Part 14

– Hanem azért elég háborúságot okozott a követ tömlöczbe vettetése is a török szultánnal, s az most szörnyen köpi a markát, hogy jön nagy seregestől, hogy megegyen bennünket kés, villa nélkül. Mi pedig azt mondjuk, hogy csak hozza hát ide a tar fejét; agyon kopácsoljuk a gyáva törököt a pecsétnyomó gyűrűinkkel. Hiszen ha mi magyarok elsőtől az utolsóig felkelnénk, keresztűl dobnánk a nyomorult pogányt a Bosporuson. Csak az az egy baj, hogy minden ember utolsó akar lenni, a kik pedig elsők volnának a törvény szerint, azok egymást noszogatják. Pál azt mondja: «ha Péter megy, én is megyek»; Péter pedig: «ha Pál ott lesz, én is ott leszek.»

– Hát arra volna mód, hogy mind a kettő meginduljon, ha az, a ki első, állna ki elsőnek.

– Már mint Lajos király? Nem mondom, hogy a bátorság nem volna meg benne, ha egyszer haragba jönne. De hát most épen nincsenek rendén a harag napjai. Sőt inkább az örömnek a mézes hetei vannak. A király el van a menyecskéjével, meg a sok dévánkodó udvari czókmókkal. Egész nap csélcsapnak, lantolnak, tánczolnak; teli van idegen léhűtővel a palota, a kik egymást azzal szólítják meg, hogy «vas nyárs». (Was neues?) A király is örül, hogy valahára bőven lakmározhat a felesége hozományából. Ha valaki rosz hírt hoz, eléje sem eresztik. A múlt hóban harmadszor jártak itt a királynaszádosok, a két év óta elmaradt zsoldjukat sürgetni, s hogy senki sem hallgatott rájuk, kapták, odakötötték a zászlóikat a szökőkúthoz s ott hagyták, csináljon velük az ország, a mit akar, ők nem szolgálnak többet. A minap megint itt jártak a scardonai követek a várkulcsokkal.

Ez a szó kétszeresen felkölté Fráter György figyelmét.

– Scardonai követek?

– Mivelhogy a török szultán nagyon megharaguvék a követe bezárásáért s rögtön hozzáfogott a végvárakat töretni. Nagyhamar Scardonára került a sor, a kinek erős szikla vára vagyon.

– Ismerem, ott kezdtem a pályafutásomat.

– A vítéz scardonaiak elébb levélben izengetének a királynak, a nádorispánnak, a horvátországi bánnak, a primásnak, hogy küldjenek nekik vagy védelmező harczos népet, vagy pedig pénzt, hogy zsoldos hadat fogadhassanak, puskaport vehessenek. A leveleiket pedig mindenütt a tükör háta mögé rakták s nem válaszoltak rájuk. Ekkor aztán a scardonaiak kiválasztának három polgárt s azok által felküldték a királynak a vár kulcsait, hogy ha nem tudja a várát megvédelmezni, imhol, tegye el a kulcsait legalább. A nyitott ajtón át aztán szépen el-besétált a pogány ellenség a várba s a szép nagy templom tornyáról leütteté a keresztet s a félholdat tüzette ki helyébe.

– Hát a püspökkel mi történt? Az én nagybátyámmal.

– Mivelhogy a kapituláczió szerint hit alatt megfogadták a törökök, hogy senkit a lakosságból meg nem fognak ölni, hát a jó püspöknek is még csak a haja szálát sem görbítették meg, csupán azt tették vele, hogy rázárták az ajtót s a szobájából ki nem engedték jönni. Attól fogva a püspöknek étte-itta nincsen egyéb, mint naponkint egy tikmony. Azt mondja a pogány, hogy ha Behrám bég három napig kiállta az éhkoppot, lássák, hát a püspök hány napig állja ki?

– Tehát Scardona már elveszett?

– Biz annak a fölmentésére későn kerekedék fel Tomory Pál uram, a kalocsai érsek.

Fráter György csodálkozva kérdé a várnagytól:

– Tomory Pál? kalocsai érsek? Hisz az még tavaly zászlós úr volt, java korabeli levente, a ki jegyben járt a Mátyusföld legszebb hajadonával.

