Part 12

Mikor aztán egyedül maradtak, az öreg egészen elérzékenyült a második-harmadik pohár bornál.

– Látod, édes fiam. A Márton bátyádat is megölték a pogányok. Úgy hozták haza halottan. Nem hagytam eltemetni. Ott alszom egy szobában vele. Azt akarom, hogy együtt temessenek el mind a kettőnket.

– Hagyd el ezt a szomoru gondolatot, apám; a napokat az Isten adja.

– Nekem már «lőttek!» Én nem érek több reggelt. Csak a te jöveteled volt megigérve, aztán azt éneklik: «Gergely! Nyergelj!» A mult éjszaka mind a három fiam megjelent előttem: fehérben voltak mind a hárman, egy fehér lovat hoztak magukkal. Az a fehér ló én reám vár. Add ide a kezedet.

Az öreg megfogta azzal a reszkető kezével Györgynek a kezét, aztán el sem ereszté.

– Látod, hová esett le a nagy Utyessenovics-familia! Az én apámnak még hét fia volt. Hatan elestek a kenyérmezei ütközetben, a kik Báthory István vajda hadnagyai voltak. Én, a legidősebb, a Szávánál harczoltam Zülfikár bég ellen. Magam maradtam Kamizácz vár urának, a mihez huszonkét falu tartozott, szép tornyos templomokkal. Én voltam a patronus: az ispán. Harminczezer léleknek parancsoltam. Az első feleségem grófleány volt. Három derék fiam volt. A negyedik te vagy – a velenczei asszonytól. A másik három már elment. Kettő kivitte a nevét a temetőbe: ott viselik a nagy kőkolonczokon. Ki áll vérbosszút mind a háromért már? Ki engeszteli ki azoknak a lelkét várbástyába befalazott török koponyákkal? Ki viszi át tovább az örök időknek a hős Utyessenovicsok nevét? Te rád száll az mind nap-nap után, fiam. Te vagy az utolsó fiam. Milyen dalia! Mekkora levente! Úgy kaptál fel a karodra, mint Kinizsi a malomkövet. Ez a kéz, ez a kar; ha ez kardot forgatna!

– Még forgathat, apám.

– A haza védelmére?

– A haza védelmére.

– Törökök vesztére?

– A haza ellenségei vesztére.

A válasz kikerülte a kérdést.

Az öreg nagyot fohászkodott.

– Neked adom a jó ősi kardomat, a kit az apámtól kaptam.

– Meg fogom becsülni.

Az öreg egyre rázta a fejét.

– Neked adom a pecsétnyomó gyűrűmet, a nemesi czímerrel; húzd le az ujjamról s tedd a magadéra.

György megfogadta az atyja parancsát.

Aztán csak rátért az öreg a fődologra.

– Aztán még a jegygyűrűmet is neked adom, a kit a boldogult első feleségemtől kaptam.

– Azt csak tartsd meg, öreg, s vidd magaddal oda, a hol a kedveseiddel találkozni fogsz.

– Te nem akarsz megházasodni?

– Én már az égnek vagyok eljegyezve.

Az öreg haragba jött.

– Tudom, barát vagy! Ne czifrázd a beszédet. Mikor barátnak álltál, még három Utyessenovics volt kivüled, a negyedikért nem volt kár. De most már te rád szállt az egész örökség. Te vagy Kamizácz várának az ura, a vármegye örökös ispánja, a végvidék főkapitánya. Tied a kard, a buzogány, az igazságtevő pallos. Ez nagyobb kötelesség, mint a te szenteltvíz-szóródnak a forgatása, az olvasód pergetése. Az Isten hagyta meg a tíz parancsolatban: «tiszteljed a te atyádat és anyádat!» Apád vagyok én, anyád a haza. Gyáva vagy-e?

– Egybe foglalom mind a háromnak a szerelmét, apámét, hazámét és a mennyországét; s hogy van-e bátorság a szivemben? arra majd megfelelnek a nehéz idők.

