Part 13

– Fráter György! Ez nem jó gustus. A vén anyókát vinni magaddal. Ugyebár kapitány ur? Van sok szőlőd talán, a honnan a seregélyeket el kell riogatni a kerepelővel? Ha már csakugyan vissza akarsz menni apáturnak a kolostorodba: azt mondom, vidd el magaddal inkább Borbálát. Az jobban beválik pap gazdasszonyának. Csinos, takaros menyecske és nem fajos. Három esztendős asszony már és még se kicsiny, se nagy.

Fráter György arcza elárulta a belső felháborodást e szavak fölött:

– Borbála az én nővérem! vágott a szavába Vitelliusnak.

Vitellius nagyot nevetett erre.

– Jól van, jól. Hát hiszen nekünk is van hugánk. Azt jól rendelte a bölcs gondviselés, hogy a kinek nincsen felesége, annak legyen hugája. Mert jól esik a mi füleinknek egy asszonyi hangot hallani a háznál. Ismered jól a magyar példabeszédet: «malo Cocam, quam Uri». Tudod az értelmét. – No no! csak fel ne pattanj! – Félig meddig megnyugtathatlak, a mi azt a testvéri rokonságot illeti. Ugy apai részről absolutiot adhatsz magadnak a vérbeli rokonság közelsége miatt. Többet tudna neked erről mondani a kapitány ur!

György felháborodva kelt fel az asztaltól, s azon ürügy alatt, hogy a feje szédül az erős boroktól, elhagyta a torozó társaságot.

Kiment a halottas tornáczba, a hol a két ravatal volt egymás mellé felállitva.

A halottak egyedül voltak. Se barát, se diák, se sirató asszony nem törődött velük. Az mind a végtisztességtétellel volt elfoglalva a torozó asztaloknál. Onnan áthangzott a zürzavaros zsivaj.

György odafektette a forró homlokát az atyja koporsójának a jéghideg szélére. Attól kért enyhülést.

Oda sülyedjen-e, a hová a mindennapi emberek, a kik esznek, isznak, vigadnak, vétkeznek, – aztán leimádkozzák, a mit vétkeztek, s megint ujra kezdik?

Utolsó napja volt a zomotornak.

Egész sokadalom volt, a ki összesereglett a temetésre.

Tele volt velük minden terem, tornácz, pitvar, folyosó, istálló, és udvar. Csak a halottas házba nem jutott ember. Az egészen üres volt.

A ravatal lábánál égett egy hosszu vederben a meggyujtott szurok, melynek lomha füstjét kiszitta az oszlopközökön át a külső szellős levegő; a veres láng rávilágított a koporsókra. Az egyikben az öreg családfő feküdt, sárga arczczal, mellén összetett kezekkel. Süvege a fejéhez téve; a másikban az utolsó hős legényfiu, a ráöntött szurok, mint egy fekete álarcz, tünteté ki nemes vonásait. Mellettük térdelt az utolsó fiu és testvér, fehér csuhában, mint egy sirőrző kisértet.

Mit sugdoshattak egymásnak?

A mellékteremben rákezdték már a danolást, virginálást; nem törődtek a püspök tilalmával, lant, hegedü, guszla, csimpolya zengett-bongott, férfi, asszony énekelt; ököllel verték hozzá a dobot. A barát egyedül énekelte halkan a ravatal előtt:

«Requiem æternam dona ei Domine…»

Egyszer aztán ugy tetszék neki, mintha a ravatal tulsó oldalán megszólalna rá az antiphona.

«Et lux perpetua luceat ei…»

Ki van ott? Felállt, oda nézett. Akkor az is felállt a térdéről.

– Nővére volt az: Borbála.

Hát azt is ide vonta vonta valami láthatatlan erő a vigadó gyászlakoma asztalától?

De mi az a láthatatlan erő?

Ki az, ki tul lakik a csillagokon és benn lakik a szivekben, s itt és ott megláthatatlan?

A mint Borbála meglátta Györgyöt, odaomlott arczczal a földre, a testvér lábaihoz s átölelte annak a térdeit. És elkezdett szivszakadva zokogni.