– A bizony, de már a második jegyese volt, a ki menyasszony fővel meghalt, hirtelen gugavészben. S e miatt a főúr úgy elbusulta magát, hogy lemondott a világról, s beállt szerzetesnek a Ferenczesek rendébe, ott volt félesztendeig. Akkor meghalt az Úrban a sokféle emlékezetü Bakács Tamás, esztergomi primás, annak a helyébe került a kalocsai érsek, ennek az üres helyére pedig a király beülteté a kedves lovagjátéki barátját, Tomory Pált, mivelhogy már egyházi személy vala. Tomory vonakodott, hogy ő nem ért a liturgiához, de azt mondták neki, hogy a kalocsai érseknek nem az a dolga, hogy sokat pontifikáljon, hanem, hogy annál többet verekedjék a hadai élén a pogány törökökkel. Ez az igaz magyar főpapnak a sora!

Fráter Györgynek volt mit elgondolnia erről az esetről. Milyen hamar lesz egy dali lovagból kalocsai érsek! Két menyasszony meghalása, egy évi kolostori élet s meg van a ranghoz való hágcsó.

Szente uram kitalálta a vendége elfanyalodott arczából, hogy annak min jár az esze most.

– Hát hiszen az a legszebb ebben a mi dicső hitvallásunkban, hogy a vitéz daliából is lehet egyszerre, ha a mennyei világosság éri, egyházfejedelem. Nemde nem harczos levente volt-e maga Pál apostol is? a kinek az ünnepét most szentelők meg, Saulus névvel ifjú korában. Ilyen ugrást látunk és dicsérünk a mi Tomorynknál.

– Én szebbnek találom a mi katholikus vallásunkban azt, hogy a varga fiából is lehet egyházfejedelem, a hogy Szalkán érsek és kanczellár példája bizonyítja.

– Azért úgy is hiják azt a nemes urak a háta mögött, hogy «cseszkó». Hanem hát ez is nagyon szép ebben a mi vallásunkban. Azért nagyon kivánatos volt, hogy Verbőczy uram megirja azt a törvényt, hogy «lutherani comburantur». No hát azt a Szent János poharát a hitetlen törökök, meg a lutheranusok elpusztítására.

– Én csak emberek éltetésére emelek poharat, de nem emberek halálára. Éljen soká a mi királyunk!

XVII. FEJEZET. «LUTHERANI COMBURANTUR.»

Nem sok idő mulva ismét fel kellett jönnie Budára fráter Györgynek. A herczegprimás, Szatmáry György körlevele idézte fel oda. Valamennyi püspök és apátur mind hivatalos volt, úgy szintén a bánok, vajdák és várkapitányok.

Nem abból a végből történt pedig ez a nagy congregatió, hogy az ország végvárai miképen védelmeztessenek meg a nagy hatalommal közeledő török szultán ellen, a hogy a bánok (várkapitányok) meghivatásából következtetni lehetett volna, mint inkább a hit ellenségeinek a legyőzése végett.

Mikor ugyanis Verbőczy törvénybe iktatá azt a czikket, mely a lutheránusokat s azoknak pártolóit fejvesztésre kárhoztatja, azt hitték, hogy a puszta ijesztés elég lesz e fenyegető veszedelem megszüntetésére. Ellenkezőleg, az új tan egyre terjedt, s annak hirdetői annyira vitték a bátorságukat, hogy ott benn a királyi várban, szemközt a Zsigmond templomával, a piaczon árulták Luther és Wikléf új vallásának katekizmusait. Nyilt sátor alatt, tőszomszédjában a szentelt viaszgyertyák, agnus Deik és szimbolikus mézeskalácsok sátorának, kinálgatá a könyvkufár a füzetkéket, elegyesen a papokat csufoló versecskékkel. – Rüm György volt a neve a könyvkereskedőnek, a ki ezt a törvénybe ütköző vakmerőséget elkövette.

Példát kellett szolgáltatni, melyből megtanulhassa minden jótét-lélek, hogy a törvény nem csupán írott malaszt.