– Ez nem beszéd. Megállj, fiam. Nem bocsátalak el. Fél kezem már a koporsófödél alatt van, csak félkézzel ragadhatlak meg, még sem bocsátalak el. A ki pap, az nem él. Az élet szeretet nélkül nem élet. Bizony mondom neked, hogy a mi örömöket én az én asszonyomnál föltaláltam, a mi gyönyörüségem én nekem kicsiny gyermekeim csevegésében volt, aztán a felserdülők legénykedésében, azokat én még a mennyországban sem fogom elfelejteni s az utolsó paraszt az ő lakodalma napját nem cseréli el az érsek installátiójával. Isten alkotása az asszonyi állat! Ha megismernéd, elismernéd. Vesd le ezt a fehér csuhát. Ott van az én vőlegényi köntösöm, vedd azt fel: egészen rád illik. Hiszen hányszor megtörtént már az az eset, hogy az utolsó férfisarjadéknak megengedte a római szentszék, hogy kilépjen a papi rendből és megházasodjék. S te vagy már az ultimus surculus masculus.

– De én már felismertem az asszonyt s azért nem akarom megismerni.

Ezzel a szóval aztán egészen elszomorította az öreget.

– Hát ide jutottál? Mi lesz akkor ebből a várból, ha te itten hagyod. Ez a bolond asszony bizonyosan férjhez megy, a mint engem a föld alá tesznek s aztán elfoglalja Kamizácz várát valami nyühöge ficsur, egy bitang morlák s az Utyessenovics nevet kitörlik az ország krónikájából s az Utyessenovics-czímert kapczának tépik szét.

Az öregnek az arcza sötétvörösre gyulladt ki, a szemei égtek és nem jött köny az oltásukra; ajka tajtékzott a dühtől, nyomorék keze mint a vaskapocs szorítá fiának a kezét, az egész életerő ebben az öt ujjban tömörült össze.

Ekkor György odahajolt föléje s fejét keblére ölelve, mondá neki:

– Bizony mondom neked, atyám, hogy nem fog az Utyessenovics-név az ország krónikájából soha kitörültetni; bizony fogadom neked Isten előtt, hogy az Utyessenovics-nevet olyan dicsővé fogom tenni, hogy azt soha el nem felejti semmi nemzedék, de a míg magyar és horvát él e haza földén, örökké emlegetni fogják.

Ez a szó úgy ellágyítá az öreget, hogy egy pohár bort kívánt rá inni, ettől azután egészen pihentes hangulatba ernyedt.

– Látod, látod? Milyen jó, hogy idejöttél. Láttalak: öledben hordoztál, meggyóntattál, absolváltál, megtraktáltál – jól ettem, nagyot ittam utoljára életemben. Bizony utoljára, édes fiam. Megnyugodtam már. Lesz szép temetésem. A bátyádat is azért nem temettetém el, mert nem volt hozzávaló módom. Most egy füst alatt megejtődik mind a kettő. Úgy-e, megtartod az ősi szokásokat? A hogy egy várgrófot illik eltemetni? Emeltetsz mind a kettőnknek ravatalt, csináltatsz koporsót, behuzatod egy vég bakacsin-selyemmel? Hét napig ki leszünk téve? Meghivod a temetésre Horvátország és Szlavonia nemes családjait? A sirató asszonyok éjjel-nappal üvölteni fognak? Egy magyar hegedűs, meg egy rácz guszlár felváltva fogja énekelni az Utyessenovicsok vitézi tetteit a halottas tornál? Lesz ürmös bor elég? És a többi pompa?

– Minden meglesz, atyám.

– És aztán ott lesz a «tokos ló», az én harczi paripám, a kit kantáron vezetnek, meg a pánczélos vitéz lóháton, a földig érő zászló ősi czímeremmel? s mikor a sírba leeresztenek, háromszor belelövetsz a sirunkba a te muskétásaiddal?

– Úgy lesz, atyám.

– És aztán, úgy-e megigéred, hogyha a temetés utáni torban a vendégek birokra kelnek, mikor már jól ittak, botra, csákányra kapnak, összeverekednek: nem választatod őket széjjel a darabantjaiddal, hagyod kedvük szerint dulakodni? Ez is hozzá tartozik egy főnemes halotti torához. Mentül több bevert fej.

György némán bólinta fejével.

– No hát adj még egy pohárral abból a fölséges borból.

Ez már az ötödik volt.