– Vigy el engem innen magaddal! Légy nekem uram és királyom! Leszek neked szolgálód, kutyád, énekes madarad. Csak itt ne hagyj, az átkoknak és szörnyeknek a világában!

György fölemelte a nőt a földről; letörölte fehér ruhája ujjával piros arczáról a könyszántotta szennybarázdát s aztán megvigasztalá szeliden.

– Légy nyugodt. Gondoskodom felőled. Nem hágy el az Isten!

– Ha te elhagysz, az Isten is elhagy!

A vártoronyban «készülőre» harangoztak.

A harangszóra megkezdődött a kászolódás a lakomázó termekben. A tivornyazaj félbeszakadt, felváltotta a csendes ájtatos mormogás; az emberek imádkozásnak eredtek; künn az udvaron a gyermekek énekkara rákezdett egy népies psalmodiát, melybe közbe dörgött a várfalakon a taraczkok dördülése. Hármat lőttek.

Erre aztán mindenünnen előrajzott a tisztességtevő sokaság, ünnepélyes komolyság ránczaiba szedett arczokkal. A lépcsőkön alászállott az uri rend, elől a püspökkel; a férfiak után az asszonyok. Az apátur muskétásai és kopjásai sorfalat képeztek a tornácztól a várudvarig. Fráter György a ravatal jobb oldalára állt, az asszonyok a baloldalra, a hogy a rend kivánta.

A püspök beszentelé a halottakat s arra azokat betakarták a bakacsin selyem szemfedővel, s egyenkint hat régi fegyvertárs vállaira emelé a koporsókat és kivitte az udvarra. Ott külön Szentmihálylovára helyezék mindegyiket. S arra az egész sokaság letelepedék az udvaron, ki hol helyet kapott, a czeremonia további folyamatát bevárandó.

Ezután következett még a bucsuztató. Ez is az ősi szokások rendébe tartozott: az elhunytakat az ittmaradóktól sorban elbucsuztatni, mielőtt örök nyugodalmuk helyére bocsáttatnának.

Martinuzzi Vitelliusnak különös módja volt a prédikálásban. Szerette az őszinte kifejezéseket. Hogy a halottakat nem kimélte a beszédében, hogy azoknak minden hibáikat, büneiket és fogyatkozásaikat felsorolta, az még hagyján, azok nem haragusznak már meg ezért; de nagyobb volt az annál, hogy az élőket is mind rendre vevé s ugyan megmosdatá a fejét valamennyinek, szappan nélkül.

A hallgatóságban ez nagy elevenséget pezsdített fel. A megczibált felek szörnyüködtek, a többiek pedig vihogtak. Hovatovább haladt a halotti bucsuztató, annál hangosabb lett a zsibongás: már-már alig lehetett Martinuzzi Vitellius szavait hallani, ámbátor még most jött csak a java.

Egyszerre csak feltámadt az ellenhatás.

Egy hang felkiáltott a gyászoló tömeg közül.

– Hagy el már, te hájduda, a gyatra dohogásodat! Hadd szóljanak a hegedüsök!

Erre fölzendült egyszerre a hegedü és a koboz, a prédikácziót félbeszakítva, s Lantos Sebestyén elkezdé a maga rigmusát énekelni, lágy mélabus hangján, a vitéz Utyessenovicsok viselt dolgairól.

A püspököt majd megütötte a guta dühében.

A vastag imádságos könyvet, a mit a kezében tartott, odavágta a hegedüsnek a fejéhez, a mire az boszuból rákezdte azt a gunydalt huzni, a minek a dallamára egy fertelmes papgunyoló nótát szoktak énekelni. A közönség egy része nevetett a püspök és a joculator között kifejlett derendóczián, a mitől a profánus énekesek még jobban vérszemre kaptak. A népség ujongott rajta.

Fráter György azonban előrontott a koporsók mögül s utat tört magának a sokaság között az énekesekig. S ott megragadva hatalmas öklével Tinódi Sebestyénnek a vállát, reá rivallt.

– Ti «csufok!» Eltakarodjatok innen a fertelmes kornyikálástokkal! Te pedig elhallgass a te fűzfa-verseiddel! Eltakarodjatok: a mig korbácscsal nem veretlek ki a határból!