Ezért hivatott össze Budára a nagy országos itélőszék, törvényt tartani a nagy bűnös felett.

Olyan nagy számban gyültek össze, hogy befogadásukra nem volt elég nagy terem a várban, odalenn a vérmezőn kellett egy faépületet összetákolni, holott a törvényszéket megtarthassák, melyben felesen vettek részt az egyházi és világi főrendek. Az elnök maga volt Szathmáry György és mellette Verbőczy István, királyi személynök, a törvényczikk megalkotója, a vádló volt a fiscus, Artándy, az országban legkiválóbb szószóló, a ki a vádat a maga egész rettenetességében előadta.

E váddal szemben a nyomorult bűnösnek, a ki lánczokkal megterhelten állíttatott ki a vádpadra, semmi egyéb védelme nem vala, mint hogy ő tökkelűtött fejü német lévén, nem tudhatá, hogy micsoda veszedelmes tudományok foglaltattak légyen azokban a könyvekben, a melyeket ő a sátorában árul, lévén azok magyar nyelven irva.

Ez a védelem azonban semmibe sem vétetett.

Az elkobbzott könyvek kézről-kézre adattak a biráknak, s azok a veressel aláhúzott sorokból, a behajtott fülü lapokon menten megtalálhaták a flagrans delictumot, mely a törvény pallosát maga ellen felhivja.

A replikák után a primás és a personalis felváltva rangfokozat szerint szólíták fel az egyházi és a világi birákat a maguk itéletének kimondására. Mindnyájan halálra szavaztak.

A vérveres posztóval bevont asztal végén ült a két legutolsó birósági tag: fráter György és Török Bálint, a belgrádi bán.

Ez az utóbbi még nagyon fiatal volt, a huszonnégy évet sem ütötte meg. A belgrádi bán hivatalát az atyjától, Imrétől örökölé, a mi igen természetes dolog. Mivelhogy az ő apja, Imre, a saját pénzéből építteté fel Belgrád új bástyáit, tehát azokat a fiának kellett örökölni. A király kormánya ugyan Báthory Endrét nevezte ki új belgrádi bánnak, de arra Török Bálint azt mondta, hogy elébb fizessék meg neki a bástyáknak az árát, a mi az ő apja pénze, addig be nem ereszti az új bánt a kapun. Az ország pénzén pedig rajta ült egyfelől Szathmáry György, másfelől Szerencsés Imre, hát inkább meghagyták az apja fiát a nagy fontosságú Belgrád bánjának.

Szathmáry György felszólítá Fráter Györgyöt is az ítéletadásra.

A fehér barát ritka ékesszólással adá elő a maga véleményét. Kárhoztatását kemény szavakban fejezé ki az új hit tanai fölött, lelkesülten, emelkedett szellemmel szólt a római egyház felséges missziójáról s annak országalkotó fontosságáról. Azért ő is máglyán megégetendőknek ítélte az eretnek tanokat hirdető könyveket, Luther és Wikléf kathekismusait. Úgyszinte a pamfleteket is, melyek a papokat gúnyolják, ámbár hozzátevé, hogy azoknak a megsemmisítésére legsikeresebb módszer volna, ha a papok őrizkednének azoknak a hibáknak az elkövetésétől, a melyeket ezen gonosz röpiratok ostoroznak. Nem mondhat azonban halálítéletet a könyvek eladójára. Károsnak hiszi, ha egy hitvallás követőiből martyrokat csinálnak. A megégetett vértanu hamvait széthordja a szél, mint a ragályt s azoknak minden porszeméből egy új proselita támad, a hogy látjuk azt Csehországban a husszitáknál.

– Elég volt! Hallgass el! Kiálta a szavába Szathmáry György. Jobb lett volna neked ott maradnod, János gróf kandallója mellett tüzet raknod, mint ide jöve tüzet oltogatnod. Eredj vissza menten a kolostorodba, s a míg engemet élve tudsz, az apátságod határát el ne hagyd. Most pedig ülj le és húzd le a fejed!

Fráter György leült s akkor Verbőczy felhivására felállt a fiatal Török Bálint.