Erre az utolsó pohárra az öregnek az arcza elkezdett dicsőült mosolyra torzulni, szemei valami túlvilágba látó fényben ragyogtak, ajkai gyönyörre nyiltak fel, a ránczok elsimultak az orczáin, egy nagyot sóhajtott s azzal hátraszegte a fejét s felnézett az égbe… Már akkor ott ült azon a fehér paripán, a mit a fiai hoztak eléje s vágtatott velük együtt oda, a hol azok már otthon vannak…

Hát ennél szebb halált egy igaz várnemes nem is kivánhat magának.

XIV. FEJEZET. KISÉRTETEK ÉS KISÉRTÉSEK.

Minden ősi szokás meg lett tartva híven az utolsó kamizáczi gróf és hős fia kettős végtisztességtételénél. A torony ormára felhúzott fekete zászló, közepén a nemesi czímerrel, hirdeté messziről a nagy családi gyászt, gyors futók hordták szét a megyékbe a fekete pecsétes leveleket, a harangok napestig kongtak szakadatlan. Anna asszony gondja volt a vendéglátás.

Fel is gyűlt a közeli, távoli rokonság, az ispánok, dullók, perestoldók és hadnagyok; kápsáló barátokban, pátrizáló diákokban sem volt fogyatkozás, elfértek mindannyian a nagy várban, mely egykor védő csapatok befogadására volt építve. Kilencz bébillér ölte, apritotta a mangaliczát a vendégek számára. (Sertésben nem volt hiány, azt nem kívánták meg a törökök.) Italnak ser szolgált, ősi hagyomány szerint, melyet az asszonyok készítettek.

A két nemes halott ravatala a nagy földszinti tornáczban volt felállitva; Márton ugyanabban a fűzfaderékből készült koporsóban pihent, a melyben Belgrádból elhozták. Minden nézőbe jött vendég hozott magával egy vasszöget s azt kalapácscsal bele verte a fűzfaderékba. Mivelhogy az elhunyt vitéz a csatában öletvén meg, a halotti szentségben nem részesülhet, tehát, hogy éjfélenkint vissza ne térhessen az élőket rémíteni, a sok szegek ebben megakadályozzák. Gergely koporsója ellenben nyitva volt s annak minden látogató sugott valamit a feje lágyára: izenetet egy kedves halotthoz, a mit az bizonyosan át fog adni a túlvilágon. Hét sirató asszony felváltva jajgatott a koporsók előtt, szétszórt haját tépve, könyeket ontva s az elhunytakat hivogatva vissza az életre. Egy nagy kulacs, tele mézes pálinkával járt sorba a nézők között.

A tornáczból nyíló nagy boltozatos pitvarban sistergett négy üstben a vendégek számára készülő pecsenye, tüttüs, májos, a miből kiki fatányérra szedett ki magának a hosszú kétágú villával s letelepedett vele a tölgyfa-asztalhoz. Az asztal végén ültek a guszlárok, a kik hosszúnyakú hegedűn muzsikáltak, görbe nyirettyűvel s hőskölteményeket danoltak: különösen az elhunyt két Utyessenovicsról. Mikor azok belefáradtak, akkor a magyar hegedős foglalta el a vendégasztal előtt levő helyet, összeadván a tehetségét a lantos diákkal. A hegedős csak muzsikált és bohóskodott, a lantos pedig egy öthúros gitárt pengetve énekelt zsoltárszerű áriákra hevenyészett elegyes rigmusokat. A hegedős öreg legény volt már, a lantos pedig még egész gyerekember. Amazt Kármán Demeternek hitták, a kiről azt írja Tinódi Sebestyén: «Sok hegedős vagyon itt Magyarországba, Kármán Demeternél jobb nincs a rácz módba. Sokat Csélcsap Bégnek a Lippa várába. Azt állitja, azért esnék nagy gazdaságba. Az ő hegedőjét főhajtván rángatja.» A fiatal lantos pedig maga volt Tinódi Sebestyén. Akkor még csak kezdte. Ő magát «Lantos»-nak nevezte, de biz a népajk más czimmel ruházta fel az akkori vándor poétákat, gunyolódó, vastag tréfáikért úgy hítták őket, hogy «csuf»-ok. A «csélcsap» szó is annyit jelent, mint dévánkodás. De ezért az elnevezésért ők nagyon haragvának.