Tinódi a sértett poéta büszkeségével emelte föl a fejét az apátúr előtt.

Azt, hogy «csuf»-nak nevezte, azt, hogy korbácscsal fenyegette, még tán elnyögte volna; de hogy az ő cancionáléit fűzfaverseknek nevezte: azt egy költő nem bocsátja meg soha!

– Megállj barát! kiáltá vissza eltávoztában. Ezt megkeserülöd! Lesz még rólad is egy versem; de az nem fűzfavers, hanem nyirfavers lesz.

Mint tudjuk, Tinódi irgalmatlanul beváltá ezt a fenyegetőzését. Ez napságtól fogva engesztelhetlen ellensége lett Fráter Györgynek s később kiadta rajta a mérgét két hosszu krónikás költeményében. A kik ő utána ismerték meg Fráter Györgyöt: egy pokolbeli szörnyet láttak maguk előtt.

Nem felejti kigyó farka levágását: nem felejti költő verse ócsárlását!

Az énekesek eltávozása után igy-amugy befejezheté a püspök a mondókáját.

A temetkezési szertartás azután lefolyhatott a maga rendén. Elővezették a tokos lovat, a pánczélos lovagot, meggyujtották a fáklyákat, vállon vitték a koporsókat a temetőig, háromszor belelőttek a sirjaikba muskétákkal, s a sirjaik fejéhez zászlós kopjákat tüzének s nagy halmot takartak föléjük, kiki a sisakjában hordva hozzá a földet. A harangok szóltak, a taraczkok durrogtak egész az utolsó Kyrie eleisonig.

Azután ismét visszatért az egész tiszteletreméltó gyászoló közönség a várba s folytatta a tort, a holott elhagyá vala.

Este már csak maga volt Fráter György józan az egész várban.

A tisztelt hazafiak odalenn a tornáczban már elkezdtek dulakodni. Nagy volt a harczi lárma.

Fenn az emeleten is heves vitatkozás folyt már. Különösen a zárai kapitány, meg Szeszvetics uram, a Borbála férje voltak erősen összeakadva. Bevert fejek lesznek itt még hajnalig!

Az asszonyok a szobáikba huzódtak a temetés után.

Fráter György ott hagyta a torozókat s felkereste Anna asszonyt.

– Kedves anyám, én még hajnal előtt utra fogok kelni. Egész szeretettel hivlak meg magamhoz; szép gazdaságom van, légy te annak az intézője; éld végig nálam csendes nyugalomban, a magad kedvére a te özvegységedet.

Az özvegy asszonyság azonban nagyon összefintoritá erre orrát, száját.

– Tudod, édes fiam, én már ideszoktam; itt akarok megmaradni ezen a vidéken, ebben a házban.

– De hát hogy maradsz itt magadban egyedül, ebben a puszta várban?

– Hát hiszen, tudod mit, édes fiam? Nem vagyok még olyan igen vén. Még akadhat szerencsém.

… Fráter György még abban az órában elutazott, senkitől bucsut nem véve.

XV. FEJEZET. «HANYATLÓ SZÉP HAZÁM.»

Fráter György szívéből az utolsó gyöngéd érzelem is ki volt irtva. A nő, mint eszménykép, mint királyné, mint anya, mint testvér: – fényvesztett meteor valamennyi; a csillag, ha lehull a földre, fekete kődarab. Azokkal a titkokkal, a mik lelkét megterhelék, lehet még szeretni az asszonyi-állatot, de nem az asszonyt.

Mindent lerázott magáról, a mi embert emberhez köt, csak az egész nagy élő óriást látta maga előtt, a nemzetet; azt jegyezte el magának, azt akarta meghódítani s vele együtt egy uj ivadékot nemzeni, a mely jobb legyen a mostaninál.

Ez a fenkölt nagyravágyás úgy felemelte a mindennapi világ színe fölé, hogy az egész országot végig látta a magasból.