Nyalka legény volt, vidám, szabadszáju levente. Csak úgy komázott a nagytekintélyü főurakkal. Teljesen ellenkező véleményen volt az előtte nyilatkozott szomszédjával. Ő a könyvek elárusítóját, minthogy a világos törvény ellen vétett, máglyára vettetni kivánja, ellenben azokat a könyveket sajnálná elégettetni, mert azokban ő semmi rosszat nem talál, sőt igen mulatságos dolgokat lehet azokban olvasni. Úgy, hogy ő egynehányat azok közül el fog vinni Belgrád várába kedvszottyantás végett.

– No hát nem fog kend visszatérni Belgrád várába! kiálta Szathmáry György haragosan a szeleburdi ifjura, a kit az urak is lehuztak vontak a székére, hogy hallgasson már el.

A két egymás mellett ülő szomszéd, a ki ily módon ellenkezett meg az egész törvényszékkel, egymás szemébe nézett s mind a kettőnek egyszerre támadt az a gondolatja: «ime ez az én emberem, a ki hozzám való, akár jó barátnak, akár ellenségnek, vállvetve, hátat hátnak döntve, szembe fordulva, egymáson keresztül esve. Ez az én emberem!»

… Másnap a vérmezőn felállíták a máglyát, s az összesereglett nép előtt megégeték Rüm György könyvárus uramat, a tiltott könyveivel együtt.

S a mit Martinuzzi megjósolt, az beteljesült, a vértanu hamvait széthordta a szél s minden porszeméből egy új követő támadt.

XVIII. FEJEZET. A KIRÁLY HARAGJA.

A jó Lajos király vajmi keveset tudott az országa veszedelméről.

Volt neki három-négy nevelője is. Érsek, őrgróf, zászlós úr. Azok közül Szathmáry György, az érsek, a bigott vallásos rajongást igyekezett a fiatal király lelkében megerősíteni, a brandenburgi pedig, Luther titkos követője, épen ennek az ellenkezőjét tanította a királynak, a harmadik pedig, Bornemissza János tette a legokosabbat, mert az nem tanította a királyt semmire.

Mikor Szathmáry György időzött Budán, akkor volt nagy búcsújárás, vezeklés, napestig; ha pedig a brandenburgi kerűlt oda, akkor napirenden volt a tivornyázás, komédiajáték, táncz, lovagtornázás; ha bécsi, velenczei, római, vagy krakkói követ jött Budára, annak a kedvéért megindult a parádé, dinomdánom, szórták a pénzt, ontották a bort, ha odább ment a követ, egyszerre üres lett a királyi vár, üres a pénztár, a királynak nem volt mit enni.

A király házasságával valami megállapodott rend állt az eddigi tétova helyébe. Gondoskodva lett a királynak a mindennapi mulatságáról. Ifjú nejének kiséretében egész falkája jött le Bécsből a mulattatóknak, énekesek, bohóczok, szemfényvesztők, kalandor lovagok népesíték meg a királyi lakot. Ezek nem engedték a királyt unatkozni. Ezek az idegenek nem háborgaták az ifjú király mézes hónapjait Magyarország szomorú állapotaival, maguk sem tudtak tán róla, s ha egy-egy fiatal főúr vetődött is néha az udvarához, annak nagyobb gondja volt arra, hogy a királyné udvarhölgyei mellett csélcsapjon, mint hogy a királyt rosz hirek besugásával nyugtalanítsa.

Az ifju Török Bálint bán is odakerült az udvari mulatságokba.

Neki ugyan épen azon időben Nádorfehérváron kellett volna lenni, melyhez Szolimán hadserege közelített, de védhette magát azzal, hogy épen azért jött vala fel, gyámjával, Sulyokkal együtt Budára, hogy a fenyegetett várnak pénzben, fegyverben és lőporban segélyt szerezzen. Volt is elég futkosása a főméltóságokhoz. Ha a nádort ki tudta húzni a felesége szobájából, az a primáshoz küldte, a primás az alkincstartóhoz utasította, Szerencsés Imre pedig Bornemiszához, az végre elvitte a királyhoz, a királylyal pedig nem lehetett komoly dologról beszélni, mert az untalan körül volt véve udvari mulatóktól.