Fráter Györgynek az volt a hivatala, hogy minden vendég elé kimenjen, a ki a várkapun kocsival érkezik és azt a halottas házig vezesse, ott a hálálkodását átvegye és viszonozza, a ravataltól ismét az étkezőbe kisérje s miután a nélkül senki sem utazik, hogy a kulacs az oldalára ne legyen kötve, minden vendégével egy sor áldomást igyék a megboldogultak emlékére. Az alatt a guszlár és a lantos elkészült az új vendég versbe szedett magasztalásával a miért is kapott kiki egy oszporát.

Fráter György nem volt rendes borivó, a szerémségi ürmös borok pedig nagyon erősek.

A vár mögött volt egy nagy vadaskert, mely leterjedt egész a Karka-folyamig. Alkonyatkor, midőn már nagyon vígan voltak a gyászoló vendégek, megszökött közülök s a hátulsó földalatti rejtek folyosón lement a vizpartra. Két oldalt magas nyárfák szegték be a parti utat: ősz volt, sárgultak a falevelek s hullottak magukban, az út maga is terítve volt sárga levelekkel. A nap lement már, csak a veres alkonyég világított a fasor végén.

Talán a bor lángja gyújtá fel lelkében a holt emlékeket. Hisz a mostani zomotorról visszatérni a királynői temetésre, olyan egyenes a járás. A fényes temetésre és a meghalásra. A meghalásról a gyónásra. És aztán az első meglátásra.

Nem tudta elfelejteni. Akármire kényszeríté a gondolkozását, csak megint visszatért hozzá.

Hogy a halottak olyan sokáig élnek!

Úgy járt ott abban az őszi világban, mint a hogy álmában jár az ember, a mikor nem lépdel, hanem repül.

Mikor a fasor végére ért, megfordult s bandukolt visszafelé.

A vár bástyáin a magyar tárogatósok fujták az esteli takarodót, andalító mélabús hangokkal.

Úgy rémlett neki, mintha a háta mögött siető lépteket hallana, valaki utól akarja érni. Nem tekintett hátra. Már a közeledőnek az árnyéka is eléje került, arra sem ügyelt.

Ekkor egy csengő női hang csattant meg, a nevét kiáltá:

«György!»

Erre hirtelen visszafordult. Összerezzent.

Az az álomkép állt előtte, a ki gondolatjait rabbá tette, a ki lelkébe bele tudta olvasztani a maga lelkét, a meghalt, az eltemetett s mégis mindig élő csábkép. Most itt áll megelevenülve. Feltámadt, égből esett le, földből kelt elő? Itt van! Az alkonyfény teljessé teszi a csalódást.

Az előtte termett hölgyalak karcsú, telt idomú, arcza aranyzománczú karmin, ajkai nevető pirosak, szemei szerelemragyogók, szemöldökei öldöklők. A tünemény előbb letérdel eléje és megcsókolja a kezét; aztán egész elragadtatással a keblére borul, elhalmozza arczát, szemeit, ajkait csókjaival, közben lihegve: «György! Györgyöm! Édes Györgyöm!»

Fráter György érzi ajkain a forró, édes, kábító csókokat, érzi az ideges karok ölelését, érzi a szivdobogó pihegést keblén, az egész tündérvarázslatot, a mit egy női testnek az odatapadása előidéz. Szemei bámulva kérdezik: «Ki vagy te? Hogy jösz ide? Nem szenteltem be a koporsódat? Nem énekeltem requiemet érted? Hogy jöhetsz vissza a dicsőültek paradicsomából?»

S a csábító alak elérti a kérdést s még meg is felel rá.

– Én vagyok Borbála! A te Borbálád!

A «te» Borbálád!

Hisz ez a pokol játéka.

Kiderűl aztán a talány egész egyszerűen. A tüneményes alak mögött megérkezik egy elmaradt kisérő, egy férfi, rücskös, borvirágos pofa, tagbaszakadt, bicze-bocza manó-alak, az is oda térdepel le György elé s kezet csókol neki alázatosan s vigyori hizelgéssel mondja neki:

– Ez a te hugocskád! Az anyád leánya, Boriska, az én feleségem.