Szomoru képet látott. A bomlásnak, a feloszlásnak a jelenségei mindenütt. A trónon egy gyermekkirály, idétlen szülött, idő előtt vénült, jót, rosszat tenni egyaránt tehetetlen. A kiskoru király mellett a kormányzatot vezető urak között egyenetlenség, versenygés, kapzsi birtokvágy, s mig a főúr és a főpap asztala görnyed a dobzódó lakomák terhétől, az országgyülésnek kell külön törvényt hozni, hogy a király konyháját «is» lássák el a szükségessel. Törvény van elég, de azt senki végre nem hajtja, mindenki keresztül gázol rajta, biró az erőszak; ha a nádor összehíja az országgyülést Budára, ott a köznemesek összevesznek a zászlós urakkal, külön válnak, elmennek vidékre Tolnára, Bácsba országgyülést tartani s hoznak lelkes határozatokat, de azokat senki sem szentesíti, senki sem fogadja meg.

Pedig arról van szó, hogy az ország végveszély elé csuszamlik alá, a török a végvárakat vívja. Csak kétszáz harczost volna szükség Jajcza vár védelmére küldeni. Az sincs. Se pénz, se katona.

A történetíró összegyűjt négy sorban annyi vádat, mely egy szédítő örvényt tár elénk: «pártos urak, áruló udvariak, istentelen főpapok, közerkölcstelenség, s a nemzet salakjait a felszínre toló lázas pezsgés, s maga a jámboroknak lelketlensége, akadályozza a törvények végrehajtását.»

A köznemességnél még van hazaszeretet, de nincs a ki vezesse, a ki élére álljon.

A föld népe, a jobbágy, a Dózsa-lázadás óta, le van igázva, a röghöz kötve; annak nem édes anyja többé a haza. Annak a népnek, mely Hunyadi János és Kapisztrán barát vezetése alatt tönkre zuzta a szultán janicsár hadait Nándorfehérvárnál, most tiltva van a fegyvertartás, ha egy puskát találnak a parasztnál, jobb kezét levágják.

Magát az ország czímerét is darabolják már. Egyik hatalmas ember a hármas halmot tartja magáénak, másik a négy folyót a mezőkkel, csak a kereszt nem kell senkinek. A kereszt, a «crux» nem szentség, hanem bélyeg már, a keresztes háborúval együtt a keresztyénség ügye is ki lett tépve a szivekből. A papot akkor emlegetik, a mikor szidják.

Terjed az uj vallás. S leginkább a tősgyökeres magyarok közt terjed. Inkább hallgatják a hegedűsöket, a lantos verselőket, a kik gúnydalokat énekelnek a papokra, mint az egyház szolgáit, a kik ismeretlen nyelven tartják a szertartásokat. Nem a harangszó, hanem a hegedűszó gyüjti fel a híveket.

Még ekkor nem volt a szepesi «öt városos hitvallás», nem volt törvényszabta külömbség téve kálvinisták, lutheránusok, anabaptisták, sacramentariusok között, nem voltak főurak a vallásujítás élén, kik városokat, vármegyéket térítsenek át a reformátióra, de a csiráit e nagyra növendő pálmafáknak már látta fráter György elősarjadni. És a mellett hideg itélő észszel megtudta becsülni, hogy ezek az új eszmék, melyek neki, a római hitű papnak legerősebb ellenségei, a magyar államférfinak leghatalmasabb támaszai lesznek.

És az volt fráter György egész nagy életpályájának irányeszméje: két ellentétes erő segélyével mind a kettővel szemben előrehaladni.

Nem szeretett senkit, magát legkevésbé; de ezt a mindenkitől kizsarolt hazát, ezt igazán szerette.

Talán nem is helyes dolog regényt írni az ilyen alakról? Nem volna szabad egy költött vonást hozzá adni a jellemrajzához. Nincs is arra szükség.

A mit eddig a költői képzelet e regénynek nevezett életíráshoz toldott, az nem volt egyéb, mint kitöltése azon nagy hézagoknak, a miket a történetírók üresen hagytak. Hogyan lett a főispáni sarjadékból Corvin János herczeg katonája? hogy lett a vajdahunyadi közkatonából a Zápolya család kályhafütője? hogy került ez a Szepességből a budakeszi kolostorba barátnak? Hogy lett az írástudatlan ficzkóból tekintélytartó tudós? apátúr? lengyel főpap? hogy lett a lengyel királynak bizalmas barátja? Hogyan hagyta el apai örökét, mely családja kivesztével egyenesen reá szállt? erről a történetírók mind nem adnak számot. Röviden azt irják: «tiz, tizenöt esztendőről nem tudunk semmit».

