hitták.

Erre a két szavára a királynak azután Verbőczy felelt meg.

Hosszú, és lelkesült beszédet tartott. Leirta a végveszélyben forgó nemzet sorsát, az ország pusztulását, kiméletlenül tárta fel az országnagyok kapzsiságát, tékozlását s kérte a királyt, vegye ő maga a kormányt a kezébe, legyen úr és király a nemzete fölött. A nemzet kész minden áldozatra, minden teher elviselésére, hogy hazáját és királyát megmentse; kész vagyonát és vérét odaadni, adót vállalni, és fegyverbe öltözni. De hogy az áldozat kárba ne vesszen, mint eddig, a király távolítsa el mind azokat a kormánytanácsból, a kik az ország veszedelmét okozták; a nádor helyett, a ki tehetetlen vén iszákos borszivacs, bizza az ország hadainak vezetését olyan hadvezérre, a ki tehetségét már fényes tettekkel bebizonyítá s a ki egyedül hires a felől, hogy az ország jövedelméből magának nem markolt soha. Az igazságtalan részrehajló országbiró helyébe tegyen igazságtudó férfit. A primástól vegye el a kanczellári pecsétnyomót. S Tahy János helyébe ültesse a báni székbe Frangepán Kristófot. Aztán nevezzen ki egy «kisebb választmányt» a nemességből, mely az ország bevételeit és kiadásait megvizsgálja és ellenőrizze. Ugyanezen választmány dolga legyen a király és királyné pénztárára is felügyelni, hogy az oktalan pazarlások és sikkasztások miatt ki ne ürüljön, a hogy szokott. Ez eddigi lelketlen sáfárokat pedig állítsa törvényszék elé: mind Thurzót a főkincstárnokot, mind Szerencsést, a viczéjét.

Ez utóbbi névnél az egész nemesség nagy lármával riadt fel.

«Máglyára vele! A keresztelt zsidóval!»

Verbőczy csititva inte, hogy hallgassanak el, még több mondani valója is van s folytatá aztán a nemesség kivánatait, hogy a király a német udvaronczokat távolítsa el a királyné udvarából; a külföldi követek közül csak a pápainak és a lengyelnek adjon helyet, hogy jobb pénzt veressen. Azután pedig, hogy gyakoroljon kegyelmet, irgalmazzon meg a számüzött Török Bálintnak és Hédervárynak s adja vissza az elkobzott birtokait. Végezetül pedig, legyen igazságos a király és adja át a meghalt Ujlaky herczeg birtokát Zápolya János vajdának, a kit azok a két család közötti szerződés alapján megilletnek.

Mind ezen kivánságokat a nemesség zajos helyeslése kisérte.

S nehogy ő felsége emlékezetéből valami kihulljon, mind ezen szóval előadott kivánságokat irásban is átnyujtá Verbőczy a királynak, a ki e hosszadalmas előadásra bölcsen azt felelte, hogy mindezeket meg fogja vizsgálni. S azzal királyi kegyelméről biztosítva a rendeket, azon módon, a hogy idejött, ismét visszatért Budára. Ezuttal azonban a nemesség választottai dereglyéken kisérték a hajóját a budai partig.

Mikor aztán a király a várlakba visszatérve, bemutatta a főuraknak és a királynénak a Verbőczy által latinul fogalmazott kivánalmakat: akkor tört ki azután csak a zimankós viheder. Egyik kaczagott, a másik szitkozódott, a főpapok az egek haragját invokálták.

– Ez őrültség! mondá Burgio nuntius: kiutasítani a külhatalmak követeit!

– Letenni nádorispánt, országbirót, horvát bánt, pattogott a primás.

– S elvenni a primástól az ország pecsétjét! Szörnyüködék a nádor.