Azzal félretolva a hölgyalakot, maga borúl Györgynek a keblére s ő csókolgatja össze maszatos szájával arczát, szemét, száját a – kedves sógorkának.

Ezzel aztán el lett űzve a varázslat.

Hát ezek testvércsókok voltak. Két olyan testvéré, a ki soha sem látta egymást.

Hát természetes, hogy a nővér is eljött az apa és fivér temetésére.

Az sem csodálni való, hogy e gyászalkalomnál elébb tört ki az öröme az élő bátya látásán, mint a siralma a megholt apa és bátya fölött.

Észrevette azonban és helyreigazította a tökéletlenséget a vele jött férj. Ő kezdett el a felesége helyett sírni, jajgatni.

– Jaj, ne ítéld meg azt a buta asszonyt, szent atyám, sógorom, hogy elfelejtette, a mire otthon betanítottam, hogy a mint téged meglát, rögtön síráson kezdje. Oh, drága jó egyetlen atyám! Oh, szeretett, vitéz sógorom! Hogy nem válthattalak meg benneteket a véremmel. Hogy nem láthattalak még egyszer az életben!

Györgynek eszébe jutott, hogy mi véleményt fejezett ki előtte az öreg úr a veje felől.

Az ember ordított, mint egy præfica, a kinek az a hivatala.

– Jól van, jól, csitítá őt az asszony. Csak te eredj fel a várba és ott nyivákolj tovább; megvigasztalódol a tütü mellett. Hagyj engem itt a főtisztelendő apátúr bátyámurammal beszélni.

A ragyabunkó szót fogadt, s újból kezet csókolva az apát úrnak, nyakába ölté az uti iszákot s felbaktatott a várba, otthagyta a feleségét.

– Védelmezd meg ezt a szegény elhagyatott árvát, szent atyám, kedves sógor uram!

Borbála hagyta a sánta urát előre sietni s maga igen lassú léptekkel haladt utána, kezében tartva a bátyja kezét. Ők is a vadaskert palánkja melletti utat követték; a rövidebb alagutban sötét volt már.

Borbála az egész úton tartotta a bátyját panaszszal. Egy részt testvéri bizalmaskodás, másrészt papnak tett gyónás volt az; mind a kettő titok, a miből ha kiszivárog valami, az majd nem a György hibájából esik meg; ő mind a két alakban megőrzi a szentséget.

A bizalmas beszélgetés mellett azonban nagy időhaladékkal értek fel a várba, a hová Szeszvetics uram (a férj) jó eleve megérkezett.

Anna asszony már a várkapuban várt rájuk türelmetlenül.

A két hölgynek, a mint egymáshoz jutottak, az volt a dolga, hogy hangos sírásra fakadva, egymásba ölelkezzenek s a néző közönséget fájdalmuknak kifejezésével teljesen kielégitsék. E közben odaérkezett Boriskának a férje is, a ki pártul fogván a feleségét, elvezeté a halottas tornáczba, Anna asszony ellenben kinn maradt az ámbituson s a fiát visszatartá.

– No tudom, telepletykázta a füledet ez a beste lélek én ellenem. Egy órával később értetek fel a várba, mint az ura. Tudom, hogy bekötötte szépen a koszorúmat előtted! Elmondta, milyen rossz, kegyetlen anyja voltam. Hogy idejekorán férjhez adtam. Még alig nőtt ki a gyermekczipőkből. Az urára is panaszkodott, tudom, hogy részeges, makutyi, himpellér, hogy én választottam ki a számára. Erővel tuszkoltam el a háztól. De azt nem mondta el, úgy-e, hogy kénytelen voltam őt férjhez adni, mert olyan macskatermészete volt, hogy valami szégyent ne hozzon a házhoz; nem bírtam őrizni; örültem rajta, hogy akadt egy ember, a kivel tisztességesen beköthettem a fejét. Hiszen derék nemes ember! Jó familiából való. Aztán mikor kicsipte magát, egészen helyrelegény volt; azóta verte meg a ripacs. Ha részeges lett belőle, annak is az asszony az oka, mert buvában iszik a jámbor, annyi bánatot szerez neki ez a gonosz teremtés.