A mi ezután következik, a midőn fráter György, mint egy hatalmas vezetője Magyarország sorsának tünik fel, bámulatos eredményeivel, az már mind feljegyzett, naplóba szedett tény. S e nagy tények indokolásához nem kell egyéb, mint egy teljesen kiégett szív.

Ezentul Martinuzzi Györgyben csak egy hussá és vérré vált eszmével van dolgunk. Fráter György egyénisége most már csak egy abstrakt eszme, melyre a külvilágnak és a szív belvilágának egyiránt nincs semmi befolyása. Tetteit egy messze levő czél vezeti, mely előtt minden akadálynak le kell hullani. Külömbséget nem vet előtte se ellenség, se szövetséges társ. Az egyiknek úgy, mint a másiknak el kell előtte mulni, míg magában marad egyedül, egy ország sorsának vezetőjeül.

Egyetlen alak emelkedik ki mellette, a kit mindig maga fölé tolt, s aki e kitüntetést megérdemelte, egykori ura és pártfogója, leendő ura és pártfogoltja: Zápolya János. A főnemes, ki már suhancz korában követelte a koronát s azóta soha le nem mondott arról. Igaz magyar jellem, fajának minden erényével és hibájával felruházva. A pórlázadás győzelmes letiprója, az erdélyi vajda, ki egy maga veszi komolyan a haza védelmét s erős hadsereget tart vezénylete alatt; tartománya határát mindennemű ellenségtől meg tudja védeni, s ilyen több is van: török, oláh, muszka.

S ezzel szemben azok a magyar főurak, főpapok, a kik már előre számítanak az ország szétomlására s a magyar czímert elalkudták, elkötötték, a maguk hatalmának öregbítésére.

XVI. FEJEZET. SZENT PÁL FEJE.

Fráter György minden évben kétszer fellátogatott Budára: Szent György és Szent Mihály napján, a midőn az apátságára kivetett hadi adót s a főapátságnak köteles hűbért felhozta. Ilyenkor a kocsijával, lovaival rendesen Szente uramhoz szálla meg, a kinek, mint várnagynak elég istálló, kocsiszín állt rendelkezésére; de ő is hozott neki rendesen egy átalag máslást. A várból aztán gyalog sétált le az apátsághoz: ott egy misét tartott, s aztán ismét visszatért a várnagyhoz.

Az országban úgynevezett békesség volt ez idő szerint. Az uj török szultánnal, Szolimánnal, három évre fegyverszünetet kötött a király. Azt ugyan a török basák nem igen tarták tiszteletben s a fegyverszünet alatt megostromolták Knin várát, s az annak felmentésére sietett horvát bán, Beriszló püspök seregét csufosan megverték; magát a püspököt is levágták s a várat elfoglalták; – de hát az ilyen aprólékosságok miatt senkinek sem nőttek ősz hajszálak a fején az országban.

No a királynak, annak nőttek. Már tizenhat éves korában elkezdett a haja őszülni. Erre aztán a gyámok, a kormányzótanács azt mondták ki, hogy a király nagykorú már, mert a haja is őszül, itt az ideje, hogy maga uralkodjék és megházasodjék. A menyasszonya, Ausztriai Mária még gyermek korában el volt vele jegyezve, azt elhozták Bécsből s elébb Székesfehérvárott karácson havában királynévá koronázták, azután pedig vizkereszt után nyolczadnapra megtarták a menyegzőt.

Mivelhogy pedig II. Lajost Csehországban is királynak hítták, annálfogva Prágába is elvitték a királynét és ott is megkoronázták nagy ünnepségek mellett.