Egyszer aztán Török Bálint fogadást ajánlott a brandenburginak, hogy ő előállít egy olyan magyar utczai énekest, a ki legyőzi a bécsi cziterást, s a királynak még annál is nagyobb mulatságot fog szerezni.

Tartották a fogadást, s másnap a királyi vigadóterembe elhozá magával Török Bálint az útféli lantost, Tinódi Sebestyén diákot.

A lantos rákezdte a mélabús dallamu melodiára szerzett költeményt.

«Sirva vesziköl most szegin Magyarország, Mert tőle távozék hangosság, vigasság, Belőle kikele sok fénős gazdagság És fogságba esék egynehány uraság.»

«Tudjátok, magyarok, hirösök valátok, Míg nagy szeretettel egymást hallgattátok, De mihelt köztetök ti meghasonlátok, Ottan országtokban im mint pusztulátok.»

A historiás ének szólt Szabács vára elvesztéséről, a legújabban történt dicsőséges siralomról.

Török szultán boszújában Szabács várát ostrom alá veteté Ahmed basával. Szabács várának az őrsége állt ötszáz lövészből és husz lovasból. Az al-bánok, Logody Simon és Torma Endre, a mint a török táborsokaságot a vár körül meglátták, maroknyi kis csapatjukat az Isten ege alatt az ország zászlójára megesküdtették, hogy a várat utolsó csep vérük hullásáig védelmezni fogják. S a mit esküvel fogadtak, azt meg is állták. Tizenöt napig viaskodtak hősi elszántsággal a temérdek ostromló sereg ellen. Hétszáz török holttestével tölték meg a vár árkait. De e holt testeken át rájuk özönlött a többi ostromhad s elfoglalta a sánczokat. A dicső kis csapat ekkor sem adta meg magát, hanem bevonult a fellegvárba s annak a kapuit védte kétségbeesetten, míg az utolsó töltés lőporuk is elfogyott. Ekkor már nem voltak többen hatvannál. Ennek a kis csapatnak még kezében lett volna megmenekülni az alagúton át a folyampartig, a hol a gályáik voltak, melyeken bizvást átevezhettek volna a Száva tulsó partjára, az ellenségnek nem voltak hajói. De ők hivek maradtak esküjökhöz s a vár piaczán bevárták a kapukon betóduló ellenséget s ott hullottak el egytől-egyig harczolva, mint igaz vértanui a magyar hazaszeretet szent vallásának.

A lantos buskomor dalának végső strófája elhangzott.

«Tanácsot sokáig, kérlek, ne tartsatok, Ha ez két víz között ti lakni akartok. Mert ha csak hallgattok, szömben ti nem vívtok, Félek, hogy sokáig itt nem uralkodtok».

A király elsápadt.

– Mi volt ez? Költemény? kérdezé Török Bálinttól.

– Nem, fölséges uram, ez igaz történet.

Erre a király felugrott a lakomázó asztal mellől. Nem volt már sápadt az arcza, de lángolt a haragtól!

– Hol a várnagy? kiálta. Jöjjön elém!

A várnagy ott volt a mellékszobában s a parancsra bejött.

– Lövesd ki az ágyukat a bástyán! Veresd félre a harangokat! Fuvasd meg a vészkürtöket! Álljon fegyverbe rögtön az egész őrség!

– Felséges uram! Ki vezesse az őrséget? A kapitányok mind oda át vannak Pesten.

– Nyergeltesd fel a paripámat! Majd vezeti maga a király!

A király felséges haragkitörése nagy felindulást keltett az uri társaságban: jó Török Bálint (a ki kamasz korában meglehetősen könnyü vérü uraság volt,) követelte a Brandenburgitól a fogadási tétel kifizetését, melyet megnyertnek hitt, a Brandenburgi ellenben azt állítá, hogy a fogadás arra szólt, hogy melyik énekes tudja a királyt jobban mulattatni, de nem arra, hogy melyik tudja haragba hozni? A többi udvaronczok, a kik nem értették a scythiai verseket, mind azt mondták: «vasz-isz-ten-tasz?» míg Szerémy, a király káplánja meg nem németezte nekik a Tinódy versét, s a királynak e miatt kiadott gyors parancsolatját. Ez még jobban megrökönyíté az ifjú urakat. Soha sem látták még ilyen lángra gyulladva a királyt. Nem tudták, mitévők legyenek?