S aztán következtek az adatok és bizonyítékok kifogyhatatlan mennyiségben, mindaddig, a mig Borbála ismét elő nem került a halottas házból; akkor aztán az anya és leánya ismét összeölelkezék s ujra kezdte a sirást s azontul feltett szándékuk volt Györgyöt egyedül nem hagyni a másik nővel, a mit azonban megzavart a kulcsárné, a ki azzal a kérdéssel rohant az úrnőjéhez, hogy melyik ártányt kell holnapra leszurni? A miért aztán Anna asszony erősen lehordta.

– Hát nem tudod, hogy holnap megérkezik főtisztelendő nagybátyám, a scardonai püspök, a zárai kapitánynyal? Azokat nem lehet sertéshussal traktálni.

– De hát mit vágjunk egyebet?

György elérté a példálózást.

– Jól van anyám. Vágass le egyet a tulkokból, a mik a társzekerekkel jöttek; úgy is nektek hagyom azokat, vissza nem viszem.

– Óh drága, kedves jó fiam! Sivalkodék Anna asszony, György nyakába borulva.

De Borbála asszonynak is gyors eszejárása volt.

– Abból a hat tulokból vágass le Anna, a melyik az én részem! (Fenntartotta az osztályos jussát!)

A miért egy baziliszkus tekintet volt a jutalma Anna asszony részéről.

S aztán igy folyt szép egyetértéssel. A melyik a két nő közül egyedül kaphatta Györgyöt, az telesuttogta a fülét vádakkal, panaszokkal, követelésekkel. – Időközben pedig, ha egymással maradtak négy szemközt, nagy nyelvelésnek mentek végére: osztoztak az edényeken, a butorokon, a köntös darabokon; ha pedig idegenek elé kerültek, akkor sirtak és egymást csókolták.

Azt a kölcsönös leszólásokból megtanulta György, hogy a szép Borbálánál nagyon ki van fejlődve a heves temperamentum. – De hát Anna asszonynál valjon visszafejlődött-e már?

Végre megérkezének a várva várt vendégek, Martinuzzi Vitellius a scardonai püspök és a zárai kapitány, Peszeky Samu uram.

A püspök hordozó szekéren jött, mely két bivaly hátára volt kötve. Egyéb szerszám meg nem birta volna. Azon husz esztendő óta, hogy Györgyöt kikergette a palotájából, még jobban meg lett áldva a termete a kegyes férfiunak. A szemei alig látszottak ki az arczából s a szája összecsücsörödött miattuk, a hogy csecsemőknél látni; a tokájától nem tudta a fejét forditani; a kezei is olyan kövérek voltak, hogy az ujjait nem birta egymásba dugni imádkozás közben. Két ember támogatta kétfelül, mikor járásnak indult. Azért is nagy tekintélye volt a nép előtt.

Sokkal mostohábban bánt a természet a kapitánynyal. Az meg olyan ösztövér volt, hogy a két pofája majd beszakadt s a szemei kidülledtek a soványságtól. Ez lóháton érkezett.

Fölöttébb kedélyes volt a viszontlátás a nagybátya és az unokaöcs között. Jól emlékezett a püspök a hajdani lurkóra. Magának vindikálta az első érdemet, hogy az öcscse ilyen nagyra vitte.

– Látod, ha én akkor a gorombaságodért meg nem kásztigállak: nem volnál most apátur! Reménylem, hogy most már jobb véleményed van a papok felől?

Fráter György ugyan őrizte a nyelvét, hogy valamit feleljen rá.

Anna asszony ma különösen meg volt elégedve, annálfogva folyvást sirt. Az uj gyászruhája is elkészült s egészen jól illett a termetére. A tornyos főkötő is, fátyollal köröskörül lekötve, emelte a hatást. Ha György magától észre nem vette volna, valószinű, hogy Borbála rávezette volna a figyelmét, hogy Anna asszonynak az arczszine müvészi élénkitést nyert ez ünnepélyes napok alatt. Szokás az ezen a vidéken. Az öreg asszonyok is használják a pirosítót.

A temetési szertartásnak délután kellett végbemenni, annak bevett rendje szerint; az ebéd a kitünőségek számára az emeleti czimerteremben lett felterítve. Az asztalfőt foglalta el a püspök, mellette az apátur és a zárai kapitány. Ide nem hitták fel a lantost, hegedüst, meg a guszlárt, a miért azok eléggé orrolának: a püspök tiltakozott a virginálás ellen a szent ceremonia előtt.