A cseh rendek nem szavaztak meg ez alkalommal hűbért a királynénak; (a magyarok kétszeres hűbért szavaztak meg, igaz, hogy egyszer sem fizették meg) hanem ahelyett megajándékozták a királyt Szent Pál koponyájával, mely nagybecsű ereklye az ideig Prágában őriztetett, a Husszita tanok elterjedése miatt azonban nagyon megcsökkent az ereklyék iránt való tisztelet a csehek között. S miután megtudták, hogy a nagy apostol egyéb csontmaradványai a budai pálosok kolostorában őriztetnek, annálfogva a kiegészítő koponyát is odaajándékozták, a miért a király elengedte nekik a felesége hűbérét.

Szent Pál feje megérkezésére azután nagy ünnepély rendeztetett a budai pálosok kolostorában, mely e dicsőséges ereklye teljes birtoka után valamennyi rendbeli kolostor központjává emeltetett. S ez ünnepélyre fráter György is lejött Borsodból. A ceremoniák végezte után estenden visszatért a várba Szente uramhoz egy «Szent János poharára» (Sancti Johannis haustus).

– No ugyan jól tevé ő felsége, monda, poharazás közben feloldódván a nyelve, Szente uram, hogy valahára egy szent fejet is hozott közénk, mert a akiket eddigelé ide hozott, azoknak a fejeit mind el lehetne adni darabonkint két oszporáért az ördögnek, s még akkor is az ördög volna rászedve.

– Emberekről, keresztyénekről nem illik igy beszélni, várnagy uram.

– Hát emberek ezek? Keresztyének ezek? Farkasok, keselyük, vampirok! ők duskálkodnak, lakmároznak, a királynak pedig hideg a konyhája, üres a táskája.

– Hát hová lesz a király pénze? Az ország pénze?

– Hát először is a király pénze mikor érkezik, akkor teknősbéka hátára van téve, mikor távozik, akkor pedig a nyúl farkához van kötve. Hogy hová lesz a király pénze, meg az ország pénze? kérdezze meg főtisztelendőséged azoktól az uj palotáktól, a miket a Szent-György-téren lát, azoknak a kapui majd megfelelnek rá. Ott van mindjárt a kincstartó, Szerencsés Imre uj palotája. Annak a kapuján egyik reggel társzekérrel viszik be a sok vadat, drága pecsenyét, zsákokat, füszerszámot, másik reggel meg hordozó szekéren szállítják ki rajta az elázott vendégeket, a kik nem bírnak a maguk lábán hazamenni. Ez a Fortunátus, ez a kikeresztelkedett zsidó a mi országunknak a romlása. És ez még nem a nagyobbik gonosz. Ennek az a szójárása, hogy «lopni és lopni hagyni!» De nagyobb gonoszok ennél a Fuggerek, a kiknek a palotája szemközt van az övével. No nem látni annak a kapuját soha kinyitva. Azok nem látnak vendéget. A mit rabolnak, mind külföldre küldik. Ők bérlik a bányákat, ők veretik a pénzt. Az ezüstöt mind kiküldik Németországba, nekünk pedig olyan pénzt veretnek, a ki csak addig ezüst, a míg új; ha megkopik, maga elpirul szégyenletében rezes volta miatt.

Bizonyítékul odadobott az asztalra Szente uram egy nehány ilyen szemérmetes dénárt.

– Még Dobzse László alatt sem volt ilyen világ, folytatá a nemes zugolódást a várnagy. A szegény jó király minden pénzét odaadja, a míg van. Ha megszorul, küldi zálogba az ezüst tálait, billikomait. Én tudom jól; mert én hordtam át az ezüst marháit a Fuggerekhez, a kik zálogra adnak a királynak a saját pénzéből iszonyú uzsorára. Soha a király, amíg meg nem házasodott, nem kapott ebédre többet egy tál ételnél, ha hagyott belőle, az jó volt estebédre; ha nem hagyott, akkor csillagot nézhetett vacsorára.

– Hát a főurak, főpapok el tudják ezt tűrni?

– Van is azoknak gondjuk a királyra! Az mind olyan szent, a kinek maga felé hajlik a keze. Tavaly esztendőben, hogy a Bakács érsek meghalt, Szathmáry Györgyöt ültették be a helyébe. Az istennyila bele csapott a Bakács palotájába s a kifaragott czímert összetörte rajta. Most az új primás czímerét teszik fel rá. Csak úgy ragyog az aranytól. Hanem a nándorfehérvári bástyák tatarozására nincs pénze a pizetáriusnak.