Csak az ifjú királyné találta fel magát. Odasugott valamit a várnagy fülébe, a mire Szente uram azt felelte, hogy «úgy sem lehetne ágyuztatnunk, felséges asszonyom, mert az ágyuk nincsenek megtöltve; a puskaporos magazinnak a kulcsa meg a főpattantyus mesternél van, az pedig ilyenkor a szeretőjénél hivalkodik s nem tudni, melyiknél?»

Erre aztán a királyné elkezdte csitítani a haragba jött királyt, elmondta előtte okosan, hogy az éjszakai lárma, ágyulövés semmi jó dologra sem fogna vezetni: az álmukból felriadt katonák, polgárok és urasági hajduk azt hinnék, ellenség tört a várba s a sötétben egymást kaszabolnák össze s utoljára is az lenne belőle, hogy a zsidóknak esnének neki, s azokat kirabolnák. Ellenben ha a király elteszi a haragját reggelre, addig össze lehet hivatni az országtanács tagjait s azokkal együtt meglehet hányni-vetni pihent észszel a szükséges tenni valókat; hiszen nincs még hátunkon a török.

Az erélyes Mária szavai lecsillapíták a változékony kedélyü Lajost, visszavonta a várnagynak adott parancsát, s aztán meghallgatá még egy kántilénáját Sebestyén diáknak «a részeg halakról», mely a királyt ismét derült kedvbe hozá. És így Török Bálint még is megnyeré a fogadása diját, mert ilyen nevetséget a német cziterások nem birtak serkenteni.

Szépen leirta ezt az udvari mulatozást a király káplánja, Szerémy György, igen erős kifejezésekkel illetve az abban részt vett magyar ifjú urakat is, névszerint Móré Lászlót és Rétházy Lukácsot.

Azt a czélt azonban elérte Török Bálint, hogy a király a másnap összehivott országtanácsban személyesen elnökölt, s Báthory István nádor által előterjeszteté a hadak állapotját, melynek megértése után sürgető leveleket iratott a pápához, a német császárhoz, Zsigmond királyhoz, hogy siessenek Magyarország megvédelmezésére – azután királyi leiratokat a vármegyékhez és főpapokhoz, hogy zászlóaljaikat rögtön fegyverbe öltöztessék s mindannyit Tolnára küldjék, a hová a király maga is vezetni fogja a dandárát. Török Bálint is kapott egynehány száz lövészt, pénzt is a várőrség zsoldjára és puskaport eleget, s elindult három hajóval, melyeknek parancsnokául Báthory Endre lett kinevezve a Dunán lefelé.

Még ekkor szépen bejuthatának Nándorfehérvárba, mert Szolimánnak nem voltak hajói, csak a szárazról ostromolta a várat a szerb part felől. Utközben esett pedig a csajkások kerülete, a hol a királynaszádosok laktak, utódai azoknak a hősöknek, a kik Hunyady János alatt a szultán hajóhadát derék ütközetben összetörték. Ha ez a két ezred hajóra kap, soha át nem jön a Dunán a török armádia.

El is hozták a számukra a Budán hagyott zászlóikat. A csajkások azonban azt kérdezték, hogy hát az elmaradt zsoldjukat elhozták-e? Azt bizony elfelejtették. No akkor ők meg elfelejtették az evezést. Hédervárynál volt pénz, de az a belgrádi őrség számára volt adva. – Futtattak fel a királyhoz Tolnára, hogy küldjön pénzt, annak sem volt. A király futtatott Esztergomba a primáshoz pénzért, az meg Szerencsés Imrére hivatkozott, hogy az kezeli a hajósok pénztárát. Igy aztán elkallódott az idő, hogy sem a bán, Török Bálint, sem az al-bánok, Héderváry és Sulyok nem juthattak el Belgrádba, lőpor, lövészek és pénz mind kinnrekedtek. Annyit tehetett meg Héderváry, hogy egy ügyes búvár által becsempésztette a várba a pecsétes levelet, melyben maga helyett Móré Mihályt nevezé ki Belgrád főparancsnokául.