Ebéd előtt a két előkelő vendég fakgatni kezdte Fráter Györgyöt a jövendő elhatározása iránt.

A püspök diákul beszélt hozzá, a mit a kapitány nem értett, a kapitány pedig magyarul, a mit meg a püspök nem értett. A többi vendég urak egyiket sem értették. Annálfogva igen kedélyes volt a beszélgetés.

– Hát bizony most te vagy az ultimus surculus masculus az Utyessenovics familiából, Fráter György. Neked kell a familia fenntartásáról gondoskodnod: mondá a püspök.

– Bizony szép méltóságra emelkedtél a magad eszétől, főtisztelendő atyámfia. Mondá a kapitány. Te rád még nagy méltóság vár ezen a magasztos dicső pályán.

Fráter György pedig tudta jól, hogy hová vergálnak ezek az urak?

– Én azt mondom neked Fráter György, szólt diákul Martinuzzi Vitellius: hogy nagy bolondság lesz tőled, ha most le nem teszed azt a barátcsuhát s bele nem ülsz az örökségedbe; mert ha te leveszed a kezedet Kamizácz váráról, biz oly prédára jut ez az egész szép dominium, a hogy elharácsoltatott a János herczeg fejedelmi birtoka az özvegy által.

Ellenben Peszeky Samu uram azt mondá magyarul:

– Ne aggódjál édes öcsém apátur a miatt, hogy mi lesz az őseid örökéből? Az árváknak és özvegyeknek atyja majd gondoskodni fog azokról.

György csendesen várta, hogy mi lesz ebből?

– Látod Fráter György ezt az átellenedben ülő urat, – mondá a püspök. – Bizony nem mondhatnám, hogy akár vitézsége, akár bölcsessége által jutott volna ahhoz a méltósághoz, a mibe bele szottyant; hanem inkább azért, mert izgága ember volt: olyan helyre küldték, a hol senki sem bánja meg a tanácsát. – Látod, milyen czingár, milyen göthös? A boszorkányok járják. A szájában hordja már a harangozó pénzt. Ezt elviszi nem sokára az ördög. Szent, hogy utána tégedet fog a király megtenni zárai kapitánynak! Nagy uraság az, hallod-e? Ki ne szalaszd a kezedből! Mindjárt más világ lesz ezen a vidéken, ha te fogsz itt parancsolni.

Azután meg a kapitány beszélt.

– Nézd el csak, főtisztelendő apátur öcsém, micsoda pöfeteg ez a te nagybátyád: a nyelvét is alig tudja már mozgatni a szájában, ugy elhizott. Maholnap megfullad a zsirjában. Minden bizonnyal te fogsz a helyébe kerülni scardonai püspöknek.

S a két főur, ily szépen alkudozván egymásnak a halálára, kölcsönösen ismeretlen nyelven, nem mulasztá el a közben egymásnak az egészségére poharat koczintani.

«Szállok kendnek!» – «Conducat sanitati!»

Fráter György végét akarta szakitani ennek a kelletlen beszédnek s olyan nyelven, melyet mind a két ur megértett, (horvátul) felelt nekik egyszerre.

– Én, hitemhez hiven, visszatérek a zárdámba, a mint atyámnak és bátyámnak a végtisztességet megadtam.

Vitellius odacsapott a kövér tenyerével az asztalra.

– Ilyenek a bolondok! Hát nem gondolod meg, hogy ha te itt hagyod Kamizácz várát, a te anyád, meg a te hugád ugy össze fog veszni a bitangba hagyott örökség fölött, hogy az ördög lesz a biró közöttük.

– A felől is tenni fogok. A hugámat itt hagyom az örökségben, átruházva azt ő rá és az ő férjére; miután nekem, mint szerzetesnek, semmi világi vagyont tulajdonomnak nevezni nem szabad. Szegény özvegy anyámat pedig elviszem magammal az apátságomba, a hol ő neki hátra levő napjaira nyugodalmas élete leend, s elég dolga akad a háztartásomra való felügyeléssel.

Vitellius nagyot csettentett a nyelvével.