– Hát az új nádor, Báthory miben mesterkedik?

– A «sánta» Báthory! No az is a vén bolond, azt gondolta, hogy azzal, hogy új hivatalt kapott, maga is megujult, most házasodott meg. Azt hiszi, hogy a köszvényes lábával fel tud kapaszkodni a nyoszolyára. De mikor azt mondják, hogy «nosza lóra ülni, Belgrádra sietni!» akkor azt nyögi, hogy «jaj a térdem, jaj a derekam!» Két hétig tartott a hét vármegyére szóló dinom-dánom Pozsony városában. Nádorispán uram mindennap háromszor kijózanodott. És az alatt a király konyhamestere, Bosnyák Mátyás uram budai urak szakácsaihoz szaladgált egy darab sültet koldulni a felséges urunk számára. – No de hát a királynak jó szíve van. Nagyon is jó szívű. Nem azon agg a lelke, hogy ő maga éhezik, hanem hogy a végvárak őrségei koplalnak.

– Hát nem küld nekik pénzt a kormány?

– Talán küld, de az mind a czigány-utczára szalad. A vajda duzzog, hogy nem őt tették meg nádornak, még öröme telik a nagy zűrzavarban. Ő hazament Erdélybe, lássák az urak, hogyan élnek meg nála nélkül. Most már László király leánya is férjhez ment, azután sem esenghet. A kinek legtöbb esze volna a többi között, Kelepeczi uram, a ki most már Verbőczinek hivatja magát a predikátumáról, egész nap ott ül a könyvei között s készíti a nagy törvénykönyvet, azzal pedig nem verjük meg a törököt, de attól tartok, hogy még a magyart sem.

– Szomorú dolgok biz ezek, édes atyámfia.

– Csak még szomorúbbak ne következzenek. A minap itt járt a Soliman szultán követe, Behram bég, hozta magával az athnámét, a kiben a «nagy úr» ujabb fegyverszünetet ajánl fel a királynak, ha Magyarország tízezer forintot fizet évenkint a szultánnak. Hiszen tízezer forint nem pénz Magyarországnak, ha a békességét meg lehet rajta vásárolni; – de az a megaláztatás, hogy a magyar király adófizetője legyen a török padisának! még is csak rettentő gondolat! Mit tett volna ebben az állapotban főtisztelendőséged?

– Hát én küldtem volna húszezer forintot – ajándékba – a szultán nagyvezérének, hogy vetesse vissza a császárjával ezt a megalázó követelést.

– Hej de kár, hogy főtisztelendőséged nem ül az ország tanácsában. Csakugyan ez lett volna a legokosabb elbánás a törökkel. Hanem hát a tanácsurak a tevők voltak, hogy a szultán követjét, a Behrám béget, a kisérő bestiákkal és akancsákkal egyetemben megfogdostaták, s bilincsre veretve bezáraták a csonka toronyba, a hol azoknak három napig étte-itta nem volt, mert a keresztyén főztéhez ők hozzá nem falnak, hanem csak egynehány tikmonyból élődének, s mikor már a szomjúság csaknem halálra epeszté őket; akkor kibocsátották s gályára szállítva, a Dunán hazaereszték valamennyit.

– Hát az nem volna igaz, hogy a török követet a tatai tóba fojtották, a hogy a kósza hír beszéli?

– Bizony mondom, hogy soha sem látta a szinevilágát sem Tatának, sem a tavának.

– Más hírszellő meg azt hordja, hogy Behrám bégnek levágatták a füleit, úgy bocsáták vissza.

– Csácsog a buta nép ilyenkor mindent elegybelegy, az mind csupa szófia beszéd. Én magam kisértem le a csauszt a gályához, hogy az utban bántódása ne legyen s bizony mondhatom, hogy meg voltak a fülei épségben, akár legyezhette magát velük; a két czimpájában, török szokás szerint egy-egy gyöngy függő vala, akkora, mint egy mogyoró, még azt sem bántotta senki; pedig már ha a fülétől megfosztották volna, a fülönfüggőjét csak ott nem hagyták volna.

– Ez már szent igaz.