Móré Mihály hirhedett lator volt, a kit mindenki gyülölt. Ellenben a két alkapitányt, Oláh Balázst és Both Jánost, nagyra becsülték a katonáik és a parasztok.

Az egész várban nem volt több hétszáz magyar vitéznél.

S ez a maroknyi had egy hónapig állt ellen Szolimán tömérdek seregének.

Ez alatt a nádor vezérsége alá gyült sereg tétlenül nézte az ostromot. A boszniai basa elég volt Báthory Istvánnak, hogy a Dráván seregestől visszaüzze. Ekkor a törökök Zimonyt vették ostrom alá. Ezt a várat Skublics Markó védelmezte, háromszázötven derék szerb harczossal, három kis taraczkágyuval, kilencz napig védték a sánczaikat csodavitézséggel, az általános rohamnál mind az utolsó főig elhullottak. Magát Skublicsot sebekkel tetézve fogták el, úgy vitték a szultán elé, a ki dühében, hogy annyi katonájának okozta halálát, a harczi elefántjával tapostatta a hőst össze.

Ezzel aztán minden oldalról körül lett zárva Nándorfehérvár. Ahmed basa a szerb partról, Piri basa a szigetről kétszáz ágyuval lövette a sánczokat. De hiába törték a bástyákon a rést, a hézagot betölté a védők vitézsége. A törökök már tetemhalmokat emeltek az elesettek hulláiból. Ötezer harczosuk adózott az életével.

Ekkor Szolimán egy tüzaknát ásatott a várost védő legmagasabb bástyatorony alá s azt a levegőbe röpítteté. A torony helyén támadt résen át azután omlott be az ostromló had a városba. Az a kis vitéz csapat még azt a veszedelmet is homlokegyenest megállta. A törött rést hatszáz töröknek a hullája tömte be, hajnaltól késő estig jött új meg új pihent ezred a rohamra, mind vissza lett verve. A szultán serege kudarczczal vonult vissza.

És ezt a hőskölteményt nézte, hallgatta a nádor péterváradi táborából s nem sietett beleavatkozni. Lippánál meg ott állt Zápolya János az erdélyi sereggel és nem mozdult. Nagyobb ellensége volt egyik magyar vezér a másiknak, mint ketten együtt a töröknek.

Egyszer aztán Belgrád vizivárát betörte az ostromló had. Ezzel a város maga tarthatlanná vált. A magyar őrség már ekkor lefogyott négyszáz főre, ezek a szerb lakosság harczos részével bevonultak a fellegvárba. Még ennek a falait is husz napig tudták védelmezni a tenger sokaság ellen. Elfogyott már a lőporuk, nem lőhettek sem ágyuval, sem puskával, csak kard, lándzsa volt még a kezükben. Még sem adták meg magukat.

A törökök betörték már a várkaput, egész a piaczig hatoltak. A magyarok kétségbeesetten veték rájuk magukat, s karddal, buzogánynyal ujra kiverték a diadalmas ellenséget s ujra eltorlaszolták a kaput.

S a két magyar sereg elnézte nadrághasítékba dugott kézzel ezt a mesemondáshoz hasonló dicsőséges halálküzdelmet!

E piaczi csata végeztével már csak hetvenkettő volt életben a várvédő magyarok közül. Szerb még volt több százra menő.

A király Tolnáról izengetett a vezéreinek, a primásnak, a kalocsai érseknek, a soproniaknak, s várta a hirt, feleletet nem kapott sehonnan.

Egy nappal ez utolsó harcz előtt megszökött a várból Móré Mihály, a Héderváry által kinevezett várparancsnok. Rabló volt, lator volt teljes világi életében, megtetézte a bünei garmadáját a pribékséggel, hazaárulással. Átszökött a törökhöz s felfedezte az ostromlók előtt a várvédők elhagyatott voltát, hogy nincs már sem puskaporuk, sem eleségük.